Operaházunk kiváló koloratúrszopránja, Lehoczky Éva idén márciusban ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. A művésznő a kerek évforduló alkalmából idézi fel nekünk pályafutása legemlékezetesebb pillanatait. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja
– Debrecenben nőtt fel, családjában volt-e hagyománya a muzsikálásnak?
– Hivatásos zenész nem akadt köztünk, de családunkban mindenkit művészi hajlammal áldott meg a sors. Anyámnak gyönyörű hangja volt, de a nagymamám nem engedte, hogy az „erkölcstelen” énekesi pályára lépjen. Így aztán csak otthon énekelgetett magának és nekünk, gyerekeknek. Négyen voltunk testvérek, én születtem legkésőbb, két nővérem és bátyám jóval idősebbek voltak nálam. Az elsőszülött nővérem, Ilike több hangszeren is játszott, végül nagybőgős lett, a MÁV Szimfonikusoktól ment nyugdíjba. Bözsike nővérem ének-zene–testnevelés szakos tanárnő lett, István bátyám pedig az Iparművészeti Főiskolán végzett asztalosmesterként, csodálatos bútoraival nagy elismerésre tett szert. Az én művészi hajlamom többek közt a tánc területén is megmutatkozott: balettoztam, tánciskolába jártam, nagyszerűen szteppeltem – szteppszámmal fel is léptem Debrecenben. Tanultam zongorázni, klarinétozni, majd Budapesten elvégeztem a Zeneakadémia ütőtanszakát. Roubal tanár úr osztályában szereztem diplomát, én voltam az első női timpanista.
– Művészpályája első állomása is az ütőhangszerekhez köti: a New York Kávéház női szalonzenekarában dobolt.
– Nem is akármilyenben: tagjai később a legjobb zenekarokban helyezkedtek el, olyan magas színvonalon muzsikáltak. A Szamosi lányok fúvós hangszereken játszottak, de hegedültek is – később az Operába kerültek mindketten –, Ilike nővérem bőgőzött, Lili sógornőm, a későbbi világjáró kamarazenész klarinétozott, szaxofonozott és tangóharmonikázott a New York együttesében. Amikor kiderült, hogy a dobosuk szülni fog, engem hívtak a helyére. Két hónapig órákat vettem a dzsessz szakon Seiber Mátyástól, aztán beálltam. Jól ment a játék, jól is kerestem, legalábbis a háború utáni viszonyok között. Doboltam más zenekarokban is, például a Postásoknál, az EMKE-ben, a Dohány utcai Tarka Színpadon. Fix helyeink is voltak, ahol minden szombaton vagy vasárnap játszottunk. Valamiből meg kellett élnünk Pesten, mert debreceni lakásunk a háború alatt a szőnyegbombázások áldozata lett. A nyolcadik kerületben laktunk hármas bérletben, s biciklivel jártunk dolgozni, mert még nem közlekedett a villamos: a sínek is fel voltak szedve közvetlenül a háború után.
– Mikor dőlt el, hogy énekes lesz?
– Amikor női zenekarunk színesíteni szerette volna a műsorát, elhatároztuk, hogy vokált is alapítunk. Kardos Sándor zongoratanár segítségét kértük, s ő megskáláztatott mindnyájunkat, hogy lássa, melyikünkre lehet valami énekelnivalót is bízni. Miután engem is meghallgatott, izgatottan felkiáltott: „Jézus Mária! Ennek a kislánynak magas f-je meg g-je van, azonnal menjen felvételizni a Zeneakadémiára!” Meg is fogadtam a tanácsát, de a dobolást nem hagytam abba.
– A Zeneakadémiára rögtön fölvették?
– Első nekifutásra nem sikerült, de a következő évben már bekerültem az ének tanszakra, amit párhuzamosan végeztem az ütő tanszakkal. A kezdeti időszakban nem volt szerencsém az énektanárokkal, de aztán hála istennek a nagyszerű mester, Kapitánffyné Katona Magdolna vett szárnyai alá. Neki köszönhetek mindent, tőle sajátítottam el azokat a technikai és művészi alapokat, amire a pályámat felépíthettem. Vizsgáimon Lakmét, Luciát, Rosinát, Olympiát, Musette-et énekeltem, olyan sikerrel, hogy felfigyeltek rám, s később rengeteg esztrádműsorba hívtak, még a Royalban is felléptem – egy színpadon Honthyval, Karádyval, Sárdyval.
