Kulcskeresésben Cser Krisztiánnal – hét ajtón át

2019. február 6.

RADVÁNYI DOROTTYA interjúja a vilniusi Kékszakállú-bemutató után készült

Cser Krisztián a 2010-es miskolci Kékszakállú címszerepében (fotó: Éder Vera / Miskolci Operafesztivál

Bartók operája immár 101 éve adja fel a leckét alkotóknak, közönségnek. Napjainkban is megszámlálhatatlan előadásban és rendezői értelmezésben fejthetjük meg, mi minden rejtőzhet a Kékszakállú herceg személyiségében. Láthatjuk kevélynek, könyörtelennek, sebezhetőnek: van, hogy kiszolgáltatottan, infúzióval, tolószékben tűnik fel (Salzburgi Ünnepi Játékok), de megjelenik erdő sötétjében, régi asszonyok sírját ásva (Metropolitan Opera) és gyerekkori traumákat hurcoló neurotikusként is (Opéra de Paris).

De vajon hogyan érik, alakul ez a figura magában az énekesben, aki újra meg újra összeolvad a szereppel?

Cser Krisztián harminchárom éves kora óta – közel egy évtizede – rendszeresen énekeli Kékszakállút itthon és a nagyvilágban. Legutóbb a Müpában és Vilniusban láthatta a közönség, hamarosan pedig a Budapesti Fesztiválzenekarral indul hosszabb turnéra. Ám a hét ajtóhoz vezető kulcsot leginkább a mi kezünkbe adja: minden előadásában kicsit másként árnyalja, gazdagítja a Bartók címszereplőjéről alkotott képet.

1.

– Hogyan emlékszik vissza az első találkozására Bartók operájával?

– Még Szegeden történt… Szakdolgozattémákon kezdtem gondolkozni, amikor a Szabadtéri Játékokon műsorra tűzték A kékszakállú herceg várát. Nagyon örültem, mert Polgár Lászlót hívták a címszerepre, aki a kedvenc énekesem, mentorom volt. És a nagyszerű Komlósi Ildikó énekelte Juditot. Szereztem kottát, beültem a próbákra. Távolinak tűnt a darab, furcsa volt, nagyon érdekes. Nem azt mondom, hogy hazamentem és elsőre dúdoltam, de

a két művész olyan szuggesztív erővel adta elő, hogy legbelül éreztem, nekem dolgom lesz ezzel a művel.

Születésnapomra kaptam meg a felvételt Polgár Lászlóval és Jessye Normannel, elkezdtem hallgatni, és egyre jobban megszerettem. És azt gondoltam: de jó lenne ezt egyszer elénekelni!

Miskolc, 2010. – Rálik Szilviával (fotó: Éder Vera / Miskolci Operafesztivál)

2.

– És az az „egyszer” szerencsére hamar elérkezett….

– Valóban. Én eredetileg azt tűztem ki célul magam elé, hogy az opera születésének 100. évfordulóján, 2011-ben éneklem el először a Kékszakállút. Nagyon akartam, mindent megtettem érte gondolatban. Azt éreztem, ez a szerep nem kerülhet el. De már egy évvel előbb elénekelhettem. Amikor először felkértek rá, majdnem eldobtam a telefont. Elmondhatatlanul boldog voltam.

– Elsőre egy izgalmas, túlfűtött, mozgalmas előadásba csöppent Miskolcon. Emlékszem, még a felemelkedő díszletágy működtetésére is figyelnie kellett…

– Hát igen, nagyon energikus interpretáció volt. A Miskolci Operafesztiválon adtuk elő, Kero rendezésében. Számomra is szerencsés volt, hogy nagyon sokat próbáltunk. Ahogy először megtanul az ember egy darabot, amit bepróbál, az iszonyatosan fontos.

Ez olyan, mint a házépítés: az alapnak nagyon biztosan kell állnia.

