„Meg kell újulnia ennek a műfajnak” – Keszei Bori

2004. december 30.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy ilyen fiatalon a bécsi Staatsoper tagjai lehetnek. Keszei Bori idén már a második évadját tölti a híres bécsi teátrumban. Őt kérdeztük most tapasztalatairól, terveiről. ÁDÁM TÜNDE és LENCSÉS ÁKOS interjúja

Keszei– Beszélgetésünk egyik apropója a fórumunkon nemrég tapasztalt, irántad tanúsított élénk érdeklődés… 

– Amíg szakmai indokokat hoznak fel, addig semmi baj nincs. Csak az bánt, ha személyeskednek, sértegetnek. A fórum ugyan névtelen, de ha valaki rágalmaz, akkor írja oda a vélt vagy valós tényeket, bizonyítékokat! Jólesett, hogy sokan megvédtek. 

– Bécsben énekelni semmiképp sem elhanyagolható fegyvertény. 

– Olvastam, hogy mennyivel nagyobb dolog ott vendégként, szólistaként énekelni, és ez – abszolút értékét tekintve – tényleg így van. Nyilvánvaló, hogy az az igazi sztár, akit a nevéért, önmagáért egy nagy szerepre, főszerepre meghívnak. De ez egy nagyon összetett dolog.
Én a karrieremnek tökéletesen az elején tartok. Az, hogy most tag vagyok, nem jelenti azt, hogy 4-5 év múlva még mindig ott leszek.
 

– Ez a szerződés most két évre szól? 

– Igen, de aláírtam még kettőre. 

– Hogy érzed ott magad? 

– Jól. Egy egészen más világba csöppentem. A mérce ott sokkal magasabb, mert színvonal van, mert nemzetközi a társaság, mert nagyon sok fajta kultúra, nagyon sok fajta zenei stílus találkozik. És bizonyos értelemben teljesen úgy éreztem magamat tavaly, amikor oda kimentem, hogy elölről kezdtem a pályát. Jó, ha nem lett volna mögöttem az a négy év Szeged és az a két év Budapest, amire én színpad-technikailag vagy énektechnikailag építhetek, akkor valószínűleg bele is buktam volna. Az nagyon kellett nekem. De minden más szempontból teljesen elölről kezdtem. Ebbe beletartozik az, hogy hogyan kell Mozartot énekelni, a belcanto énektechnika, a nyelvtudás, a mentalitás. A munkához való hozzáállás ott kint egészen más, és mindenki, aki egy-két évet eltöltött külföldön, ugyanezt mondja. 

– Nagyon más? 

– Igen. És ezzel nem a Magyarországon éneklő vagy működő zenészeket akarom megítélni. Valahogy azt érzem, hogy itthon dupla annyi energia kell ahhoz, hogy valaki eredményeket tudjon letenni az asztalra. Itt mindenki az árral szemben úszik. Kint bizonyos értelemben könnyebb mindez, mert ott az egész rendszer egyet akar, és egyfelé megy.
Nekem nagyon nagy mázlim van, hogy olasz karmesterektől tanulhatom az olasz zenét, Mozart és Richard Strauss szakembereitől tanulhatom ezt a fajta zenét, hogy Domingo, Baltsa, Terfel mellett állhatok, mert ezek az emberek nagyon tudnak dolgozni. Hihetetlen alázat van bennük, nagyon tudják, hogy hogyan kell építkezni a próbaidőszak alatt, vagy hogyan kell két nap alatt elsajátítani egy rendezést, hogyan kell felkészülni, hogyan kell udvariasan és jó kedéllyel próbálni, és akkor sem elengedni magukat és hisztériázni, amikor nehéz a szituáció. Szerintem erre Magyarországon a fiataloknak, akár az én generációmnak is, eszméletlenül szüksége lenne, hogy nagyokat lásson maga mellett, akik igazán tudják, hogyan kell ezt csinálni.
 

– Ehhez odakint új énektanárt is kerestél? 

– Nem kerestem. Nem egy nagy távolság Bécs és Budapest. Ha az ember már ennyi éve a pályán van, akkor már nem kell hetente háromszor énektanárhoz járnia. Ha egy-egy háromhetes ciklus után hazajövök, vagy egész nyáron itthon vagyok, és átvesszük az új szerepeket, akkor az elég. Most Harazdy Miklós korrepetitorral és jó barátommal dolgozom leginkább, akivel annyira szoros a kapcsolat, hogy minden premieremen ott van. 

