Melinda: Keszei Bori

Keszei Bori 2000 nyarán a West Side Story Mariájaként debütált a Dóm téren, nagy sikerrel. Idén immár a bécsi Staatsoper szólistájaként tért vissza Szegedre, hogy a Bánk bán Melindáját elénekelje. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

Keszei Bori_Bánk– Melinda szerepével nem először találkozol, hiszen az Operaházban 2002-ben, a Káel Csaba-féle rendezésben már énekelted. Mennyit változott, érett benned a szerep? 

– Remélem, hogy fejlődött, most máshol érzem a szerep nehézségeit lelkileg is és hangilag is. Általában a szerepekkel való első találkozás a legnehezebb számomra. Annak idején zeneileg is más volt a koncepció, mert akkor kifejezetten egy naiva alkatú és naiva hangszínű Melindát kerestek. Egy kicsit kisebb hangszereléssel ment az opera, egyrészt ezért is mertem elvállalni, másrészt mert Pál Tamás dirigálta, akiben nagyon megbíztam – és bízom a mai napig – zeneileg. Jól emlékszem rá, hogy a hangi határaimat súroltam Melinda szólamával, de szerintem az nem árt egy énekesnek, ha találkozik határszereppel is. Most, hogy másodszor, egy újabb rendezésben formálhattam meg Melindát, újraértelmeztem a szerepet. Nagy szerencsém, hogy egész fiatalon – talán túl fiatalon is – elénekelhettem ezt a hősnőt, mert így már volt egy alapom, amire építkezni tudtam. 

– Melinda szólama meglehetősen nehéz, drámai, lírai és koloratúrszopráni kvalitásokat igényel. 

– Kényes és összetett szerep, minden hangfajnak minden életkorban megvan a nehézsége vele. Egy koloratúrszoprán inkább a Tisza-parti jelenetet tudja jól elénekelni, egy drámai szoprán pedig az elejét, és a végétől retteg. Úgyhogy mindenki kiválasztja a hangfajához leginkább illő részt, abban brillírozik, a többi részt pedig nagyon okosan, szépen végigénekli. Én lírai koloratúrszoprán vagyok, drámaiságban nem tudok a régi nagy Melindák nyomába lépni. De nem érzem azt, hogy annyira távol állna a hangszínemtől vagy a hangfekvésemtől ez a szerep. Egy másik megközelítésben formálom meg Melindát, az én alkatomra és hangszínemre alkalmazva. Inkább a drámaibb hangszerelésű, „vágtatós” duettek azok, ahol egy kicsit drámaibb hangszín szükséges. Erre a szabadtéri produkcióra azért is mondtam könnyű szívvel igent, mert megkönnyíti a dolgomat a mikroport. Főleg az 1. felvonás drámaibb szólamaiban – ahol talán kevés lenne a hangom – segít. 

– Közel áll a hozzád Melinda karaktere? 

– Igen, mindig is szerettem a tragikákat. Az első nagy szerepem Gilda volt – Szegeden is, Pesten is –, akinek a figurája hozzám közel áll, és sokat merítettem az ő esendőségéből, önfeláldozásából. Melinda szerepe azért is tetszik nekem, mert egyszerre olaszos meg magyaros is. Szeretem ezt az operát. 

– Újra kellett tanulnod a szerepet? 

– Mivel 2002 óta sok más szerepet énekeltem, kicsit elfelejtettem. De elég hamar, két hét alatt sikerült feleleveníteni Melinda szólamát. Elég könnyen tanulok szerepet, tehát nagyon hamar befogadja az agyam a zenét meg a szöveget is. Igazából az okozott nehézséget – ami szinte minden énekesnek, amikor újra elővesz egy szerepet –, hogy változik az ember hangja. Bizonyos énekelnivalók hirtelen sokkal könnyebbé váltak, viszont más részeken most többet kellett dolgozni. Örök harc az éneklés, soha nem mondhatja azt egy énekes, hogy százszázalékosan megoldott egy szerepet. Mindig van olyan hang, frázis, amiért meg kell küzdeni. 

– Ez a rendezés hogy tetszett neked? 

– Én elég hamar tudok azonosulni azzal a rendezéssel, amiben dolgozom. Szikora János koncepciója különösen tetszett nekem az újszerűsége miatt. Modernebb megközelítésű Bánk bán-előadás született, ami az emberi tragédiát helyezte a középpontba. Nagyon hatásosnak tartom a különleges démon-figurák, a bunrakuk jelenlétét a darabban. Őket profi táncosok játszották, akikkel sokszor nekem is együtt kellett mozognom, így a testbeszéd is kiemelt jelentőségűvé vált a darabban. Nagyon látványos produkció született, ami remélem, a fiatalokat is közelebb hozza az opera műfajához. 

– A Tisza-parti jelenetben nem féltél fent a nyolcméteres emelvényen? 

– Nagy szerencse, de nem! Nagyon felemelő érzés volt ott állni. Lehet, hogy néhány év múlva elkezdek majd félni ilyen helyzetben. Ez nyilván korfüggő is, mert emlékszem, hogy tíz éve sokkal bátrabb voltam, mint most. 

– A partnereiddel milyen volt a közös munka? 

– Wiedemann Betti az énektanárom, vele baráti a kapcsolatom. Felnézek rá, ő énektechnikailag mindent tud, és sokat segített a szólam betanulásánál. Bándi János fantasztikus művész, nagyon élveztem azt az emóciót, energiát, ami áradt belőle. Rendkívül inspirálóan hatott rám mint partner. Nyári Zolival pedig kifejezetten szerettem együtt dolgozni. Mivel ő prózai szakon végzett, a színészet oldaláról közelítette meg az operát, ami nekem nagyon tetszett. Melindának Ottóval van a legtöbb jelenete, és Zolival több variációt is kipróbáltunk, hogy a szituáció hiteles legyen. Összességében azt mondhatom, hogy jó hangulatban zajlottak a próbák, és úgy érzem, az előadás is nagy sikert aratott. 

– Szeptembertől ismét a bécsi Staatsoperban dolgozol. De láthatunk-e ebben az évadban a Magyar Állami  Operaházban? 

– Igen, a Don Pasqualéban és a Szerelmi bájitalban fogok énekelni, ami nagy öröm számomra.