„Az árnyalt figurák érdekelnek” – beszélgetés Kovács Istvánnal

2011. szeptember 7.

Minimum kétféle közönség ismeri őt: a koncertlátogatók és az operát kedvelők egyaránt, hiszen repertoárja időben és műfajok tekintetében is szerteágazó. Idén több előadásban láthatjuk az Andrássy úton; elsőként a Kékszakállú-premieren találkozunk vele – ez adta beszélgetésünk apropóját. ÁDÁM TÜNDE interjúja

Kovács István

– Kevés olyan operaénekesünk van, akinek az oratórium- és dalrepertoárja bővebb, mint operaszerepeinek listája. Ez szándékos volt, vagy így alakult?

 Egy kis szándékosság is volt benne, és így is alakult. Sokan elmondták, köztük olyan neves operaénekesek, mint Nyesztyerenko vagy Polgár László, hogy az oratórium- és a dalirodalom remek iskola, és ez az, amit az ember korábban el tud kezdeni, mert kicsit kisebb a fizikai terhelés. Ezen kívül a dalirodalomnál szebb nincs is!
Mindig azt vallottam, hogy a hangot hagyni kell a természetes útján járni, és nem kell túl korán megterhelni olyan szerepekkel, amelyek esetleg nem tesznek jót. Márpedig az én hangfajomban a jelentős szerepek érett férfiakról szólnak.
A másik oldal pedig az, hogy egy Teremtést elénekelni ugyancsak nagyon komoly fizikai megterhelés – és az egyik legszebb énekesi feladat.
Tudom, hogy ezek dobozok: vannak az oratóriuménekesek és vannak az operaénekesek, de én azt gondolom, két ugyanolyan hangszalaggal lehet ezt is, azt is énekelni, csak stílusérzék kell hozzá, tudni kell bizonyos hangzásesztétikai elveket alkalmazni, mert minden korszakhoz tartozik egy hangideál és tartozik egyfajta stílus, amit meg lehet tanulni, és akkor sok mindent el tudunk énekelni.

Mahler: VIII. szimfónia – Részlet (Pécs, 2009)

– A repertoárját elnézve legalább négy skatulyába kell egyszerre beleférnie, hiszen a műfaji dobozok mellett a régizene és a kortárs művek is előfordulnak a palettán. A dalokra visszatérve: egy Schubert-dalciklus előadása valószínűleg nem kisebb színészi feladat, mint egy operaszerep alakítása: egy-egy dal pár perces, koncentrált előadást kíván meg.

– Tényleg így van, és ennek van egy olyan előnye, amit aztán a színpadon is lehet majd használni. Például egy Schumann-dalban azalatt a két perc alatt egy egész dráma lejátszódik. Tehát a gondolati–jelenléti intenzitást nagyon meg lehet ebből tanulni.

Mario és a varázsló – Kolozsvárott

– A dalműfajt mintha mindenki szeretné – a közönségen kívül. Ritkák a dalestek, és mivel csekély az érdeklődés, egyre ritkábbak lesznek – vajon törvényszerű ez?

– A dal egy intim műfaj. Erre is íródott: szobákra, szalonokra. Nem a Müpába való. Ezt el kell fogadni: más a kommunikáció jellege, más a közönség és az énekes viszonya, látni kell az énekes arcát, ezért közelebb kell lennie. Nem kell azt várni, hogy egy dalestet kétezren hallgassanak meg.

– A fent említett szándékosság tetten érhető például abban, hogy az énekversenyeken is dal kategóriában indult?

– Az első énektanárnőm Pécsett Komáromi Alíz volt, akihez tizenhét évesen kerültem, és ő főleg Schubert-dalokat és Bach-kantátákat adott, tehát én ezeken nevelkedtem. Utána jöttek az operaszerepek, de az későbbi lépés volt.

– Mikor tudatosodott önben, hogy a Kékszakállú „meglesz”?

