„A kötelező gyakorlatok ideje lejárt” – Beszélgetés Kincses Veronikával

2008. szeptember 11.

Ritkán érzem ennyire a tévé és a rádió előnyét az írott sajtóval szemben: ugyan miféle nyomdatechnikai eszközzel lehet érzékeltetni interjúalanyunk vidám hangját, mosolyát, nevetését? Kincses Veronikával augusztus 20-án átvett állami kitüntetése és születésnapja alkalmából beszélgettünk. BÓKA GÁBOR interjúja

KincsesV_civil

Kincses Veronika

 Mikor Kossuth-díjat kapott, készült Önnel egy emlékezetes interjú, melyet Abody Béla ezzel a kérdéssel kezdett: kérdeztek már Öntől ostobaságot? Mivel nagy elődöktől nem szégyen tanulni, a mostani kitüntetés után először ugyanezt kérdezném…

– Egyáltalán nem ostobaság a kérdés, hiszen nem mindenki örül a kitüntetésnek: van, aki nem veszi át, van, aki fanyalog. Én azonban örültem: az embernek jólesik, ha tudja, hogy számon tartják, gondolnak vele, nem felejtik el.

 Egy kitüntetéshez általában indoklás is jár. Ha Ön adott volna magának díjat, mivel indokolta volna?

– Hűha, mit mondjak erre? Nézze, tettem a dolgom, nagyjából kihasználtam azokat az adottságaimat, amik tehetségemből fakadnak… Csupa közhelyet tudok csak mondani. De azt hiszem, a legtöbb ember, ha kitüntetést kap, nem nagyon gondolkodik el rajta, hogy miért is kapta, vagy miért is adna saját magának. Miért ne?

 Jogos…

– Persze ha visszatekintek, elmondhatom, hogy rengeteget dolgoztam, előadásoktól kezdve hanglemezeken át a tévében és a rádióban, idehaza és külföldön. Több olyan lemezem volt, ami világpremier, amit előttem nem csinált senki. Ezekhez és máshoz is sok ismeretlen anyagot én magam is előbányásztam. Szóval, ha összeszedem, összeáll, mire is kaptam a kitüntetést, de nyilván akit különösen érdekel, utánanéz…

A Bohémélet Mimije

A Bohémélet Mimije

 Egy világpremier esetében előny vagy könnyebbség, hogy nincsenek Ön előtt minták?

– Könnyebbséget jelent, ha van minta, főleg, ha több is, mert úgy ki lehet választani, hogy az ember melyik úton induljon el. Természetesen nem arról van szó, hogy kit utánozzunk, csupán arról, hogy melyik énekes felfogása áll hangilag és érzelmileg legközelebb a saját elképzelésemhez. És persze fontos a karmesteri felfogás is, hiszen egy zenei produkció esetében általában a karmester a főszereplő, ő fogja össze az egészet – tehát a karmesteri alternatívákra is érdemes figyelni. A világpremiereknek viszont megvan az az előnye, hogy azokat a darabokat csak nagyon kevesen ismerik, vagy éppen senki, így aztán a kottát áttanulmányozva, előítéletekről mentesen előadhatom – divatos kifejezéssel élve – az én olvasatomat. Ez is könnyebbség, hiszen a közönségnek nincsen összehasonlítási alapja. De persze nem ezért készítettem ezeket a felvételeket, hanem mert tetszettek a darabok, a szerzők – gondolok itt elsősorban Saint-Saënsra és Respighire, akik persze elég ismert szerzők, csak ilyen módon még nem került egy lemezre anyaguk.

 Szintén világpremier-felvétel volt a nyolcvanas évek elején Goldmark Sába királynője című operája, amit élőben csak évtizedekkel később énekelt el. Zavaró volt ez esetben a fordított sorrend?