A napi két próba egy hónapon keresztül annyira beégett, hogy amikor Rálik Szilvivel egy év múlva újra előadtuk ugyanezt a rendezést, egy próba után már mindenre emlékeztünk…

Meláth Andreával a 2013-as kínai produkcióban

3.

– Azóta tíz országot járt be hat rendezéssel. Mindenütt más a megközelítés…

– Ettől izgalmas. Miskolc után jött az Operaház, majd jártam a darabbal sok más helyszín mellett Milánóban, Rómában, Moszkvában, sőt Kínában is. Ott például az volt a cél, hogy a kínai férfi-nő kapcsolatra emlékeztessen a darab. A rendező egy kis muki volt, tolmáccsal tudtunk kommunikálni vele, és csak később derült ki, hogy az egyik legnagyobb kínai rendezővel van dolgunk. Meláth Andreával egy nap alatt megcsináltuk, amit kért, de

a reakciója nem volt meggyőző, az arcjátéka alapján úgy tűnt, na, most mehetünk haza. A tolmács viszont ezt fordította: „Very fantastic!

Kiderült, valójában lenyűgöztük őt. Érdekes volt a jelmez is, ami csak az előadásra készült el. Elküldtem a méreteimet (190 cm-es testmagasság!), de a hosszú köpeny nem ért össze rajtam. Erre még egy átlátszó nejloncucc került, ami nagyon csörgött. Esőkabátok ölelkeztek. Mókás pillanatok voltak…

– Nemrégiben a Müpában Káel Csaba rendezésében, szcenírozva láthattuk a darabot. Ott az előadás végén Judit előre jön, és csak finom jelzésként a hasára helyezi a kezét. Erős az üzenete annak, hogy áldott állapotban van….

– Nekem ez belefért, nagyon tetszett. Pont ezért: hiába nem lehetünk együtt, mégis „tiéd legdrágább kincsem” – ebben az esetben a gyermek –, de adtam neked valamit, ami örökre emlékeztet erre a kapcsolatra. Nekem ez pluszt jelentett. Legutóbb Vilniusban is Káel Csabával dolgoztunk együtt, aki ez alkalommal keleties stílusban, monumentális díszletek közé álmodta a darabot, szamuráj-figuraként bemutatva Kékszakállút. Itt a partneremnek, a litván énekesnőnek bizony nem volt könnyű dolga, mert nem csak a Kékszakállú herceggel kellett megküzdenie, hanem Bartók zenéjével és a magyar nyelvvel is.

Meláth Andreával a 2013-as kínai produkcióban

4.

– Ha már szóba kerül a zene és a szöveg: Bartók és Balázs Béla kettőse olyan elsöprő erejű, hogy egy koncertteremben – a két énekes személyes közelségével – talán még felfokozottabbá válik a férfi és a nő között feszülő dráma.

– Sokan mondják, hogy koncertszerűen még jobban élvezik ezt az operát. De ott is fontos lehet a mozgás, és még inkább élnek a gesztusok. Nyáron Szombathelyen, az Iseumban például Hamar Zsolt rendezésében erős koncepcióra épült az előadásunk. Ott Komlósi Ildikóval énekeltünk a csillagos ég alatt. (Eső után, esőnapon.) Míg nemrégiben a Müpában Ménesi Gergely karmester jobban ránk bízta, hogyan is játsszunk Fodor Bernadett-tel. Ott mindössze egy szék volt a kellék, és a zenekar sorai közt játszottunk.

Müpa, 2013. – Szántó Andreával (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

5.

– Jól állt kettőjüknek a tánc is… Igazán szenvedélyes előadás volt, felkavaró. Azt vettem észre, hogy a koncerteken is mindig kicsit más figurát él meg. Mi mindentől függ, hogy éppen aznap este hogyan alakul a szerep?

