„Lebegett fölöttem egy angyal, aki vezetett és vitt az utamon”

2013. július 9.

Ma ünnepli 80. születésnapját Komlóssy Erzsébet, az 1960-as, ’70-es évek operajátszásának meghatározó egyénisége, egyik legszebb althangja, akinek nevéhez számos drámai szerep emlékezetes megformálása fűződik. A művésznővel pályája legemlékezetesebb momentumait idézte föl JÁNOSI ILDIKÓ.

Komlóssy Erzsébet

Komlóssy Erzsébet (fotó: Jánosi Ildikó)

– Ön Salgótarjánban született, a családjában nem volt zenész. Mikor és ki fedezte fel a hangját?

– A családunkban senki sem foglalkozott zenével, édesapám katonatiszt volt, édesanyám pedig ápolónő. A gyerekkoromat Losoncon és Salgótarjánban töltöttem, apám ugyanis ebben a két városban teljesített szolgálatot. Én, mióta az eszemet tudom, mindig énekeltem, már óvodás koromtól szerettem dalolni. Kiültem a házunk kertjébe, ölemben a kiscicával, és mindenfélét énekeltem neki, amit költöttem. Egyszer egy gyerekszínház vendégszerepelt Losoncon, és a színigazgatójuk a kertünk előtt sétált el. Meghallotta, ahogy énekelek, és el akart vinni a társulatába gyerekszínésznek. De hát erről szó sem lehetett, apám nem engedte. Aztán a polgári iskolában a kézimunkaórákon is mindig daloltam, mert nem szerettem hímezni. Az osztálytársaim felajánlották, hogy hímeznek helyettem, csak énekeljek nekik, mert annyira szerették hallgatni. A matektanárunk – akitől egyébként féltem, mert nem ment nekem a számtan – zeneszerető ember volt, s egyszer meghallotta, ahogy dalolok. Áthívott magukhoz, elkezdett skáláztatni, s annyira tetszett neki a hangom, hogy felajánlotta, tanítgat egy kicsit zeneileg. Majd amikor már végzős voltam, elhívta anyámékat, s azt mondta: ennek a kislánynak tanulnia kell énekelni, mert ehhez van tehetsége, jelentkezzen Pesten a Zeneakadémiára!

– A hivatásos katona édesapa ezt hogy fogadta?

– Hallani sem akart róla, s azt mondta, nem enged ilyen pályára, mert azt könnyű nők művelik, tanuljak meg inkább gyors- és gépírni, s majd jó hivatalnok leszek. Szerencsére anyám több fantáziát látott bennem, s addig intézkedett, míg apám felhelyeztette magát Budapestre, ő meg ápolónőnek ment a Péterfy Sándor utcai kórházba. Persze azért meg kellett tanulnom gép- és gyorsírni, hogy legyen szakmám. S aztán elmentünk a Zeneakadémiára, ahol a neves énektanár, Molnár Imre hallgatott meg, de mivel csak tizenhat éves voltam, nem tudott fölvenni. Azt javasolta, hogy tanuljak egy évet a zenei konzervatóriumban dr. László Gézánál, de a következő évben vár vissza, s akkor már biztosan fel is vesz.

Gluck Orpheuszának címszerepében

Gluck Orpheuszának címszerepében

– De erre nem került sor, mert László Gézánál ragadt…

– Emlékezetes a László Gézával való első találkozásom. Amikor elmentünk hozzá, azt hitte, anyám akar felvételizni, s őt akarta meghallgatni. Mire anyám mondta, hogy nem ő, hanem a kislánya akar énekelni. Ez a kis csirke? – csodálkozott Géza bácsi. – Na gyere, te kis csirke, énekelj! – s odavitt a zongorához. Én meg rákezdtem a „Szegény vagyok, szegénynek születtem” népdalra. Ezek után megfogta a kezemet, levitt az irodába, mondván: ezt a kislányt azonnal tessék felvenni! S így aztán ott ragadtam Géza bácsinál, mert nagyon megszerettem. A felesége volt Haselbeck Olga, a nagy Wagner-énekesnő, s mivel nekik nem volt gyerekük, lányuknak akartak fogadni, de anyám nem adott. Egyik nyáron meghívtak a balatoni nyaralójukba is egy hétre, életemben akkor láttam először a Balatont. Gyönyörű emlékek ezek! Egyáltalában nagyon szépen alakult minden. Géza bácsi azt mondta, ne fizessek neki, de járjak hozzá szorgalmasan.

