„Minden pillanat ajándék a színpadon” – Szegedi Csaba

2010. január 13.

Ha azt mondom, mesebeli történet a Szegedi Csabáé, nem mondok eleget. A 28 éves bariton kalandos úton jutott el az Operaházba, még kalandosabb úton kapta meg első szerepét. Most hamarosan Papageno következik. Íme egy XXI. századi tündérmese. CSEPELYI ADRIENN interjúja

Szegedi_Cs

Szegedi Csaba

– Ha nem csalnak az értesüléseim, neked eszed ágában sem volt operaénekesnek lenni… 

– No igen, „ez egy hosszú történet. Elmondjam? Elmondom.” – kezdhetném Papageno szavaival. Egy Borsod megyei kis faluból, Perkupáról származom, bányászcsaládból. Mivel szerény körülmények között nőttem fel, számunkra a színház is luxus volt, nemhogy az Opera… Miután kinőttem a berepülőpilóta-álmaimat, teológiára jelentkeztem, református lelkész szerettem volna lenni, de nem vettek fel elsőre, így elmentem Miskolcra jogot hallgatni. Ott történt, hogy az én nagyon is racionalista világomból elcsábítottak a színházba. Először a kórusban énekeltem, aztán azt mondták, talán volna ezzel a hanggal keresnivalóm az operaszínpadokon. Beletették a bogarat a fülembe, ezután minden álmom az volt, hogy megmutathassam: egyedül is boldogulok a világot jelentő deszkákon.

– Mit kellett mindezért megtenned? 

– Figyelj, én azt se tudtam húszéves koromig, mi az, hogy C-dúr. Soha életemben nem tanultam zenét. Ráadásul abban az évben a felvételit már lekéstem, munkám viszont nem volt, úgyhogy egy életem, egy halálom-alapon költöztem fel Budapestre. Másfél év kutyakemény tanulás következett a Bartók Béla Konzervatóriumban, magánórák tömkelege. Egy-két ember kivételével mindenki azt mondta, képtelenség húszévnyi elmaradást bepótolni. De a drákói szigor megtette hatását, Fekete Mária keze alatt másfél év után fölvettek a Zeneakadémiára, magánének szakra.

– Ekkor kezdtél már bízni magadban? 

– Igen, ez volt az a pont, amikor elhittem, hogy van keresnivalóm a szakmában. Hat embert vettek fel összesen, és Szegedi Csaba neve közöttük szerepelt – ez azért jelent valamit, ezzel bátorítottam magam. Aztán egy nagyon komoly workshop-szerű felvételi után négy társammal felvettek az operaénekes szakra is. Ekkor végképp eldőlt a sorsom.

– Otthon mit szóltak a sikeredhez?

– Én lettem a borsodi celeb. (nevet) De komolyan, elképesztő mennyiségű szeretetet kapok az ottani emberektől, ha nagy ritkán hazajutok, alig győzöm a látogatásokat.

– Kit tartasz mesterednek? 

– Sólyom-Nagy Sándor a mentorom a mai napig, számomra ő a tótumfaktum. Művészként, emberként, családapaként egyaránt felnézek rá. Nem olyan akarok lenni, mint ő, de úgy akarom csinálni a dolgaimat, ahogyan ő csinálta. Ezen kívül rengeteget tanultam Kovalik Balázstól – főleg színészi játékban, nélküle nem volnék képes Papagenót eljátszani -, Oberfrank Pétertől és Medveczky Ádámtól.

– Tavaly diplomáztál, aztán beütött a mennykő…

– Nos, sosem gondoltam, hogy ilyen úton kapom meg életem első nagy szerepét. December huszonkettedikén riasztottak, hogy meg kellene tanulnom Figaro belépőjét a Sevillaiból. Január ötödikére.

– Nem mondtad, hogy ez lehetetlen? 

– Nem, de rettenetesen féltem. Hazautaztam Perkupára karácsonyozni, aztán huszonötödikén visszajöttem Budapestre, és többnapi hideg élelemmel bevettem magam egy próbaterembe. Egy ujjal pötyögtem az áriát, úgy tanultam meg. Ez az entrée szerintem a bariton operairodalom egyik csúcsa. Végig az járt a fejemben, hogy ha én ezt nem tudom megcsinálni az előéneklésre, akkor feladom, mert mindenért kár volt. Aztán kimentem a meghallgatáson, mindenféle nagy emberek ott ültek a székeken, tisztára, mint egy filmben, mondták, hogy „bejöhet, mit hozott”, én meg elkezdtem – és hallottam, ahogy a hangom betölti a teret. Elképesztően boldog voltam, első szereposztásban enyém lett Figaro.

Yang Li mellett Figaróként

Yang Li mellett Figaróként

– Több kisebb szerepben is feltűntél időközben. Melyik volt a legnehezebb? 

– Az Élektrában én vagyok az öreg szolga. Hat hangom van, de komolyan mondom, az a világ legnehezebb hat hangja. Strauss semmilyen segítséget nem ad a belépéshez. Ha eléneklem hibátlanul, a kutya se veszi észre. De ha elrontom, mindenki fújol, hogy lehet ez ilyen béna, hát hat hangot se tud elénekelni normálisan?

