„Jó basszusnak lenni” – Szvétek László

Fiatal basszistánkat az idei évadban végre megtalálták a nagyobb szerepek is: bemutatkozhatott Wotanként, Főinkvizítorként, és elénekelhette a Pomádé király címszerepét is. Szvétek Lászlóval beszélgettünk. ÁDÁM TÜNDE és SZILÁGYI GÁBOR interjúja

SzvétekL– Úgy tudom, mintegy tíz éve vagy már tagja az Operaháznak. Magánénekesként?

– Igen. Elvileg tíz, de gyakorlatilag csak kilenc éve, mert az első évben még nem voltam tag. Ez úgy történt, hogy még főiskolás koromban elmentem az operaház szokásos éves előéneklésére, hogy megméressem magam. És fölvettek. A szerződtetésnél derült ki, hogy nem lehet engem szerződtetni, mert még főiskolás vagyok. De azért megtartottak.

– Mi volt az első szereped?

– Az első szerepem hatalmas bukás volt: főiskolásként megkaptam Ozmint a Szöktetésben – huszonévesen. El lehet képzelni. Mindenkinek a fülében volt még Székely Mihály, meg a nagy pocakú Ozmin, és akkor egy fiatal fiú megpróbálja elhitetni, hogy ő Ozmin. Végül is minden hang el volt énekelve, nem is mondta senki, hogy bukás, de nem szívesen énekelném soha többé.

– És hasonló szerepeket? Pasquale?

– Pasqualét soha nem énekeltem. Nagyon szeretnék vígoperát énekelni, mert én egy vidám alkat vagyok, a koncerteken is gyakran válogatok a műsoromba vígoperákból részleteket, de a Házban még egyáltalán nem kaptam ilyen szerepet.

– A Pomádé kivételével…

– Így van.

– És a Figaro? Bartolo?

– Azt én veszem csak ilyen vígra. Egyébként az első szerepeim között volt a Figaro, de még nem az Operában énekeltem, hanem volt egy operastúdió, amit még Ütő Endre csinált annak idején. És amikor bekerültem a színházba, azt gondoltam, hogy ha majd lesz egy új Figaro, akkor én fiatal vagyok és alkalmas a szerepre, különösebb smink nélkül meg lehet oldani. (Bár az én hangom állandóan arra predesztinál, hogy sminkeljek és öregítsem magam.) Hát nem kaptam meg. Hanem a papát kaptam meg, az öreget, amit nagyon szerettem, és azt hiszem, hat éve éneklem Bartolót. De jövőre már Figarót éneklek. Most, hogy öregszem…

– Azt olvastam, hogy Sólyom-Nagy Sándor volt – vagy még mindig ő – a tanárod?

– Igen, bár nem úgy kezdődött a dolog.

– Hogyan választ az ember tanárt magának? Eldönti, hogy kinél szeretne tanulni, és megkéri az illetőt, hogy foglalkozzon vele?

– Így lenne a jó, a logikus. Azt nem tudom, hogy most hogy van, de annak idején úgy volt, hogy elmentem felvételizni, felvettek, és beosztottak valakihez. Most már tudom, hogy olyankor összeülnek a magánének-tanárok, és megbeszélik, hogy ki kiben lát fantáziát és elosztják őket. Ettől függetlenül, úgy emlékszem, hogy a felvételi jelentkezési lapra be lehetett írni, hogy kihez szeretnék kerülni. Hát én beírtam, hogy Sólyom-Nagy Sándorhoz, de nem hozzá kerültem.

– Hanem?

– Két évig jártam Ónodi Mártához. Tőle nagyon sokat tanultam, nagyon jó is volt vele dolgozni, énektechnikailag tanultam tőle sokat, de továbbra is ott motoszkált az agyamban, hogy én Sólyom-Nagy Sándortól szeretnék tanulni, nekem egy férfi tanár kell, hiszen én mégiscsak egy basszista vagyok… és ne teljen úgy el a főiskola öt éve, hogy velem férfi tanár nem foglalkozott. Ónodi Mártát nagyon tisztelem, becsülöm, és borzasztó nehéz is volt a szakítás, de azt hiszem, értette is, hogy kell egy férfi tanár mellém. Kezdtem ellágyulni. És ebben a hangfajban nem lehet ellágyulni. Folyamatosan ostromoltam Sólyom-Nagy Sándort, nem adtam fel, és egyszer csak beadta a derekát. Nagyon boldog volt nekem az a három év vele. Tényleg jóban-rosszban együtt voltunk, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Nagyon sokat segített nekem, sokat tanultam tőle.