– A Zeneakadémia elvégzése után mégsem az Operaházba, hanem az Operettszínházba kapott szerződést.
– Az Opera is szerződtetett volna: Oláh Gusztáv és Tóth Aladár eljártak minden énekvizsgára, s meghallgatták az utánpótlást, tehát ismertek engem is. De Gáspár Margit írónő, az Operettszínház akkori igazgatója is kinézett magának. Azt mondta: „Elveszlek az Operától, mert csinos vagy, tudsz táncolni, jó a prózád, s én operettprimadonnát, egy második Alpár Gittát csinálok belőled!” Így kerültem az Operettbe 1956-ban, ahol énekeltem, táncoltam, prózát mondtam, klasszikus operettek parádés főszerepeiben nagy sikereket arattam. Közben gyakran vendégeskedtem az Operaházban az Éj királynőjeként. (Egy kritikus meg is írta, hogy van egy rendkívüli kincse Magyarországnak, aki egyik nap a Luxemburg grófját énekli az Operettben, másnap az Éj királynőt az Operában mint vendég.)
– A vezetőváltás miatt azonban csak 1958-ig élvezhette a primadonnaságot az Operettszínházban.
– Az Operett új vezetői menesztettek engem, így kerültem az egri Gárdonyi Géza Színházhoz. Pezsgő színházi élet zajlott Egerben, megismertem az igazi műhelymunkát, és több műfajban is kipróbálhattam magam. Egyik este szteppeltem, másnap Hyppiát alakítottam Madách Tragédiájában. Három év alatt tizenöt operett főszerepét énekeltem el, köztük olyan ritkán játszott művekben is felléphettem, mint Leo Fall Sztambul rózsája című darabja vagy Huszka Aranyvirágja. Utóbbiba egyébként Huszka külön komponált még számomra betétszámot. Nagyon jól éreztem magam Egerben, de aztán belevágtam egy nagy kalandba: megtudtam, hogy Németországba koloratúrszopránt keresnek, így elmentem próbaéneklésre, és sikerült, szerződtettek. Három évet töltöttem Chemnitzben – az akkori Karl Marx Stadtban – , az NDK egyik legjobb operaházában.
A nyelvet alig beszéltem, de amikor a Pillangókisasszony címszerepére akartak kitűzni, rögtön közöltem, hogy „nicht Butterfly”, mert nem az én hangomnak való. Ennek nem örültek, de aztán mégis a koloratúrrepertoár nagy szerepeit énekelhettem el náluk: az Éj királynőjét, Gildát, Fiordiligit, Konstanzát, sőt a Hoffmann meséi négyes női főszerepét is. A Szerelmi bájital Adinájával kezdtem, amivel igen rövid idő alatt kellett elkészülnöm, de nem okozott gondot, mert mindig gyorsan tanultam szerepet, és nagy volt a munkabírásom.
– Akkoriban próbálgatta oroszlánkörmeit Chemnitzben a fiatal Harry Kupfer. Érdekes volt a megismerkedésük története.
– Az első próbáim egyikére beült egy gimnazistaforma fiú, s csak engem figyelt, még mosolygott is a kiejtésemen. Dühösen rászóltam, hogy ne zavarja a próbámat, mire az egész színpad megdermedt, aztán kitört a nevetés. Ugyanis akit én kiküldtem a próbáról, Harry Kupfer volt, a színház főrendezője. Hát így kezdődött a mi munkakapcsolatunk… Nála zseniálisabb rendezővel azóta sem találkoztam, életem meghatározó élménye az a négy produkció – Arabella, Hoffmann meséi, Szöktetés, Varázsfuvola –, amelyekre irányításával készülhettem fel. Hihetetlen, hogy már hetvenöt éves…
– Mi volt a különleges Kupfer munkamódszerében?