– Tényleg mindig más, még próbán se tudom kétszer ugyanúgy énekelni. Nyilván függ a partnertől is. Ha a Kossuth-díjas Komlósi Ildikóval énekelem, akkor ez hihetetlen megtiszteltetés és élmény számomra, hiszen ő már a kétszázadik előadás körül tart. Máris más lesz a figurám, plusz tisztelet övezi, bármilyen is a rendezés. De ha valaki velem énekeli először Juditot, ott meg én vagyok a „férfi”. Más lesz a viszonyrendszer…

– Valójában nagyon intim dolog belelátni egy férfi és egy nő kapcsolatának alakulásába. Dúlnak itt viharos szenvedélyek, és eljön a kétségbeesett belenyugvás is. És az arányok előadásonként is változhatnak.

– Minden eléneklésnél eljön egy fordulópont, amikor kiderül, ennek a kapcsolatnak vége.

Lehet, hogy az ember már az elején eldönti, ebben nincs jövő. De az is lehet, hogy nagyon sokáig él a remény a Kékszakállúban, az utolsó pillanatig ragaszkodik, próbál teperni.

Ám a két szélső pont között még rengeteg lehet az árnyalat… Előfordulhat, hogy hiába adja meg a rendezés ezt a pontot, mégis máshol jön el, mint amit megbeszéltünk. Mert, mondjuk, nem úgy néz rám a partner, vagy van egy erőteljesebb gesztusa, és ez másképp hathat az emberre.

Szántó Andreával a vilniusi előadásban (fotó: Martynas Aleksa / LNOBT)

6.

– Az érzelmi átéléseken túl mik a nehézségei a Kékszakállú-éneklésnek?

– Számomra évekig volt egy nehezebb rész a műben, egy magas hang, amit nagyon kényes szépen elindítani. Egyszer elkaptam, megtaláltam magamban, hogyan tudom a legjobban énekelni, és annyira megtanultam, hogy aztán előfordult, azzal énekeltem be magam. Tanáromtól, Marton Évától kaptam a tippet, hogyha van egy jó torokélmény, hangzás, akkor azt érdemes ilyenkor elővenni.

Ebben a közel egyórás darabban zaklatott lelkiállapotban, állandó jelenléttel kell benne lenni a figurában.

Ezért az évek során azt is megtanultam, hogyan bánjak ökonomikusan az energiámmal. Be kell osztani például az ötödik ajtónál, hogy maradjon a végére is az erőből. Muszáj megtanulni spórolni; nekem kell tudni, hogyan operálok a hangommal, testemmel. Nem lehet kiégni.

A vilniusi előadásban (fotó: Martynas Aleksa / LNOBT)

7.

– Tényleg muszáj spórolni, mert ebben az évben is lesz bőven lehetőség belebújni a figurába. Káel Csaba vilniusi rendezését hamarosan a Budapesti Fesztiválzenekar turnéja követi. Nem először együtt…

– Tavalyelőtt Katowicében, Londonban, Bruges-ben adtuk elő a darabot, idén pedig hét állomás következik. Az itthoniak mellett a négy kinti helyszín: Luxemburg, Párizs, Hamburg és a New York-i Carnegie Hall. A turnén valamennyi helyszínen próbálunk, mindenütt mást kíván az akusztika. De bárhol is járunk, Fischer Iván mindig tud újat mondani, folyton izgalomban tartja a zenekart, az énekeseket és a közönséget is. Emlékszem, amikor először próbáltam velük, olyan új dolgokat hallottam meg, hogy azt éreztem, ezt a darabot én még nem is énekeltem. Annyiféle színt varázsolt elő Iván.

Nekem is sokszor mondja, most ne figyeljek a zenekarra, csináljam a saját tempómban. Legyen valami új, valami meglepetés.

És annyira fantasztikus a zenekar, hogy mindent lekísér.  Nagy megtiszteltetés, hogy énekelhetem velük.

Ezer apróság van még ebben a műben, alig várom, hogy újra találkozzunk. Azóta én már sokszor énekeltem, és remélem, én is tudok valami újat adni.

Fotók: Éder Vera / Miskolci Operafesztivál; Pályi Zsófia / Müpa; Martynas Aleksa / LNOBT; borítókép: Hermann Péter)

Hasonló bejegyzések