„Mindenki élete zarándokút” – látogatás Kasza Katalinnál

2012. szeptember 19.

Kasza Katalin művészi sokoldalúsága közismert: nem csak énekesként, de költőként és saját verseinek tolmácsolójaként is sikeres pályafutást tudhat maga mögött. Mindez szóba került beszélgetésünkben.  BÓKA GÁBOR és JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

A klasszikus interjú-szituáció nehezen alakul ki, hiszen a két riportert pillanatok alatt magával ragadja Kasza Katalin egyedülálló személyisége. Azon kapjuk magunkat, hogy már hosszú percek óta fontos személyekről, eseményekről folyik a szó, mikor eszünkbe jut, hogy bekapcsoljuk a magnót. A kiindulópont természetesen Wagner, A nibelung gyűrűje – s a művésznő kedvenc szerepfotója, mely A walkür Brünnhildéjeként ábrázolja, s melyről úgy gondolja: a fotós egész személyiségének lényegét tudta megörökíteni ezen a képen.

Brünnhilde

Brünnhildeként A walkür 1995-ös felújításán (Fotó: Felvégi Andrea)

Ez már az az új Ring, amit Nagy Viktor rendezett, s amire engem visszahívtak az Operaházba 1995-ben. Akkor én már letettem a lantot, szépen elvégeztem a feladatomat. De úgy tűnik, mégsem végeztem el, mert utánam jöttek, és hívtak engem vissza, hogy énekeljem el Brünnhildét. Csak azért vállaltam, mert Szimonov vezényelt. Ő az a fajta karmester-egyéniség, aki valósággal elénekli-előadja mindazt, ami a darabban történik, s ez óriási segítség azoknak, akik érzékenyek az ő világára. Nagyon lényeglátóan van jelen bizonyos pillanatokban, s ez különösen Wagner világában rendkívül fontos – egyébiránt mindenhol, de Wagnernél különösen, hiszen az egy kolosszális építmény, jelesül ha a Ringet vesszük. Az első pillanattól, amikor találkoztunk, egymásra rezonáltunk. Először A walkürben daloltam vele, még a régi, Békés András-féle rendezésben, aztán még sok más darabban is… Akkor én már öt éve nem voltam aktív énekesnő, bár alkalmanként még visszajártam, de szépen lassan becsuktam magam mögött a kapukat. Akár meg is kérdezhetnék, hogy miért: azért, mert amit nekem a színpadon el kellett végeznem, azt elvégeztem.

Minden előadás esetében van egy alkotógárda, amiben természetesen ki-ki a maga helyén van, ha tudja, hogy hol a helye. Ezt nyomatékkal mondom, mert ennek hiányából aztán többrendbeli hiátus, félreértés, vagy deformált állapot történhetik. Nekünk, akik egy darabot újraélesztünk, rá kell hangolódni a közös munkára és egymásra: a karmesterre, a rendezőre, a partnerekre, és együtt az a dolgunk, hogy belekerüljünk abba a világba, amit szeretnénk életre kelteni. A walkür esetében újólag találkoztam olyan történésekkel, amelyek tulajdonképpen nem olyanok voltak, mint ami ott volt a leírt anyagban. S hogy ez miért olyan fontos? Hát ez a legfontosabb! Ilyen szempontból nekem, hála a Jóistennek, sok fontos készség volt a tarsolyomban, pontosan azért, mert nekem ez a szerep egyike volt a legelsőknek, ráadásul olyan karmesterrel, aki ebben a világban otthon volt: Lukács Miklóssal. Ez az egyik tényező.

A budapesti Walkürben Donald McIntyre partnereként

A budapesti Walkürben Donald McIntyre partnereként

A másik pedig, és az sem elhanyagolandó, hogy a hangszer, ami a torkomban van, erre a feladatra született. Sokan mondják, hogy oda lehet érni lelkileg, hogy majd kiteljesedik, beérik a hang… Nem! A kinek-kinek a torkában lévő hang egy adottság – élő, eleven hangszer, a testünk része; és ha görbe ujjal születik valaki, akkor azon is csak operációval lehet valamit korrigálni, de alapvetően sajnos sosem lesz olyan, mintha egyenes ujjal született volna. Ha valaki úgy véli, ő annyira szereti a Wagner-világot, hogy mindenáron csak azt szeretné énekelni, és abban szeretne élni… Nos, ha a hangszer nincs a torkában, akkor ez csak egy szép nagy szerelem marad. De ha olyan stáb jön össze egy előadásra, akik rezonálnak egymásra, akkor bizonyos formában az egyiknek a hiánya a másiknak a pluszával kiegyenlítődik, és ez a gyönyörű, ez a szép együttlét! Mert ha valaki kilép ebből a szép együttlétből, és úgy gondolja, hogy „na majd én megmutatom”, mert akkora nagy becsvágy van benne, hát akkor megnézheti saját magát is, meg az egész produkció sorsát is…