– Hogyan kezdtél énekelni? 

– Bikfalvy Júliánál kezdtem el tanulni, nagyon korán, 15-16 évesen. Az még főleg légzéstechnika volt, nem annyira tanulás. Akkor még az underground zene vonzott, a jazz, a musical, és ebbe nem nagyon fért bele az opera, úgyhogy a tízes éveket át kellett velem vészelni. Neki köszönhetem, hogy egyáltalán pályára kerültem, hogy színpadra jutottam. Ő lehetőséget nyújtott arra, hogy megszeressem az operát, hogy megtanuljak énekesként élni.
Utána átmentem a Wiedemann Bettihez, mert ő is Bende Zsolt-tanítvány volt, és ezt a technikát ajánlották, és ez nekem nagyon bevált. Ez baráti kapcsolat is volt, nem csak munka. Amit technikailag tudok, azt tőle tanultam és Harazdy Miklóstól. Amikor végül 4-5 év múlva Betti elküldött, hogy most már mástól is tanuljak, akkor jöttek kurzusok Hamaritól és Tokodytól. És akkor már elsősorban nem technikáról volt szó, hanem arról, hogy az iparos éneklésből hogyan lehet a művészet határait feszegetni. Azt hiszem, még erősen előttem áll ez a lépcső, de ez nagyon fontos lépcső.
 

– Hogy kerültél Pestre? 

– A Tavaszi Fesztivál keretében volt egy Rigoletto, Saccani dirigálta. És volt egy zenekaros főpróba, amire Rost Andrea nem tudott eljönni. Akkor hívtak, és mondták, hogy előadást biztosan nem tudnak adni, de tudták, hogy Szegeden akkoriban énekeltem Gildát, és hogy tanuló szempontból talán nekem is jó lehetőség lenne, ha beénekelném a szólamot. Úgy voltam vele, hogy nem volt bennem felesleges rátartiság, hogy miért csak ennyire hívnak, hanem, ha valamiből sokat lehet tanulni, akkor abból, hogy milyenek egy olasz karmester tempói, a többiek, a budapesti művészek, vagy a vendégek. Feljöttem, végigénekeltem a próbát, és Saccaninak annyira tetszett, hogy kérte, adjanak nekem később előadást. A következő évadra a Szerelmi bájitalra hívtak, negyedik szereposztásra, de akkor is szerencsém volt: valaki helyett megcsináltam egy zenekaros, jelmezes főpróbát, és utána abból is kaptam előadást.
De hogy teljes tagként felkerülhettem Budapestre, azt a Győriványinak köszönhetem. Viszont amikor elment, akkor is énekeltem még a Házban, amit én nagyon pozitívan élek meg, mert ezek szerint mégiscsak sikerült valamit úgy és olyan minőségben letennem az asztalra, hogy az én művészetem némileg függetlenné tudott válni attól, hogy kik jönnek és mennek az igazgatói székben.
 

– Mégis váltottál. Egy bécsi meghallgatásra nem véletlenül sétál be az ember… 

– Minden énekesnek van egy olyan periódus az életében, amikor versenyekre, vagy meghallgatásokra jár. Én akkor mentem el (ez akkor csak félig volt tudatos), amikor itthon nagyon bizonytalan volt a helyzet. Győriványit leváltották, visszajött Szinetár, és teljes létbizonytalanság volt, hogy ki kinek az embere, ki mennyire lesz foglalkoztatva. Fogalmam sem volt arról, hogy egy nemzetközi piacon mennyit érek, de azt gondoltam, hogy ha van esélyem, akkor meg kéne próbálni kijutni külföldre, hogy ne legyek ennyire kiszolgáltatva ennek a hazai helyzetnek.
Bécsbe is a Harazdy Mikivel mentünk, mint majdnem minden meghallgatásra, és emlékszem, már a célegyenesben álltunk a kocsival a Ringen, a pirosban, amikor azt mondta, hogy Bori, itt nyugodtan énekelhetsz jól, ide nincs esélyed bejutni. Kérdeztem, hogy akkor miért vagyunk itt? Azt mondta, azért, mert ilyenkor szokott sikerülni. Az esélytelenek nyugalma. Állítom, hogy ezért sikerült.
 

