„Cavaradossi mintha az alteregóm lenne”

2014. március 17.

Cavaradossi szerepében lép fel az Operaházban e hét péntekén és vasárnapján napjaink egyik legismertebb tenoristája, José Cura. Budapesti látogatását megelőzően kértük rövid beszélgetésre a művészt. BÓKA GÁBOR és FAHN SAROLTA interjúja

José Cura Cavaradossi szerepében

José Cura Cavaradossi szerepében

– Tizennegyedik éve jár vissza rendszeresen Magyarországra. Milyen emlékeket őriz első, 2000-es budapesti fellépéséről?

– Csodálatos élmény újra és újra találkozni a zenekarral, akikkel évek óta dolgozom együtt, és látni, hogy múlnak az évek: kevesebb hajjal, nagyobb hassal, de ugyanazok a „gyerekek” vagyunk, akik nagyon élvezik, hogy együtt alkotnak valamit. A másik dolog, amire emlékszem, a magyar közönség vastapsa, ez mindig mély benyomást tesz rám: nagyon erős a az egység a színpad és a nézőtér között.

– Magyarországi fellépései során számos partnerrel lépett fel. Lát-e bennünk valami közös, speciálisan magyar vonást?

– Tiszteletet és profizmust.

– Az elmúlt években nem csak énekesként, de karmesterként is fellépett nálunk; emellett tudjuk, hogy zeneszerzéssel is foglalkozik. Az Ön számára melyik ezek közül a legfontosabb?

– A karmesteri pálya és a rendezés az igazi hivatásom. Az éneklés olyan ajándék, amely fiatalkoromban talált rám, amikor rendezést és zeneszerzést tanultam.

– Fellépései mellett mennyi időt tud komponálásra fordítani?

– Sokkal kevesebbet, mint szeretném. A zeneszerzést nem a pénz miatt csinálom, hanem mert szükségem van rá szellemileg; ez pedig nagy súlyt vesz le a vállamról. Lássuk be, az a zeneanyag, amit előttem mások megírtak már, olyan nagy, hogy balgaság volna azt mondanom: a világ az én zenéimre vár…

– Mit szól azokhoz a bírálatokhoz, amelyekkel nem-énekesi tevékenységét illetik? Általában: mi a véleménye a kritikáról?

– Semmilyen kritikus – legyen bár hivatásos vagy amatőr – nem ítélheti meg a színpadon kívüli tevékenységemet, hiszen azt nem látja senki, csak rám tartozik. Mindenesetre a „hivatásos kritikának”, amely az a régi mesterség, ami összekötötte a művészt és a közönséget, a napjai meg vannak számlálva: az internet végül ellehetetleníti. És hiányolni fogjuk, hiszen legyen a kritika negatív vagy pozitív, őszinte vagy megvásárolt, a hivatásos kritikus legalább „adja” a nevét a kritikához, amivel felelősséget vállal, és nem bújik el egy álnév mögé, ahogy ez az interneten történik.

– Egy énekes szerepkörét elsősorban hangi adottságai határozzák meg. Milyen más szempontokat vesz figyelembe, mikor arról dönt, elvállal-e egy szerepet?

– A szerepek nem csak a hangi adottságokon múlnak, hanem függnek az ún. „physique du rôle”-tól is. Az igaz, hogy az opera ebből a szemszögből kicsit ellentmond ennek, hiszen ha valakinek nincsen meg a hangja hozzá, kár is próbálkozni. De bizonyos keretek között az énekesnek meg kell tenni azt az erőfeszítést, hogy illeszkedjen a szerepéhez, ami a darab dramaturgiáját, a szerep pszichológiai jellemzőit illeti.

José Cura (fotó: Posztós János)

José Cura (fotó: Posztós János)

– Kevesen tudják, hogy pályája elején olyan, mai szerepkörétől távol álló darabokban is fellépet, mint Janáček operája, a Makropulosz-ügy, vagy Oscar Straus egyik operettje (Ein Walzertraum). Mivel gazdagították ezek az Ön képét az operajátszásról? Vállalna-e még ehhez hasonló, az olasz-francia repertoártól távol álló szerepeket?

