„Magányos farkasként jártam az utamat” – I.

Sikeres, de küzdelmes pályafutása volt – hullámhegyekről és hullámvölgyekről is beszélgettünk a születésnapját az elmúlt napokban ünneplő drámai koloratúrszopránnal, Szűcs Mártával, aki a bel canto hazai népszerűsítésében vívott ki magának elismerést, és akinek emlékezetes Boleyn Anna-premierjét idén adta ki CD-n az Operaház. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

Szűcs Márta
Szűcs Márta

– Volt-e olyan felmenőd, akitől örökölted a tehetséget, illetve működött-e valaki zenei vonalon a családodban?

– Profi zenész nem volt, de édesapám autodidakta módon megtanult hegedülni, és nagyon szerette a komolyzenét, nagy lemezgyűjteménye is volt otthon. Az apai nagymamámnak, Pósa Viktóriának gyönyörű hangja volt, és rendszeresen énekelt templomokban szólókat. Mesélték, hogy pártfogója is akadt, aki vállalta volna a taníttatását, ám a szülei hallani sem akartak a művészpályáról. Én már sajnos nem hallhattam őt énekelni, de valószínűleg tőle örököltem a hangomat. Már korán, úgy öt-hatéves koromtól mindig énekeltem, és ez feltűnt a szüleimnek is, így aztán beírattak egy zenei általános iskolába. Ott már a tanító néni is felfigyelt a hangomra, és kinevezett nótafának, aki az osztálynak mindig előénekelte a dalokat. Mondta is a tanító néni anyukámnak: „Meglátja, ebből a kislányból operaénekes lesz!”

– Csak nem operaáriákat daloltál?

– Dehogy! Mindenfélét énekeltem, ami tetszett, főleg népdalokat, illetve az iskolában tanult nótákat. Én annyira boldog voltam a zeneiskolában, de sajnos csupán két évet tölthettem ott, mert apámat áthelyezték Szekszárdra, és el kellett költöznünk a fővárosból. Nekem ez óriási törést okozott az életemben, nehezen éltem túl ezt az időszakot. Később visszatértünk Budapestre, de akkor már egy másik iskolába kerültem, ahol egész furcsa légkör uralkodott. De azért továbbra is énekeltem, és hegedülni is tanultam.

Nyolcadikos koromban fogalmazódott meg bennem, hogy operaénekes szeretnék lenni.

Ebben megerősített, hogy egy osztálytársnőmmel elkezdtünk duetteket énekelni, és sorra nyertük az énekversenyeket. Úgy gondolom, hogy eleve elrendeltetik mindenkinek a sorsa, és már gyermekkorban bennünk leledzik a tehetség magja.

Lucia szerepében
Lucia szerepében

– Jártál operába gyerekkorodban?

– Érdekes, de nem. Otthon viszont rengeteget hallgattuk apukám operalemezeit, ő nagyon szerette ezt a műfajt, és szívből támogatta a pályaválasztásomat.

– Magánúton tanultál énekelni a középiskolai évek alatt?

– Igen, a Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, mellette hegedülni tanultam, és elkezdtem profi énektanárnál képezni a hangom. Az István Gimnázium zeneiskolájában – ahol a Szent István Zenekar is működött – magánéneket tanultam Kenderesi Zoltán tanár úrnál, aki néhány évig, az érettségiig foglalkozott velem. Utána ő ajánlott be egykori tanárnőjéhez, Révhegyi Olga nénihez. Olga néni, miután meghallgatott, felajánlotta, hogy engem ingyen tanít.

– Révhegyi Ferencné, Olga néni a Zeneakadémia elismert és méltán híres énekmestere volt. Büszke lehet az, akit magántanítványai közé fogadott.

– Nekem kitüntetés volt, hogy az ország egyik legjobb énektanárnője olyan tehetségesnek tart, hogy ingyen foglalkozik velem. Nagyon hálás vagyok Kenderesi Zoltán tanár úrnak, hogy fogta a kezem, és elvitt Olga nénihez.

– Gondolom, akit Révhegyi Olga néni készít fel a felvételire, az előtt nyitva áll a Zeneakadémia kapuja.