Így indult a pályám, innentől kezdve nekem csak az énekléssel kellett foglalkozni, és minden ment a maga útján. Úgy éreztem, lebegett fölöttem egy angyal, aki vezetett, fogta a kezemet, és vitt az utamon.

– A tanulóévek alatt egy évig énekelt az Operettszínház kórusában is.

Delilaként Joviczky Józseffel

Az Igor herceg Koncsakovnájaként Kövecses Bélával

– Oda megélhetési okokból jelentkeztem, mert anyagilag nem állt szerencsésen a család. Tizennyolc évesen előénekeltem az Operettszínház kórusába, s mindjárt ott is maradtam, aláírtam a szerződést is. Hazamentem nagy büszkén, apám meg majdnem rosszul lett, hogy kóristának állok. De szükség volt a keresetemre, meg aztán szakmailag hasznomra vált az ott eltöltött egy év. Kórustagként némi színpadi rutint szereztem, fél év után még apró szerepeket is játszottam, s egyre jobban izgatott a színpad. Közelről figyelhettem a nagy művészeket: Honthyt, Latabárt… Emlékezetes volt, amikor Honthy Hanna születésnapi ünnepségén elénekeltem a Máglyaáriát. Odahívott magához, s azt mondta: „Belőled egyszer nagy énekesnő lesz!”

– S el is indult szólóénekesi karrierje, hiszen hamarosan a Szegedi Nemzeti Színház tagja lett.

– László Géza bemutatott a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatójának, Rubányi Vilmosnak, akinek előénekeltem, mert Háziasszonyt keresett a színház a Székelyfonóba. Rögtön szerződtettek, először csak próbaidőre, aztán három évadot töltöttem ott. A Székelyfonó sikere után nem volt megállás, s a Háziasszony pályám meghatározó szerepévé vált, nagy sikerek fűződnek hozzá.

Amikor már az Opera tagjaként próbáltam a Székelyfonót, Kodály bejött az egyik próbára, s azt mondta: „Írtam magának egy külön dalt”. Ez volt a Te túl, rózsám…, aminek nagyon örültem, de olyan fiatal voltam, hogy föl sem fogtam, mekkora kincset kaptam. S az operaházi premier után a Mester így gratulált: „Így képzeltem el mindig a Háziasszonyt, ahogy maga alakítja”. Innentől fogva ott ült Kodály minden Székelyfonó-előadáson, és mindig bejött az öltözőmbe gratulálni. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra, egyébként is Kodályt nagyon szerettem énekelni, a Háziasszony mellett a Háry Örzséje is kedvenc szerepem volt.

– Hogyan került Budapestre, az Operaházba?

– 1955 telén beugrottam az Operában Az álarcosbálba, Ulricát énekeltem. Akkor Tóth Aladár volt az igazgató, és szerződést ajánlott. Mire legnagyobb meglepetésére azt mondtam, hogy én még szeretnék Szegeden maradni, mert ott nagyon sok mindent tudok még tanulni. Meglepődött, de elfogadta a döntésemet, s megegyeztünk, hogy egy év múlva újra meghallgat. Közben jött az ’56-os forradalom, s ’56 telén vagy ’57 tavaszán megint be kellett ugranom Az álarcosbálba, de akkor már kaptam egy vendégszereplést is, Olgát énekeltem az Anyeginben – az áriám után bejött a taps, amire addig nem volt példa. Akkor már Palló Imre volt az Opera igazgatója, aki szintén szerződtetni akart. Én legszívesebben mindkét színházban énekeltem volna párhuzamosan, de azt nem lehetett. Még gázsiemelést is kaptam, így kerültem 1958. március 1-jével az Operaházba. S aztán harminc éven át énekeltem a dalszínházban, aminek azóta Örökös Tagja, majd Mesterművésze lettem.

A Bánk bán Gertrúdjaként, Simándy József oldalán

A Bánk bán Gertrúdjaként, Simándy József oldalán

– Az Operában ívelt fel a pályája, közel hatvan szerepet énekelt el Monteverditől Verdin át a modern szerzőkig. Melyek voltak a legkedvesebb szerepei?