– Elég korán kezdtem hozzá – bár nem akartam… Amikor 1999-ben Selmeczi Györggyel a Kolozsvári operameséket forgattuk, akkor ő azt mondta, hogy „te énekeled a Kékszakállút”.  Én kicsit megszeppentem, és nem is mondtam rá igent, aztán elkezdtem nézegetni: „jó, hát ezeket a részleteket el tudom énekelni”. Végül nekem is nagy élmény volt, és talán elég szépen sikerült az a film. Később, ahogy Polgár Lászlóval elkezdtünk rajta dolgozni, néha elővettük, és ő azt mondta: „ez a te szereped lesz”.  Ez egy nagy lökés volt. 2004 körül volt az első zeneakadémiai koncert, és azóta éneklem. Közben elkészült a Selmeczi–Silló-féle film is, és általában minden évben előkerül a szerep.

Jelenet a filmből – partner: Kolonits Klára

– Ez a Kékszakállú-film elvontabb megközelítést alkalmazott, tulajdonképpen a színház volt a díszlet…

– Igen, a modern férfilélek metaforája egy lepukkant kolozsvári színház volt – amin szintén el lehet gondolkodni… Számomra ez meghatározó élmény volt zenei oldalról is, és maga a film készítése is. Akkor tudatosodott bennem, hogy ez a filmes képiség nagyon jót tesz a darabnak. Szerintem ez lesz majd a helyzet a 3D-s Kékszakállúval is.

Kékszakállú-film (2005)

– Áttekintve a Kékszakállú-diszkográfiát, feltűnően kevés belőle a DVD, miközben CD-n rengeteg felvétel jelent meg. Mintha a rendezők nem találnák hozzá a kulcsot…

 – És nem is engedik az örökösök. De valóban problematikus a darab színrevitele, mert minden belül történik a lélekben, és ezt borzasztó nehéz megjeleníteni. A férfi-női kapcsolat buktatóiról vagy nehézségeiről szól, ezért nehéz megfogni, mert vagy kisrealistává válik, vagy nagyon szimbolikus lesz. De azért mindig működik ez a darab – akár színpad nélkül is.

Jelenet a filmből – partner: Kolonits Klára

– A mostani előadás mennyire áll közel ahhoz, amit a szerepről, a darabról gondol? Lesz rendező által meghatározott feladatuk a színpadon önöknek is, vagy csak a vetítés lesz?

– Azt hiszem, nagyon izgalmas előadás lesz. A zene is rengeteg képet sugall, és a léleknek az a része is, amelyben ez játszódik: az álmok, a megérzések is mind képi jellegű információt adnak. Ezúttal olyan díszlet lesz, amit filmként vetítenek. Vannak benne olyan hatáselemek, amit mi majd megpróbálunk kicsit bejátszani.

– Belülről is érdekes lesz, vagy csak a nézőknek?

– Ez a darab mindig attól érdekes végső soron, hogy megszületik-e a férfi és a nő között az a feszültség, az a kommunikáció, amiről az egész szól. Komlósi Ildikóval énekeltük már ezt a darabot Tokióban, Németországban, tehát egy párszor már dolgoztunk együtt, és azon vagyunk, hogy a darab belső izzása megszülessen. És a 3D-s film biztosan fog hozzáadni egy olyan élményt, ami nem volt még, és érdekessé fogja tenni.

– Milyen ez a Kékszakállú: öreg, fiatal? Vagy az alakítójával és annak életkorával változik? 

– Pontosan. Ez egy olyan darab, amit az ember megfejt egyszer, és amikor újra előveszi, újra meg kell fejtenie. Új kérdésekre, vagy esetleg a régi kérdésekre is más választ ad. Ez nagyon érdekes az ilyen óriási daraboknál – akár a Kékszakállút, akár a Winterreisét elővenni öt év elteltével egészen mást jelent. A Kékszakállú tulajdonképpen egy rosszul sikerült szerelmi történet, de attól, hogy ebbe a mitologikus keretbe helyeződik, borzasztó mély archetipikus dolgok jönnek elő. Ilyen a figura archetipikus zártsága, ami nagyon jellemző a darab elején: Juditot figyeli, hogy vajon ez lesz az a nő, aki megvált engem? A megváltás problematikája nagyon erős ebben a darabban, és számomra is nagyon fontos, hogy Kékszakállú ezt a fajta megváltást keresi a szerelemben. Ezt a kezdeti keménységet Judit az ő szerelmével, melegségével feloldja, és akkor már meg akarja mutatni magát. Az érdekes az, hogy amikor Kékszakállú meg akarja magát mutatni, Juditot már nem érdekli: már csak monomániásan arra fókuszál, hogy végig kell menni, és mindent látni akar. Én ezt az archetípust érzem nagyon fontosnak, és hogy ez fiatal vagy idős ember, tulajdonképpen mindegy.