De ha már A walkürről esik szó, s Walkür-képek között válogattam, szeretném megmutatni annak a kollégának a képét, aki számomra A Wotan. Ő Donald McIntyre, akivel először a Covent Gardenben énekeltem együtt a darabban, s amikor hazajöttem, kértem Lukács Miklós igazgatót, hogy hívja meg őt Wotannak. Hála Istennek eljött, és ő volt A Wotan. És ha ő volt A Wotan, akkor az a bizonyos londoni előadás, amit Götz Friedrich rendezett Josef Svoboda díszleteiben, volt számomra A Ring. Svoboda olyan színpadképet alkotott, amiben megoldotta azt a bizonyos hármas osztást – ott volt az alvilág, ott volt a földi lények világa, és ott volt az égi világ, az isten-világ. Veszélyes színpad volt, viszont látványban valami olyan gyönyörű, tiszta, és hozzá a jelmezek látványa… Rendkívüli erőnlétet igényelt részt venni abban a produkcióban; de hát az egy csodálatos történés volt, mindenestül.

A Fidelióban Molnár Andrással (MÁO, 1985)

A Fidelióban Molnár Andrással (MÁO, 1985)

Mélység és magasság: Fidelio

A Fidelio végigkísért az életutamon, ezen keresztül éltem meg, hogy mi a siker és mi a bukás. És ez nagyon jó! A hangomnál, a karakteremnél fogva nem volt kérdés, hogy elénekeljem. Vélem, hozzám hasonló karakterű lehetett ez a Leonóra: szép szál nőnek kellett lennie, olyannak, akibe – persze férfiruhába bújva – beleszeret Marcellina. Én olyan lehettem, mert emlékszem, mikor a második Békés-rendezésében ez a Fidelio színpadra lépett a tökéletesen rejtőzködő ruhadarabjában, Polgár László hatalmas szemekkel rámnézett, s azt mondta: „Nem ismertem rád!” És valóban, nem is lehetett rám ismerni… Már a főiskolán találkoztam a szereppel, mert vizsgáztam vele, azzal a bizonyos Rocco-jelenettel és az áriával. Aztán következett a rádiófelvétel 1970-ben. Erre úgy került sor, hogy Ferencsik mesterrel előtte csináltuk a Kékszakállú-lemezt és -tévéfilmet, és amikor végeztünk, kijelentette, hogy megvan a Leonórája. Óriási szereposztás volt: Simándy, Gregor, Palócz, Andor, Palcsó, Réti… Később, miután hazajöttem Londonból, még egy találkozásom volt a Fidelióval: a televízió készített egy felvételt, amelyben ismét Simándy volt a partnerem és Roccóként Szalma Ferenc. Ott azt mondta a rendező, hogy ez lehet a művésznő élete legnagyobb szerepe.

A Parsifal Kundryjaként, a címszerepben Molnár András (Fotó: Mezey Béla)

A Parsifal Kundryjaként, a címszerepben Molnár András (Fotó: Mezey Béla)

Aztán 1985-ben szemközt találkoztam azzal a Fidelióval, amit Doráti Antal vezényelt, Békés András rendezett, Molnár András volt benne Florestan, Berczelly István Pizarro. Utána olyan módon rám húzták a vizes lepedőt… A fájdalmas csak az volt, hogy drága jó anyám is olvasta mindezt, és azt mondta: „Mennyi sok rosszat írtak rólad!” Mondom, nem baj, semmi gond. De ide kívánkozik egy történet: ez a premier a nyilvános főpróba utáni napon volt. Én premierek után soha nem mentem fogadásokra. Egész különös, hogy erre elmentem, de úgy tűnik, hogy el kellett mennem, mert akkor megmondtam Mihály András direktor úrnak, hogy ez a szituáció olyan volt, mint ha mezítláb kellett volna felmenni a Himalájára. És én felmentem!