– Szerencsésebb egy hónapok alatt bepróbált, legalább tízszer eljátszott és összeért produkciót lemezre venni, mint első alkalommal énekelni valamit, ami rögtön megmarad az örökkévalóságnak. Viszont ennek megvan az a bája, hogy kipróbálhatok olyan dolgokat, amiket a színházi felkészülés során, karmesteri és rendezői irányítás alatt nem tennék, és ezek általában bejönnek. Egyébként nemcsak a Sába esetében dolgoztam így: a Pillangókisasszony-lemezt is úgy vettük fel Patanéval, hogy előtte színpadon nem énekeltem a szerepet. A Sába esetében viszont felvétel is alig állt rendelkezésre, talán csak Németh Mária archív lemezeiről játszotta néha a rádió Szulamit áriáit. A felvételben amúgy az is jó volt, hogy Fischer Ádám dirigálta, akivel azelőtt együtt énekeltünk a Magyar Rádió Gyermekkórusában. Sőt együtt dolgoztunk első operaelőadásunkon is, amikor én már érettségiztem, ő viszont még nem. Mozart Bastien és Bastienne című darabját adtuk elő: Vajda János, a zeneszerző volt Colas, egy gyermekkórusbeli társam, aki később Németországban énekelt, Farkas Teréz volt a lány, én meg voltam a fiú. Egy szintén konzista srác rendezte, Ádám dirigálta. Éppen nemrégiben kerültek elő róla egészen pici képek, amiket valahogyan fel szeretnék újíttatni, mert már nagyon régiek… Szóval együtt dolgoztunk Ádámmal, ismert, és így kerültem a Sábába, amikor már fiatal operaházi tag voltam, ő pedig már fiatal és ismert karmester külföldön. Izgalmas és szórakoztató feladatok ezek. Persze nagy a felelősség, de az embernek olyankor nem jut eszébe; inkább hályogkovács módjára dolgozik, különben megijed tőle. Én legalábbis biztosan nem gondolok a felelősségre, csak arra, hogy tetszik a szerep, és ezért elvállalom. Ami a későbbi koncertet illeti: mondják, hogy meg kell tanulni egy szerepet, aztán el kell tenni egy időre pihentetni, de itt a két produkció között majdnem húsz év telt el, így természetesen újra kellett tanulnom Szulamitot. Második alkalommal koncentráltabb, nehezebb munka volt az előadás. Nem is annyira a húsz év, mint inkább a körülmények miatt. Először is nagyon meleg volt. A Zsinagóga akusztikája ugyan jó, de nagyon sokan voltunk a pódiumon. És még sorolhatnám. Egyszóval a lemez könnyebb volt annak idején.

Madama Butterfly

Madama Butterfly

 A Pillangókisasszonyt említette az imént: nagyon sokan elsősorban ezt a szerepet azonosítják Önnel. Mégis, egy korábbi interjúban nem ezt, hanem a Figaro házassága Susannáját nevezte meg kedvenc szerepeként…

– Mondanom sem kell, hogy a Pillangót is nagyon szeretem, hiszen rengetegszer énekeltem, nagy sikereim voltak benne itthon és külföldön is. Ha azt mondom, hogy Butterfly nehezebb, akkor nem hiszem, hogy igazat mondok; sőt, rájöttem, hogy Susanna az egyik legnehezebb szopránszerep, mert elejétől a végéig jelen van, folyton énekel, és megállás nélkül rohangászik, nincs egy perc nyugta, kever-kavar – majd a végén következik a legkényesebb ária. A Pillangó esetében a címszereplő viszi a hátán az egész darabot: nagyon sok függ tőle, és ha nem jó a körítés, akkor az egész veszít a hatásából – vagyis az egészet rá kell rendezni, már akire lehet! De a Figaro házassága egy társasjáték. Sokan mondják, hogy azt szeretik, ha egy csapat dolgozik együtt, és ezt el is hiszem a színészeknek és az énekeseknek is. Ez nem csak duma, hanem igaz: ha a Figaróban összejön egy jó csapat, akkor az ember nem is érzi, hogy „dolgozik”, hanem egyszerűen élvezi a darabot, a zenét, a kollégákat, a szituációt, az új és új reakciókat a partnerektől, hiszen ez a darab sokszor olyan, mint egy rögtönzés. A második felvonás fináléjában mindig felfedeztem valami újat: hol a zenekarban, hol az énekszólamokban, hol a partnerek játékában… Persze az ember utána hulla fáradt volt, a lábán sem állt meg, de mindig vártam a Figarót. Nemcsak egyike az operák operáinak, de isteni színjáték is. Na és azt se feledjük, hogy vidám darab, míg a Butterfly nem csak hangilag súlyosabb, de ha valamennyire is közünk van a darabhoz, akkor igencsak megviseli az embert. Persze nem abban az értelemben, hogy a színpadon valami hatalmas katarzist kell átélnünk: azt nem átélni kell, hanem meg kell csinálni. Nem nekünk kell sírni, hanem a közönségnek. Hullathatom én a könnyemet, amennyit akarom, ha azzal senkit nem sikerül meghatnom… De mégiscsak skizofrén módon kívülről kell szemlélni és kontrollálni önmagam, ugyanakkor azonosulni a figurával.