– Egy színész-énekes számára az operett nagyon jó iskola. Nem lehet csak énekelve előadni, tudni kell színészkedni, beszélni, táncolni is. Nagyon szívesen játszanék megint operettben. Ami pedig Janáčeket illeti, habár a zene csodálatos, nem hiszem, hogy ismét el tudnám énekelni a Makropulosz-ügy Gregorját, mert a hangom sokkal sötétebb árnyalatú lett.

– A Tosca Cavaradossija, amivel most bemutatkozik a Magyar Állami Operaház közönségének, régóta énekelt, kipróbált szerepe. Lehet-e benne újat találni ennyi előadás után?

– Egy szerep sem lehet kényelmes egy elkötelezett énekes számára. Minden este, minden előadás új kihívás. Cavaradossi nagyon modern szerep, hiszen azt a bátorságot tükrözi, hogy képesek vagyunk kiállni az elveinkért, és akár meg is halni értük. Ebből a szemszögből azt mondhatom, hogy minden egyes nap van valami új, ami színesíti Cavaradossit, elég csak beleolvasni a hírekbe…

– Milyen az Ön Cavaradossija? Miben különbözik másokétól?

– Ahogy mondtam, romantikus, idealista, de két lábbal áll a földön: mintha az alteregóm lenne.

– Mennyire épülnek be szerepformálásába más, korábbi produkciókból hozott rendezői instrukciók?

– Minden énekes visz magával egy csomagot, amiben benne vannak a tapasztalatai; a jók és a rosszak egyaránt. Lehetetlen ezeket figyelmen kívül hagyni, hiszen a saját részünkké váltak. Intelligens módon kell használnunk ezeket a tapasztalatokat, gazdagítva az „érzelmi memóriával”, anélkül, hogy eltompítanánk őket, ahogyan azt Sztanyiszlavszkij mondta.

Legutóbbi budapesti fellépésén a Művészetek Palotájában (fotó: Posztós János)

Legutóbbi budapesti fellépésén a Művészetek Palotájában (fotó: Posztós János)

– Könnyű partnernek tartja magát?

– Olyan ez számomra, mint a tánc: ha az, aki vezet, jól táncol, hagyom magam vezetni, és elengedem magam. De ha rálép a lábamra, akkor átveszem a kezdeményezést: nagyon érzékeny vagyok, ami a botlásaimat illeti…

– Gondolkodott már tanításon – bármelyik minőségében?

– Színészi mesterkurzusokat szoktam tartani, de soha nem gondolkodtam rajta, hogy folyamatosan ezzel foglalkozzak. Úgy gondolom, hogy a tudást generációról generációra átadni alapvető fontosságú a folytonosság és a társadalom fejlődése érdekében.

– Világjáró művészként mennyi szabadideje van? Mi jelenti az Ön számára a kikapcsolódást?

– Nem utazom olyan sokat, ahogyan tűnik. Amióta betöltöttem az 50. évemet, sokkal nyugodtabbá váltam, csak ott lépek fel, ahol kényelmesen érzem magam, és ahol új helyeket, új művészeket ismerhetek meg. Az idő múlik, és nem szeretnék egy napon visszanézni, és észrevenni, hogy mindig ugyanazt csináltam, ugyanazokon a helyeken, ugyanazoknak az embereknek…

– Milyen gyakran tud hazalátogatni Argentínába?

– Kevesebbet, mint szeretném. A szülőhazám gyönyörű, és az emberek is csodálatosak. Ami a művészetet illeti, rengeteg tehetség és szeretet van ott. Nagyon szeretném, ha szorosabb lehetne velük a kapcsolatom. De az idő, a távolság és a politikai változások nem mindig az én személyes vágyaim szerint alakulnak…

– Ha Ön választhatna, legközelebb milyen szerepben lépne fel Budapesten?

– Ez már majdnem eldöntött tény: 2015 februárjában Otello szerepében lépek fel.

 Fotók: Posztós János / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések