A világhírű olasz tenor ma este lép fel a Művészetek Palotájában: Komlósi Ildikó partnereként népszerű olasz és francia operák részleteit énekli. Ez alkalomból kértük rövid beszélgetésre. BÓKA GÁBOR és FARAGÓ DÁNIEL interjúja
– Nem először jár Magyarországon: Budapesten legutóbb a Turandot Kalafjaként láthatta a közönség. Hogyan emlékszik vissza az előadásra?
– Nagyon jól emlékszem, hiszen bár korábban már felléptem a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Budapesten ez volt a debütálásom. Hírből persze ismertem a színházat, tudtam az Operaház hagyományairól, arról, hogy milyen nagyszerű hangok énekeltek és énekelnek ebben a csodálatos akusztikájú színházban. Az előadást kevés próbával csináltuk, de ez nem okozott sok gondot, mert a tenor szempontjából a Turandot nem olyan bonyolult darab, mint például a Bohémélet: Kalaf statikus szereplő, aki legtöbbször egy helyben áll és énekel. Külön szerencse volt, hogy Pier Giorgio Morandi vezényelte a produkciót, akivel korábban is dolgoztunk már együtt ebben a darabban. De azóta is jártam Magyarországon: Pécsett nápolyi dalokból készítettem lemezt a Pannon Filharmonikusok közreműködésével. Ti voglio tanto bene a címe, s a múlt nagy tenorjainak ajánlottam – az esti koncerten már kapható is lesz.
– Nagyon sokat énekel Amerikában: érzékel-e különbséget az ottani és az európai közönség között?
– Határozottan! Az amerikai közönség fiatalabb, s ezért megengedőbb. A műfajnak nincsenek még olyan régi hagyományai az amerikai kontinensen, mint itt Európában, ahol már négyszáz éves múltra tekint vissza. Az európai nézők igényesebbek és kritikusabbak – az amerikaiak szívélyesebbek, szenvedélyesebbek. Még ennél is szívélyesebb a fogadtatás azonban a Távol-Keleten: Kínában, Japánban. Ott az emberek valóban kétórányi élvezetért mennek színházba vagy koncertre, s nem azért, hogy bíráljanak, s minden hangba belekössenek.
– Személyes látogatásai mellett leginkább a Metropolitan HD-vetítéseiből ismerheti Önt a magyar közönség. Mennyire képes visszaadni ez a technika az élő előadás élményét?
– Fantasztikus ez a technika: az egész világ, köztük Budapest is élőben láthatja és hallhatja, amint New Yorkban énekelek. Természetesen egy ilyen vetítés nem nyújt azonos élményt a színházlátogatással – viszont sok olyasmit megmutat, amit a színház látogatói nem érzékelhetnek a helyszínen. A premier plánok, a kulisszák mögötti felvételek nyújtják a különlegességet. És ne feledjük hogy a vetítés minket, énekeseket is segít a fejlődésben! Azáltal, hogy a kamera ott van előtted, egy pillanatnyi szétszórtságot sem engedhetsz meg magadnak. S a vetítés a tekintetben is megőrzi az élő színház szépségét, hogy nem több előadásból vágnak össze egy tökéleteset, nem egy összemontírozott anyag jut el a hallgatókhoz, hanem megmaradnak az esetleges hibák is – s ettől az egész emberi marad.
– Képes lehet-e ez a technika új közönségrétegeket meghódítani?
– Mindenképpen. Legutóbbi HD-fellépésemet (Ramerrezt énekeltem A Nyugat lányában) tízmillió ember látta. Ha valami képes ennyi emberhez eljutni, feltétlen tágítja az érdeklődők körét. Bízom benne, hogy a magyar nézők köre sem kizárólag idősekből áll, hanem fiatalok is járnak moziba operát nézni, hiszen időről időre szükség van generációváltásra.
– Másként készül-e egy, a mostanihoz hasonló gálakoncertre, mint egy színpadi előadásra?
– Szerintem egy teljes operát végigénekelni könnyebb, mint koncertet adni. Egy előadáson több idő van feltöltődni két színpadra lépés között: egy kórusrészlet vagy két másik szereplő duettje lehetőséget ad a pihenésre, mind fizikailag, mind emocionálisan. A koncert közege más: ott folyamatosan rád irányul a közönség figyelme, hiszen egész este te énekelsz áriát, duettet – nehezebb, de talán ezért érzelemdúsabb is.
– Honnan érkezett, és hová indul a koncert után?
– Szicíliából érkeztem: rövidebb időt otthon töltöttem, mivel nem éreztem magam kifogástalanul. Innen Berlinbe indulok, ahol szintén koncertet adok, majd egy különleges feladat vár rám: Ománban fogom Kalafot énekelni Franco Zeffirelli rendezésében és Plácido Domingo vezényletével.