Susanna szerepében (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Susanna szerepében (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 Milyen érzés volt később Grófnévá válni a Figaro házasságában?

– Nem könnyű helyzet egy darabon belül két szerepet énekelni. Nagyon kellett figyelnem, nehogy Susanna szólamát kezdjem el, amikor egyszerre voltunk a színen – nem is annyira a duettben, mint inkább a nagyobb együttesekben. Viszont gazdagabb lett a figura azáltal, hogy éveken át láttam magam mellett más grófnékat, és az ő alakításaikból leszűrt tapasztalatokat be tudtam építeni a saját megformálásomba. Ugyanezt éltem át egyébként a Don Giovanniban is: az első operaházi szerepem Zerlina volt, később pedig Elvira lettem. Ez is kissé skizofrén, de nagyon élvezetes állapot: így sokkal többet tudunk meg a darabról. És egyébként is: nagyon szeretem Mozartot. Gyógyír a toroknak, és egyszerűen zseniális. Ezzel persze nem mondtam semmi újat, de ezt a zsenialitást belülről átélni kivételes esemény. Mozart-előadásokon mindig bennfentesnek éreztem magam, olyannak, aki azért tud valamit. Isteni érzés.

Simon Boccanegra Piero Cappuccillivel (Fotó: Mezey Béla)

Simon Boccanegra Piero Cappuccillivel (Fotó: Mezey Béla)

De hogy el ne felejtsem: a Così fan tuttéban is két szerepet alakítottam, Fiordiligit és Despinát. Fiordiligiként az 1979-es felújításon mutatkoztam be, amiről később Lukács Ervin azt mondta a növendékeinek, hogy csillagos órában született. Megint csak azt mondhatom: nagyon jó csapat jött össze: Takács Klára, Kalmár Magda, Melis György, Gulyás Dénes és Gáti István voltak a partnereim. Melis eleinte nem volt felszabadult, félrevonult és morgott, hogy mit keres ő a fiatalok között. Ezért elhatároztuk, hogy aki éppen nincs színen, az majd odamegy hozzá, és beszélget vele, szórakoztatja. Ettől úgy feldobódott, hogy a premier után csinált egy nagy partit, ahol ő maga főzött. Ez nagy öröm volt, hiszen aki ismeri, tudja róla, hogy nem nagy bulizós, sőt… Ami magát Fiordiligi szerepét illeti, az hangilag egy kicsit nehezebb, mint az eddig említettek. Nagyon föl kell készülni rá, mert nem egy „Boci, boci tarka”. Egyáltalán, az egész darab nehezebb, mint a többi Mozart-opera. Míg a Figarót nagyon sokféleképpen el tudom képzelni a szerepek megformálását illetően, addig a Cosìt sokkal kevesebb módon. De nagyon szerettem Fiordiligit; Despina esetében viszont a figurát szerettem elsősorban, mert a szerep amúgy nem igazán illett a hangomhoz.

Butterfly Berlinben

Butterfly Berlinben

 Az eddigiekből egyértelműen kiderült, hogy inspirálják a jó partnerek…

– Hát még a jó karmester!

 És mi a helyzet a rendezővel?