Már említettem, hogy karakterünket tekintve nagyon hasonlítunk egymásra ezzel a Leonórával. Ő is igazi tigrisasszony lehetett, aki nem riadt vissza attól, hogy leszálljon a mélységbe. Ahogy az Útközben című versemben írom: „Tanulom a sikert és a bukást, a magasság és mélység szédítő vonzását” – mind a kettőt meg kell tanulni! Aki nem tanulta meg a bukást, az nem tud fölemelkedni. Mert fölemelkedni csak a mélységből lehet! Nem akarok történeteket idézni a művészvilágból, milyen téves gondolat az, ha valaki úgy véli, hogy őt csak emeljék. Nem! Emelkedni csak a mélységből lehet. És hogyha valaki már följutott a csúcsra, akkor eszébe ne jusson, hogy onnan lejöjjön, mert senki nem hiszi el neki, hogy ő ott fenn volt. Ilyen szempontból nagyon örülök, hogy akkor ez a bizonyos Doráti-féle Fidelio megbukott. Tényleg csodálatos volt, valami briliáns módon írta ki-ki, amit írt… S ez nagyon jó, alapvetően minden ilyennek örülni kell. Hiszen a Fidelio mint darab is erről szól: a mélységből eljutni a legmagasabbra. Ez voltaképp a kereszt története is, és ezzel már a Parsifalhoz érkeztünk. Az abban lejátszódó találkozás Kundry és Parsifal között, majd a felemeltetés… ennek megvan a maga útja.

Abigél a Nabuccóban (MÁO, 1969)

Abigél a Nabuccóban (MÁO, 1969)

Leonóra szerepe egyébként különös módon érinti azt a mezsgyét, ahol ennek a hangszernek az élő-eleven volta és a hangok világa az emberi testben összegződik. A Fidelio opera ugyan, de mégsem opera; szerepei énekeseknek íródtak ugyan, de mégsem igazán. Miért mondom ezt? Mert Beethoven alapvetően egy olyasfajta éneklési módot követel, ami a hangszeres világ megfelelője. Bizonyos hangszerek tudnak úgy megszólalni, ahogyan nekünk, énekeseknek meg kellene szólalni.  Nem véletlen, hogy Leonóra áriájában végig a fúvósokkal, különösen a kürtökkel társalog; és rendkívüli az is, hogy ez az ária voltaképpen egy imádság… Ez a Fidelio tehát egyfajta mezsgyén mozog: élő emberi hangokra van elképzelve, de furcsa módon mégis – számomra – egyfajta kilépés már oda, abba a zenei világba, ahol Richard Strauss van. Olyan rezgéskörön született, ami alapvetően ennek az emberi hangszernek a határain túl rezeg. Minden Fidelio-előadás csak megközelítése annak a világnak, ahogy ezt Beethoven elképzelte. Schönberg Erwartungja ilyen még, mellyel szintén foglalkoztam, sőt nagyrészt meg is tanultam. Egy az egyben megtaláltam benne Kundry híres felkiáltását: „Kacagtam!” S miután rájöttem az összefüggésre, a további részekkel már azért nem foglalkoztam olyan alaposan, mert erősen emlékeztettek a Salome zárójelenetére. Noha a vége is valami egészen különös csillagközi állapot megélése az asszony részéről… Nagy élvezet volt ilyen módon találkoznom a szereppel, s sok kollégám kérdezte, amikor tanultam, hogy miért nem énekelem el.

Élektra

Élektra szerepében (MÁO, 1976)

Élektra szerepében (MÁO, 1976)

Az Élektra egy speciális rezgéskörön létrejött, nagy produkció volt. Mesélték, hogy a rendező, Békés András rendszeresen elküldte a színművészetis növendékeit, hogy nézzék csak meg! Mikor gondolkodni kezdtem a darabról, úgy képzeltem el, hogy Élektra bizonyára egy mélyedésben helyezkedik el, s amikor Forray Gábor megmutatta a díszletet, egyszer csak ezt láttam magam előtt, s felkiáltottam, hogy „tudtam!”. Hiszen az ő kezében van minden, az összes történés tőle függ, de nem akaratlagosan! Minden tőle mozdul meg (az egész kaptárszerű díszlet mozgott), és mindaz, ami abban a darabban történt, rendkívül különös információ birtokába juttatott engem. Az első pillanattól az utolsóig színen voltam, s a premierre készülve minden alkalommal eljutottam egy bizonyos állapotba, egy bizonyos pillanatig; s aztán a premieren ezeken felül mindig volt néhány olyan pillanat, melyek a próbák során sosem születtek meg. Nevezetesen az az élő-eleven közeg tette ezt, melynek köszönhetően valami megfoghatatlan energia kezd el pulzálni, amit vagy érez valaki, vagy nem. Ez az, ami szavakba nem fogható, de attól még létezik. Ez a bizonyos Élektra erről szólt: létrejött az a bizonyos kiüresedés, amikor is kiüresedik az a komputer, ami az agyunk. Ahhoz, hogy a lehető legnagyobb teret tudjuk megadni annak, amire készülünk, törölni kell a zseniális komputerből. Visszaemlékezve már tudom, hogy akkor ezért törlődött minden egy bizonyos időre. De abban a pillanatban, amikor beálltam a vár falába, ami megmozdult tőlem, és mozgásba hozta az egész rendszert, már minden a helyére került, minden ott volt, ahol lennie kellett. Nagy produkció volt!

