„Legjobb befektetés a kvalitásra való törekvés” – Perencz Béla

Énekelt már Parsifalt és Amfortast, csakúgy, mint Otellót és Jagót. Végre a hazai közönség is gyakrabban láthatja: az idei páratlan sikerű Telramundja után a következő évadban újabb szerepekben mutatkozik be. A tenorból lett baritonnal, Perencz Bélával beszélgettünk. ÁDÁM TÜNDE és SZILÁGYI GÁBOR interjúja

Perencz– Sokat utazik, de azért két franciaországi fellépése között sikerült Önt itthon utolérni. Az egyik produkció a „mezzós” Háry János volt, ugye? 

– Igen, bár ennek kevés köze volt az eredeti műhöz. A Háry Jánost még nem énekeltem eddig, eredeti formában sem. Ugyanaz az előadás volt, amit a tévében láthattak, azzal a különbséggel, hogy négy szereplő magyar volt benne: Megyesi Schwartz Lúcia, Váradi Zita, Rozsos István és én. Montpellier-ben és Párizsban voltak előadások. 

– Hogyan kerültek bele ebbe a produkcióba? A francia színház kérte fel Önöket? 

– Ilyenkor a színház felkér menedzsereket, és ők kutatják fel a szóba jövő énekeseket. Ha megtalálták az alkalmas énekeseket, akkor előéneklésen választják ki a megfelelőt. Most nyilván az volt a cél, hogy magyar énekesek szerepeljenek benne. 

– Magyarul énekelték? 

– Az énekszólamok magyarul mentek, a narráció pedig franciául – ezeket Gérard Depardieu és egy másik francia színész mondta el. Nagy siker volt Párizsban is, Montpellier-ben is. Nagyon kellemes volt a hangulat, kedvesek a kollégák. Egy jó produkciónak tartottuk. Ha mindenhol így lenne, akkor ez a hivatás egyértelműen szép hivatás lenne. 

– Gyakori, hogy előénekléssel válogatják az énekeseket? 

– Azt tudom mondani, hogy az esetek kilencven százalékában igen. 

– Magyarországon is? 

– Az itthoni operai életben én nem igazán vettem részt eddig – a Magyar Állami Operaházban elénekelt pár szerepemen kívül. De az országban jelen lévő művészek – véleményem szerint – mindenki számára eléggé ismertek ahhoz, hogy ne kelljen külön előénekléseket rendezni. Ez akkor lenne logikus, ha egy itteni produkciót egy külföldi rendező és karmester állítana össze. 

– Volt ilyen a közelmúltban… 

– Igen, a Lohengrin. De ez a produkció az operaházi évadon belül készült. Ilyenkor, ha a színháznak megvannak erre az énekesei, akkor nem szükséges az előéneklés. De külföldön bevett szokás, hogy ha egy adott színház szerződtetett művészei nem fedik a produkciót, akkor meghirdetnek egy előéneklést. A logika azt diktálná, hogy így a legjobbat választják ki. De a logikát a színház világában inkább tegyük félre… 

– Hogyan került a Lohengrinbe? 

– Úgy, hogy most már 3-5 éve a Magyar Állami Operaház programjában is szerepeltem… 

– De elég keveset… Miért? Nem hívták, vagy nem akart jönni? 

– Szerettem volna jönni. 1991-92-ben, két szezonban összesen három alkalommal énekeltem a Parsifal címszerepét – még hőstenor szerepkörben. Eltelt tíz év, mire a mostani szerepkörömben, fachomban, a drámai- és hősbariton szerepkörben is kicsit belekerültem az Operaház vérkeringésébe. Természetesen én sokkal korábban belekerültem volna… De hogy valaki hol és miért, vagy hol nem és miért nem énekel, erről nagyon hosszasan lehetne beszélgetni, és ez egy elég nehéz téma… 

– És kínos is… Jóban kell lenni a vezetőséggel? Ez a megoldás? 

– Ez egy valóban nehéz dolog. Most örülök, mert úgy érzem, kezdek kialakítani egy kapcsolatot a magyar közönséggel. Az Operaház vezetőségével a kapcsolatom – szerintem – normális. 