– Vele sincs baj, ha tudja a zenét, ha van szíve, és tud válaszolni a miértekre. Van olyan rendező, aki a kérdésekre csak annyit válaszol: „Majd elmondom!”, és többet nem foglalkozik a dologgal. Olyan rendező is van, aki azt feleli: „Csak”. Ha ilyet hallok, akkor többet nem is figyelek az illetőre. Optimális esetben ugyanis az előadás úgy áll össze, hogy előbb megtanuljuk a zenét, aztán a rendpróbák során mindent elfelejtünk zeneileg, mert a szituációkra figyelünk. Aztán viszont megint együttes zenei próbák vannak, ahol minden helyreáll. De a próbák során egyre több minden rakódik a szerepre, vagyis arra az alapra, amiből kiindultunk a próbák kezdetén. Fokozatosan színeződik, mint egy festmény. Ha a rendező nem segít, ez sokkal nehezebben megy. Házy Erzsébet mondta egyszer, hogy csinál egy figurát a rendezőnek, egyet a kollégáknak, és végül a premieren eljátssza a saját verzióját. Persze ő zseniális volt, megtehette. Én jobban szeretem a csapatmunkát. Interpretáló művész vagyok, de a lehetőségekhez mérten igyekszem hű lenni a szerző szándékához. Mindig büszke voltam rá, hogy tudtam autentikusan olvasni a kottát. Nem olyan értelemben, ahogy a régizenészek mondják, hanem hogy tudtam, mi fontos és mi nem, és tudtam választ adni magamnak is a miértekre. Jó interpretálásból lesz a jó produkció!   

A legendás Bohémélet 1986-ból (Fotó: Mezey Béla)

A legendás Bohémélet 1986-ból (Fotó: Mezey Béla)

 A partnereknél maradva: noha már számtalanszor kérdezték Önt erről, mégis azt hiszem, engem megvernek, ha nem beszélünk egy bizonyos Bohémélet-előadásról. Mit érzett, amikor megtudta, hogy Ön fog Pavarottival énekelni? Örömöt, ijedtséget?

Egy másik Bohémélet: Peter Dvorskýval (Fotó: Mezey Béla)

Egy másik Bohémélet: Peter Dvorskýval (Fotó: Mezey Béla)

– Örömöt természetesen. Miért féltem volna? Ilyenkor nem félni kell, hanem örülni, hiszen így születhetnek a legjobb produkciók. Ha jön egy világsztár, az ember igyekszik – ha nem is felnőni hozzá (hiszen ő ő, én meg én vagyok), de a legjobbat nyújtani. Ha a világ egyik, vagy akkortájt a legszebb férfihangja ott áll az ember mögött, és énekli a Rodolphe-áriát – mit gondol, ez milyen érzés? Ott állunk, dől belőle a hang, s a szerep szerint nekem énekel – ez nagyon jó dolog. Magáról az előadásról amúgy sok újat nem tudok elmondani. Később is találkoztam Pavarottival, Buenos Airesben járva bementem egy Bohéméletére. Nagy csapat, egész testőrség vette körül, és ott volt apukája is, aki Parpignolt énekelte abban az előadásban.

 Ön persze már évek óta énekelte a Bohémélet Mimijét a pavarottis előadást megelőzően, hiszen korábban egy egész fiatal csapattal állt be egy legendás előadásba…

– Eleinte nem szerettem a Bohéméletet. Főiskolás koromban mindenki Mimi áriáját énekelte, én meg halálosan untam ezt a „májbajos” áriát. Úgy éreztem, nem illik az én vérmérsékletemhez. De aztán jött Gardelli (ő vezényelte a beállásunkat), aki nem csak egy-két lényeges dolgot világított meg, de a lényeget is megérttette velem, és teljesen magamévá tudtam tenni a felfogását. Azt mondta, hogy Mimi egy beteg kismadár. Ilyen szépet Rodolfo sem írt költeményeiben… Később sok jó tenorral énekelhettem Mimit: először Kelen Péterrel, aztán Giacomo Aragall-lal, Peter Dvorskýval (akivel lemezt és tévéfelvételt is készítettünk a darabból), Alberto Cupidóval, Veriano Luchettivel, Dano Raffantival meg még sok vendéggel, akiket Failoni Nelli hozott ide kapcsolatai révén, és akik tényleg jók voltak. És, ahogy mondta, az a Bohémélet-produkció valóban legendás volt, még akkor is, ha már a mi beállásunkkor is sok minden megváltozott benne az eltelt évtizedek alatt. De minket még Mikó András állított be, aki segédrendezőként dolgozott Nádasdy és Oláh mellett – ha nem is ’37-ben, de későbbi beállások során mindenképpen. Rajta kívül is sokan éltek még, akik lényeges dolgokat tudtak mondani az előadásról. És egyáltalán: olyan gyönyörű Oláh Gusztáv díszlete! Legjobban azt szerettem, amikor télen játszottuk, és mire véget ért az előadás, már nagyjából elcsendesedett az Andrássy út. Ha akkor kiléptem a Hajós utcai művészbejárón, csend volt, égtek a lámpák, leesett a hó – úgy éreztem, mintha a darab folytatódott volna. Ez plusz ajándék volt egy-egy jó előadás után. 