– A Kékszakállú egy magyar basszistának mindig kiugrási lehetőség is, ugye?

– Elég sokat visz engem ez a szerep. Minden évben elér valahol, sokfelé jártam vele.

Don Giovanni, Miskolc – partner: Ionel Pantea

– Egy másik emblematikus szerep is várja az évadban: a Don Giovanni címszerepe. Erről a rendezésről még nem tudunk semmit, így nyugodtan megkérdezhetem: milyennek látná/játszaná szívesen?

– Van egy elképzelésem, amelytől borzasztó távol is eshetnek interpretációk.  Én azt a kierkegaard-i Don Giovannit szeretem nagyon, amikor nem etikailag közelítik a figurát, és nem ítélhető el etikailag, mert az önazonosságnak azon a szintjén áll, ami felette áll az etikának. Ez az én felfogásom, de sokan kiégett kéjencet játszanak – ez nagyon gyakori mostanában. A kierkegaard-i „érzéki zsenialitás”, amiről ő rengeteget beszél, hozzám nagyon közel áll. Persze majd a rendezővel alakul ki, hogy milyen lesz a Don Giovanni, de a magam Don Giovanniját valahogy úgy képzelem el, hogy nagy formátumú önazonos figura, aki azért cselekszik úgy, mert neki ez az útja.

– Talán a nézők rokonszenvét is ezzel nyeri el, és főleg ezzel a fokú szabadsággal, amire a többi szereplő csak vágyik, esetleg irigykedik. És a darab többi basszus szerepével milyen viszonyban van?

– Énekeltem Leporellót is. Most a színháznak Don Giovannira volt szüksége.

Carmen, Debrecen – partner: Cselóczki Tamás

– Szeptemberben a Kékszakállúval párhuzamosan a Bánk bán Endre királyát is alakítja. De ebben a darabban sem ez az első szerepe… 

– Igen, Biberachot is énekeltem még Pécsett, kezdőként. A király ebben a Bánk bánban eléggé redukált szólam. Egyébként Endre egészében nem is az én szerepem, ez egy magas bariton szerep az áriával, strettával.

– Ha már baritonszerepek: tavasszal Escamillo volt Debrecenben, és ez egy olyan szólam, amely baritonoknak is gyakran okoz nehézséget. 

– Ez egy nagyon fontos állomás volt számomra – egyszer énekeltem koncertszerűen Németországban, de színpadon most először, Debrecenben. Mérföldkő volt, mert nekem ez a repertoár felső határa – de ez még benne van.

Escamillo-ária – Debrecen (2011)

 

Carmen – Debrecenben

– Az idei szerepdömping előtt évekig nem nagyon találkoztunk önnel az Operaházban. Legutóbb a Karnyónéban szerepelt, de azóta megint semmi. Miért alakult ez így?  

– Amikor elkezdtem versenyekre járni, az Operaház akkori vezetésétől elég sok jó szerepet kaptam –korán. A kilencvenes évek végén Sarastrót, Basiliót, Luciában a Raimondót énekeltem, majd az első Győriványi-érában Guglielmót a Cosìban például. Aztán egyrészt nem is értem rá, másrészt nem is tartották olyan fontosnak, hogy ott énekeljek, ami persze rosszul esett, de így visszagondolva, nem volt az baj, mert más útra terelt engem. Ugyanis két nagy gyerekem van, akik akkor még kicsik voltak, és azért is mentem az oratóriuméneklés felé, mert az „gyorsan megy”. Az ember elmegy egy hétre, elénekel egy-két koncertet, és hazamegy. Az opera az egy hónap, két hónap… A másik dolog, ami miatt örülök ennek a kihagyásnak, hogy ez még inkább arra sarkallt engem, hogy tanulni, jobbá válni, jobbá válni, jobbá válni…
Nagyon sokáig voltam Polgár László növendéke, és három évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy tovább kell lépni, és egy amerikai tanárt találtam Velencében, akihez az utóbbi három évben sokat jártam. Nagyon jó, hogy akkor belefért az életembe, hogy minden hónapban kimenjek egyszer. Szisztematikus, alapos „transzformáció” volt ez a munka, és meghatározó számomra.