– Mit énekeltél? 

– Gyakorlatilag mindent. 50 percig énekeltetett a Holender. Utána két napig nem tudtam énekelni, annyira kifárasztott idegileg. Először énekeltem Norinát, aztán lehívták őt is, énekeltem neki Mozartot, Gildát, Juliette-et, mindent, aztán a végén azt mondta, hogy Nannettát is énekeljek. Akkor már nagyon elfáradtam, és elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam vitatkozni, hogy azt két évvel ezelőtt énekeltem, ráadásul magyarul, és nagyon fáradt is vagyok, nem tekinthetnék-e ettől el? Hát, úgy kiabált, hogy: vagy most azonnal elénekli ezt a nyamvadt Nannettát, akár magyarul, vagy most azonnal beül a kocsiba, és hazamegy Budapestre. Mondtam, hogy nem gond, eléneklem, nagyon szívesen, életem álma, hogy én most itt Nannettát, magyarul…
És amikor vége lett a meghallgatásnak, Holender azonnal szerződést ajánlott. Azt mondta, ez egy nagyon nagy ház, itt sztárok énekelnek, maga nagyon fiatal, majd kiderül, hogy mennyit tud letenni az asztalra, több éve lesz, hogy bizonyítson. Maga kap Gianettát, és nem Adinát, maga kap Papagenát, és nem Paminát, és ha azokban jó lesz, és megfelelő fejlődést mutat, akkor egy-két év múlva lesz esélye nagyobb szerepekre. Tehát már az elejétől kezdve tudtam, hogy nem Gildát, Juliette-et fogok énekelni, és ez így jó is. A Staatsoper nem arra van, hogy a Magyarországról jött, fiatal, kezdő senkiket (mert én most nemzetközi szinten az vagyok) rögtön főszerephez juttassa. Azt ki kell érdemelni, azt ki kell harcolni. És bátran állíthatom: nem ugyanaz a Staatsoper színpadán énekelni egy Gianettát, mint itthon. Nem ugyanaz a nyomás egy-két áriás kis szerepeket énekelni.
 

– És ott azokat is megbecsülik? 

Keszei2– Én úgy érzem, hogy igen. És nagyon odafigyelnek a fiatal generációra is. Ha jó vagy, akkor van esélyed arra, hogy előrébb lépj. Nyilván meglépni azt a minőségi változást, hogy egy tagságból, egy középszerepből te foglalkoztatott sztár legyél, és főszerepekre hívjanak, az egy másik történet, és az egy nagy kérdés, hogy nekem sikerülni fog-e. De ha nem sikerül, akkor sem történik semmi, mert ez a négy év nem arról szól. Ez a négy év számomra arról szól, hogy megtanulok stílusosan belcantót énekelni, megtanulok Mozartot énekelni, megtanulom tökéletesen kiejteni a német szöveget, és megtanulom azt a nyomást, munkatempót, amit a nemzetközi operaélet jelent. Mert ott nem úgy van, a legnagyobbakkal sem, mint itthon. Ott mondjuk Shicoff este elénekel egy Zsidónőt, és másnap reggel 10-kor megjelenik egy házi színpadi próbán. Lehet, hogy markírozni fog, de egy percet nem késik, és tisztességesen próbál. Itthon, kíváncsi vagyok, ki merné ezt megcsinálni a titkárságon, kiírni egy itthon nagy névnek számító énekest. Nem jönnének be! Más a munkamorál. Ugyanakkor valljuk be: anyagilag sem összehasonlítható egy hazai és egy nemzetközi sztárénekes helyzete. 

– Mióta nem vagy tag itthon, eltűntél az Operából… 

– Hát, nem hívnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első évben annyira sokat dolgoztam kint, hogy lehet, hogy nem is lett volna időm rá. 

– Külföldön próbálkozol másfelé? 

