Lukács Gyöngyi, Turandot, Covent Garden

Lukács Gyöngyi Turandotja öt alkalommal hódította meg a londoni Covent Garden közönségét júliusban. Ott zajos siker, itthon néma csönd. Arra kértük, számoljon be nekünk londoni élményeiről.  ÁDÁM TÜNDE interjúja

Lukács Gyöngyi (Fotó: Éder Vera)
Lukács Gyöngyi (Fotó: Éder Vera)

– Az Erkel Színházban debütáltál tavaly Turandot szerepében, utána most tavasszal énekelted Palermóban. És ezután jött nyáron London. Hogyan lehet bejutni a Királyi Operába? Előénekelni kellett? 

– A Covent Garden az az opera, ahová nehéz bekerülni, nagyon magas mércével mérnek. Előénekelnem 1997 óta nem kellett, azóta, hogy a Scalában elénekeltem A végzet hatalmát Riccardo Mutival. Tulajdonképpen a palermói Turandot-sorozat után gyorsan jött a londoni meghívás.

– Mesélj erről a produkcióról! 

– Stefan Soltesz dirigált, aki jó barátom, és rengeteget dolgoztunk együtt: Az álarcosbálban, a Toscában, a Don Carlosban, A trubadúrban. Amit szeretek benne, az a magyar virtus, bár magyarul nem tud, mert 6 évesen kikerült Németországba. Ő olyan karmester, aki nem énekelteti halálra az énekeseket. Az az elve, hogy meghallgatja az énekest, végigcsinál egy zenei próbát zongorával, és abból látja, hogy tudja-e… Ha valaki nem tudja elénekelni, attól úgyse fogja tudni, ha ezerszer énekelteti, és állandóan teljes hanggal próbáltatja, mert csak lefárad.
Tehát nagyon jól tudtam spórolni, és az itthoni őrület után olyan megnyugtató volt ez a próbaidőszak, igazi szanatórium. Kipihenten kerültem a premier napjára.

Jók voltak a partnerek. De érdekes, hogy ebben a szerepben nem nagyon tudok a partnerekre figyelni. Az ária és a kérdések alatt egyáltalán nem, annyira Turandottal vagyok elfoglalva. Legfeljebb a duettben. Ott már kialakítottam a magam Turandotját – nem biztos, hogy ez a nő olyan hideg állandóan. Nem igaz, hogy sosem szelídül meg. És azt az átváltozást meg kell mutatni.

– Hogyan fogadta a közönség? 

– A londoni közönség nem szokott tombolni, ők picit visszahúzódóbbak. De hogy szétverték a házat, az még engem is meglepett. De azok a kollégák is bejöttek gratulálni, akik éppen Londonban tartózkodtak és a párhuzamosan futó darabokban léptek fel.

– Például? 

– Angela Gheorghiu, aki Toscát énekelt párhuzamosan. És a Kína népét megtestesítő kórustagok is, már az első zongora-kórus próbán (addigra már elénekeltem hanggal majdnem az egész szerepet) jöttek gratulálni. A kórus mindig nagy kritikus, mindenhol a világon. Az ő véleményükre ad az ember, mert tényleg mindenkit hallanak. 

– Ha már kritikusok: hogyan fogadta a hivatalos kritika? 

– Londonban nehezek a kritikusok, ott szinte senki nem kap jó kritikát vagy nagyon kevesen. Nagyon jól fogadták a Turandotomat. Két nappal a premier után már meg is kaptam a Los Angeles-i felkérést, aztán fogom énekelni Barcelonában és most hívtak meg Washingtonba. Vannak más felkérések is, de ahhoz tartom magam továbbra is, hogy nem akarom zsinórban énekelni.