Maometto

– Közben nyomon követhettük külföldi szerepléseit különféle kevéssé ismert vagy játszott operákban, mint A reims-i utazás volt például Franciaország-szerte.

– Igen, ez két évadon át is tartott, vagy harmincszor énekeltem, sokat tanultam belőle. Viszonylag kompakt szerep, van egy húsz perces nagyjelenete, mellette kisebb megszólalások, de ez a jelenet komoly kihívás, nagyon-nagyon nehéz. Nagy szerencse, hogy ennyit énekelhettem Lord Sidney-t. (Furlanetto egyszer azt nyilatkozta, hogy neki a két legnehezebb szerepe: Zakariás és Lord Sidney.) Aztán volt egy ritkaság, a Maometto – ez egy gigantikus szerep. Néha nagyon mozgékony, néha szinte Verdi. Igazi olasz, magas basszus–basszbariton-szerep.

– Miről szól?

– Ez egy igazi opera seria, és Konstantinápoly elfoglalásáról szól. Azért is vették elő Isztambulban két éve, mert akkor lett a város neve Isztambul.

Maometto

– A nagy Verdi-basszusok mennyire vonzzák?

– Attilát énekeltem tavaly Olaszországban, és nagyon jól éreztem benne magam, jól is sikerült.

– Jól látom, hogy eddig nem sok igazán gonosz figurát alakított a pályáján?

– Most énekeltem a Cipollát, korábban Kaspart, de a „nagy ördögöket” még nem. Egyébként az árnyalt figurák érdekelnek: a Kékszakállúban is ez a kihívás számomra, hogy sok arcát lehet megmutatni a figurának a kegyetlentől a gyengédebbig. Nagyon széles a skála, ami a Kékszakállú megnyilvánulásait jellemzi.

Mario és a varázsló

– Kolozsvári produkció volt, és Szegeden vendégszerepelt ezen a nyáron a Mario és a varázsló, amely már nem az első Vajda-opera a repertoárján. Ez hogyan találta meg? 

– Selmeczi György kért fel, ő mondta, hogy Cipolla az én szerepem lesz. A varázsló-szerep is egy archetipikus figura, és sokféle színe van, ami engem nagyon izgat. Az egy tömbből faragott szerepek nem olyan érdekesek.

– Na és a másik Vajda-opera: a Karnyóné. A kortárs vígopera mennyire áll közel önhöz?

– Ez a fajta iránya a modern zeneszerzésnek nagyon közel áll hozzám. Hallgatható, mégis tartalmas zenéket írnak. A Karnyónét nagyon szerettem, hatalmas élmény volt Ascher Tamással, egy igazi színházcsinálóval együtt dolgozni. Kuruzs nem volt óriási szerep, de nagyon szerettem csinálni. Az ilyen darabokat játszani kellene, gyerekeket kellene hozni rá, hisz közönségsiker is volt, az én gyerekeim is a mai napig idéznek belőle…

– Szerepálmokat nem kérdezek, viszont érdekelne, van-e kedvence az oratóriumok között? Esetleg olyan, ami még nem került sorra, de szeretné?

– A gyakrabban játszott oratóriumok közül azt hiszem, mindent elénekeltem, persze mindig lehet újat találni. A két nagy Haydnt – Az évszakokat és A teremtést – nagyon szeretem. Ez egy csodálatos világ, és el vagyunk kényeztetve, mert ezek olyan óriások, hogy mindig nagy kihívás énekelni, és voltaképpen mind egy igazi szerep.

Fotók: debreceni Csokonai Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Miskolci Operafesztivál, A kékszakállú herceg vára – film, illetve a művész magángyűjteményéből.

Hasonló bejegyzések