Glass, Adams és az amerikai kortárs opera – beszélgetés Molnár Szabolcs zenetörténésszel

2011. november 14.

November 19-én Philip Glass Satyagraha című művével folytatódik a Metropolitan Opera HD-közvetítéseinek sorozata. A hazánkban jószerivel ismeretlen darab előadása kapcsán kértük beszélgetésre Molnár Szabolcs zenetörténészt. BÓKA GÁBOR interjúja

Molnár Szabolcs

– Magyarországon nagyon keveset tudunk az amerikai kortárs operáról, ezért elsőként arra volnék kíváncsi: miként fogalmazható meg e művek speciálisan amerikai és kortárs jellege?

– Kezdjük talán azzal, hogy Amerikában alapvetően kétféle kortárs zene létezik: az egyikről tudunk itt, Európában, a másikról nem. Amiről tudunk, az az úgynevezett „amerikai kortárs zene”, de ritkán értesülünk arról, hogy arrafelé művelik az úgynevezett „európai kortárs zenét” is. Amerikában rengeteg egyetem van, ezek majdnem mindegyikének van zeneszerzőképzéssel rendelkező zenei fakultása. Az ottani zeneszerzés-tanárok a tradicionális európai kortárs zenét művelik, ami a két világháború közötti muzsikából indul ki, s még Darmstadt szele sem érintette meg.Ez innen nézve igen konzervatívnak tűnő irányzat: ha itthoni párhuzamot kellene említenem, Petrovics Emil vagy Ránki György nevét mondhatnám. S azzal együtt, hogy ezeket az amerikai szerzőket jószerivel nem ismerjük, tudnunk kell, hogy némelyikük tekintélyes műlistával rendelkezik, három-négyszázas opusszámokkal lehet találkozni egyikük-másikuk honlapján.

Philip Glass

Ezzel szemben áll az amerikainak nevezett kortárs zenei irányzat, ami maga is két nagy iskolára osztható: egyrészt a John Cage nevével fémjelzett antizenei vonulatra, másrészt a minimalista irányzatra, melynek legismertebb képviselői Steve Reich, John Adams és Philip Glass. Utóbbi iskola Amerikában kétségkívül népszerű, s noha Európában sem mondható sikertelennek, itt mintha mégis bizonyos fajta értetlenség kísérné. Érdekes, hogy Ligeti György miképp reflektált az amerikai minimalista zenére: saját művészetével kapcsolatban egyszer úgy nyilatkozott, hogy a kettő voltaképpen nincs is egymástól távol. Pedig ha egymás után hallgatjuk Reichet és Ligetit, csak a kisagyunk hátsó felében jut eszünkbe, hogy a kettőt hasonlónak találjuk, s ezt aligha mernénk kimondani… Éppen ezért érdekes, hogy Ligeti maga bizonyos törekvéseiben hasonlóságot vél felfedezni a két irányzat között; mondhatni más úton jutott el majdnem ugyanoda.

– Hogyan illeszkedik ebbe a kortárs zenei palettába az opera műfaja?

John Adams

– Az amerikai opera problémáját szintén kétfelé bonthatjuk. Létezik a tradicionális, európai gyökerű operaiskola, melyből egy-egy mű szinte véletlenszerűen el szokott jutni Európába. Itthon legutóbb a 2008-as Armel Operaversenyen hallhattunk egy ilyen művet, Ward A salemi boszorkányok című darabját, ami egy akadémista stílusban megírt, tradicionális darab – Európából nézve teljesen érdektelennek tűnik. Ezzel szemben állnak az amerikai kortárs zene képviselői által írt operák – itt elsősorban Glass és Adams nevét kell megemlítenünk (noha Reichnek is vannak az opera határát súroló művei, de azok inkább videómunkák). Sőt Európában is vannak komponisták, akik ezt az irányzatot követik, mindenekelőtt a Greenaway-filmek zeneszerzőjeként is ismert angol Michael Nyman. Utóbbi esetében nem csak a zenei világ kapcsolódik érzékelhetően a minimalista irányzathoz, de a szüzsétípus is. Az amerikai zeneszerzőknek ugyanis nem siet segítségére az a három-négyszáz éves európai librettótradíció, ami a kortárs európai operaszerzőket ha nem is irányítja, de legalábbis orientálja. Lehet nagyon radikális és merész egy Eötvös Péter-féle Három nővér, mégis el tudjuk helyezni abban a librettóhagyományban, ami Monteverditől napjainkig tart. A tipikus amerikai operák szövegkönyve azonban sehogy sem akar ebbe a hagyományba illeszkedni.

– Milyen dramaturgiai furcsaságokkal kell szembenéznie annak, aki a Don Giovanni és a Siegfried után egy minimalista opera nézőterére ül be?