– Nálam a sors közbeszólt… Ismét egy hatalmas törés következett be az életemben, mert az édesapám meghalt, éppen az érettségi és felvételi előtt pár hónappal. Iszonyatosan nehéz időket éltünk át anyukámmal és testvéreimmel. Mégis lelkiismeretesen felkészültem a zeneakadémiai felvételi vizsgára, bejutnom azonban nem sikerült. Ezt tragédiaként éltem meg, apám miatt is, hiszen neki az volt a vágya, hogy énekes legyek. Olyan lélekemelő lett volna, ha felvesznek… Ehelyett még nagyobb megpróbáltatások jöttek.

Gilda a Rigoletto TV-változatában
Gilda a Rigoletto TV-változatában

– Mihez kezdtél a következő felvételiig?

– Elmentem dolgozni, hogy segítsek a családfenntartásban szegény özvegy anyámnak, aki három nagy gyerekkel magára maradt – a bátyám már főiskolás volt, a húgom még gimnáziumba járt –, és hogy ezt a nehéz időszakot könnyebben átvészeljük. Első munkahelyem a Vakok Intézete volt, ahol naponta diktáltam a rádió- és tv-újságból a műsorokat egy vak bácsinak, és ő ezt egy hatalmas, orgonaszerű gépben Braille-írással rögzítette. Ezt a munkát nagyjából fél évig bírtam, hiszen lelkileg is elég megterhelő volt nekem egy ilyen helyen dolgozni. Kikapcsolódásként otthon gobelineket festettem, mert imádtam rajzolni és festeni, még karikatúrákat is készítettem. Aztán a későbbiekben ez valahogy abbamaradt…

Hamarosan új fordulatot vett az életem, amikor olvastam az újságban, hogy a KISZ Központi Művészegyüttes Rajkó Zenekara énekes szólistát keres. Elmentem a meghallgatásra, és rögtön fel is vettek. Csodálatos két évet töltöttem a Rajkó Zenekarnál, ahol magyar népdalokat és virágénekeket énekeltem, bejártam velük országot-világot, ennek köszönhetően színpadi rutint is szereztem. Nagyszerű cigányzenészekkel dolgozhattam együtt, többek közt Berki Béla prímással, aki az 1972-es Ki mit tud? győztese volt. Megismerhettem az egész életvitelüket, az összetartást, szolidaritást, és megtanítottak egy óriási dologra: a szabadság élvezetére. Nagy szeretet vett körül, s ezeknek a kiváló muzsikusoknak a szeretete kárpótolt engem sok mindenért.

– A Rajkó Zenekarnál töltött két év nem ingatott meg a pályaválasztásban?

– Nem, ugyanis egy pillanatra sem felejtettem el, hogy operát szeretnék énekelni. Csak hát az élet nem mindenkinek kínálja tálcán a lehetőségeket, nekem mindenért meg kellett küzdenem.

A nehézségek ellenére sem veszítettem el a hitemet,

továbbra is képeztem magam Olga néninél. Amikor 1976-ban az Operaház magánénekesi meghallgatást hirdetett, én is jelentkeztem. Puccini Manon Lescaut-jából Manon halálát énekeltem el a nagyszínpadon, majd – meg se várva az eredményhirdetést – hazamentem. Egy óra múlva kétségbeesetten hívtak fel az Operából, hogy mihamarabb menjek be, mert Mikó András főrendező – aki hallott engem a meghallgatáson – beszélni szeretne velem. Másnap majdnem elájultam attól, amit Mikó közölt velem: ha most lenne üres státusa a szoprán szerepkörben, azonnal leszerződtetne az Operába. Javasolta, hogy a Zeneakadémián egyből az opera tanszakra felvételizzek, nem kell elvégeznem az ének szakot, mert a hangom annyira érett.

Miller Lajossal a Rigoletto TV-változatában
Miller Lajossal a Rigoletto TV-változatában

– S megfogadtad a tanácsát?

– Szárnyakat kaptam, úgy éreztem, itt az én időm, végre elismerik a tehetségem. Jelentkeztem is az opera tanszakra – Tosca imáját énekeltem –, de akkor újabb akadályba ütköztem. A tanári kar teljesen felháborodott azon, hogy főiskolai tanulmányok nélkül merek ide felvételizni. Végezzem csak el az ének szakot, és majd három év múlva próbálkozzak újra, ez a dolgok rendje. Így kerültem be az ének tanszak első évfolyamára. Tehát ilyen késleltetett időszakok kísérik végig az életemet. De utólag úgy érzem, egy igazi művésznek meg kell küzdenie mindenért, anélkül nem adják ezt a pályát.

