„Mély művészi alázat nélkül nem sikerül semmi” – Lukács Gyöngyi

2004. augusztus 24.

Ahogy hangzatos újságcímek mondanák: New York, London, Milánó, München, Berlin és Bécs után végre Budapesten! Világutazó szopránunkat sikerült itthon utolérni: két nagy sikerű gálakoncertje után beszélgettünk Lukács Gyöngyivel. ÁDÁM TÜNDE interjúja

LGY3– Kinek az ötlete volt a gála? 

– A szervező, a V.I.P. Arts kért fel. Már régóta szerettem volna egy szólókoncertet, és nagyon örülök, hogy az Operában rendezhettem meg. 

– Lado Atanelit láthatjuk még az Operában? 

– Ő nagyon szeretne Budapestre jönni. Szívesen énekel velem, és jó barátom is, amellett, hogy kiváló kolléga. Sajnáltam, hogy az igazgatóság nem tudott eljönni a koncertre. Nem magam miatt, mert engem ismernek, hanem a vendégek miatt, akik kérdezgették is, hogy hol vannak. Szerintem kellenek ilyen előadások. A csúcson lévő sztárokat kell meghívni, nem a pályájuk végén járókat. Atanelivel (és José Curával) legközelebb Bécsben éneklem az Andrea Chénier-t. 

– A következő évadban is hallunk itthon? 

– Fogok itthon énekelni. Lesz négy Aida-előadásom, amit nagyon várok, mert már régen énekeltem itthon. Énekelek Normát és Lady Macbethet, lesz Verdi-Requiem november elsején, és egy nagyon fontos premierem lesz: a Kisvárosi Lady Macbeth. Az Operában nagyon régen ment, és nem az eredeti verzió, hanem egy átirat: a Katyerina Izmajlova. Nagyon örülök, hogy bemutatják, erre nagyon készülök. Több mint két hónap szabadságot kértem külföldön. 

– Honnan, kitől kell szabadságot kérni? 

– Külföldön, a menedzserektől. Ősszel kértek fel a Sosztakovicsra, ami nemzetközi viszonylatban nagyon késői. Kint az embert 3-4 évvel előbbre leszerződtetik a premierekre. Január végétől márciusig erre készülök majd. 

– Mennyire határozza meg a másik Lady-szerep Sosztakovics Lady-jéhez való hozzáállásodat? 

– Ez jó kérdés, mert mostanában kiderült: sokan azt hiszik, hogy ez az opera is a Shakespeare-drámából készült. Minek játszani, ha már egyszer megy? Tényleg nem tudják, hogy ez egy másik mű. 

– A két nőalak is eléggé különbözik… 

– Igen. Mindkettőt Lady Macbethnek hívják, de Katyerina Izmajlova nem gonosz ember. Ő egy áldozattípus. A férfiak hozzák ki belőle a szörnyeteget. Az após, a férj és a szeretője is. Azon gondolkodtam, hogy ha egy rendes embert talál, akkor nem lett volna gyilkos. Ez a férfi, a szeretője hinti el a gyilkosság gondolatát a nőben. Verdinél viszont a nő adja a gyilkosság gondolatát Macbethnek. Lady Macbeth hatalomra vágyik, királyné akar lenni.
(Japánban énekeltem nemrég a Macbethet – egy Shakespeare-specialista rendezte. Remekül ábrázolta a házastársak kapcsolatát: mint egy gyereket, úgy kezeltem Macbethet. Pofon is vágtam a vacsorajelenetben…)
Nagyon sok jó ötletem van. Már beszéltem is Vidnyánszky Attilával. Erre nagyon-nagyon készülök. Azt hiszem, nagyon jó rendezés lesz.
 

– És a Salome? Úgy volt, hogy énekelsz benne… 

– Tavaly nem tudtam rá felkészülni, beteg voltam abban az időszakban. Idén pedig nem is voltam itthon. És nincs olyan sok előadás, hogy visszatérne többször egy évadban. De majd be fogok állni ebbe is valamikor. 

– A Nyugat lánya? Miért nem vállaltad? 

– Mert nem szeretem. Nem érzem jól magam benne. Hangilag igen, de nem igazán jó szerep a szopránnak. És nem is vállalhattam volna, mert ütközik a Sosztakovics-darabbal. 

– Következő lemez? 

– Most szeretnék egy újat csinálni. Annak is La donna appassionata lesz a címe, mint a koncertnek (ezt a menedzserem találta ki). A verista operákból lesznek részletek: felveszem a Turandot nagyáriáját, lesz Tosca, Manon Lescaut, La Wally, Adriana Lecouvreur, Andrea Chénier, Gioconda. A gond mindig a karmesterrel van – nehéz egy jót kiválasztani. 

– Zenekar már van? 

– Igen, az Operaház zenekara lesz. 

– Hogyan látod – a külfölddel összevetve – az itthoni viszonyokat? 

– Először is: én nagyon szeretem a Magyar Állami Operaházat. Ezért maradtam itt tag. Annak ellenére, hogy úgy érzem, jobban megbecsülik azokat, akik ugyanott énekelnek kint, ahol én, de itthagyták a Házat, és egy-egy előadásra jönnek haza néha. Annak idején nekem is mondta az ügynököm, hogy hagyjam itt, de úgy gondolom, egyedül vagyok azzal, hogy húszas éveim legelején a legnagyobb szerepeket énekeltem itt: Trubadúr, Traviata, Tosca, A láng. Ez is a helyem, nem fogom föladni. Az igazgatók jönnek-mennek, de én énekes maradok. 

– Milyenek a munkakörülmények, a munkamorál? 

– Szeretek itthon énekelni. Az a rossz, hogy kint sokkal előbb készen vannak a tervek, 3-4 évvel előre lekötik a szerződéseket, itt meg legfeljebb egy évvel előbbre, és még utána is vannak változtatások. Nem tudom, hogyan kellene változtatni, nyilván azoknak sem könnyű, akik csinálják. Nagyon nehéz, amikor azt kell mondani, hogy ez sem jó, meg ott is le vagyok szerződve…
A fegyelem kint mindenképpen nagyobb. Annyira beépült már ebbe a Házba a lazaság. A késések, a linkeskedés. Én soha nem tudnék úgy elmenni próbára, hogy nem készülök fel, nem ismétlem át, vagy nem vagyok beénekelve.
A másik nagy különbség, hogy itt mindenki három számmal nagyobb szerepet énekel, mint a hangja. Itt rámondják egy olyan szopránra, aki kint csak Zerlinát énekelhetne, hogy Tosca. És mindenki mindent énekel. Mozarttól Verdin, Wagneren át az operettig – mindent tudnak énekelni. De meddig és hogyan? A magyar énekesek 40 éves korukra nyugdíjba mennek. Tisztelet a kivételnek. Nem akarok senkit bántani, de ezekről a dolgokról is beszélni kell. Nem szabad a szőnyeg alá söpörni.
 

– Mert akkor nem fog változni semmi… 

– Persze, akkor nem lehet korrigálni. Azt szoktam mondani, hogy mély művészi alázat nélkül nem sikerül semmi. Például most készülök a Kisvárosira, és a fordítást szó szerint beleírtam a kottába magyarul, pedig perfekt beszélek oroszul. Elolvastam a regényt magyarul, oroszul, állandóan a fejemben tartom. Este lefekszem, a csukott szemhéjam mögött megjelenik, hogyan fogom játszani, hogyan képzelem el. Ez egy folyamat, ami időigényes, energiaigényes. Nem húzzuk elő a mellényzsebből ezeket a szerepeket. Az nem csinálja végig a pályát, aki félvállról veszi. Ebbe sok minden beletartozik. 

– Például? 

– Az életvitel is. Összevissza életmód mellett nem lehet csinálni. Nem lehet éjszakázni, inni, a partnereket váltogatni. Ehhez a pályához egészség kell, kondíció. Ezekről nem szoktak beszélni, de nagyon fontos. És nyugodt háttér (ami nem is háttér, mert a férjemet nem háttérnek tartom), egy boldogságérzettel kimenni énekelni. Nem is tudnám elképzelni, hogy összevisszaság legyen az életemben. Régimódi nő vagyok. Elég, ha a színpadon váltogatja az ember a partnereit. 

– Család? Hogyan lehet összeegyeztetni? Mennyit látod őket? 

– A nagyobbik lányomat keveset láttam ebben az évadban, mert ő iskolába jár, általában nem tud velem jönni. De telefonon naponta érintkezünk.
Nem szeretem, amikor azt mondják, hogy összeegyeztethetetlen a karrier a családdal. Ez nem igaz. Általában azok mondják, akik nem szültek. Féltik a pályájukat, félnek, hogy kimaradnak valamiből. Elterjedt Magyarországon egy olyan butaság is, hogy aki szül, annak elmegy a hangja. Ez sem igaz: csak gazdagodik, dúsabb lesz. Csak nem szabad rögtön visszamenni énekelni. És ez nem áldozat. Miért lenne az? A kicsivel egy évet kihagytam, de nem bántam meg. Sok énekesnőt látok ma is, akik nem szültek, és most megkeseredettek, egyedül élnek és irigykednek másokra. Rengeteg keserű embert láttam, boldogtalan énekeseket. Boldog vagyok, hogy van családom.
 

– Láttad a Lohengrint? Hogy viszonyulsz a modern rendezésekhez? 

– Nem voltam itthon, csak képeket láttam. Úgy gondolom, nálunk nem kellene meghonosítani ezt a rendezést. 

– Külföldön vadabb dolgokkal is találkozhattál már. Ha nem tetszik, nem vállalod? 

– Előre tájékozódom. A Nabucco (Atanelivel) is botrányba fulladt a rendezés miatt. De nálunk ezt nem kellene gyakorlattá tenni. 

– Botrányos vagy modern ne legyen? 

– Pszichológiailag legyen modern, nem kell, hogy teljesen konzervatív legyen. Ezt viszont nem fogja szeretni a mi közönségünk. Az olaszok és a spanyolok sem tudták megszokni. A magyar közönség sem szereti ezt. A németek szeretik: ott a prózai színházak is így játszanak. 

– Külföldön mennyire népszerű az opera? Felismernek az utcán? 

LGY4– Igen. Japán turisták felismertek a múltkor az Andrássy úton. Láttak valahol korábban. Ez a reklámon is múlik, és többet vagyok kint.
Külföldön nincs ennyire elöregedve az operalátogató közönség. És itthon nincsenek operakritikusok sem. Olyanok, akik értenek is hozzá, és nem a politikai hovatartozásuk vagy személyes szimpátiájuk vezeti a tollukat. Nagyon hiányoznak a reális kritikák, mert azokból lehet tanulni.
Az itthoni helyzettel kapcsolatban – kicsit túllépve az operán – szeretném elmondani, hogy kétségbeejtőnek tartom a hazai kulturálatlanságot, az elektronikus média sivárságát. A művészet degradálódott, olyan ideálok vannak… A színésznők vetkőznek, hogy az újságba kerüljenek. A művészek csak botránnyal és pornóval szerezhetnek nevet maguknak. Külföldön is van valóságshow, de mindig megtalálják a csatornákat, amin eljut a kultúra is. Nem tudom, mi lesz a fiatalokkal, akik így nőnek fel.
 

– Hogyan lehet feldolgozni a sikert? 

– Nem kell vele foglalkozni. Én hívő ember vagyok, és azt gondolom, a dicsőség Istené. Azt nem lehet elvenni tőle. A nem intelligens emberek nem tudják feldolgozni a sikert. 

– Visszatérve az énekesi pályára: említetted, hogy mennyire fontos az életvitel, az életmód. Hogyan vigyázol a hangodra? 

– Egoistának kell lenni. És nagyon kell ismerni a hangját az embernek. Csak én tudok vigyázni rá. Mindig tudtam nemet mondani, külföldön is. Wagnerekre hívnak régóta, hogy isteni Brünnhilde lennék. De Wagnerből nincs visszaút. Utána már nem lehet lekarcsúsítani a hangot, nem lehet Manont, Leonórát, Aidát énekelni. És az én temperamentumommal nem is lehet Wagnert énekelni. Azok a hidegvérű figurák, akik órákat is állnak ott – nekem az nem is menne. 

– Kezdőként nehezebb ellenállni az ilyen “kísértéseknek”, nem? 

– Pályám elején velem is megtörtént, hogy kifáradt a hangom. És amikor felkértek egy Aidára, nem vállaltam. A húszas éveim elején nem fogok Aidát énekelni. Én azért is mentem el itthonról, mert úgy gondoltam, hogy nem lehet egyik nap A trubadúr Leonóráját énekelni, aztán másnap is valamit. De sokan nem mernek nemet mondani. 

– Említetted is egy interjúban, hogy minimum két nap kihagyással énekelsz. Ez külföldön is megy? Engedik? 

– Külföldön is. Egynapos szünettel nem szabad. Meg lehet csinálni persze, de nem tesz jót. Az kevés, nem regenerálódnak a hangszervek. Különösen Toscát, Lady Macbethet, Normát nem lehet – az én szerepeim nagyon nehezek. 

– A beosztásokat eleve így tervezik kint? 

– Általában két napot hagynak az előadások között. Annyi énekes tűnik el külföldön is, mióta kint énekelek, látom. Egy karmester 80 évesen is vezényel, de egy énekes hang nélkül? Nagyon nagy felelősség nyugszik az énekes vállán. 

– Mennyit vagy itthon egy évadban? 

– Változó. Ebben a szezonban nagyon keveset voltam itthon. Körülbelül két hónapot, az is elosztva. Akkorra zsúfolom be az itthoni fellépéseimet. De nem azért, mert nem érdekel, hanem annyira későn vannak itthon időpontok, hogy nehéz összehozni. 

(Köszönet Gombár Gábornak a technikai segítségért.) 

***

Lukács Gyöngyi 

1988-tól a Magyar Állami Operaház ösztöndíjasa
1991-től a Magyar Állami Operaház magánénekese

Díjak: 

Érdemes Művész – 2003

Hasonló bejegyzések