– A hírek szerint nem csak a színházban lehetett nézni a premiert… 

– Utolsó nap tudtam meg, hogy kivetítőkön megy egész Angliában, a nagyvárosokban a Turandot. Ez jó dolog, jó lenne itthon is meghonosítani.
Én naivul azt hittem, hogy jó, jó, megy, de ki fogja nézni? De azzal szembesülni, hogy már reggel vitték a székeket, pokrócokat… Olyan tömeg volt, hogy (pedig én már bemegyek 3-4 órával előadás előtt) alig tudtam utat törni magamnak a színházba, az emberek ott ültek az utcán.
Az is nagyon jólesett, hogy az öltözőm ablaka alatt (ez a Covent Garden térre nyílt) egy zenekar énekelte Kalaf-áriát rockosítva, de állandóan. Akkor már bejött az igazgató, hogy ki kell néznem, mert tudják, hogy itt öltözöm. És itt eszembe jutott, hogy vajon Pesten tudják-e az emberek, hogy hol öltözünk, hová nyílik az ablakunk?

– Például az alagsor küllemű Erkel színházi öltözőké?

– Hát ez az! De itt tudták, mert mindig felnéztek, és amikor kinyitottam az ablakot, tengernyi szempárral néztem szembe. Rengeteg kínai már előre foglalt magának helyet, mert ez az ő operájuk, és integettek, dobálták a csókokat.

Egy művésznek ilyen impulzust kapni előadás előtt… – ebből csak jó jöhet ki! Azt éreztem, hogy menni kell, mert várnak. Biztos, hogy ez is benne volt a sikerben.

– Most már harmadik produkcióban énekelted, mik a tapasztalataid? Nem árt, nem terhel meg nagyon? 

LukacsGY_Turandot2

– Nem fáradok el benne, nem hosszú, az egész szerep csak fél óra, de ami benne van, az nagyon nehéz. De talán azért nem fáradok el, mert nem kell forszíroznom. Ott látom a nehézségét a darabnak, hogy amikor nincs meg a kellő hangvolumen, akkor az énekesnők elkezdik csinálni a hangot, megfeszül, és az teszi tönkre a hangot. Szerencsére erre nekem nincs szükségem.

A Covent Garden akusztikája nagyon-nagyon jó, minden hang száll és jól hallható. A rendezés félig modern, félig klasszikus, kedvemre való volt.

– Vagyis?

– Ez egy régi rendezés. Arra vagyok nagyon büszke – és erre a londoni operaigazgató hívta fel a figyelmemet –, hogy ez egy Los Angeles-i produkció volt, Gwyneth Jones énekelte, és aztán vele hozták át Londonba. Most pedig a következő Los Angeles-i rendezésben, 2008-ban én leszek Turandot.

Szép rendezés volt, bár én kívülről nem láttam. Turandot ruhája talán lehetett volna díszesebb, de a hajam nagyon tetszett. Fekete paróka volt, de szerintem azért is állt ilyen jól, mert egyébként is így hordom a hajam, csak az enyém nem ilyen hosszú, ez a földet söpörte.

Csináltam két előadást a másik szereposztással is, és olyan érdekes volt, hogy úgy változik az opera, ahogy a szereplők. Mindenki más felfogásban játssza, de ez a jó, hogy nem vagyunk egyformák. A második szereposztás Liúja sokkal alázatosabb volt, ami nekem jobban tetszett, és jobban össze is tudtunk így játszani. Mert hogyha egy Liú Turandot akar lenni személyiségben is, akkor az nem jó, mert a végén még úgy néz ki, hogy vetélkedünk Kalafért, és ez nem erről szól.

– Na és az álarc?

– Itt is volt, de sokkal jobban volt megoldva. Pont így képzeltem el már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy Londonban hogy megy. Itt az ária után Turandot leveszi az álarcot, háttal a közönségnek, aztán megfordul – ez nagyon hatásos volt. A fekete hajhoz jól mutatott a fehér álarc. Mert az álarchoz haj is kell, hogy mutasson valamit az emberből. És végig nem lehet álarcban a címszereplő, ezt fenntartom. A régi rendezésekben annyi minden változott már, ahogy beálltak az újabb szereplők; nem is értem, miért kellene pont az álarchoz ragaszkodni. 

És van egy másik kifogásom, ami itthon nem tetszik. Megnéztem a partitúrában: van plusz tíz rezes, amit Puccini beírt, de a színfalak mögé. Így énekeltem Palermóban is, Londonban is. Nálunk kiültették őket a páholyba, és ezt nem lehet túlénekelni. Meséltem kint, hogy Pesten ez így megy, és nagyon csodálkoztak. Nem értem, hogy miért engedték ezt itthon a premier szereplői. Lehet, hogy az Erkelben nincs hely hátul, de ebbe akkor sem szabad beleegyezni. 