Violetta a Traviatában
Violetta a Traviatában

– Talán nem volt felesleges az a három főiskolai év, ráadásul régi jó mestered, Révhegyi Olga néni vett a szárnyai alá.  

– A zenei tanulmányok végül is javamra váltak, ám rengeteg felesleges dolgot is tanulni kellett, ami nem tartozott a pályához. Nem szívesen jártam az ének szakra, úgy éreztem, nekem rég nem ott lenne a helyem. Szerencsére szeretett mesterem, Olga néni emberileg is sokat segített, hogy ezen a nehéz időszakon átlendítsen. De sokat köszönhetek Dénes Erzsébet és Eöry Zsuzsa fantasztikus korrepetitoroknak is.

– Több generáció neves énekművészei kerültek ki Olga néni kezei közül. Miben állt az ő különleges tanítási módszere?

– Csak úgy tudok róla beszélni, mint egy igazi anyáról, aki mindent tudott az életről is. Elbűvölő személyiség volt, és csodálatos tanár. Rendkívül jó humora volt, ami fontos, mert humorral könnyebben át tud lépni az ember a problémákon. Már nagyon idős volt, amikor hozzá kerültem, de diplomám megszerzéséig végigvitt. Magánénekesként is jártam hozzá rendületlenül. Segített a szerepekre való felkészülésben, vagy a fellépéseim előtt csak egyszerűen meghallgatott, ami nekem mindig biztonságérzetet adott. Nagyon meghitt kapcsolat volt közöttünk. Olga néninek köszönhetek mindent, amit pályámon elértem. Az embersége és bölcsessége széles látókörűvé nevelte az arra méltóakat. Örökre itt él bennünk, az előadó-művészetünkben és tanításainkban.

– Az is Olga néni érdeme, hogy felfedezte a benned rejlő koloratúrszopránt.

– Valóban. Említettem, hogy Manon halálát énekeltem az operaházi meghallgatáson, és a Zeneakadémiára Tosca imájával vettek fel. Az ének szakon is lírai szoprán szerepekkel vizsgáztam, a telt középhangomnak köszönhetően.

Eltelt már vagy két év, amikor Olga néni felfedezte, hogy vannak pluszmagasságaim.

Egy alkalommal skálázás közben egyre feljebb mentünk, már a magas Esznél tartottunk. Erre felkapta a fejét és megkérdezte: „Úristen, te még mindig bírod?” Akkor döntöttünk úgy, hogy a koloratúrszoprán szerepkörre váltok. Ezen felbátorodva megtanultam az Éj királynőjét, és könnyedén elénekeltem – amit soha nem gondoltam volna. Szinte döbbenetes volt, amikor vizsgán is előadtam, nagyon feküdt nekem az a szólam!

A Don Pasquale Norinájaként, Melis Györggyel
A Don Pasquale Norinájaként, Melis Györggyel

– Érdekes, hogy aztán az Éj királynőjét a pályafutásod alatt egyszer sem énekelted.

– Olga néni javasolta, hogy álljak rá erre a szerepre, majd járhatom vele az országot-világot. Engem azonban ez a lehetőség nem vonzott, egyrészt féltem, hogy beskatulyáznak ebbe a szerepbe, másrészt én többet éreztem a hangomban, mint ez a szólam – tartalmasabb, érzelmesebb szerepekre vágytam, amelyekben valóban megmutathatom magam.

– Az Éj királynőnek köszönhetsz egy külföldi felkérést…

– Éppen hogy elkezdtem az opera szakot, amikor Christoph von Dohnányi hazalátogatott felesége, Anja Silja társaságában. Olga néni jó kapcsolatot ápolt velük, s elvitt Dohnányihoz előéneklésre. S megint döbbenetes dolog történt: miután az Éj királynője bosszúáriáját és a Lucia-áriát előadtam, Dohnányi rögtön szerződést ajánlott a Hamburgi Operába. Főiskolai diploma nélkül! Komoly dilemma elé kerültem, de mielőtt választ adtam volna, tanácsot kértem Mikó Andrástól.

Ő azonban azt mondta: szó nem lehet róla, mert „magára itt van szükség!”