– Először is: már az első próbán pontosan tudta, mit akar, kész koncepciója volt a jelmezről, díszletről, a jelenetekről. Az énekesektől komoly munkát várt el, s amit elképzelt, azt ki is hozta mindenkiből, fáradságot nem kímélve, rengeteg próbával. Szinte kiszipolyozott minket, de szuggesztív személyiségével lelkünknek olyan rétegeit tárta fel, amiről fogalmunk sem volt, hogy bennünk szunnyad. S a szerepünket megtanultuk minden testhelyzetben – hanyatt fekve vagy rohangálva –, karmesternek háttal is pontosan énekelni. Kupfernek köszönhetem, hogy fölfedeztem magam. Beénekeltem egyébként az egész NDK-t, még Nyugatra is kiengedtek, ha be kellett ugrani, mert híre kelt, hogy „Frau LehoCSki” (cs-nek ejtették a cz-t) bármikor kiválóan elénekli az Éj királynőjét. Sok híres énekessel, későbbi világnagyságokkal léptem fel, az egyik legkedvesebb kollégám Peter Schreier volt, akivel Lipcsében A csárdáskirálynőt, Drezdában A varázsfuvolát énekelhettem együtt.
– Három év után tapasztalt, kiteljesedett művészként tért haza. Mégis két évet kellett várnia, amíg szerződtette az Opera.
– Lukács Miklós igazgató azt mondta, az én koromban a szopránok már kopnak, szerződést így ne is várjak. De vendégként továbbra is énekelhettem az Éj királynőjét, Gara Máriát, Konstanzát. Két év múlva, 1969-ben mégis szerződtettek, így lettem negyvennégy évesen az Operaház tagja. Addig Szegeden énekeltem Vaszy Viktornál, az ő remek előadásaiban formálhattam meg Lammermoori Luciát, Gildát, Konstanzát és a Hoffmann Olympiáját. Repertoárom egy új szereppel is bővült: Erkel Saroltájának szegedi bemutatóján a címszerepet énekelhettem.
– Az Operában az említett szerepek mellett megformálhatta Fiordiligit, Rosinát és a Szentivánéji álom című Britten-opera Titániáját. Karrierje legmeghatározóbb szerepe mégis az Éj királynője lett, ami végigkísérte a pályáját, közel hétszázszor énekelte itthon és külföldön.
– Az Éj királynője nagyon feküdt az én hangomnak, sőt fölötte is volt még egy tercem. Az egyik legkedvesebb szerepem, énekeltem világszerte: a Szovjetunióban, Európa jelentős operaházaiban, sőt még a tengerentúlon is. Szinte hozzám nőtt az Éj királynője: főiskolásként kaptam meg először, utoljára pedig a Ferencsik-féle felújításban, 1981-ben. Akkor már nem akartam elvállalni, mert ötvenhat éves voltam, s ennyi idősen nem szokták ezt a szerepet énekelni. Ám Ferencsik ragaszkodott hozzám, s annyira megbízott bennem, hogy nem is próbált velem külön, mondván: „Minek? Maga tökéletesen tudja ezt a szerepet.” Az ő elismerése számomra óriási megtiszteltetés volt. Ám egy dolog megnehezítette a felkészülésemet: új magyar szöveget írtak a műhöz, ami – megmondom őszintén – nem volt jobb a réginél. Több száz előadás után már belém rögzült a régi szöveg, s majd megőrültem a próbákon, mert mindig az ugrott be. Így aztán a tenyerembe írtam az új verziót, onnan puskáztam az előadásokon. 1984-ig énekeltem az Éj királynőjét, aztán végleg elbúcsúztam a szereptől. Büszke vagyok rá, hogy három felvételem is készült a rádióban A varázsfuvolából, Varga Pál, Erdélyi Miklós és Ferencsik János vezényletével.
– A rádióban kétszáz felvétel őrzi a hangját, az operák mellett operettekben, musicalekben hallhatjuk a művésznőt, de sanzonok, táncdalok világa sem állt távol Öntől.