– Milyen ez a színház?

– Tudni kell azt, hogy hatalmas, óriási próbatermük van, több emelet magas. És az eredeti díszletben próbálunk! Ez egy akkora előny, hogy tulajdonképpen a színpadon érzed magad. Nincs olyan, mint nálunk a hetedik emeleten, hogy odatesznek két széket, és képzeld el, hogy az a lépcső. Vagy még az sincsen – itthon mindig képzelődünk.

– Hogy érezted magad Londonban?

– Nem szerettem a Covent Garden környékét, nagyon zajos. Nekem fontos, hogy ha naponta kétszer be kell járni próbákra, akkor ne lakjak messze, ezért szeretek a színház közelében lakni. De Londonban ezt nem lehet megcsinálni, mert éjjel háromig nem alszanak az emberek. Lakást is kellett cserélnem, mert az ablak alatt járkáltak, énekeltek. Éttermek tömkelege van a Covent Garden körül, én még nem láttam ilyen országot, ahol ennyi étterem lenne…

Nem éreztem itt jól magam, mert a zaj mellett rossz a levegő is ezen a környéken. 

Ilyenkor, mikor az ember nagy szerepre készül, nem sokat sétálhat, állandóan attól kell félni, hogy mit kap el, és nehogy megbetegedjen. És a Turandothoz nagy energia is kell, pihenés…  

– Most, mivel nyár volt, tudtad vinni a családot is, ugye?

– Igen, hála Istennek. A nagylányom végig bejárt a próbákra is.

– Családdal jobb, vagy nélkülük?

LukacsGY_Turandot– Képzeld el, hogy mind a kettő rossz! Legalábbis az előadás napján. Mert a gyerekek nem tudnak mit kezdeni magukkal. A kicsi szokta kérdezni, hogy már megint nem beszélsz? Fáj a torkod? Miért nem vagy boltos néni, akkor nem énekelnél – szokta mondani. 

– Nehéz megkerülni az aktualitásokat: mik az itthoni terveid? 

– A Nabucco- és a Chénier-premier idejére mindent lemondtam külföldön. De ezt többet nem fogom megtenni, amíg olyan állapotok uralkodnak itt a színházban, hogy nem lehet semmiben bízni, és nem lehet tervezni. És megértem azokat a kollégákat, akik elmennek máshová, ha van lehetőségük, mert az biztos és fizet is.
Meggyőződésem, hogy azért tart itt a színház, mert nem hozzáértő embereket neveztek ki az élére. És ha továbbra is pár havonta változik a vezetőség, azt nem fogja kibírni a színház. Nagyon hozzáértő igazgató és főzeneigazgató kell – és most nem Kovács János ellen beszélek, neki nagy tisztelője vagyok. Ide most olyan ember nem jöhet, aki saját karrierbe akar kezdeni. Az első dolog az, hogy legyen tapasztalata, értsen hozzá, szeresse az énekeseket. Mert aki nem is jár be az előadásra, az honnan tudja, hogy mi történik, ki hogyan énekel, ha nincs ott? És ne legyen karrierista – ez most létfontosságú. Mert nem neki kell karriert csinálni igazgatóként, hanem az a dolga, hogy a színházat rendbe tegye. De biztos vagyok benne, hogy akinek ez sikerül, az bevonul a történelembe.

– Ha nincs pénze az államnak, akkor nem fog adni. Na de külföldi színházakat sem kizárólag az állam tartja el…

– Igen, például a torontói operának egyáltalán nincsen állami támogatása, de olyan komoly szponzorok segítik… Nem tudom, a magyarországi szponzorok hol vannak?