Az ember életében adódnak ilyen lehetőségek, de nem tudja eldönteni, éljen-e vele. Akkoriban még más rendszer volt itthon, könnyen meg tudták volna akadályozni, hogy kimenjek. Én visszautasítottam az ajánlatot, hiszen Mikó, akit pótapámnak tekintettem, azzal marasztalt, hogy rám az Operában van szükség! De ki tudja ezt ma értékelni bennem? Mindenesetre az Istennek hálát adok azért, hogy ez megtörtént velem, és egy Dohnányi akart azonnal szerződtetni, vagy hogy egy Anja Silja brávózott nekem.

Lucia szerepében
Lucia szerepében

– Lehet, ha kiszerződsz, nagyobb karriert futottál volna be… De utólag már nem érdemes ezzel foglalkozni.

– A döntésemben az is közrejátszott, hogy nehezen tudtam volna itt hagyni a családomat. Meg aztán én hűséges típus vagyok, ami talán nem is jó ezen a pályán. De mindenképp szerettem volna befejezni főiskolai tanulmányaimat is. Az opera szakon egyébként már jól éreztem magam, remek szerepekben bizonyíthattam a tehetségem. Egy évfolyamra jártam Temesi Máriával, Morvay Pálmával, Bándi Jánossal, Andrejcsik Istvánnal, Perencz Bélával, remek csapat volt. Bándi Jánossal mindig összekerültünk vizsgákon, duetteket énekeltünk a Luciából, a Szöktetésből és a Traviatából. Ő nagyszerű kolléga, később az Operában is gyakran volt partnerem a Traviatában és a Don Pasqualéban, sőt 1983-ban együtt utaztunk ki a Brüsszeli Bel Canto Énekversenyre, ahol mindketten első díjat nyertünk.

– A Traviatával államvizsgáztál 1981-ben, ezután rögtön szerződtetett az Opera. Várnai Péter kritikus azt írta a diplomakoncert után, hogy belőled válhat az elkövetkező évek nagy Giseldája, Boleyn Annája és Normája. Igaza lett, de azt még ő sem jósolta, hogy Gilda lesz az egyik emblematikus szereped.…

– Miután Mihály András, az Operaház akkori igazgatója hallotta a záróvizsgámat, szerződtetett a dalszínházba. Mikó András pedig azzal lepett meg, hogy „maga a Rigoletto Gildájával fog bemutatkozni az Operában szeptemberben”.

Mikó Andrásra nagy szeretettel gondolok. Ő az utolsó mohikánok nagyja volt, látta és meghallotta, kiben milyen szerepek rejtőznek.

Bízott bennem, és tudta, hogy képes vagyok ezzel a nagy szereppel debütálni!

A Rigoletto Gildájaként Piero Cappuccillivel
A Rigoletto Gildájaként Piero Cappuccillivel

– Ez azért is érdekes, mert Gildát addig még főiskolai vizsgán sem énekelted.

– Nem, de nem is vágytam rá, úgy tartottam, ez egy „májbajos” szerep – így hívtuk a Zeneakadémián a nyavalygós szerepeket. El is mondtam az aggályaimat Olga néninek is, de ő azt tanácsolta, hogy tanuljam meg jól a szerepet, és akkor rájövök, hogy Gilda egészen más figura. S igaza volt, a tanulás során ráébredtem, mennyire rokonlelkek vagyunk Gildával, és próbáltam megtölteni olyan hús-vér tartalommal, ami az én habitusom, az én személyiségem. Nagyon megszerettem ezt a szerepet.

– 1981 szeptemberében mutatkoztál be a Rigolettóban. Kik voltak a partnereid?

– Sólyom Nagy Sándor énekelte Rigolettót és Gulyás Dénes a mantuai herceget. Az egész csapat szeretettel vett körül, szinte babusgattak; nagyon hálás is vagyok, hogy engem, egy kezdőt, így fogadtak, amikor bekerültem. Szépen sikerült a premier és a többi előadás is. Az ötödik előadásomon a fantasztikus világsztár, Piero Cappuccilli énekelte Rigolettót, ez nagy megtiszteltetés volt számomra.

Cappuccilli igazi apaként, végtelenül kedvesen bánt velem a színpadon.

