Pályakép Tokody Ilonáról – befejező rész – JÁNOSI ILDIKÓ interjúja
– A sok siker mellett neked is volt hullámvölgy az életedben. Hogyan sikerült kilábalni belőle?
– Volt néhány mélypont az életemben – amikor a nagymamámat és az édesapámat elvesztettem. Ezekben az esetekben a szervezetem úgy védekezett, hogy elment a hangom, nem tudtam énekelni. Hiszen az énekhang nemcsak az a két kis hangszalag a torokban, hanem az ember egész teste, fizikai, szellemi és lelki állapota együttesen. Ahogy Giuseppe Giacomini kollégám mondta: „A hang maga a lélek.” S ha nincs lelkem, nincs hangom. Ezekben a válságos időszakokban lemondtam minden előadásomat, és egyéb felkéréseket is. Ha bánat ér vagy boldogtalan vagyok, általában elvonulok, nem szeretek a problémáimmal másokat terhelni, mert a legbensőbb dolgokat az embernek magának kell megoldania. Az egyik krízishelyzetben mégis elfogadtam a kollégáim, többek között Domingo, Juan Pons, Giuseppe Patané karmester segítségét – ők beszéltek rá, hogy ne mondjam le a müncheni lemezfelvételt, mert a munka legalább eltereli a figyelmemet a tragédiáról. Ebben a krízisemben született meg az egyik legszebb felvételem: Mascagni Iris című operája. Ha az ember elérkezik a mélyponthoz, szép lassan újra kell építenie a lelkét. Én odahaza mindig azt láttam, hogy a kilátástalanságból is van kiút, s mindent túl lehet élni. Volt olyan korszak is az életemben, amikor rengeteg felkérést kaptam, s úgy éreztem, ha még egy előadást elvállalok, abba belehalok. Pedig nagy a teherbíró képességem, de egy bizonyos határon túl a sok éneklés hazardírozás a hangszalagokkal. Persze vannak olyan kivételes művészek – például Domingo –, akiknek kimeríthetetlen az energiájuk, és képesek egymást követő napokon is fellépni. Én minden előadásomon igyekszem a maximumot kihozni magamból, ezért fellépéseim után teljesen lemerülök. Ilyenkor nem tudnék másnap újra kiállni a színpadra, legalább egy nap pihenésre van szükségem a regenerálódáshoz.
– Néhány éve elkezdtél tanítani is. Milyen tanácsot adsz a fiataloknak?
– A főiskolán tanári diplomát is szereztem, és hiszem, hogy örököltem a papámtól a pedagógusvénát. A Zeneakadémiára többször is felkértek tanítani, de nem vállaltam, mert aktív énekes lévén, korainak éreztem. A folyamatos tanítást hét éve kezdtem, először csak egy, aztán még néhány ifjú énekes jött hozzám, hogy rendszeresen foglalkozzam velük. Tavalyelőtt mesterkurzust is tartottam Madridban a Reina Sofiában, itthon pedig a Zeneakadémián, Marton Éva felkérésére. Igyekszem mindent átadni, amit eddigi pályám során tapasztaltam. Tanítva is tanulok. Mindig azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy ezt a pályát folyamatosan tanulni kell – a technikai, a szellemi részét, és odafigyelni a másikra. A hibákból is lehet tanulni. Ezért javaslom nekik, hogy ne kérdezgessenek, hanem nézzék meg az előadásainkat. Én annak idején úgy tanultam legtöbbet, hogy eljártam a nagy énekesek előadásaira. Az az élmény, amit tőlük kaptam, semmihez sem fogható! Nagyon fontos az is, hogy régi énekeseket hallgassanak, hogy hallják és tanulják az olaszos technikát, olaszos frazeálást. Én nem tudok egy órán mindent megmutatni, nincs rá idő. A tanár csak elindítja a növendéket, megmutatja az utat. Meg kell tanulniuk bánni a hangjukkal, a megszerzett tudást soha senki nem veheti el tőlük. Egyvalamit azonban nem tudok átadni: az egyéniséget. A tehetség mellett az egyéniség, a kisugárzás a legfontosabb egy művésznél, mert ezzel a képességével tudja csak megérinteni a közönséget. S még valami szükséges: az alázat. Akiben nincs alázat, ne menjen erre a pályára!. Hiszen a művészet: szolgálat. A színházban mindenki – a műszaki személyzettől a fodrászon át a karmesterig – a művészetet szolgálja.
– Az utóbbi években gyakran lépsz fel dalkoncerteken, és néhány éve Vigh Andreával közösen hárfás dalesteken is.