Ott tartunk, hogy az énekeseknek a saját koncertjükre plakátot kell csinálniuk. Én erre nem vagyok hajlandó. Más is azt csinálja, én is megtehetném, de ezt megalázó dolognak tartom.
Sajnos, itt tartunk ma, Magyarországon. Mindenkinek azt tudom ajánlani, hogy ha van lehetősége, akkor máshol is próbálkozzon, de ne hanyagolja el az itthoni dolgokat sem.
Csak miért nem a hazájában ismerik fel a tehetségét az embernek? Ez egy örök kérdés Magyarországon.

– Csak itthon jellemző ez?

– Úgy látom, hogy például Németországban a német énekeseiket nagyon megbecsülik, de akár az oroszok, olaszok is. Olaszországban az olasz énekesek az elsők. Csak olyan szerepre hívnak külföldit, amire az övéik között nincsen megfelelő. 

Várakozással nézek most az itthoni helyzetre. Mert tudok külföldön dolgozni, már a 2009-2010-es évadra is vannak meghívásaim, tehát ezzel végül is nincsen baj. Csak én nem szeretném azoknak a példáját követni, akik csak kint énekelnek, amíg fut a szekér, és azt mondják, majd akkor jövök ide, ha kint már nem kellek. És látom, hogy hatvan felé közeledve, amikor kint már nem kellenek, akkor itt birkóznak a huszon-harmincasokkal.
Ezt nem szeretném, mert úgy gondolom, ez nagyon megalázó helyzet. Hatvanhoz közeledve majd eljövök az Operába, és a lányomat hallgatom – hogyha úgy lesz. Nem akkor kell bepótolni, ami kimaradt itthon, hanem párhuzamosan kell csinálni. Nem mondom, hogy könnyű, hiszen ebben a helyzetben vagyok most, de én így szeretném. Ezért, ha itthon van olyan premier, amire én vagyok kiírva, akkor azt mondom, hogy most csinálom, és esetleg mást lemondok kint. Lehet vitatkozni, minden művész más. Lehet úgy is gondolni, hogy a magyaroknak akkor is jó leszek, ha már nem kellek sehova.  

– Talán a közönséget is ki kellene nevelni, mert egyelőre itthon minden és mindenki tetszik.

– Nincsenek hozzászoktatva a színvonalhoz. És nagyon nagy baj van a propagandával is. Van egy premier, és semmi reklámot nem kap. Hasonlítsuk össze a Madách Színházzal vagy az Operettszínházzal! Nem tudom, hogy csinálják, de az Operettben már mindenki sztár. Pedig nem hiszem, hogy mindenki olyan jól énekel. De ha ez nem változik, akkor nagy baj lesz.

És nem csak az operáról van szó, hanem az egész ország kulturálatlanságáról. Majka és Győzike a tévében, amin általában nevetni szoktunk, de ha belegondolunk: a gyerekeink ezen nőnek fel, hogy jó fej a Majka? Miért nem a nemzet színészei beszélnek a tévében, miért nem az értékes emberekről hallunk? Olyan kifordított világ van, ami engem kétségbe ejt.

– Ha az operát nézzük, ez mindig is rétegműfaj volt, de ez a londoni példa azt mutatja, hogy máshol talán szélesebb ez a réteg, nem?

– Úgy látom, hogy Londonban, Németországban, vagy éppen Amerikában fiatalok is vannak a nézőtéren. Direkt szoktam figyelni meghajlásoknál a közönség összetételét. Nálunk elidősödött a közönség. De ha a fiatalok nincsenek bevonva? Külföldön rengeteg főpróbát énekeltem úgy, hogy hozták az iskolásokat. Nálunk miért nem lehet ezt megcsinálni? 

– Az Operabarátok csinálják, csak nálunk mostanában szinte nincs premier, így nehéz… 

– Most úgy néz ki, hogy meglesz a két premierem, bár a Nabuccónak a régi rendezését újítjuk fel majd.
November 11-én lesz egy gálakoncert az Operáért, ennek nem titkolt célja a színház anyagi helyzetének javítása, a bemutatók költségeinek előteremtése. De szerintem ennél még fontosabb, hogy ez a koncert a kezdete, nyitánya lesz egy sorozatnak, amelyet figyelemfelhívásnak szánnak a szervezők, a fellépők részéről pedig kiállás lesz az Operaház és a műfaj mellett.