Judit

Médeia szerepében a főiskolán

Médeia szerepében a főiskolán

A kékszakállú herceg vára Juditját nagyon fiatalon, mondhatni süvölvényként kaptam meg, noha már a Zeneakadémián végig olyan szerepeket énekeltem, mint Cherubini Médeiája… Mint említettem, az én torkomban ez a hangszer van. Tizennyolc éves voltam, amikor a Zeneakadémiára beléptem, meghallgattak, és mit daloltam? A Csarnokáriát. Erre születni kell. Judit is ilyen szerep, ami nagyon illett a torkomban lévő hangszerhez. Annak ellenére, hogy soha nem gondoltam volna, hogy dalolni fogom. Miért? Számomra Palánkay Klára volt A Judit, az ő sötét, igazi drámai mezzoszopránján. Az én hangomnak is van egyfajta sötét, erőteljesebb színe, de a mezzo szerepekkel kapcsolatban mégis éreztem, hogy nem az én világom. Évekkel később, amikor A lángot próbáltuk, Gardelli mester rögtön kérdezte, hogy nem éneklem Amnerist? Mondtam, azt ugyan nem: teljesen mindegy, hogy megszólalnak a magasságok, de a középhangoknak az enyémeknél sűrűbben kell szólnia. Hasonlóképpen kérdezte meg tőlem Walter Berry Salzburgban, amikor épp a Kékszakállúban daloltunk együtt, hogy miért nem éneklem Ebolit? De csak ugyanezt tudtam válaszolni. Egyszer tettem kivételt: amikor elénekeltem Gertrúd királynét a Bánk bánban. Úgy vélem, akkor mégsem ismertem elég jól a torkom. Úgyhogy néhány előadás után megváltam a szereptől.

Judit A kékszakállú herceg várában (MÁO, 1970)

Judit A kékszakállú herceg várában (MÁO, 1970)

Én tehát emiatt nem gondoltam a Kékszakállúra, Melis művész úr viszont igen! Ő ajánlott Ferencsik karnagy úrnak, és Blum Tamás, akivel együtt tanultuk a szerepet, el is vitt engem a mesterhez, aki meghallgatott, és áldását adta rám. Ekkor film és lemezfelvétel is készült a darabból. A filmet az Aggteleki-cseppkőbarlangban forgattuk, majd a ma is kapható Bartók-összkiadás számára újra felvettük. Ezután több mint ötvenszer daloltam Juditot a nagyvilágban, még a Carnegie Hallba is eljutottam vele, ahol Doráti vezényelt és Kováts Kolos volt a Kékszakállú… És az Operaház Három Bartókja is tíz évig járta ekkor a világot. Bárhol voltam, mindig siettem a sminkeléssel a Kékszakállú után, hogy megnézhessem A csodálatos mandarint Seregi László döbbenetes erejű koreográfiájában.

A Kékszakállú egyébiránt régtől fogva foglalkoztat engem. Egyrészt az, hogy férfi és nő áll egymással szemben. Mert férfiak vagyunk meg nők, és ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Ez a mű férfi és nő kapcsolatának a Bibliája. És ha valaki nem érti egyik vagy másik rész lényegét, akkor ott áll szemben egy szimbolikus művel, és nem tud mit kezdeni vele. Az egész darab jelképekből áll: ha csak a hét ajtóra gondolunk, az valójában 4+3, vagyis egy piramis alapja és oldala: a földi lét négyese és az isteni világ hármasa. Ha én rendezném, biztosan piramis lenne az én váram… S ahogy az alkotásban, úgy az előadóművészetben sincsenek véletlenek (egyébiránt sehol, semmikor). Melis György személyesen választott ki engem, a Kékszakállú kiválasztotta asszonyát. Ez is lehetett a kulcsa, hogy köztünk is létrejött az a fajta közös rezgés, együvé simulás, hangban és karakterben is, ami a nagy előadások alapja. Az a rezgés, amit már nem lehet szavakkal kifejezni, bármennyire is azt hisszük, hogy a szavak birtokában vagyunk.