– Mindegyik szerepemet szerettem, igazából a színpad volt a kedvencem. Csak színpadon állhassak és énekelhessek, ez számított! Bár nagyon lámpalázas voltam, még a 200. Carmen-előadásnál is remegett a kezem, míg vártam a jelenetemre. Nyugtatgattak is a műszakiak: „Jaj, művésznő, ne tessék már izgulni, hát már visszafelé is tetszik tudni a darabot!” De mégis tartottam attól, hátha valami nem sikerül, vagy bakizom… Ám ez az izgalom csak addig tartott, amíg be nem léptem a színpadra. Ahogy felgördült a függöny, s megszólalt a zene, már teljesen át tudtam adni magam a muzsikának, s azzá a figurává váltam, akit aznap este megformáltam. Teljesen beleéltem magam a szerepeimbe, elhittem, amit csináltam. Különösen közel álltak hozzám a nagy Verdi-hősnők: Azucena, Amneris, Ulrica. Szenvedélyes nők, szenvedélyes dallamokkal, szárnyalhattam velük a színpadon. Szokolay Vérnászának Anya szerepe is a szívemhez nőtt, s mondhatom, hogy Házy Erzsébettel és Faragó Andrással mi vittük sikerre itthon és külföldön is a darabot. Nagyon szerettem, lemez- és tévéfelvétel is készült az operából. Wagner világa távol állt tőlem, csupán egy szerepet énekeltem tőle, A Rajna kincse Erdáját. Madarassy Albert karmester tanította be – aki kiváló Wagner-szakértő volt –, olyan remekül, hogy bármikor, bárhol énekeltem el, mindig tökéletesen sikerült.

Mindig keményen dolgoztam, nagy kitartással. A zenében pontos voltam, ragaszkodtam ahhoz, amit a zeneszerző megírt. Úgy tartottam, hogy amit leír egy komponista, az nem véletlen, s azon nem változtatunk – akár ritmikailag, akár zeneileg bármit is.

– Volt olyan szerep, amit szeretett volna elénekelni, de nem került rá sor?

– Volt kettő: Eboli a Don Carlosból és Santuzza a Parasztbecsületből. Ebolira többször felkértek, de nem vállaltam, mert szólama túl magas volt az én hangomhoz. Pedig micsoda karakter, hogy el tudtam volna játszani! Akárcsak Santuzzát, amelyre felkért Mikó András a Szegedi Szabadtéri Játékokra, de az is magas hangfekvésű szerep, végül nem vállaltam. Koncerten ugyan elénekeltem ezeket az áriákat, de utána éreztem, hogy nem tett jót a hangomnak. Nekem többet ért, hogy megmaradjanak a magvas közép- és mély hangjaim, hiszen a szerepeim többségében ezek domináltak. Egyébként A végzet hatalma Preziosillája is határszerepem volt, s egy idő után kértem is, hogy ritkábban tűzzenek ki rá. A Bánk bán Gertrudisa is hangi határaimat súrolta, a 2. felvonásbeli duett C hangja miatt. Amikor felkért a szerepre Ferencsik, azt mondta, nem a C-n múlik a szerep, úgyhogy megegyeztünk, hogy előadásokon nem tartom ki azt a hangot. (Preziosillának is C-t kellett énekelni, de azt futamban, s úgy elértem könnyedén.) Gertrudis karaktere viszont nagyon megfogott, egyik meghatározó szerepemmé vált – az operából lemez- és tévéfelvétel is készült, utóbbiért Simándy Józseffel nívódíjat is kaptunk.

Carmenként Mátray Ferenccel

Carmenként Mátray Ferenccel

– Emblematikus szerepe volt a Carmen. Eleinte mégsem vállalta, mondván, még nem érzi magát készen, s még tanulnia kell.

– Így volt, egész fiatalon (az 1960-as évek elején) nem mertem elvállalni a szerepet, mert sem hangilag, sem színészileg nem tartottam magam elég érettnek hozzá. Carmen annyira színes, sokrétű nőalak, annyi színt kell benne felmutatni, s négy felvonáson keresztül mindig másképp kell felépíteni a drámáig. Néhány hónappal később a pécsi színház felújította a darabot, és engem kértek fel a címszerepre. Pécshez sok kedves emlék kötött: még a kezdeti években ott énekeltem először szabadtéren a Verdi Requiemet, Amnerist, s a kőszínházban Azucenát. A Carmenről úgy gondolkodtam: elvállalom, s ha nem sikerül, Pécsen könnyebb bukni, nem lesz olyan visszhangja, mint Budapesten. Pécsen három hónapig próbálhattam – színpadon, együttessel –, tehát ott éjjel-nappal próba folyt. Remek, lelkes gárdával dolgozhattam – vidéken egyébként mindig családiasabb volt a légkör. Végül nagy sikerrel debütáltam Carmenként, s ezután beálltam az Operában is a szerepbe. Évek hosszú során át énekeltem, közel 300-szor. Külföldre – főleg keleti országokba – is eljutottam vele, de mindig magyarul énekeltem.