Úgy látszik, édesapám a mennyből „utánam nyúlt”, mert mindig az volt az álma, hogy operaénekes legyek.

– Cappuccilli azt nyilatkozta, eddigi pályája legkitűnőbb Gildájával énekelt együtt.

– Nekem, egy kezdő énekesnek óriási élmény volt, hogy egy világsztár mond ilyet rólam. Egyet sajnáltam csak, hogy nem énekelhettem eredeti nyelven, a színház nem engedélyezte, pedig megtanultam a szerepet olaszul. Mindenesetre fantasztikus előadás volt, olyan emlék, amiből a későbbiekben táplálkozni lehet. Innentől kezdve Gilda végigkísérte a pályámat, és sok szép élményt hozott az életembe. Meghatározó szerepem lett, első külföldi fellépésemen is Gildát énekeltem.

– Külföldön hol szerepeltél először?

– 1984-ben Glasgow-ban, a Scottish Opera produkciójában, amellyel a premier után Anglia nagyvárosaiban turnéztunk. John Rawnsley énekelte Rigolettót, kiváló partnerem volt. David Alden amerikai rendező sziporkázó jó ötletekkel vitte színre a darabot, egy nagyszerű „modern” változatot alkotott, az örök emberi érzésekre és viszonyokra koncentrálva. Minden a helyén volt benne, nem öncélú, kiforgatott történet lett, amilyenekkel manapság találkozik az ember.

– Itthon Gilda után megkaptad a Lammermoori Lucia és a Traviata címszerepét is.

– Sorra kaptam a fachom nagy szerepeit, köszönhetően Mihály András igazgatónak, aki számított rám, őt is szívemben őrzöm. Nagy tudású, nagyvonalú ember, igazi világpolgár és nagyszerű igazgató volt. Jó érzékkel hallotta meg az énekesekben rejlő szerepeket.  Énekeltem az 1. Viráglányt is a Parsifalban, így megadatott, hogy a legendás karmesterrel, Ferencsik Jánossal is dolgozhattam együtt.

A Traviata Violettájaként
A Traviata Violettájaként

– Érdekes, hogy nagy vizsgaszerepeidet, a Szöktetés Konstanzáját vagy a Hoffmann meséi Olympiáját nem énekelted soha az Operában.

– Sajnos nem, és nagyon sajnálom. Amikor bekerültem az Operába, nem kértek föl Konstanza szerepére, aztán egy ideig nem is ment a darab. Amikor ’87-ben felújították, akkor épp a Boleyn Annára készültem, s mire később beállhattam volna, már levették a műsorról. A későbbi felújításoknál pedig nem gondoltak rám. A Hoffmannból az első éves operavizsgán Olympiával és Antóniával vizsgáztam, ami nagy kuriózumnak számított. Vágytam rá, hogy valamikor a hármas női főszerepet elénekelhessem, annak idején meg is tanultam Dénes Erzsébettel. Amikor végeztem a Zeneakadémián, akkor mutatta be az Opera a darabot, de engem Olympiára – ami igazi koloratúrszoprán szerep – sem kértek fel. Egyetlen alkalommal, beugrással azért elénekeltem.

Violettaként Bécsben
Violettaként Bécsben

– 1985-ben a bécsi Staatsoper színpadán keltetted életre Violettát. Hogyan kerültél ki Bécsbe?

– Akkoriban úgy éreztem, erőm teljében vagyok, és ide nekem az oroszlánt is! De itthon kevés előadást kaptam, ezért jelentkeztem előéneklésre Bécsbe. Emlékszem, egy fagyos januári napon utaztam ki, egy hideg szállodában aludtam, s másnap reggel már a Staatsoper nagyszínpadán kellett énekelnem. Lucia első áriáját adtam elő, s nagyon féltem – ráadásul egy szörnyű zongorakísérőt fogtam ki –, de megpróbáltam a maximumot kihozni magamból, és jól sikerült. Olyannyira, hogy az áriám után Lorin Maazel a földszint leghátsó sorából végig tapsolva és brávózva jött előre a színpadhoz. Ennek az eseménynek ott rögtön híre ment, és megkínáltak szerepszerződéssel, de nem Luciára, hanem Traviatára hívtak meg. Nagy sikerű előadásokban, kiváló partnerekkel szerepelhettem: Renato Brusonnal, Francisco Araizával, Sherrill Milnesszel, Peter Dvorskýval. Összekerültem Piero Cappuccillival is, örültünk is egymásnak, de akkor ő már profiként, egyenrangú partnerként kezelt, nem úgy, mint a Rigoletto idején.