– Úgy emlékszem, láttalak titeket együtt színpadon három éve, a Rigolettóban.

 – Az nekem egy csoda volt, hogy a Tanár Úrral fölléphetek egy színpadra. Csináltunk olyan koncerteket, hogy mester és tanítványai. Akkor az ő kis csapata, az alom, az Óbudai Társaskörben fellépett vele együtt, és életemben először ott énekeltem ezt a duettet a Rigoletto első felvonásából, vele. Aztán itt is. És most is készülünk egy Rigolettóra, és abban is benne vagyunk mind a ketten. Már próbálunk együtt, és nagyon jó. Úgy éneklem, ahogy ő tanította, és ettől én nagyon boldog vagyok.

– Más kapcsolat is fellelhető kettőtök között: énekeltél egyszer Peturt. Nádasdladányban, Ütő Endre rendezésében. Ez hogy jött? Petur nem basszus szerep…

– Ez úgy történt, hogy Ütő Endre bízott bennem, rendszeresen meghívott, és lehetőséget adott olyan előadásokban is fellépni, amiben száz százalékig nem rám írták a szerepet. Kipróbálgattam a szólamot, hogy meg tudok-e vele birkózni, és utólag úgy gondolom, hogy bármikor bátran elvállalom a Peturt, ha rám osztják, mert azok a hangok nekem kijönnek. És egyáltalán nem baj, hogyha az egy olyan erős, sötét színben szólal meg. Végül is ez egy markáns, tetterős figura. De azóta nem énekeltem.

– Ha már a nem kifejezetten basszus szerepekről volt szó: Wotan hogy jött a képbe? Főleg úgy, hogy Wotant és Hagent együtt. Elég kevesen éneklik egyszerre a kettőt. Talán Berczelly István, de ő is Wotant énekelte előbb.

– Ő meg tudja csinálni, igen.

– És John Tomlinson. De más nem nagyon énekelte a kettőt együtt.

– Én is nézegettem az Interneten, és nem találtam mást, de ez nem olyan nagy baj… Szerintem én nem vagyok egy basso profondo, az az igazi mély basszus. Nagyjából ezek állnak hozzám közel: Hagen és Wotan. Hangterjedelemben elég hasonlók.

Vannak a sztereotípiák: egy csomó szerepet baritonra képzelnek el, másokat meg basszusra. Hadd mondjak egy jó példát: a Figaro házasságában Figaro szerepére Mozart azt írta, hogy basszus. O is ismerte azt a szót, hogy bariton, mert a grófra azt írta. És ha megnézzük a partitúrát, vagy a zongorakivonatot, az együttesekben mindig Figaro szólama a legmélyebb szólam. „Röpködnek” benne az f-ek meg a g-k. Egy baritonistának az vagy kijön, vagy hörög, de Mozart nem azt szerette volna, hogy egy együttesben az alja vagy hörögjön, vagy kijöjjön, hanem azt, hogy szólaljon is meg. Egy-egy kiugró magasságtól eltekintve Figaro szólama egy kényelmes basszus szólam. Évtizedek óta baritonisták éneklik. Lassan már tenorszekundokra bízzák, mert a rendezők, karmesterek úgy képzelik, hogy az egy vidám fickó, és a vidám fickónak magasabb hangja van.

– Attól még lehet vidám, hogy mélyebb hangja van…

– Igen. Lehet vidáman frazeálni, mert Mozart úgyis megírta azokat a frázisokat, tehát eleve vidám lesz, ha az úgy van elénekelve, ahogy a kottában olvasható. És lehet vidáman játszani, ha a rendezés megengedi – egy sötétebb hangszínnel is.

Ugyanez a helyzet a Walkür-Wotannal és Hagennel is. Hagen egy igazi basszus szerepnek számít, de tele van magas hangokkal. Azért éneklik a világon viszonylag kevesen ezeket a szerepeket, mert borzasztó nagy hangterjedelmet igényel. Színben: legyen sötét a hang, mert Hagen egy „sötét” figura, de győznie kell a magas hangokat. És mégis: ennek egy basszus hangszínen kell megszólalnia, mert bariton hangszínen nem szól akkorát.

A Walkür-Wotannal az a helyzet, hogy a 2. felvonás őrült mély, a 3. pedig nagyon magas. A basszisták ott fönt, magasan nem nagyon szeretnek énekelni, mert kényelmetlen. És itt folyamatosan jó magasan kell énekelni. Én meg bírom – szerencsére.

