Mikor kezembe vettem a wrocławi Eötvös-bemutató műsorfüzetét, és megláttam benne a második előadás karmesterének, Christian Schumann-nak a nevét, még nem sejthettem, hogy a premieren magyarul fogunk köszönni egymásnak a nézőtéren. A magyar származású zeneszerző-karmesterrel egy héttel később, immár Budapesten beszélgettünk az Angyalok Amerikában apropóján. BÓKA GÁBOR interjúja
– Először dolgoztál a Wrocławi Operában. Milyen volt a próbafolyamat?
– Nagyon sok pozitív emlékem van, elsősorban a rendezővel, Almási-Tóth Andrással való közös munkáról. Hatalmas energiával állt neki a próbáknak, és ez mindenkinek rengeteg inspirációt adott. Már a zenei próbák során megpróbáltam felhívni az énekesek figyelmét arra, hogy ebben az operában különösen fontos, hogy mit próbálunk kifejezni azzal, amit éneklünk, illetve mondunk (hiszen sok a prózai, melodramatikus rész is a darabban). Megpróbáltam bennünk kinyitni a kaput, mert biztos voltam benne, hogy a rendező különleges dolgokat fog kérni tőlük. Aztán megérkezett András, aki egyfajta diótörő módjára próbálta kihozni minden szereplőből a legrejtettebb tartalékokat: nagyon érzékenyen közelített hozzájuk és az operához is. Ettől kezdve ez közös munka volt. Rendszeresen tartottunk megbeszéléseket kettesben, ahol mindig rákérdeztem, hogy mit miért csinál. „Bízd rám, kell még két nap, és működni fog!” – válaszolta ilyenkor. És valóban, rövid idő elteltével működni kezdtek az elképzelései. András nem szeret egy az egyben dolgozni, csak ahhoz kötni magát, ami a partitúrában van; szereti másféle perspektívából láttatni a dolgokat. Ebben az esetben ez kockázatos, mert ha nem vigyázunk, az Angyalok Amerikában könnyen válik oktatófilmmé a nyolcvanas évekről, az AIDS-ről és a homoszexualitásról – olyasmivé, mint a Philadelphia című mozifilm. Ezt szerettük volna elkerülni, és ahogy olvasom a kritikákat, sikerült is. Egyszóval: nagyon élveztem a munkát!
– Mikor találkoztál először Eötvös Péter zenéjével?
– Még karmester és zeneszerző tanszakos koromban. Fontosnak tartottam, és most is fontosnak érzem, hogy tájékozódjak: mi van körülöttem, hol tart a világ, milyen irányzatok léteznek? Eötvös Péterre a sajátos stílusa és a más műfajok iránti nyitottsága miatt figyeltem fel. Most már ismerem pl. a könyv- és CD-tárát is, és tudom, hogy rengeteg dzsesszlemeze is van; többek között ezt is hallani lehet a zenéjében. Egyszer azt a feladatot kaptuk a főiskolán, hogy mutassunk be egy kortárs darabot a többi hallgatónak. Én Eötvös Chinese Operáját választottam. Nagyon érdekelt a mű, de nem találtam hozzá anyagot. Vettem a bátorságot, és egyszerűen írtam neki egy e-mailt, hogy ezzel a darabbal szeretnék foglalkozni; hogy juthatnék hozzá a partitúrához? Nemsokára megérkezett a válasz és a kotta is. Onnantól kezdve rendszeresen tanulom vagy vezénylem valamelyik darabját, vagy éppen együtt dolgozunk, mint legutóbb is Wrocławban, vagy épp most a New York-i Filharmonikusokkal; és ebből rengeteget tanulok.
– Mi az Eötvös-zene nehézsége, és mi a szépsége?
– A nehézséget az jelenti, hogy meg kell találnunk azt a nyelvet, azt a játékmódot, hogy az énekesek és a zenekar beszélni tudjanak. Több Eötvös-operát, -művet is vezényeltem már, és a hangszeresek sokszor kérdezték egy-egy részletnél: „Ezt miért kell így játszani?” Az első próbákon általában nem is derül ki a lényeg, mert akkor mindenki csak arra törekszik, hogy pontosan betartsa a kottában foglaltakat: mindent olyan gyorsan és hangerővel akar játszani, ahogy ott szerepel. Idő kell hozzá, hogy megértsük Eötvös intelligens hangzásvilágát: különleges hangszerelését, hangszíneit, hangközeit, csúszásait, és meg kell dolgoznunk érte, hogy az szóljon. Ez a nehézsége. A szépsége pedig az, hogy ez meg is történik! Megfelelő számú és kellően elmélyült próba után a zenészek egyszerre érezni kezdik az arányokat, és világos lesz számukra a zene mondanivalója – ami más kortárs szerzők műveivel nem mindig történik meg, főleg nem repertoárszínházakban vagy hagyományos szimfonikus együtteseknél. Bizony előfordul, hogy egy olyan zenekarnál, amelynek a repertoárja csak Mozarttól Mahlerig terjed, betanítok egy kortárs darabot, de még a koncert után is úgy érzem, hogy a zenészek nem igazán tudtak mit kezdeni a zenével. Eötvös Péterrel viszont ez sosem fordul elő. Ha csak arra gondolok, hogy az Atlantisz milyen emocionális zene, azt kell, hogy mondjam: ha egy zenekart megfertőz ez a muzsika, többé sosem tud megszabadulni ettől a „vírustól”. És még sosem tapasztaltam, hogy ne fertőződtek volna meg! Éppen e zene emocionális oldala miatt érzem úgy, hogy Eötvös zenéje azok számára is megközelíthető, élvezhető, akik nem rendelkeznek különösebb zenei előképzettséggel.