– Szerepálmaid? 

– Biztos meg fognak lincselni, de én nagyon szeretnék tenorszerepeket énekelni. Tudom, aki bariton, az maradjon csak a fenekén baritonnak, de sokan piszkálnak, hogy jók a magasaim, talán kéne képeznem magam tenor felé. Esetleg Wagner-tenornak, mert azok nem olyan C-s szerepek. Eleinte mondjuk nagyon nem akartam Wagnert befogadni, aztán egy csapásra megváltozott mindez, amikor kijutottam Bayreuthba. Először Sólyom-Nagy Sándor vitt ki magával, míg élek, hálás leszek érte. Emlékszem, bementem egy pékségbe, és az eladóhölgy majdnem elsírta magát, amikor kiderült, hogy három jegyem is van – ő tizenkét éve vár egyetlen árva belépőre! Ekkor értettem meg, mit is jelent ez az egész. Később pedig saját érdemből tértem vissza, amikor Molnár Levente barátommal megnyertünk egy énekversenyt.

– Gyakorlatban tettél már valamit a tenorságért? 

– A Levéláriát már tudom. Istenem, de csodálatos! És egyszer – remélem – elérem, hogy Otello legyek.

– Leírom, hátha majd behívnak próbaéneklésre, jó? (nevetünk) 

– Nagyon nagy álmom válna valóra.

– Mi vonz ennyire benne? 

Kreónként az Orpheuszban

Kreónként az Orpheuszban

– Hogy nem annyira magas. (nevet) Komolyra fordítva a szót: a történelmi háttér, a sztori, a zene… minden. De akkor már Jagót is szeretném. Milyen okos, dörzsölt szerep! Bár a legeslegjobb az volna, ha egyszerre játszatnám mindkettőt. Önmagammal még úgyse duetteztem.

– Apropó, duett: kivel énekelnél legszívesebben? 

– Ha egyszer megadatik, hogy elénekelhetem a Szabadság-kettőst Domingóval, boldogan halok meg. De persze csak ha én lehetek Posa márki.(nevet) Bár azt hiszem, igazából mindegy is, kit énekelnék.

– Domingo kézenfekvő példakép lehetne, a maga bariton-tenor-bariton fejlődésével… 

– Rettentően tisztelem, minden szempontból. El se tudom képzelni, egy ember hogy tud ennyi mindent megoldani.

– De a verebek azt csiripelik, hogy valaki másnak vagy a legnagyobb rajongója… 

– A Villazón–Nyetrebko-páros a mindenem. Minden felvételük megvan, csodálom őket. A baráti körömben persze híre ment hamar a rajongásomnak, így egy nagyon jó klarinétos barátom, aki kísérte az álompárt, egyszer odament hozzájuk egy diktafonnal, és elmesélte, hogy van egy őrült rajongójuk, aki szintén énekel, üzenjenek neki valamit. Irtó kedvesek voltak, Rolando felmondta, hogy reméli, találkozunk az operaszínpadon is. Aztán tavaly ő volt az OTP-gála díszvendége, mondtam, hogy nincs az a biztonsági őr, aki megakadályoz abban, hogy váltsak vele pár szót. Nem is volt. Odamentem hozzá a hangfelvétellel, és megkértem, hadd mutassak neki valamit. Azonnal felismerte a felvételt, és megölelgetett, hogy ah, du bisst Csaba!

– Úgy tűnik, eléggé beleástad magad az operairodalomba. Hogyan pótolod az elmaradásodat? 

– Átalakultam házi önképzőkörré. Csodás DVD-gyűjteményre tettem szert az évek során, büszke vagyok rá, hogy minden felvételem eredeti. Ezen kívül mindennek utánaolvasok. Mindent tudni szeretnék. Számomra eleve az is hatalmas ajándék, hogy színpadon lehetek, hiszen gyerekkoromban menthetetlenül dadogtam. Sosem hittem, hogy vége lesz, a szüleim mindenhová elvittek, de semmilyen szakember nem tudott velem mit kezdeni. Aztán, mint a mesében, egy este lefeküdtem dadogva, reggel meg felkeltem dadogás nélkül. Egy napig észre se vettük, hogy rendesen beszélek. Talán ebből ered, hogy nagyon szeretnék egyszer prózai darabban is játszani.

– Mit szóltál, amikor te lettél Papageno? 

– Őszinte leszek: én Anyeginre vágyom már jó ideje, nem is nagyon örültem Papagenónak. Aztán ahogy elkezdődött a munka, rájöttem, hogy hiába mondják, Papagenót nem könnyű énekelni, nem egyszerű szerep. Most már elmondhatatlanul szeretem, és boldog vagyok, hogy énekelhetem.

– Hol leszel tíz év múlva?

– A világ legnagyobb operaszínpadain szeretnék énekelni.

– Ámen. 

Szerepfotók: Éder Vera

Hasonló bejegyzések