Bándi Jánossal a Così fan tuttéban (Fotó: Mezey Béla)

Bándi Jánossal a Così fan tuttéban (Fotó: Mezey Béla)

 Gardellivel több verista operában – A lángban és az Adriana Lecouvreurben – is együtt dolgozott, amely darabokat a kritika nem fogadta túl nagy lelkesedéssel. Ön szerette ezeket a műveket vagy osztotta a kritikusok szigorú véleményét?

Gulyás Dénessel a Pillangókisasszonyban (Fotó: Mezey Béla)

Gulyás Dénessel a Pillangókisasszonyban (Fotó: Mezey Béla)

– Az Adriana énekesi szempontból kellemetlen szerep, mert alig van benne látványos magasság, az ember nem csillogtathatja a képességeit. Vele szemben ott van a hercegnő, amit mezzók vagy altok szoktak énekelni, közben majdnem ugyanabban a hangfekvésben mozog a kettő. Adriana szerepét az is nehézzé teszi, hogy rögtön az elején található a slágerária. Ha elénekeltem, utána mi marad még? De alapvetően szép darab: vannak benne üresjáratok, de aztán gyönyörű részletek következnek. Egészen különlegesen lehet meghalni benne, mérgezett virágok között, ami szintén nem utolsó szempont. Talán én nagyvonalúbban rendeztem volna, mert ehhez igazán kell a megfelelő körítés. Nagy, parádés primadonnaszerep. Megcsináltam, ahogy jónak láttam, de igazán sosem voltam primadonna-alkat, nem voltam az a vonulós, magamat vivő, „figyeljetek, engem nézzetek”-alkat. Mint mondtam, ennél mindig fontosabb volt számomra, hogy meg tudjam valósítani a kottában foglaltakat. Persze nem azt mondom, hogy nem tudtam hozzátenni a szerephez, csak más módon. Az egész produkciót mégis elsősorban Gardelli miatt élveztem.

 És A láng? Egy valódi rémdráma…

– A láng története úgy kezdődött, hogy a Hungaroton felvette a darabot a Tokody–Kelen párossal, de ők nem vállalták élőben, így aztán egy teljesen új csapatot kértek fel a Buenos Aires-i bemutatóra, ahol Mikó András rendezte az előadást. (Istenem, micsoda színház a Colón, micsoda akusztikával! És egyáltalán, egész Buenos Aires…!) Molnár András, Takács Klára, Miller Lajos és én énekeltük odakint. Aztán később az Erkel Színházban is színre került a produkció, részben megint más szereplőkkel.

B. Nagy Jánossal az Ernaniban

B. Nagy Jánossal az Ernaniban

Ami a zenét illeti, az különös. Meg kell szokni, mert elsőre nagyon fura; éppen úgy, ahogy a kortárs szerzők műveit is meg kell szokni. Van benne egy gyönyörű szerelmi kettős, ami kis reneszánsz jelenetként kezdődik, aztán csodálatosan kibomlik… És nem ez az egyetlen szép részlet a műben. Volt is sikerünk vele Buenos Airesben. Itthon nem, itthon fanyalogtak. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset a mű történetében: amikor az Operaház a Scalában vendégszerepelt a darabbal a negyvenes években, akkor is hatalmas sikere volt vele. Később más Respighi-operákban is énekeltem, szintén Gardellivel, persze csak felvételen. Gyönyörű, de szintén különös zene a Maria Egiziaca, amely egy abszolút főszerep. Aztán ott volt a Semirama, amiben Marton Éva volt a címszereplő, én meg a riválisát, Susianát énekeltem. Abban is volt egy gyönyörű szerelmi kettősöm a tenorral, azaz Lando Bartolinivel, akit soha életemben nem láttam. Vele külön fölvették az ő részét, én meg fülhallgatóval ráénekeltem a magam szólamát. Képzelje el! Az egész duett kérdés–feleletekből áll, és nekem úgy kellett reagálnom az ő kérdéseire, hogy utána nem biztos, hogy a következő kérdése következik az én válaszomból. És mindezt úgy kellett megoldani, hogy a hallgatóban föl se merüljön, hogy itt nem egyszerre énekel két ember. Érdekes és izgalmas, ugyanakkor iszonyú nehéz volt. De megoldottuk!