– Minél közelebb érünk a mához, a zeneszerzők annál pontosabban rögzítik a kottában, hogy mit is szeretnének hallani. Létezik még egyáltalán előadói szabadság?
– Örülnék, ha a mai komponisták jobban elvárnák, hogy az előadók kihasználják a rendelkezésükre álló játékteret! Én azt szeretem, ha egy hangszeres vagy énekes nem csak azt csinálja, amit a szerző vagy a karmester elvár tőle, hanem megvan benne a kreatív tűz. A zeneszerzők különböző eszközökkel provokálhatják ezt, de akár teljesen ki is kapcsolhatják. Mahlerről tudjuk, hogy mindig nagyon pontosan rögzítette, amit hallani akart, de azért, mert gyakorlati tapasztalataiból tudta, hogy ha fortét ír a trombitának, az nem ugyanazzal a hangerővel fog megszólalni, mint egy forte az oboán. Ez a – véleményem szerint – túl pontos lejegyzés egyfajta reakció arra, hogy sajnos több olyan zenésszel lehet találkozni különböző intézményekben, akik elveszítették nyitottságukat, kreativitásukat. A repertoár-előadások világában meghatározott és sokszor szűk idő alatt kell összerakni egy produkciót, és nincs sok idő kísérletezni. Manapság már ritkán fordul elő, hogy egy zongorista improvizálja egy versenymű kadenciáját, ahogy azt régen tették. Pedig sokkal pozitívabb energiákat szabadít fel, ha teret adunk az új ötleteknek, a kísérletezésnek, alkalmanként az improvizációnak. Karmesterként feladatomnak érzem, hogy megengedjem a zenészeknek az ilyesmit; így valóban művésznek érezhetik magukat, nem pedig csak a reprodukció eszközeinek, a tömeggyártásban részt vevő rabszolgáknak. Hiszen ahelyett, hogy szolgaian követünk minden egyes bejegyzést a kottában, sokkal fontosabb megértenünk, hogy miért szerepelnek ott épp ezek az előadói utasítások. Természetes, hogy a notáció sokat fejlődött, hiszen olyan játékmódokat kell rögzítenünk az előadók számára, melyek száz vagy kétszáz évvel ezelőtt még egyáltalán nem léteztek. Kell egy kiindulási pont számukra, hogy tudják, egyáltalán mit is kell játszani. Ez azonban csak az első lépés, amit továbbiak kell, hogy kövessenek. És a folyamat visszafelé is működik: az új előadói utasításokat visszafelé használni tudom egy Beethoven- vagy egy Brahms-szimfónia előadásakor is.
– Saját darabjaid előadásakor kapsz inspirációt a zenészektől?
– Abszolút. Komponáláskor az ember otthon ül, leírja, amit kigondolt, és megpróbálja minél pontosabban elképzelni, hogy az miképp is hangzik. A gyakorlat azonban csak ezután kezdődik. Ilyenkor nagyon fontos szempont, hogy kik fogják előadni az adott művet. Ugyanígy az is, hogy milyen akusztikai körülmények között fog megszólalni. A próbák során, ha észreveszem, hogy amit leírtam, nem tökéletesen fejezi ki azt a mondanivalót, amit szerettem volna megfogalmazni, természetesen javítok a darabomon; és nagyon nyitott vagyok mindenki más észrevételeire is. Nem nagyon szeretem, ha valaki megingathatatlanul magabiztos, és azt hiszi, mindent csak egyféleképpen lehet csinálni: úgy, ahogy ő elképzelte. Ezer ötletből végül csak öt-hat lesz olyan maradandó, hogy mű szülessen belőle. A mai felgyorsult világban már nincs idő a szelektálásra, minden ötletet igyekszünk kidolgozni. Nem szabad így tenni, mindenre hagyni kell elegendő időt, és második, harmadik, sokadik megfontolásra szabad csak kiválasztani a dolgokat. Az én célom a kiváló minőségű, erős előadás, és ez nem feltétlenül egyezik meg csak azzal, ami le van írva. Mert ha egy Mahler-szimfóniában egy oboaszólónak kifejezetten erőteljesen vagy espressivo kell megszólalnia, de adott akusztikai viszonyok közepette az előírt mezzoforte hangerővel a kelleténél lágyabban szól, akkor bizony azt fogom mondani: tessék fortét gondolni. A mű és a kollégák együttes megbecsülése: ez a legfontosabb számomra.