– Ez most alakul. Az első évben egyáltalán nem is mentem sehova, mert annyi dolgom volt, meg úgy éreztem, hogy ebbe az ingbe, amit rám adtak, és az ujját a földön húzom magam után, most nekem muszáj belenőnöm, mert különben baj lesz. A jövő évadra már nagy, sőt, főszerepekre hívtak Németország több házába is, pillanatnyilag a berlini Deutsche Operrel és a frankfurti operával tárgyalok.
Most nagyon jól érzem magam Bécsben. Nyilván minden énekes álma, hogy saját maga rendelkezzen az idejével, a pályájával, a döntéseivel. Számomra is az lenne a legideálisabb, ha teljesen független művészként ott és azt vállalnám el, ami a felkínált szerepek közül a legjobban tetszik. De ha ez nem jön össze, és ha életem végéig a Staatsoper tagja leszek, és néha elmegyek máshova énekelni, akkor is egy boldog, kiegyensúlyozott művésznek fogom érezni magam, akinek semmifajta szégyellnivalója nincsen. Sőt, ha két és fél év múlva hazajövök, akkor is elégedett leszek azzal, amit az élettől kaphattam.
 

– Minden műfajt kipróbáltál, amit lehetett. 

– Igen, mert nagyon korán kezdtem. Azért is érhetett engem viszonylag több támadás, mert amikor először színpadra álltam, akkor 22-23 éves voltam. És szerintem azok az emberek, akik engem színpadra küldtek, vagy bizalmat szavaztak nekem (mint Pál Tamás vagy Kocsár Balázs), valamifajta színpadi affinitást láthattak bennem, amit 6-8 évvel később követett egyfajta hangi érés. Ezért megértem azokat az embereket, akik engem teljesen éretlenül hallottak énekelni, hogy nem hallották bele az akkori hangomba a későbbit, mert ahhoz szakembernek kell lenni. Valószínűleg a sok színpadi jelenlét kellett ahhoz, hogy kinyíljon a hangom, és rutint szerezzek. 

– Operettek? 

– Szegeden a Lili bárónőben énekeltem, azzal nyertem Primadonna-díjat is az Operettfesztiválon annak idején, amire nagyon büszke vagyok, mert az operett egy nagyon nehéz műfaj. Aztán később volt alkalmam a Mágnás Miskában szerepelni, amiben olyannyira éreztem, hogy milyen nehéz, hogy nem is voltam benne jó – úgy gondolom. 

– És a West Side Story? 

– Életem egyik legnagyobb élménye volt – Kerényi Miklós Gábor rendezte a Szegedi Szabadtérin. Nagyon komoly énekelnivaló, bárki bármit mond. És színészet is, amit én nagyon igénylek, az operajátszáson belül is, és remélem, hogy egyre fontosabb lesz, hogy egy operaénekes játszani is tudjon. 

– Kovalik Balázzsal dolgoztál már? 

– Igen, megcsinálta a Triptichont Szegeden, abban Lauretta voltam. Na, ő például egy olyan újító, aki valami mást akar az operától. És ez nagyon jó. Arról lehet vitatkozni, hogy ez jó irány-e, de végre nem csak az van, hogy belefúrva a lábunk a földbe, és énekelünk előre, és komolyan összeveszünk a rendezővel, ha megkér, hogy térdeljünk le, mert az már nem megy. Ez már nem életképes. Azt látom, külföldön is, hogy a legnagyobb sztárok, az idősebb generáció tagjai sem mondanak olyat, hogy nem. Legfeljebb nem jön össze, de nem mondják, hogy nem. Megpróbálják, csinálják, szituációban gondolkodnak, alázatosak. Ez nyilván énektechnikai kérdés is, mert ha valakinek folyamatosan a technikájára kell figyelni, akkor kevésbé mobilizálható a színpadon. 

– A külföldi rendezéseket hogy látod? Nagyon más kint? 