Aztán annyira megszerettem Respighit, hogy elkezdtem kutatni a dalai után. Hozattam kottákat, és a Hungarotonnál egy csomó dalt is felvettünk. Az is világpremier-lemez volt, korábban nem készült belőlük felvétel. Hallottam, hogy elszórtan Pavarotti is énekelt belőlük néhányat, de nem igazán kerültek be a repertoárba, mert nagyon munkaigényesek. Lemez pedig azért nem készült, mert valószínűleg a lemezgyárak vezetői sem igen ismerték ezeket a darabokat.

Pogner Éva 1986-ból (Fotó: Mezey Béla)

Pogner Éva 1986-ból (Fotó: Mezey Béla)

 Egy Wagner-szerepben is bemutatkozott, ráadásul csaknem egy időben a Pavarotti-féle Bohémélettel…

– Nahát, ez tényleg ennyire egyszerre volt? Nem emlékeztem rá, a barátnőim szinte jobban tudják, hogy mi mikor volt, mint én. Persze a Bohéméletet, mint beszéltünk is róla, akkor már évek óta énekeltem, ez tehát nem jelentett gondot. Ami a Mesterdalnokokat illeti: noha nem vagyok a szó szoros értelmében wagneriánus, de imádom Wagnert, mindig is szerettem volna Izolda lenni… Egyszer, amikor Sólyom-Nagy Sándor és Molnár András énekeltek a bayreuthi Mesterdalnokokban, elmentünk megnézni az előadást. Ez olyan volt számomra, mint mikor egy mohamedán elzarándokol Mekkába. Mikor fölcsendült a nyitány, komolyan mondom, sírtam, és nem akartam elhinni, hogy valóban ott vagyok. Az ilyen élmények, azt hiszem, senkit nem hagynak érintetlenül. Ezért is nagyon szerettem Évát énekelni, na meg a kitűnő csapat, Sólyom-Nagy Sándor és Molnár András miatt is. Andrissal egyébként egy osztályba jártunk általánosban (nagyon rossz gyerek volt, állandóan csak a focin meg a kosárlabdán járt az esze), és jó érzés volt, hogy annak idején együtt indultunk, most meg egy színpadon lehetünk – főleg, hogy nem sok darabban kerültünk össze, a Mesterdalnokon kívül csak A lángban és az Ernaniban.

 Pár éve Richard Strauss-szerepeket is említett álomszerepei között…

– Ezek sajnos elkerültek… Sok Strauss-dalt énekeltem, mivel imádom Strausst – de hát mondjon valakit, akit nem szeretek! Strauss szerintem teljesen egyenértékű Puccinivel, a lélek rejtelmeinek zenei megvalósításában, ami az érzelmi töltését és a zene fantasztikus ábrázolóképességét illeti, csak az ő műveiben erős a transzcendencia. Nemrég láttam a tévében egy hatvanas években készült Rózsalovagot Karajannal, Schwarzkopffal – olyan csodálatos volt, hogy nem tudtam felállni a készülék elől. Itthon is többször láttam A rózsalovagot, de énekesként nem kerültem bele.

Angelica nővér (Fotó: Mezey Béla)

Angelica nővér (Fotó: Mezey Béla)

De nemcsak a Tábornagynét énekeltem volna szívesen: nagyon örültem volna Az árnyék nélküli asszony Kaiserinjének, na és az Arabella címszerepének is. De ezek a darabok nemcsak engem kerültek el, hanem a színházat is, és ha mentek is volna, akkor sem biztos, hogy én kaptam volna a szerepeket. Az Arabellában egyébként mindenkit vert számomra Kiri Te Kanawa. A portréfilmjében van egy részlet, ahol egy tükör előtt állva énekli Arabella monológját – ez olyan csodálatos volt, hogy teljesen bevadultam tőle. Nagyon tudok rajongani a jó énekesekért és a jó produkciókért.

 Vannak kedvencei?