A kékszakállú herceg vára Firenzében, Melis Györggyel

A kékszakállú herceg vára Firenzében, Melis Györggyel

Költészet, előadóestek

A zarándoknő az Óbudai Társaskörben

A zarándoknő az Óbudai Társaskörben

Azt szoktam mondani, hogy kétágú gyertya vagyok: de a költészettel való szorosabb kapcsolatom sem úgy kezdődött, hogy elhatároztam: „na, én most írni akarok!”. Nem! Már fiatalkoromtól kezdve foglalkoztatott a költészet világa, eredetileg a bölcsészkarra is akartam jelentkezni… Aztán elkezdtem írogatni, és néhány versemet megmutattam Lator László költőnek. S itt történt meg, hogy azon a rezgéskörön, ahol addig csak az éneklés volt, most másként is ki tudtam magam fejezni. Lator László ösztökélt arra, hogy írjak. Az első kötetemet neki is ajánlottam, s a most készülő másodikat is elvittem hozzá. Nagyon becsesnek tartom azokat a felkiáltójeleket, melyeket ő írt bele a szövegbe. Arra is ő biztatott, amire most készülök: meséket írok, meséket és mondatokat. Az első kötetet nem árulták boltban, csak én adom ajándékba. Számozott példányok készültek, és határozottan érzem, hogy akikkel nekem találkozni kell, azokkal találkozom, s nekik a kötet valamiféle információt ad.

A kétágú gyertya persze a törzsén elválaszthatatlan, s ez egészen különösen mutatkozott meg, amikor előadóestet szerveztem a második, Jajok kék kövek köztcímű kötetem anyagából a Vakok Iskolájában. Utána ugyanis többen megkérdezték: tudod, hogy te helyenként énekelsz? Mondtam, persze, hogy tudom. Hiszen amikor az ember egy bizonyos ritmust követve beszél, magától értetődő, hogy voltaképpen kántál. És onnan már csak egy lépés az, hogy énekel. Az előadóestjeim zenei anyaga mindig úgy születik meg, hogy elszavalom a verseket alkotótársamnak, Oberfrank Péternek, és azt mondom: „hallgassa!”, és Péter abban a pillanatban ott van, és tudja, milyen zene illik majd egy-egy részhez.

Izoldaként a jubileumi koncerten

Izoldaként a jubileumi koncerten

Nem ez volt az első alkalom, hogy előadóművészként léptem a pódiumra: korábban is voltak önálló estjeim, közülük az első A zarándoknő címmel.„Oly messze jártam, láttam ott sokat” – ezt Kundry mondja, s ezt választottam mottóul. Ebben a műsoromban nem csak énekeltem többféle műfajban, de verset is mondtam. Mikor megkértem Békés tanár urat, hogy rendezze meg az estet, aminek én állítottam össze az anyagát, meghökkent: hogy jön össze Ady költészete és a Biblia a Piaf-sanzonokkal, az Ady-dalok a saját versekkel és mindez a Parsifallal? De nagyon jól összejöttek. Az Óbudai Társaskörben tartottuk a premiert, dr. Topolánszky Iván kísért zongorán, egészen fantasztikusan. Az est kezdetén talpig nagyestélyiben, flitterben jelentem meg, de fölötte ott volt Kundry-köpenyem, abban jöttem be a közönség sorai közt. Lassan levettem magamról a köpenyt, ezzel kezdődött a történet. Mindenki élete zarándokút. Ezzel a műsorral is zarándokútra indultam, hiszen nagyon sokfelé jártunk vele, és sokszor jöttek oda hozzám beszélgetni a műsor végén, néha sírva is, hogy miről is szólnak ezek a történetek? Mindenkinek a saját zarándokútjáról. És arról, hogy amit magunkkal hoztunk, abból kell adnunk másoknak.

Fotók: Felvégi Andrea, Mezey Béla, valamint a művész magángyűjteményéből

Hasonló bejegyzések