– Mégsem adnak szerepeket… 

– Ezt nem mondanám. A tavalyi évben valóban ez volt a helyzet, de azért a jövő szezonban a szerepeknek elég szép skáláját énekelhetem. Azzal a hátránnyal, hogy mindenből csak kevés előadást. Kaptam megbízást A köpenyben Michele szerepére – ez egy nagyon szép, komoly szerep. Megkaptam a Don Giovanni címszerepét új beállásként, ezt még nem énekeltem soha. Lesz még Jago, amit már itt is énekeltem Budapesten, aztán Lohengrin és Parsifal. Ez egy elég szép skálája az irodalomnak, csak sajnos, mire kezdene az ember bemelegedni, addigra vége is. De a jövő évben egy kicsit több előadásom lesz. 

– A pikk dáma nem lesz? 

– Nem szóltak – sajnos -, pedig megszerettem azt a szerepet. Elég horrorisztikus körülmények között énekeltem, mert közben éppen egy Nabucco-sorozatban szerepeltem Dortmundban. Alig volt próbám, sem zenekari ülőpróbán, sem színpadi próbán nem tudtam részt venni. Mélyvíz volt. 

– De bejött. 

– Jól is éreztem magam. Nem nagy szerep, de énekelhetek benne egy nagyon szép áriát, ami nagyon nehéz, az én hangfajommal meg különösen, mert Jeleckij egy könnyebb hangra van írva. Héja Domonkos vezényletével pedig volt egy nagyon szép zenei élményem. Az ilyen alkalmakhoz kell egy karmester, akivel az ember egy hullámhosszra tud jönni, és akkor nem lehet gond. Ilyen élményeim voltak már az Operaházban: Kovács Jánossal énekeltem tavaly a Parsifalt. Minden túlzás nélkül mondom: Kovács János egy világklasszis. Hogy a világ miért nem tud róla többet, azt nem tudom, de véleményem szerint ő egy olyan muzsikus, aki maximálisan és megérdemelten a világ élvonalába tartozik. 

– Szvétek Lászlóval beszélgettünk nemrég, és ő is azt fájlalta, hogy egyetlen egyszer tudta elénekelni a szerepet, amire fél évig készült. Ez adódhat abból, hogy több alkalmas énekes is van egy szerepre, és így kevés előadás jut egy-egy énekesnek? 

– Szerintem itt van egy elég nagy tartalék, egy ilyen társulat, ilyen énekesekkel – többet ki lehet hozni belőle. Wagner a magyar publikum körében mindig is nagyon kedvelt szerző volt, van tradíciója. Ezzel nem szeretném bármely más szerző elé helyezni, de talán még több helyet kaphatna, mert ezek az előadások külföldi érdeklődőkre is számot tarthatnának. De más komponisták sincsenek eléggé kihasználva, lehetne még bővíteni a repertoárt. Valamikor óriási repertoárja volt a színháznak… 

– Azt mondják, hogy még most is nagyon nagy. 

– Persze, most is, de ha ezt szokta meg a közönség, ez a magyar operajátszás tradíciója, hogy hatalmas repertoárral megy a színház, akkor érdemes ezt megtartani. Manapság megint eljön az az idő, hogy a legjobb befektetés a kvalitásra való törekvés. Például Németországban a Nabuccóból, amit nemrég énekeltem, tíz előadás volt tervezve, és minden előadás telt házzal ment. Aztán volt olyan premier, amelyiken az első előadáson sem volt telt ház. A közönség szeretne minőséget kapni, mert különben nem jön el. Nagyon fontos tehát a kvalitás, hogy olyan énekelje a szerepet, akinek való. Az a véleményem, hogy Budapestnek meg kell mutatnia azt, hogy igenis az élvonalba tud kerülni. 

– Úgy gondolja, hogy tud? 

– Igen, szerintem a lehetőségek megvannak. A jó koordináció fontos, a jó szervezés már fél siker. Ezt mint kívülálló mondom, mert én itt vendég vagyok, de egy kicsit már megismertem a belső atmoszférát. Úgy látom, még rengeteg tartalék van, kvalitástartalék, csak egy kicsit jobban oda kell figyelni, hogy egy ilyen intézmény mint egy organizmus tudjon működni. 

– Térjünk vissza a Lohengrinhez. Sokat énekel Németországban, Önnek már nem lehet újdonság, meglepetés egy ilyen modern rendezés. 