– Hogyan tudott ilyen bölcs döntést hozni olyan fiatalon?

– Az ösztöneimre hallgattam egész életemben – mint mondtam, volt egy kis angyalom, aki vezetett. Másrészt bennem maradt az apámtól kapott tanács: ha nem tudod, ne vállald el!” Tehát a Carmen előtt egy biztonságot akartam magamnak szerezni. De ha elvállaltam egy feladatot, akkor nem lehetett megállítani. Szerepet soha nem kértem és nem adtam vissza.

– Két vígoperában is nagy sikert aratott, az egyik a Falstaff Quicklyje, a másik a Gianni Schicchi Zita anyója.

– Igen, pedig eleinte féltem a vígoperától, annyi drámai szerep után nem voltam biztos benne, hogy tudok-e igazán komédiázni. Aztán kiderült, komikai vénám is van, nagy sikert arattam ezekben a darabokban. A TV Zenés Színházában is engem kértek fel ezekre a szerepekre, a Falstaffra Melis Györggyel együtt nívódíjat is kaptunk.

A Háry János Örzséjeként Melis György oldalán

A Háry János Örzséjeként Melis György oldalán

Az operaházi búcsúja nem úgy sikerült, ahogy tervezte volna. Fájdalmas pont a karrierjében?

– Nem a tény, a stílus bántott igazán. Az 1980-as évek elején négy évig nem énekeltem, mert az akkori igazgató, Mihály András egy szerepre sem tűzött ki. Nyugdíjba akart küldeni, meg is kaptam tőle a felmondólevelemet. Kossuth-díjasként azonban az én beleegyezésem is kellett a nyugdíjazáshoz, és nem fogadtam el, kértem, hogy tovább dolgozhassak. Erre közölte, hogy azért sem tűz ki előadásra. Mondtam, jó, akkor bejárok a fizetésért. Így is történt négy éven át. A 25 éves jubileumom alkalmából én kértem, hogy a Székelyfonót elénekelhessem, akkor tértem vissza. S bizony három-négy hónapot kellett skáláznom, hogy visszataláljak a hangomhoz ilyen hosszú kihagyás után. Aki az éneklésből él, annak mindig szorgalmasan kell skálázni, gyakorolni, és mindig kell egy külső kontroll. Engem akkor Takács Paula készített fel a jubileumi előadásra, ami szépen sikerült. Utána énekeltem még néhány évig, Petrovics Emil igazgató visszahívott. A tényleges búcsúm 1988-ban volt, a Bánk bánban. Azt az előadást nem harangoztam be, sokan nem is tudták, hogy ezzel vége. Nyugdíjba vonultam, és utána már nem vállaltam fellépést, többé egy hangot sem énekeltem. Amit egyszer elhatároztam, azt be is tartottam. Nehéz döntés volt, de azt tanultam apámtól, hogy azt csináljam és addig, amiben és ameddig a legjobb vagyok.

Az Aida Amneriseként

Az Aida Amneriseként

– Hogy bírta a visszavonulás után?

– Iszonyúan hiányzott a színpad, évekig szenvedtem ettől az érzéstől. Jókor jött, amikor felkértek tanítani, és elvállaltam az Operában az énekmesterséget. Tizenkét évig tanítottam, amivel le tudtam vezetni a színpad hiánya miatt érzett fájdalmamat. Mert őszintén be kell vallani, ez nehéz dolog – aki ünnepelt énekesnő volt, annak nem lehet a színpadról csak úgy egyik napról a másikra lemondani.

De azt is hozzá kell tennem, hogy amikor ’55-ben bekerültem az Operába, és találkoztam idősebb énekesekkel, akkor számoltam azzal, hogy én is el fogok ide jutni. Tehát edzettem magam erre, csak ahogy közölték, az fájt nagyon.