– A wrocławi előadásban mennyire tudtad kihasználni „a rendelkezésedre álló játékteret”? Milyen különbségek voltak az első, Eötvös Péter által vezényelt előadás, és a második között?
– Hogy őszinte legyek: nem tudom. Nem lehet összehasonlítani a vezénylést a zenehallgatással, teljesen másképp működik ilyenkor a felfogásunk. Azért sem, mert az első előadást a nézőtérről néztem végig, az első emelet középerkélyéről, vagyis teljesen más akusztikai viszonyok között, mint amikor másnap az árokban voltam. Ég és föld a különbség a kettő között. Csak egyetlen példát említve: a második előadás első jelenetében nem működött a mikroport (a darab szereplői a szerző előírásának megfelelően hangosítással énekeltek), de még abban sem voltam teljesen biztos, hogy csakugyan nem működik-e, vagy csak én nem hallom az énekeseket a színháznak arról a pontjáról, ahol állok. Hiszen a nagy hangszórók a zenekari árok mögül, kifelé szólnak, az árokban csak egy monitorláda van; vagyis megtörténhetett volna, hogy csak az utóbbi romlott el. Éppen ezért nem is állítottam le az előadást: nem tudtam, valójában mi történik. De visszatérve az eredeti kérdésre: pár dolgot azért mégis említhetek. Például a második estén tíz perccel rövidebb volt az előadás, mint előző nap. Kollégáimtól azt hallottam, hogy a dramaturgiai fordulópontokon mintha gyakrabban éltem volna extrém dinamikai hatásokkal, mint azt Eötvös Péter tette egy nappal korábban. Ebben lehet valami: ismerem mindkettőnk vezénylési stílusát, és tény, hogy ha én fontos energiát érzek valahol, akkor abba százötven százalékot akarok beleadni, és mindent megteszek, hogy kicsiklandozzam, sőt kiprovokáljam a zenekarból, amit szeretnék. Miután nekem több időm volt foglalkozni az énekesekkel, hiszen én tanítottam be az egész operát a kezdet kezdetétől, módomban állt az előadás során „pingpongozni” velük: folyamatosan reagálhattunk egymás ötleteire. De gyönyörű volt a premier: nem kell mondanom, milyen nagy élmény, ha egy művet a szerző előadásában hallgathatunk meg.
Én egyébként nem szeretem a második előadásokat, mert általában áldozatul esnek a premier utáni kiengedésnek: hosszú hetek munkájával felépítünk valamit, majd miután először elhangzik, mindenkiről lemegy a jótékony feszültség, és nehezebb újra létrehozni. Most azonban nem ez volt a helyzet: mivel egy másik karmester lépett be a képbe, ugyanannyira kellett figyelni, mint előző este. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) többektől hallottam, hogy másodjára felszabadultabbnak hatott az egész. Nem tudom, hogy így van-e. A legjobb volna felvételről visszahallgatni mindkettőt.
– Milyen a kapcsolatod a magyar zenei élettel?
– 2011-ben hívott meg először a Pannon Filharmonikusok együttese egy koncertre: Liszt Mazeppáját és A-dúr zongoraversenyét adtuk elő, az utóbbit Fülei Balázs szólójával; a második részben pedig Wagner-részleteket játszottunk. Azóta rendszeresen visszahívnak a pécsiek, aminek nagyon örülök. A Magyar Állami Operaházban is volt már lehetőségem dolgozni: Héja Domonkos asszisztense voltam az Ariadné Naxoszban próbái során, és mind vele, mind Anger Ferenc rendezővel nagyon kellemes volt a munkakapcsolatunk. Évente legalább két-három alkalommal megfordulok Magyarországon, és egyre inkább elmélyül a kapcsolatom az itteni zenészekkel, együttesekkel: áprilisban kerül sor például az első Müpa-beli hangversenyemre, megint csak a Pannon Filharmonikusokkal, ahol Mozart A-dúr rondóját és Dubrovay László 3. Zongoraversenyét játsszuk Bogányi Gergely szólójával, majd Richard Strauss Imígyen szóla Zarathusztráját. Nagyon szeretek itthon dolgozni. Amikor itthon vagyok, mindig eszembe jut egy emlék: a Zeneakadémián Bartók- és Kodály-népdalfeldolgozásokat hallgattam, és láttam, milyen mély érzelmeket váltott ki az emberekből ez a zene; sokak szemében könnyek csillogtak. Számomra egyfajta önmeghatározást jelent, ha Magyarországon vezényelhetek. Bármikor szívesen jövök, ha hívnak, remélem, sokszor lesz még erre alkalmam.
A képek forrása: http://www.christian-schumann.com