– Vannak, de szerencsére jó időben rájöttem, hogy senkit sem szabad utánozni, hiszen én nem mások torkával énekelek, hanem a sajátommal. Itt visszakanyarodunk oda, amiről már beszéltünk, hogy mennyiben segít vagy sem a tanulás során mások interpretációja. Mindig szerettem például Freni és Scotto letisztult, hisztimentes szerepfelfogását és előadásmódját. Nem akartak magukból Callast csinálni, és ezt jó értelemben mondom. Teljesen természetes, hogyha Callast hallgatjuk, az ember nem tudja kivonni magát a hatása alól, olyan elementáris. De rá kell jönni, hogy nem lehetek Callas: csak úgy csinálhatok valamit, ahogy tényleg meg tudom csinálni.

 Ezek a tapasztalatok vezették oda, hogy tanítani kezdjen?

– Ezek is, meg a konkrét felkérés is. Egy pécsi koncertem után megkerestek azzal, hogy volna-e kedvem az egyetemen tanítani. Igent mondtam. Az ének tanszék akkreditációját sikeresen megpályáztuk, így lett egyetemi szak. Már korábban is volt néhány kollégám, aki megkért, hogy mutassak meg neki egy-két dolgot. Ez megtisztelő volt, hiszen a kollégák nemigen mennek egymáshoz ilyesfajta tanácsokért, már csak hiúságból sem: vagy mert a másikat nem tartják olyan jónak, mint saját magukat, vagy mert inkább tanárhoz mennek. Így hát belevágtam, és lassacskán megtanultam tanítani. Pedig nem könnyű, hiszen énekelni kell, beszélni kell, veszekedni kell, helyre kell tenni a tanítványokat… Ez fárasztó és sokat kivesz az emberből. De az a fontos, hogy a hallgatók kapjanak egy szikrát, ami aztán lángra lobban bennük, s azt hiszem, ezt sikerült is megvalósítanom. Persze sok nehézség is adódott: pénz természetesen nem volt, állandóan harcolni kellett a gazdasági igazgatóval. Harcolni kellett a korrepetícióért is, hiszen hetente fél óra gyakorlatilag semmi.

Zerlina Széki Sándor partnereként (Fotó: Mezey Béla)

Zerlina Széki Sándor partnereként (Fotó: Mezey Béla)

De bevezettem a növendékkoncerteket, készítettünk Figaro-, Falstaff– és Háry-keresztmetszetet, s ezekkel turnéztunk is. A Háryt négy megyében negyvennyolcszor játszottuk, a gyerekek nagyon élvezték. Csakúgy, mint a Horváth Zoltán által irányított szerepgyakorlatokat. Operetteket is énekeltünk, amit szintén szerettek: sokkal lazábban tudtak benne szerepelni, hiszen kevésbé kell figyelni a technikai nehézségekre. Azt meg saját tapasztalatból tudom (hiszen számtalan operettben énekeltem), mennyire fontos, hogy az énekes azzal a másféle pszichofizikai állapottal is tisztában legyen, amit az operett megkíván. Meg egyáltalán: minden stílushoz konyítanunk kell egy kicsit, hiszen a mai világban az sem kizárt, hogy egy-egy végzett énekes egyszer csak egy bárban köt ki… A tanítás tehát szép lassan átvette az első helyet az énekléstől. Az Operaház sosem ért rá azzal foglalkozni, hogy megfelelő feladatokkal lássa el a szakmából már kifelé tartó, de még hanggal rendelkező művészeket. Fiatalon nemegyszer láttam, hogy egy-egy énekesnek volt egy nagy jubileumi előadása, majd másnap nyugdíjazták. Ez hatalmas tőrdöfés, ezért elhatároztam, hogy én ezen nem fogok átesni, inkább veszem a sátorfámat, és megyek, nem várva sok figyelmeztető jelre. Eldöntöttem, hogy nem várok hálát. Egyáltalán: miért is kéne hálát várnom? Legyen hálás az énekes, hogy ott lehetett és dolgozhatott. Ez éppen olyan, mint hogy az ember a gyerekeitől sem vár hálát. A szülő legyen hálás, hogy csodálatos gyerekkel áldotta meg a sors. És a tanár se várjon hálát, hanem örüljön, hogy ő adhatja át az útravalót a következő nemzedéknek. Ezt a három tézist fektettem le magamban, még kezdőként. A tanítványok esetében ez úgy valósult meg, hogy mindig igyekeztem megtartani a három lépés távolságot. Magázódtam a hallgatókkal, teljesen szuverén partnernek tekintettem őket. Nem szeretem az ejnyebejnyézős, tanár nénis viselkedést: az éneklés ettől komolyabb. Vannak tanárok, akik életüket és vérüket adják, akik belemásznak a hallgatók magánéletébe, vagy ellenkezőleg, a sajátjukat teregetik a hallgatók elé. Nem szabad, mert így a hallgató nem tud önálló lenni a későbbiekben. És magamat is védtem ez által: ha egy hallgató nem úgy viselkedett, ahogy tanár és diák között illenék, vagy komoly tanulmányi problémák merültek fel, így nem okozott akkora traumát, hogy megmondjam a kötelezőn kívüli véleményemet. Ami pedig a másik két területet illeti: arról szerencsére szó sincs, hogy a fiamtól nem kaptam volna hálát, éppen ellenkezőleg. Köztünk szeretet, megértés és megbecsülés van. A színpad pedig most egyáltalán nem hiányzik. Ezt, bevallom, sosem hittem volna.