Tan Dun

– Ha a most műsorra kerülő Glass-operára gondolunk példaként, annak szokatlan vonásai már a nyelvválasztással kezdődnek, ugyanis szanszkrit nyelvű librettóra íródott. Általában elmondhatjuk, hogy ez az irányzat szívesen használ olyan nyelveket, melyekhez nem kapcsolódik a hallgató számára konkrétan felfogható értelem. Adamsnek is vannak olyan művei, melyek nyelvek egész sorát vonultatják föl, közöttük olyan indián nyelveket, melyeket már csak harminc-negyven indián beszél egy rezervátumban vagy sivatagban. A nyelvnek tehát nem az a funkciója, hogy egyszerű verbális jelentést hordozzon, hanem részint akusztikai jelenség, részint arra utal, hogy a darabban nincs a maga konkrét drámaiságában felfogható cselekmény, nincsenek dialógusok – holott Európában azt gondoljuk, az utóbbi hozzátartozik a drámai műnemhez. Még akkor sincsenek a szó szoros értelmében vett dialógusok, hogyha egyébként egymással beszélő embereket látunk a színpadon. A Metropolitan HD-közvetítéseiben három éve láthattuk John Adams Dr. Atomic című operáját. Ebben van olyan jelenet, amelyben a feleség várja haza a tudóst, akivel szeretné megbeszélni aktuális magánéleti problémáikat, de a tudós erre alkalmatlan, mert gondolatait kizárólag az atombomba kérdése uralja. Tipikus drámai helyzet: a férj kommunikációképtelen a munkahelyi problémái miatt. Igen ám, de az operában lezajló beszélgetés egyáltalán nem olyan, mint amit ezek után európai dramaturgiai érzékünkkel várnánk: a nő verseket kezd szavalni, a férfi matematikai képleteket sorol. S itt nem arról van szó, hogy életbe lép a Ionesco-féle abszurd dramaturgia, vagyis látleletet veszünk arról, hogy a szereplők nem tudnak egymással beszélni; pusztán arról van szó, hogy a szerző nem akar a hagyományos dramaturgiai keretek között gondolkodni.

Jelenet a Satyagraha-előadásból

– Hogyan jelenik meg mindez a Satyagrahában?

– Ebben a Glass-operában az eszmei főhős egyértelműen Gandhi. Ezzel szemben a darab három felvonásának három önálló címe van: az elsőé: Tolsztoj, a másodiké: Tagore, a harmadiké: Martin Luther King. A szerzők nem Gandhi személyét akarják középpontba állítani, hanem be akarják mutatni azt a spirituális–eszmei környezetet, amiből Gandhi érkezik, ami Gandhi közvetlen kortársi környezete, s ami a Gandhi-féle eszmeiség egy későbbi folyománya. A négy figura eszmevilágához kapcsolódó szövegeket bányásznak elő az alkotók, melyek annak rendje és módja szerint el is hangzanak az operában szanszkritul – az egész rendkívül ideologikus. Érdekes, hogy mindez milyen sutává tud válni, amikor színpadilag releváns akciót próbálnak belőle létrehozni – rendkívül szerencsétlen volt például az az előadás, amit a látványos vizuális gesztusairól ismert Achim Freyer rendezett a darabból. A hangsúly ugyanis az eszmén kéne, hogy legyen, melyet csak kényszerűségből képviselnek emberek a színpadon; hiba, ha ők kerülnek a középpontba. Mondhatni az volna a legszerencsésebb, ha egyszerűen csak felolvasnák ezeket a szövegeket. Ebből a szempontból a minimalista zene nagyon szerencsésen ötvöződik ezzel a fajta dramaturgiával, hiszen a rengeteg ismétlésre épülő zenei építkezés eleve kizárja a konfliktusosságot. Szintén jól példázta a minimalista opera és a cselekményes dramaturgia közti feloldhatatlan ellentétet az az eset, ami a Klinghoffer halála című John Adams-opera megfilmesítése kapcsán történt. Adams eredeti színpadi elgondolása az volt, hogy oratóriumszerűen adnak elő egy terroristatörténetet. Amikor ez filmre került, meg kellett konstruálni hozzá egy olyan cselekményt, ami voltaképpen nincs benne a librettóban. A film hatalmas sikert aratott, de nem árt róla tudni, hogy semmi köze az eredeti John Adams-operához; szinte másik műről beszélhetünk. Hasonló volt a helyzet a Dr. Atomickal: amikor bekerült a Metropolitanbe, próbálták egy kicsit cselekményesíteni, ennek azonban nagyon ellenállt a zene…

Jelenet a Satyagraha-előadásból

– Vélhetően azért volt erre szükség, mert a Met közönsége alapvetően európai irányultságú…

– Egyfelől nyilván így van, másfelől a Met közönsége bizonyos dolgokat sokkal könnyebben megemészt, mint az európai. Glass első nagy operasikere az Einstein on the Beach volt, amit Amerikában a Metropolitanben mutattak be (noha nem a színház produkciójában), s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a darab hatalmas szériát csinált…

– … noha az amerikai kortárs opera korábban egyáltalán nem volt jelen a színház műsorán…