– Ennek a sikeres bécsi Traviatának köszönhetted számos külföldi fellépésedet. Hova kaptál meghívást?

– E csodás Verdi-hősnőt módomban állt nagy operaházakban előadni – Bécsen kívül Hamburgban, Las Palmasban. A Hamburgi Staatsoperben Vinson Cole énekelte Alfrédot, és Lorenzo Saccomani Germont-t (ő akkor idős volt már, annak idején Ágai Karola dalolt vele a MET-beli Luciában). Liège-ben, a Vallon Királyi Operában Lucia-sorozatot énekeltem.

– Tehát elindult a nemzetközi karriered, és jól is ment a szekér.

– Néha kicsit döcögött… Szépen ment egyébként minden a maga útján, de nem árt, ha az embernek van egy jó menedzsere, aki viszi előre. Az én menedzserem akkoriban Ioan Holender volt, és általa kerültem ki ezekre az előadásokra, de Magyarországon az Interkoncerten keresztül zajlottak a meghívások. És bizony megtörtént, hogy a londoni Covent Gardenben nekem meghiúsultak Traviata-előadásaim a menedzserek – anyagi érdekű – vetélkedése miatt. Ilyeneken is múlik egy énekes karrierje. De lett volna még Amerikában Rigoletto is, ahova engem hívtak, mégsem én mentem. Persze mindezeket utólag tudtam meg.

Néha bánom, hogy nem szerződtem ki tartósan külföldre, mert akkor talán itthon is jobban megbecsülnek, de a Magyar Állami Operaházat mindig otthonomnak tekintettem.

Nagyon szerettem itthon énekelni. Főleg, hogy dédelgetett néhány nagy művész kollégám, mint Melis György, aki a Don Pasqualéba engem kért Norinájának. S ez nekem olyan felemelő érzés volt, és nagyszerű találkozás Melissel.

A Don Pasquale Norinájaként
A Don Pasquale Norinájaként

– Végre egy vígopera a sok tragikus hősnő után.

– Igen, bár furcsálltam is, hogy egy vígoperára kérnek fel, és elbizonytalanodtam, egyáltalán való-e nekem? De Melis miatt örömmel vállaltam, meg aztán kihívás is volt, vonzott a feladat. Lubickoltam a szerepben, rendkívül élveztem az előadásokat. Nagyon jó kritikát kaptam Fodor Gézától, akit sokra tartottam. Ő olyan kritikus volt, aki jóindulattal állt az énekesekhez, s építő kritikákat írt, amiből tanulni lehetett.

– A Zenés TV Színház produkciói is a ’80-as évekre tehetők, ezek közül játszottál a Mozart–Goldoni-féle Mirandolinában, A galamb című Gounod-kisoperában, és ami a legsikeresebb: a Rigolettóban.

– Akkoriban még működött a Zenés TV Színház, és a szerkesztői együttműködtek az Operával; ennek köszönhető, hogy néhány produkcióba bekerültem. Az operaházi előadás alapján választott ki Gildának Horváth Ádám rendező, akitől rengeteget tanultam.

Egy filmben színészileg is sok mindent megmutathat magából az ember, többet, mint színpadon.

Mivel a hang már fel van véve, jobban tud az énekes a színészetre koncentrálni, és egészen más eszközöket használ, mint a színpadon. Nagyon boldog voltam, mert rendkívüli élményt jelentett nekem a forgatás a remek kollégákkal: B. Nagy Jánossal, Miller Lajossal, Begányi Ferenccel, a kiváló karmesterrel, Ligeti Andrással és a Rádiózenekarral… Mindnyájunknak nagy örömet jelentett az a munka!  Meggyőződésem, hogy csak így, ilyen kiváló csapatmunkával születhetnek nagy produkciók. Nívódíjat is nyert a film, s biztos vagyok benne, hogy ha olasz nyelven énekeltünk volna, külföldön is sikert arat… Érdekes és szép évek voltak, nagyon hálás is vagyok a sorsnak, hogy annyi minden megadatott.

(Folytatjuk)