– Nagyon változó. A Staatsoper nagyon jó érzékkel lavíroz a modern és a hagyományos között. Az egy nagyon érdekes dolog, hogy a bécsi közönség hogy ítéli meg mindezt. Kint egy rendkívüli módon elkényeztetett és magas színvonalra nevelt, hosszú évtizedek óta kinevelt, kiművelt közönség jár az operába, akik pontosan tudják, hogy nekik mi tetszik, és mi nem, hogy ki jó, ki rossz – és ezt ki is mutatják. Egy premier után rockkoncert-hangulat van, ahol a közönség teljesen differenciáltan ítél. Ha valaki jó, azt szinte a vállukon viszik ki, de akivel nem elégedettek, azt akár meg is dobálják. És ez nekem nagyon szimpatikus, és ilyen értelemben meg lehetek nyugodva, mert engem még nem fütyültek ki, sőt, nagyon szép tapsokat kapok, amit ne helyettesítsünk be az itteni tapsokkal.
De visszatérve a rendezésekre: a bécsi közönség kevéssé nyitott a modern rendezésekre. A Staatsoper próbál nyitni, próbálja feszegetni Bécsnek ezeket a konzervatív határait, egyelőre inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Most is a Parsifalban – életemben nem éltem meg ilyet: minket még csak megtapsoltak, de amikor kijön a rendező a premieren, és áll vele szemben 2500 ember és üvöltve fújol, az azért kínos.
 

– És hiányzik ez nekünk? 

– Tudod, mi hiányzik? Az hiányzik, hogy élővé tegyük ezt a műfajt, hogy végre történjen valami. Legyenek nagy sikerek, de legyenek nagy bukások is. Legyenek felívelő pályák, legyenek kritikai hozzászólások. Csak Bécs óta érzem, hogy ez a műfaj nem egy – a többi művészettől szeparált – halott, picit naftalinba mártott, picit büdös, picit molyrágta valami, hanem egy hihetetlenül élő, a 21. században is a helyét megtaláló valami. És azért most már van nálunk is egy olyan generáció, akik megpróbálnak ezért tenni valamit. Lehet, hogy ezek még egy-két esetben félresikerült dolgok, de legalább valami. Az a lényeg, hogy embereknek eszébe jut erről a műfajról valami, megpróbálják összehozni a komolyzenét a társművészetekkel. Például most voltam a Bárkában a Négerek című Genet-darabon, és nagyon régen volt annyira pozitív színházi élményem, mint ez.
És ki kell nevelődnie egy olyan közönségnek is, amelyik azt mondja egy hangtalan, idős énekesnek, hogy menjen le a színpadról. Meg kell újulnia ennek a műfajnak.
 

– Érdekes, amit mondasz, mert úgy gondolom, hogy itthon a teljesen hagyományos, hétköznapi közönség azért szokott súlyozni. Itt a külföldi közönség a rosszabb. 

– Itt, aki külföldi, annak csupán az egyhetes turisztikai jelenlétének egyik programja, hogy őt befizette a csoportvezető az Operába. A Magyar Állami Operaház jelen pillanatban nincs benne a nemzetközi körforgásban. Ha egy turista elmegy a Staatsoperbe, még akkor is, ha nem kifejezetten zeneértő, tudja, hogy hova megy. Tény, hogy ez részben sznobéria is. De ott eleve arányaiban sokkal több a műértő és érdeklődő, mint itt. Kint például nagyon jól van megszervezve, hogy két teljes szektor van csak azért, hogy fiatalok vagy pénztelenek az állóhelyen 3 euróért a legnagyobb sztárokat lássák. Ez egy teljesen tudatos, hosszú távra tervezett munka: kinevelik azt a réteget, amelyiknek most még talán nincs pénze, de húsz év múlva majd lesz, és akkor majd meg fogja venni a harmadik sorban a bérletet.
És közönségtalálkozókat szerveznek, legutóbb Elisabeth Schwarzkopffal és Geszty Szilviával. Vagy az Operabál után minden évben ingyenesen odautaztatnak 5000 gyereket, és Varázsfuvolát adnak elő nekik. Ez társadalmilag is fontos lépés. Élővé teszi a műfajt.
 

– Nálunk az is hiányzik, hogy nincs benne a köztudatban ez a műfaj. 

– Olvastam nálatok Nógrádi Gergely könyvéről. Abban igaza van, hogy – sajnos – manapság már az is része a művészetnek, hogy ismertebbé tegye magát. Nem mondom, hogy az igénytelenségbe kell menni. De nem szabad elzárkózni, nekünk is nyitni kell az emberek felé. Az Operaháznak is nyitnia kell. Ahogyan az Operettszínház a Kerényivel – szerintem zseniálisan – arculatot dolgozott ki magának, arcokat mutat, felfuttatja az énekeseit, megszeretteti a közönséggel. Ezt miért ne tehetné meg az Opera? Miért ne csinálhatná azt, hogy itt van nekünk egy Sümegi Eszter: nagyon nagy énekes, vagy itt van Bándi János: milyen jó tenor. Miért nem? 