– Így van, ez abszolút meglepetés volt – persze nyilván a kor eszmei divatjai is segítették ezt az operát. Ugyanakkor az európai előadások visszhangja az volt, hogy ha Glass legközelebb Európának dolgozik, próbáljon meg valami olyasmit írni, ami az európai igényeknek jobban megfelel. Ez lett volna a Satyagraha, de itt sem sikerült teljesen megvalósítani a kitűzött célt. Mindamellett nem találom a jó magyarázatot arra, miként lehet, hogy az általunk kicsit lesajnált amerikai operaközönség, amely vörösre tapsolja a tenyerét a legbanálisabb színre állításoknak, e tekintetben nyitottabb, mint az avantgárd iránt fogékonyabbnak tartott európai publikum. Adams és Glass művei – s erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni – kortárs viszonylatban döbbenetes előadásszámokat produkálnak. A Nixon Kínában tavalyi Met-vetítésének szünetében a címszerepet éneklő James Maddalena említette, hogy – ha nem tévedek – már több mint százszor énekelte az amerikai elnököt. A legdivatosabb európai operaszerzők, Henze vagy Eötvös művei sem mennek ilyen sokszor. Ezek az amerikai operák tehát valamiért élnek a színpadon.

Jelenet a Satyagraha-előadásból

– A minimalista iskolának hazánkban meglehetősen rossz sajtója van. Lehet ez annak a következménye, hogy rossz szemszögből közelítünk e komponisták művészetéhez?

– A jelenség egyik oka az, hogy e szerzők bizonyos mértékig saját stílusuk rabjai. Aki hallotta az Ekhnatont, annak nem biztos, hogy feltétlen meg kell néznie még tíz másik Philip Glass-opuszt – ugyanis Glass is a már említett igen termékeny amerikai szerzők listáját gyarapítja, s operáinak száma is igen tekintélyes. Glassnál is, Adamsnél is az a helyzet, hogy minden darabjuknak vannak érdekes egyéni vonásai, de az összbenyomás alapvetően nem változik. Ebből a szempontból kicsit kivételes egy félig amerikai, félig kínai szerző, Tan Dun, akinek a Metben játszott darabja, Az első császár, viszonylag gyengébben sikerült, ám egyébként elképesztően eredeti és meggyőző színpadi szerző. Az első császár felkérésre készült, reprezentatív darab, s még azt is megmondták szerzőjének, hogy a címszerepet Domingo fogja énekelni – így korábbi operáiból emelt át technikákat, hangvételeket, s azokat használta fel újra. Annál izgalmasabb a főleg Európában és a Távol-Keleten sikereket arató, DVD-n is kiadott Tea című opera. Amikor annak idején divatba jött Magyarországon a koncerttermi opera, azonnal javasoltam illetékeseknek, hogy mutassák be a Teát, hiszen az egy koncertterembe elgondolt darab; nem okoz problémát, hogy a koncertterem nem színházi tér, hogy a zenekar látszik stb. – és fantasztikus zenék vannak benne, nyoma sincs az egyhangúságnak. A minimalista opera európai lesajnálásának másik oka nyilván a rossz nézőpont: a színházi alkotók és a nézők nem tudnak mit kezdeni a dramaturgiátlan dramaturgiával. Szerintem még Peter Sellars sem tud, pedig neki aztán igazán van amerikai nézőpontja (a Nixon Kínában tavalyi előadása sem volt igazán kielégítő színházi szempontból). Éppen ezért félek egy kicsit a Satyagraha mostani Metropolitan-előadásától: ha túlságosan színházszerű lesz, baj, mert maga a darab nem olyan; ha viszont nem lesz színházszerű, félő, hogy hatását veszti.

Richard Croft Gandhi szerepében

– Mondhatjuk tehát, hogy sem Európában, sem Amerikában nem találták még meg a minimalista operához illő színházi nyelvet?

– Én még nem láttam olyan előadást, ami teljes mértékben meggyőzött volna. Az viszont elgondolkodtató, hogy ez a fajta zene milyen jól működik együtt a filmmel. Gyakran emlegetik, hogy ez a muzsika meditatív, kontemplatív állapotba hozza hallgatóját, egyfajta révületbe segíti, s ennek tényleg megfelelőbb közeg a mozi, mint a színház – talán azért, mert moziban a néző sokkal jobban tudja magát függetleníteni a körülötte ülőktől, mint egy színház nézőterén, elvégre egy színházi élménynek az az alfája, hogy tudatában vagyok: én egy közösség részeként veszek részt az eseményen. Így azt mondanám: annak ellenére, hogy a Klinghoffer halála esetében kétes eredmény született, talán a filmes víziók lennének a legadekvátabb médiumai ennek az operastílusnak.

– Szombaton viszont izgatottan várjuk, hogy a filmre kívánkozó opera színházi előadásának mozivetítése milyen hatást kelt a remélhetőleg szépszámú magyar nézőkben. 

Satyagraha-fotók: Metropolitan Opera / Ken Howard