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy több műfajban is bizonyíthattam. Felelősséggel és lelkesedéssel énekeltem igényes könnyűzenét is. Annak idején az esztrádműsorokban nemcsak énekeltem, hanem fütyültem is, a rádió is felvett velem néhány énekes-füttyös számot. Több zeneszerző komponált számomra dalokat, többek közt Gyulai Gaál János, Polgár Tibor, Vécsey Ernő, Gödri Anna vagy Majláth Júlia, akinek Dalol a kismadár című slágere a lemezemen is szerepel. Operettek közül kevésbé ismerteket is rögzítettek a közreműködésemmel, például Lehár Évájának vagy Huszka Aranyvirágjának ritkán hallott részleteit. Ezek a számok egyébként felhangzanak a 2002-ben kiadott lemezemen is, mint ahogy Gounod Rómeó és Júliájából Júlia áriája vagy Rimszkij-Korszakov Aranykakasából a Himnusz a Naphoz című bravúrszám.
– A televízióban is sok felvétele van, a teljes operák közül legemlékezetesebb számomra Puccini Köpenyének Mikó-féle adaptációja, ami közönségdíjat nyert annak idején, többek között az Ön kivételes Szarka néni-alakításának köszönhetően. Sokan meglepődtek, hogy ezt a karakterfigurát elvállalta.
– Eredetileg egy kolléganőmet kérték fel a szerepre, de ő nem vállalta, mert öregasszonyt kellett megformálni. Aztán rám esett a választás, én pedig boldogan tettem eleget a felkérésnek, mert imádom Puccinit, az ő áradó, érzelmes dallamait – sajnos az én hangfajomra nem írt szerepet. Engem nem zavart, hogy idős nőt kellett alakítanom, hiszen annak idején Chemnitzben fiatalon énekeltem az Albert Herring tanítónő-vénkisasszonyát. Úgy gondolom, aki igazi művész, fiatalon is tud öreget játszani, és öregen is fiatalt! Szarka néni nagyon jó karakterszerep, szerettem, mert remek színészi játékra adott alkalmat. Ami a közönségdíjat illeti: minket, énekeseket nem is értesítettek róla, pedig némi dicséretet vagy köszönetet mi is megérdemeltünk volna.
– A művésznő és korosztálya nagyon érthetően énekelt, Önnek a legmagasabb fekvésben is érteni lehetett minden szavát. Mi ennek a titka?
– A tanárnőm megkövetelte a tiszta szövegejtést, ugyanakkor ez saját igényem is volt önmagammal szemben. Én németül is érthetően, akcentus nélkül énekeltem, amit a kinti kritikák ki is emeltek. Sok szerepemet két-három nyelven is énekeltem, például A csárdáskirálynőt a magyar és a német mellett oroszul is, Kijevben.
– Rendkívül szép karriert futott be, nagy népszerűségnek örvendett, mégis meg kell kérdeznem: nem érzett csalódottságot amiatt, hogy az Opera csak későn szerződtette, vagy hogy Érdemes Művész díjjal is csak pályája végén jutalmazták?
– A hivatásom minden lépcsőjét megjártam, és ezt természetesnek is tartom, mert (meggyőződésem és tapasztaltam is) akit rögtön feldobnak a Himalája csúcsára, az onnan már nem tud feljebb jutni, csak a mennybe – vagy lecsúszik. Fájdalom nincs bennem, mert amikor nem egészen úgy alakult a pályám, ahogy szerettem volna, olyankor a Jóisten kárpótolt egy jobb lehetőséggel. Elégedett vagyok a karrieremmel: bejártam a világot, és mindenütt óriási sikerrel szerepeltem. Díjak? Nekem minden kitüntetésnél többet ért, amikor Ferencsik A varázsfuvola premierjén az áriám után elégedetten, elismerően bólintott felém és a zenekar felé, vagy amikor Kórodi András az utolsó Sevillai borbély-előadásom után azt mondta: „De jó volt magával, naccsád!” Úgy érzem, hivatásom legfontosabb célját elértem: művészetemmel sikerült maradandó, szép élményeket szerezni a közönségnek.
Hallgatnivaló:
A varázsfuvola – az Éj királynőjének áriája, II. felv. (vezényel: Erdélyi Miklós – rádiófelvétel)
Majláth Júlia: Dalol a kismadár
Huszka Jenő: Aranyvirág – Tarantella
Videó:
A köpeny – Szarka néni jelenete
(A képek a művész magánarchívumából valók.)