– Mert nem így állnak hozzájuk. 

– Ez nagyon nagy baj. Mert hosszú távon ez nekik hozna hasznot. Ettől nem vagyunk benne a nemzetközi életben, ettől nem fejlődik ez sehova. És igenis hívjuk haza a most topon lévő magyar sztárjainkat, és örüljünk nekik és legyünk büszkék, hogy van egy Lukács Gyöngyi, és hogy Sümegi Eszter kint énekelt, és nem is nagyon értem, hogy miért nem volt tele a sajtó ezzel, mert nagyon nagy dolog Toscát énekelni Bécsben. Nagyon nagy dolog. Sokkal többet kellett volna róla beszélni. 

– Nemrég láthattunk a Társaskörben… 

– Az egy nagyon jó kezdeményezés. Ha fentről nem jön, akkor így kell. Hogy ne mindig az árok túloldaláról, a megszépítő messzeségből lásson a közönség, hanem menjünk közel. Miért ne lehetne 15 embernek énekelni? Közel vinni ezt a műfajt és megszerettetni, élővé tenni. Nem hiszem, hogy ott kezdődik egy nagy énekesi karrier, hogy az ember már nem megy el 15 embernek énekelni. 

– Itthon mikor hallhatunk még? 

– A nyáron Pál Tamás rendez egy Rigolettót a Kőszegi Várszínházban, itt Gildát fogok énekelni. Már meg is van az időpont: augusztus 13-14. És volt róla szó, hogy a Miskolci Operafesztiválon Norinát fogok énekelni júniusban. Bármikor nagyon szívesen jövök, ha hívnak. 

– És Bécsben? Lesz Fedora ebben az évadban? 

– Nemrég énekeltem a La Juive egyik női főszerepét, Eudoxia hercegnőt, ez volt az évadom egyik legnagyobb feladata. Úgy tudom, hogy éneklem a Fedorát. Ezen kívül Massenet: Sophie második szereposztás vagyok, de nem tudom, mikor kapok előadásokat. Ez a két nagyobb szerep, ami idén még rám vár. Párhuzamosan mennek tovább a repertoárszerepek: Nannetta a Falstaffban, amit az első évadban mindannyiszor én énekelhettem, Inez a Sonnambulában, vagy például a januári Parsifalban az egyik viráglány, amikor Simon Rattle-lel dolgozhatom együtt, gondolom nagy élmény lesz, már nagyon várom. 

– Szerepálmok? 

– Igazából soha nem volt szerepálmom. Ami inkább álmom, az nem szerephez kötődik, hanem szituációhoz: izgalmas munka, jó rendezővel, jó zenekarral. Nekem a Bécsi Filharmonikusokkal együtt dolgozni, velük együtt zenélni minden este katartikus élmény. Ez az, ami leginkább arra sarkall, hogy minél jobban csináljam a saját dolgomat, mert tiszteletlenség nem szépen énekelni a Bécsi Filharmonikusok mellett.
Azt remélem, hogy soha nem kell olyan helyzetbe kerülnöm, hogy sok év kis megalkuvásai után számomra teljesen idegen életszituációban találom magam. Azt sem akarom, hogy aranykalitkába zárt vándormadár módjára, csak a pénzre koncentrálva, kétnapos felújító próbákkal teljesen érdektelen előadásokat csináljak, ha mégoly magas színvonalon is, de érzelmek nélkül, biztonsági köröket nyomva egymás után. Ez engem nem érdekel. Remélem, az élet meg fogja mutatni, hogy mi az, ami magas színvonalú, nem kommersz, újító és izgalmas. Remélem, hogy van ilyen.
 

*****

Keszei Bori

1996-1997 Debreceni Csokonai Színház
1997-2001 Szegedi Nemzeti Színház
2001-2003 Magyar Állami Operaház
2003- Wiener Staatsoper

Díjak:

Budapesti Operettfesztivál – Primadonna-díj, 1997
Dömötör-díj – az évad legjobb énekesnője, Szeged, 2001
Dömötör-díj – az évad művésze, Szeged, 2001

Hasonló bejegyzések