– De egyszer mégis kivételt tett, és énekelt…

– Valóban, a Halhatatlanok Társulata gálán annyira meghatott a közönség szeretete, hogy a műsorvezető kérésére elénekeltem a Te túl rózsámat a Székelyfonóból. Izgultam, amikor elkezdtem énekelni, de aztán elmúlt a drukk, s megfeledkeztem mindenről.

– Az édesapja, aki korábban ellenezte a pályaválasztását, mikor látta be, hogy jó döntés volt az operai pályára lépni?

– Amikor 1964-ben a Liszt-díjat megkaptam. Nagyon büszke volt, eljárt az előadásaimra, Sőt, barátainak kötelező volt megnéznie, amikben játszottam. A Kossuth-díjam után azt mondta: kislányom, tényleg nagy munka ez az éneklés, megérdemled a kitüntetést.

A Bánk bánban Moldován Stefánia partnereként

A Bánk bánban Moldován Stefánia partnereként

– Kellett-e valamikor is választania az anyaság és a szakma, a színpad és család között?

– Úgy érzem, a pályám alatt két ember lakozott bennem: a civil K. E., meg a művésznő, akinek mindig más élete van. De a kettőt soha nem mostam össze, az Operába nem vittem be az otthoni gondjaimat, színpadon kívül pedig soha nem viselkedtem művésznősen. Én nem tudtam volna az életem elképzelni család, és főleg gyerekek nélkül. Nekem szükségem volt gyerekre, mert kezdtem azt érezni, hogy üres az életem. Nagyon szép és jó érzés volt a szakmai siker, de hogy hazamenjek, és ne várjon valaki otthon, hogy ne legyen egy gyerekem, akit magamhoz ölelek, elviselhetetlen lett volna. A magánéletben egyébként nem voltam olyan sikeres, mint a szakmámban: négyszer mentem férjhez. Két gyermekem született, huszonkilenc évesen szültem a lányomat, és negyvenegy évesen a fiamat. A lányom megajándékozott két unokával is, úgyhogy nagy a család. Gyermekeim és unokáim nagy boldogságot jelentenek az életemben.

A négy házsártosban

A négy házsártosban

– Meglepő módon külföldön alig szerepelt.

– Megmondom őszintén, külföldre nem vágytam, mert volt egy nagy betegségem: a honvágy. Ahogy elhagytam az országhatárt, már vissza akartam fordulni, hiányzott az otthonom. Londonban a Covent Gardenben tíz Trubadúrt énekeltem, a Szovjetunióban is többször vendégszerepeltem. Egy évre Kölnbe szerződtem – párhuzamosan az Operában is felléptem –, de minden hétvégén beültem az autómba, és elindultam hazafelé, csak hogy néhány percre meglegyen az illúzióm. Szenvedtem a kintlét alatt, s aztán azt mondtam, ilyen kínlódások árán nem kell nekem siker.

– Akkor nem is bírta volna a világjáró művészek életét.

– Nem. De nem is vágytam rá, mert annyira itthon akartam maradni. Én szeretem a hazámat, s hűséges típus vagyok. Két otthonom volt életemben: az Operaház és a Csanády utcai lakásom.

– Mostanában hogyan telnek a napjai?

– Köszönöm, jól. Szenvedélyemet, az autóvezetést a mai napig sem hagytam abba, a napokban hosszabbíttattam meg a jogosítványomat. Élem a nagymamák életét, unokáimmal gyakran találkozom. Az Operába néha bejárok, megnézem a volt tanítványaim – pl. Gál Erika, Miklósa Erika, Palerdi András – premierjeit. Szeretek régi filmeket nézni, olvasgatni. Igyekszem élni, és vigyázok magamra, főleg, hogy télen pacemakert kaptam, tavasszal pedig lábon kihordtam egy tüdőgyulladást, ami majdnem elvitt. De vigyázott rám az én őrzőangyalom és a lányom.

– Elégedett a pályafutásával?

– Igen. Mindent elénekeltem, amire vágytam, díjakkal is elismertek, a közönség beválasztott a Halhatatlanok Társulatába, amit a legnagyobb sikeremnek érzek. Gazdag és boldog szakmai élet jutott nekem. Ha újrakezdhetném, ismét végigjárnám ezt az utat.

Fotók: Jánosi Ildikó, ill. a művésznő magángyűjteményéből

Hasonló bejegyzések