– A művészet megítélése természetesen nagyon szubjektív. De vannak objektív dolgok. Én egy rendkívül konzervatív ember vagyok, már ami a zenés színházat illeti. Olyan értelemben, hogy amiről bebizonyosodott, hogy jó, azt meg kell tartani. Mondok egy példát: 1994 nyarán a Drezda melletti szabadtéri játékokon A bűvös vadászban énekeltem Max szerepét. Sziklák között, természetes környezetben, romantikus rendezésfelfogásban, úgy, ahogy akár hetven évvel ezelőtt is előadhatták volna. És a fiataloknak is tetszett. Nem igaz, hogy ha úgy rendezik meg, ahogy a szerző megírta, ahogy a szövegkönyvben van, akkor az unalmas a mai ember számára. Nem az, ha jól csinálják. 

– Ehhez képest a Lohengrin? 

– Ezzel tulajdonképpen cáfolnám a Lohengrin-produkciót. De mégsem. Számomra Wagner zenéje „überdimenzionális”, dimenzión túli és kortalan. Ugyanúgy szól minden korhoz. Katharina Wagner egy fiatal német rendező, akinek egy ilyen művön keresztül lehetősége volt a mondanivalóját kifejteni, és természetesen szívesen nyúlt egy ilyen témához, ami a közelmúltat idézi. A németek számára a rendszerváltás és ezek a dolgok még mindig aktuálisak. Hogy ez tradicionális Wagner-interpretáció lenne? Nem. De a kortalan wagneri zenének megfelel. A prozódia természetesen nem fedi tökéletesen, például a pártvezér nem mond imát. De azokban az időkben a politikai szlogenek voltak az imák. Nem szabad a kákán is csomót keresni. Ebből a szemszögből nézve valamit sikerült neki megvilágítania. 

– Először énekelte Telramundot? 

– Nem, a weimari ősbemutató 150. évfordulójára készült egy jubileumi sorozat, George Alexander Albrecht dirigálta, abban is én énekeltem Telramundot. Lehmann rendezte, hagyományosabb felfogásban. Ott is nagyon jól éreztem magam – és itt is. Telramund nekem nem egy gonosz, nem egy rossz ember, ő élete végéig hisz a maga igazában. Büszke ember, a büszkesége, a tartása kicsikét a pátoszba hajlik ugyan, de meg van győződve az igazáról.
Hogy én abban a korhű kosztümben mint Telramund pártjának vezére védem az igazamat, vagy mint a diktatúra figurája – a szerephez való hozzáállás ugyanaz, igazából nincs különbség. És még valami: Katharina Wagner odafigyelt az énekesekre, megtalálta azt a lehetőséget, ami jó az énekesnek. Én jól éreztem magam, annak ellenére, hogy nem egy tradicionális Lohengrin-feldolgozás volt.
 

– Igen, látszott, hogy élvezi a játékot. A színpadról lejön, hogy valaki jól érzi-e magát a szerepében… 

– Az elmúlt 25 év tapasztalata számomra az, hogy mindig lehet találni egy kapcsot, ami közel hozza a produkciót. Még akkor is, ha első látásra ökörségnek tűnik. Van olyan persze, amikor azt mondom, hogy nem vállalom el, mert nem érezném jól magam… 

– Volt már erre példa, hogy valamit visszaadott ezért? 

– Nem, de volt olyan, amit eleve el sem vállaltam. 

– A rendezés miatt? 

Perencz2– Nem, ilyen még nem volt. Extrém dolgokban is részt vettem már. Egy Parsifal-produkció a bolondok házában játszódott, engem Amfortasként tolókocsival toltak be. Otthon – a kotta és a szöveg segítségével – kidolgoztam azt a jelenetet, amikor kizuhanok a betegágyból. Megmutattam a rendezőnek, és annyira tetszett neki, hogy azóta is ezt hozza példának, amikor zene, szöveg és mozgás összhangját akarja bemutatni valahol. Ott is megtaláltam tehát azt a szituációt, amibe bele tudtam élni magam.
Olyan is volt már, hogy vitába szálltam a rendezővel. De azt mondom, az a lényeg, hogy egy énekesnek kifejezésre kell juttatnia, el kell mondania a rendezőnek, hogy mi nem tetszik neki. Győzzék meg egymást. Mert az nagyon rossz, ha valaki végig rossz szájízzel próbál. Mert ez, a harmóniának a hiánya, lejön a színpadról a nézőtérre.
 