 Valóban ilyen könnyen le lehet jönni a színpadról?

Szentendrén

Szentendrén

– Azt nem mondom, hogy könnyű volt! Szoktatni kell magunkat a gondolathoz. Mindenkinek megvan a maga ideje, és tudomásul kell venni, ha túljutottunk a pályánk csúcsán. Persze van egy-két felkérés, amin elgondolkodtam, amit esetleg szívesen elvállalnék, és nem kizárt, hogy visszatérek még a színpadra. Most már nincsenek számomra nagy tétek, de a játék öröméért és egy jó csapatért talán szívesen énekelnék még.

 Lehet tudni, hogy milyen felkérésekről van szó?

– Nem árulom el, mert az egyikből még könnyen lehet valami. Nem itt Pesten, hanem vidéken. Nagyon kedvesek a munkatársak, igazi felüdülésnek ígérkezik a feladat. Meglátjuk, hogy megvalósul-e. De ha nem, abba sem fogok belehalni. Nem vagyok az a típus, aki egész hátralévő életében szomorkodik azért, mert le kellett jönnie a színpadról. A világ mindenki nélkül megy tovább. Koncerteket még adok, de a kötelező gyakorlatok ideje lejárt, most már a szabadkorcsolyázás ideje van itt számomra. Világ életemben kötelességtudó voltam; most már nem szeretnék kötelezettségeket. Szeretnék úgy lefeküdni, hogy elalvás előtt ne a másnapi teendőimen járjon az agyam, hanem kispolgári dolgokra fordíthassam az időmet: megfőzhessek egy ételt, elolvashassak egy könyvet, utazhassak, megnézhessek itt-ott egy-egy jó előadást… Más kérdés, hogy ilyen persze sosem lesz, hiszen így is rengeteg tennivalóm akad.

 A közelmúltban Salzburgba utazott, ám ez az utazás nyilván a szokásosnál is nagyobb örömet okozott…

– Fiam, Vajda Gergely volt Eötvös Péter asszisztense az Ünnepi Játékok Bartók-bemutatójának előkészítésekor, egyebek között ő tanította be a Staatsoper kórusának a Cantata profana szövegét, amit kotta nélkül, magyarul énekeltek, mivel a Cantata is szcenírozottan ment a Kékszakállú előtt. A szerződésében benne volt, hogy ő coverolja Eötvöst, így amikor az előadás előtti napon kiderült, hogy Eötvös megbetegedett, a férjemmel autóba ültek: a férjem vezetett, a fiam pedig tanulta a műsor első számát, a Négy zenekari darabot. Másnap egyetlen, egyórás próbája volt a Bécsi Filharmonikusokkal, aztán jött az előadás. Nem azért mondom, mert az én fiam, de nagyszerű volt! Hatalmas brávózás volt utána. Egy kolléganőm kérdezte, hogy ugye, ez az érzés mindenért kárpótol, ami rossz volt az életemben. Ez pontosan így van. Az előadás reggelén, indulás előtt elkapott egy sírógörcs, annyira izgultam. Én is énekeltem a Festspielén, a férjem is játszott ott, de teljesen más érzés, ha az ember gyereke arat sikert. Sokkal jobb, sokkal fontosabb, mint a saját sikerünk…

Fotók: Mezey Béla, Szkárossy Zsuzsa, illetve a művésznő magángyűjteményéből

Hasonló bejegyzések