– Hallottuk januárban. De mi történt az első előadáson? Ki voltál tűzve, aztán mégsem énekeltél.

– Az történt, ami velem még soha. Fél éven át, amíg tanultam, minden nap elénekeltem egyszer vagy kétszer a szólamot. Én nem tudok markírozni, nekem fontos, hogy állandóan a torokban legyen, mindig biztonsággal megszólaljon a szerep. Ezért mindig úgy éneklek, mintha előadás lenne. Úgy elfáradtam a premierre, hogy az előző napi főpróbán nem jött ki hang a torkomon, ami velem még soha nem fordult elő. Egyszer megtanulja az ember, hogy mennyi a teherbírása. Én meg azt hittem, hogy ide nekem az oroszlánt is, én mindent kibírok – hát nem úgy van. Annyira elfáradtam, hogy bevérzett a hangszalagom, és Kovács János karnagy úr mondta, hogy így nem lehet, még van két hetem a következőig, és majd azt megcsinálom. És ez jó döntés volt, mert az a két hét pihenés kellett, meg közben még egy Hagen, ami beénekelt szerep, és úgy neki a Wotannak.

– Lehet, hogy hosszú idő után te leszel az az énekes, aki mindhárom Wotant elénekli?

– Talán. Legyen így. Nagyon szeretem, és lelkileg is értem ezeket a szerepeket. Ebben persze benne van a közös múltunk Sólyom-Nagy Sándorral, mert ő meghívott Bayreuthba, amikor főiskolások voltunk. Az egy csoda volt: kaptunk főpróbákra jegyeket, az egész Ringet végignézhettük. Megcsapott a szele, megszerettem Wagnert. És hogy aztán nekem jutott Wagner-szerep fiatalon, ez nagyon jó, és szeretném végigénekelni az összeset.

– Jó basszusnak lenni? Azért kérdezem, mert egyrészt a közönség nagy része a tenort és a szopránt tartja „sztárnak”, másrészt viszont hazánk basszus-fiait üldözi a világsiker, elég Gregor Józsefre, Polgár Lászlóra vagy Kováts Kolosra gondolni.

– Jó basszistának lenni. De hát, ha szeretnék, sem lehetnék más. Persze fiatalabb koromban bosszantott, hogy miért nem lehetek én hősszerelmes a színpadon? Gyakorlatilag intrikus, gonosz, esetleg bölcs vagy „mackós” szerepeket énekelhetek. Megismertem ezt a szerepkört és megszerettem. Már nem szeretnék más hangfaj lenni. Persze nem azért, mert úgy gondolom, hogy fizikailag problémásabb egy tenornak, mint egy basszusnak. Egy basszus esetleg többet megengedhet magának. Természetesen nagyon kell vigyázni a hangra, de talán a tenoristának egy picit jobban kell vigyáznia. Talán az a hideg sör a tenoristánál langyos, a basszistánál hideg.

– A Pomádé hogyan talált meg?

– Idén énekeltem először – és utoljára. Gregor József és Rácz István énekli a kezdetektől, de Józsi bácsi elutazott január elején Hollandiába egy fél évre, és helyette énekeltem én. Imádtam! Nagyon szeretem a zenéjét, a szerepet. De én ráérek még énekelni egyszer majd, akár húsz év múlva is. Most énekelje ő, aki a legjobb benne. Arra jó volt, hogy igazán vidáman, felszabadultan játszhattam a színpadon végre, ez a szerep megvan, kipróbáltam, és ha egyszer majd rám osztják, akkor egész máshogy megyek majd neki.

– A Figarón kívül lesz más új szereped, amit eddig nem énekeltél?

– Igen, lesz egy teljesen új Bohémélet-szereposztás, a régiek közül senki nem szerepel benne. Gondolt egyet a vezetés, hogy a bohémeket fiatalok énekeljék – ahogy Puccini is elképzelte. Annyira komolyan gondolták, hogy még előéneklést is tartottak rá. Én leszek Colline – nagyon örülök neki. Ez mindjárt szeptemberben lesz, azután októberben elutazunk Japánba a Rigolettóval. Ha hazajöttünk, akkor jön a Figaro-beállásom. Aztán Don Carlos, abból négy előadásom is lesz.

– A Don Carlos főinkvizítora is idén volt először, ugye?