– Többször említette már, hogy drámai tenorból lett hősbariton. Azt gondolnánk, hogy a tenor hangszínhez a lírai bariton hang áll közelebb, nem a drámai. 

– Ez így nem logikus. Drámai alkathoz drámai hangszer párosul. Egy hang és egy kifejezőképesség lehet drámai vagy lírai. Általában drámaiból drámai lesz, líraiból lírai. 

– Gondolom, nem egyik napról a másikra történik… 

– Nem, sőt. Már az énektanulmányok kezdetétől megvolt a lehetőség a mindkét irányba. Édesapám is tenorista volt, és akkor abba az irányba tettem lépéseket. Ez úgy 14 évig jól is működött… 

– Milyen szerepei voltak még a Parsifalon kívül? 

– Siegmund, A bűvös vadász, Hans szerepe Az eladott menyasszonyban, Gabriele Adorno a Simon Boccanegrában, Otello, Turiddu…. 

– Akkor elmondhatja magáról, mint Ramón Vinay, hogy mind a kettőt – Otellót és Jagót is – elénekelte? 

– Igen. 

– Most is menne még az Otello? 

– Az az igazság, hogy ha az ember használja a hangszerét, akkor az megmutatja az utat. Hogy csak így szabad. Ez jött el a kilencvenes évek közepe táján. Ezt a szerepkört, ezt a hangfajt legalább annyira szeretem.

– Még milyen bariton szerepeket énekelne szívesen? 

– Tulajdonképpen a verista műfajt szeretem és Wagnert. És ott van közöttük persze Verdi. De a verista szerzők messze nem írtak annyi nagy szerepet baritonoknak, mint Verdi. Ott van a Bajazzókból Tonio, aztán Puccininél Scarpia, a Köpeny, de Verdi sokkal több nagy bariton szerepet írt. 

– És a Wagner-repertoárból van még olyan, amit elénekelne? 

– Hogyne, persze. A bolygó hollandi, amit még nem énekeltem, de szeretném. Ugyanúgy Wotan is – és persze Hans Sachs. 

– Vajon mikor lesz újra hallható Magyarországon A nürnbergi mesterdalnokok? Hans Sachsot utoljára talán Sólyom-Nagy Sándor énekelte. 

– Szurkoljunk érte, hogy legyen. A szereppel már találkoztam, külföldön egy előéneklésen kiválasztottak erre a szerepre, de olyan kevés idő volt a felkészülésre, hogy úgy állapodtunk meg, hogy ameddig tudok, felkészülök, és részt veszek a próbákon. Ez alkalom volt arra, hogy mintegy másfél hónapon keresztül gyakoroltam a szerepet, kipróbáltam, és ennek alapján boldogan elvállalnám. Ez az operairodalom – minden fach minden szerepét beleértve – magasan a leghosszabb szerepe. Egyszer kipróbáltuk: szünet nélkül énekelve (persze tempóktól is függ) egy óra negyven perc volt. A régi nagy mesterek mindig azt ajánlották, hogy minimum egy évig kell vele foglalkozni. Szerencsére nekem volt még alkalmam találkozni a nagyokkal, mert az 1982-84-es években a bécsi Staatsoper Stúdiójában voltam. Az még a nagy korszaknak az utolsó időszaka volt. Többek között Marton Éva akkor robbant be igazán Turandotként… 

– Carrerasszal, ugye? 

– Igen, persze. Abban a produkcióban, amiben én a perzsa herceget alakítottam… Abban az időben nemcsak a világ legnevesebb, hanem valóban a legjobb énekesei is megfordultak ott. Az egy óriási élmény volt. A „nagy korszakból” még olyan mestereket tudtam elcsípni, olyanoktól tudtam tanulni, akiktől ma már nem lehet. A Batistini-iskola utolsó mohikánjait is felkerestem, és a Wagner-vonalon is, akiket csak lehetett. 

– És hogyan kezdett tanítani? 

– Ez úgy alakult ki, hogy ha valahol énekeltem, akkor egy-két kolléga mindig megkeresett, hogy adjak pár tanácsot, vagy foglalkozzam vele. Így szokott kialakulni. Magamtól soha nem megyek oda senkihez tanácsot adni, de ha megkérnek, akkor szívesen segítek.