– A dalesteket nagyon szeretem, és elszomorít, hogy manapság nem divat ez a műfaj, pedig szerintem a közönség szívesen venné. Zeneileg akkor van egyensúlyban a pályánk, ha a három műfajt: az operát, az oratóriumot és a dalt egy szinten tartjuk. A dalkoncerteket fontosak, mert egy operaénekes nem fejlődhet a dalok ismerete és rendszeres éneklése nélkül. Ezeknél a kis daraboknál nem segítenek a jelmezek, az előadó pőrén, csak a saját hangjával áll a közönség előtt. Akár egy népdalt kell elénekelni, akár egy Tosti-dalt, szép tiszta bel canto, legato énekléssel, mindenféle operai sallangtól mentesen lehet csak előadni. Zongorakíséretes dalestet gyakran adtam, például Japánban, de a hárfakísérettel csak néhány éve próbálkoztam. Mindig is érdekelt a hárfa, és Vigh Andrea által közelebb kerültem ehhez a hangszerhez. Nagy a harmónia köztünk, már az első próbánkon úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást. A hárfa és az énekhang csodálatosan szól együtt. A hárfa húrja és a szívből jövő énekhang képes megpendíteni a lélek húrjait az emberekben. Gyakran járom a vidéket dalestekkel, amit missziónak tekintek, mert annak idején a külföldi és az operaházi elfoglaltságaim miatt a vidék kimaradt. Nagyon szeretek a magyar tájakon járni.
– Bejártad a világot, többször is lett volna alkalmad külföldre szerződni, te azonban mindig a Magyar Állami Operaház művészeként képviselted a hazánkat és népszerűsítetted a magyar muzsikát.
– Magyarországon születtem, ide tartozom, és bármerre járok a világban, rövid idő után elfog a honvágy. Édesanyám és édesapám miatt sem akartam kinn maradni, mert mindig húzott haza a szívem. Igazából mindig idegen voltam kinn, de az operaházi tagság fantasztikus támaszt jelentett. Tudtam, hogy van hova hazamenni, hogy várnak. S a magyar közönség szeretetét is mindig éreztem. És ez a magyar vidék a nagy külföld mellett nekem mindig a hazámat és az otthonomat jelentette. Hűséges típus vagyok, nem felejtem el, honnan jöttem, mint ahogy azt sem, kiknek köszönhetem, hogy a pályára kerültem. A családom és a mestereim, mentoraim minden sikerem mögött ott állnak. Tartást és büszkeséget jelent számomra a magyarság, és bárhova megyek, művésztársaim mindig tisztelettel emlegetik Magyarországot. Benne vagyunk a világ zenei vérkeringésében, Kodályt és Bartókot mindenhol ismerik és tisztelik a világon. Talán nincs is olyan operaház, ahol ne találkoztam volna magyar művészekkel, akár a zenekarban, akár a kórusban.
– Egyszer azt nyilatkoztad, sohasem üstökös szerettél volna lenni, hanem állócsillag. Ez a vágyad teljesült: itthon és külföldön is rajonganak érted. Mit teszel azért, hogy igazi sztár maradj?
– Úgy gondolom, már a bölcsőben kiderül, kiből lehet primadonna, ugyanis a sztárságot odaföntről adják, azt nem lehet megszerezni. Ma persze a sztárság fogalma degradálódott, manapság bárkiből lehet „sztár” pénz és összeköttetés révén. Ők azonban hullócsillagok, akiket hamar elfelejtenek. Az állandó ragyogásért napi huszonnégy órán át kell küzdeni. A valódi sztár minden este el tudja varázsolni a nézőket, s az igazi sztárokat a közönség választja ki. Én évtizedekig tartó kemény munkával vívtam ki a közönség elismerését, megbecsülését. És mindennap teszek azért, hogy ez az állapot fennmaradjon. Boldog ember vagyok, mert azt csinálhatom, amire születtem, s a hivatásom egyben a hobbim is. Soha nem hiszem azt, hogy eleget tudok, hajt a tudásszomjam – ez visz előre a szakmámban. Nekem a színpad a jógám, a tanulás a meditációm. Az éneklés fizikai munka is, ezért tornázom, különben legyengülök.Igyekszem tartani a formám, ez esztétikai elvárásom is, ugyanakkor az egészség megőrzéséhez is fontos. Ha befejezem a pályát, abba majd biztos kicsit belehalok, de a muzsika akkor is velem lesz, legfeljebb magamnak énekelek. A közönséggel és az ifjú generációval azonban mindig szeretném tartani a kapcsolatot.
– A legjelentősebb szakmai díjakkal ismerték el a művészetedet, a közönség beválasztott a halhatatlanok sorába, Több mint ötven lemezfelvételed jelent meg, ebből hét külföldi szólólemez. Mit szeretnél még elérni?
– Csodálatos ajándék a szakma és közönség elismerése, szeretete. Amikor az ember bejön a színpadra, megöleli a közönséget, a közönség pedig visszaöleli a művészt. Ez egy csodálatos érzés, ezért érdemes erre a pályára jönni. Bárhova megyek, az emberek szeretete vesz körül. Ezt szeretném még sokáig megőrizni, és megmaradni állócsillagnak. Elmondhatom, hogy mindent elértem, az összes kedvenc szerepemet elénekeltem, itthon és külföldön egyaránt megbecsülték a művészetemet. Már csak azt kérem a Jóistentől, hogy az elért szintet tartani tudjam, és ehhez legyen elég erőm, egészségem és derűm.
Április 1-jén Tokody Ilona átvehette a Székely Mihály-emlékplakettet. A rangos szakmai elismeréshez ezúton is gratulálunk a művésznőnek!
(A fotók a művésznő magángyűjteményéből valók.)