– Igen. Életemben először, amikor a Főinkvizítort énekelhetem, akkor egy olyan énekessel, Nyesztyerenkóval, aki gyerekkoromban a bálvány volt. A mai napig azt a hungarotonos Borisz-felvételt hallgatom otthon, amin ő énekli a címszerepet, nem is akárhogy. Amikor a Boriszt másodszor láttam az Operában, akkor is ő énekelt. Ott szorongtunk a harmadikon, a lépcsőn, és csoda nagy élmény volt. És meg sem fordult az agyamban, hogy „ha én egyszer vele egy színpadra kerülhetnék”, mert akkor még nem készültem énekesnek. De most, amikor megláttam a kiírást, hogy ilyen sztárszereposztással fogok beállni – hát, nagyon izgalmas volt. És még jobban összekaptam magam, hogy valahogy versenyre kelhessek a színpadon Fülöp királlyal mint főinkvizítor. Végül is itt erről van szó: nemcsak a jellemek, hanem a hangok is összecsapnak. Nagyon-nagyon féltem, mert tudom, hogy neki akkora hangja van, hogy leszakad a csillár. De azt mondják, hogy rendben volt.

– Egy másik szerep, amiről még nem esett szó: Ramfist szereted?

– Nagyon. Ez egy igazi, szép, olasz, középméretű basszusszerep. És én nagyon szeretem énekelni, főleg az ítélkezést a végén Amnerisszel, Nagyon örülök, hogy jövőre is lesz belőle két előadásom.

– Idén több is volt, novemberben is énekelted.

– Igen, az új beállások miatt.

– Hogy van ez egy új beállásnál? Ilyenkor ott van a rendező? Például amikor Wotant próbáltál.

– Igen, ott van. Vagy ő, vagy a segédrendező. Túl nagy falat volt ahhoz, hogy csak úgy hagyjanak futkosni magamban a színpadon. Másképp józan ésszel nem is vállaltam volna. Vagy be van minden pontosan állítva és gyakorolva, vagy életveszélyes nekimenni egy ilyen súlyú szerepnek. Ezzel mindannyian tisztában voltunk, és majdnem úgy próbáltunk, mint egy premierre. Nekem tényleg az volt. Úgyhogy mindig volt, aki rendezzen, sőt, karmester is volt a próbákon.

– Nincs mindig karmester?

– De, mindig van, csak nem mindig a darab karmestere. Olyan karmester van, aki tudja a darabot, de a darab karmestere az, aki tudja azokat tempókat, ami majd az előadáson lesz. Kovács János karmester szinte minden próbámon ott volt. Ez nagy dolog. Ezért nagyon hálás vagyok.

– Az Ifjú Operabarátokhoz hogy kerültél?

– Tíz évvel ezelőtt kerültem oda, kvázi alapító tag vagyok. Komor Ági néni ötlete volt a „Házhoz visszük az Operát” című műsor, amit Oberfrank Péterrel állítottunk össze. Ezzel elutazunk vidékre, falvakba, a legeldugottabb helyekre is. Ez egy nagyon kedves, jópofa, beszélgetős műsor, amiben vannak népszerű operarészletek. Olyan jól szórakozik a közönség, hogy az Ócsai Zenei Napokon is bátran bemutatjuk. Én ott lakom és évek óta szervezem ezt a fesztivált. Először csak egy nap volt, aztán kettő, és most már három lesz valószínűleg. Augusztus végén rendezzük, és állami gondozott gyerekekből „verbuváljuk” a közönséget. Tehát most nem mi visszük házhoz az operát, hanem a gyerekek jönnek. Ócsán van egy gyönyörű református műemlék-templom, és akkor megnézhetik azt is, meg a tájházat, és lesz egy operatörténeti kiállítás is.

– Összességében sikeres, és sűrű évadot zártál. Bírod?

– Szeretem becsülettel csinálni a munkámat, imádom a munkámat, nem is csinálnék semmi mást. Nem is tudom, ha elmenne a hangom, mit csinálnék? Hááát… sokáig gondolkodnék rajta.

***

Szvétek László (1967)

1987-1990 – a győri Kisfaludy Színház tagja
1994 szeptemberétől a Magyar Állami Operaház tagja
1994-től a Budapesti Operabarát Alapítvány – Ifjú Operabarátok Köre alapító tagja
az 1995/96-os és az 1996/97-es évadban a Nemzeti Filharmónia ösztöndíjasa
2002-től az Ócsai Zenei Napok művészeti igazgatója
 

Díjak: 

Bencze Miklós-emlékdíj – 2001
Pro Opera Lyrica-díj – 1999/2000