„Jé, maga nem a CD-mellékletből rendez?” – Interjú Alföldi Róberttel

2009. december 16.

A színész-rendező Alföldi Róbert formabontó kezdeményezéssel lepte meg a közönséget: Schiller Ármány és szerelem című művének színre viteléhez egy zenekart alkalmazott – közegként, díszletként, de ami a legfontosabb: aktív szereplőként. Ennek kapcsán beszélgettünk vele – sok egyébről is. CSEPELYI ADRIENN interjúja

Alföldi Róbert (Fotó: Sándor Katalin)

Alföldi Róbert (Fotó: Sándor Katalin)

– Hogyan jött az ötlet, hogy Schillert „megzenésítsd”?

– Egyrészt magában Schillerben van egy elképesztően expresszív zeneiség. Alapvetően ez egy melodramatikus történet, és mint ilyet, a XVIII – XIX. században is zenekísérettel adták elő. Felhevült monológok, emelt nyelvezet – talán ezért mondják, hogy Schillert nehéz, nem lehet játszani. A zene viszont helyre teszi a stílust, ráadásul tökéletesen megvalósította azon szándékomat, hogy a darabot elemeljem a valóságtól.

– A korszerűség érdekében fordíttattad újra a művet?

– Semmi baj nem volt a régi fordításokkal, de ahogy Forgách András azt nemrég megfogalmazta: Schillerről az a kép él bennünk, hogy ő a nagy, klasszikus költő, Goethe barátja… Miközben ezt a darabot egy 23 éves, szilaj csikó írta!

– A zenészek viszont nem aláfestésként funkcionálnak az előadás során, hanem tevékeny részesei a színész játéknak is.

– Nos, nem unatkoznak a színpadon, az egyszer biztos. (nevet) De a Danubia – jó értelemben véve – „tökös” zenekar, úgyhogy nem okoz gondot, hogy a szereplők mikor kihez fordulnak oda. Ezért is szeretek velük dolgozni: nem képviselik azt a fajta zenei arisztokratizmust, ami oly sok előadó sajátja. Örömteli, élvezetes munka volt, és mindenki boldog volt, amikor összeállt az előadás.

– Hogyan jött a képbe Vásáry André?

– Kalb szerepe Schillernél is jelzésszerű, erősen sarkítva ábrázolja, mennyire könnyű és vékony emberek alkotják a nomenklatúrát. Úgy éreztem, kell valami, ami Kalbot még inkább elemeli a valóságtól, így kötöttünk ki végül ennél a piperkőc, barokk figuránál, Bella Máté pedig megírta az áriáit.

– A lezárás pedig Molnár Piroskára maradt…

– Így van, Mahler Gyermek-gyászdalaiból választottam ki egy darabot, ugyanis az volt az érzésem, Müllerné egy kissé el van felejtve a végkifejletnél. Piroska pedig boldogan vállalta a feladatot, hiszen sokszor koncertezett már Kurtág neki írt darabjával (What is the Words? – a szerző) is.

Schiller_Mupa1

Ármány és szerelem (Fotó: Gordon Eszter)

 – Sosztakovicsot is játszanak a dráma során, mégpedig az egyik főszereplő vezényletével. Milyen szerepe van ennek az érzelmileg eléggé felfokozott részletnek?

– Amikor Ferdinánd dühében és tehetetlenségében már-már megtébolyodik, akkor kell valami, ami kifejezi a szavakkal kifejezhetetlent, erre pedig egyedül a zene képes. Azt gondolom, dramaturgiai szerepe van ennek az intermezzónak. Elmondhatna tizenhat nagymonológot, akkor se tudná ugyanezt érzékeltetni.

– És  elvonatkoztatva az Ármánytól, de ezen az analógián maradva – egy operában milyen szerepet tulajdonítasz egy-egy áriának?

– Nevezzük ezt egy műfaji furcsaságnak: az ember meghal, aztán még 48 órán át énekel. Egyrészről ehhez befogadóra van szükség, másrészt eljutni arra a szintre, hogy ezt valaki természetessé tegye – na, ott kezdődik a jó rendezés. Az opera legyen élő, színpadi mű, nem pedig jelmezes oratórium.

– Prózai vagy operarendezőnek tartod magad?

– Prózai rendező vagyok, aki ugyanolyan kedvvel rendez operát is. Az persze más kérdés, hogy itthonról nem nagyon kapok felkéréseket operát rendezni. A világ többi részén ez valahogy könnyebben megy.

– Ez panasz volt?

– Ugyan, miért panaszkodnék? Az elkövetkezendő 5 évre van 8 operafelkérésem a világ legkülönfélébb pontjairól. Itthon viszont nem csípik a kívülállókat.

– De azért az élcet jól érzem a hangodban?

– Bárhol máshol, akármelyik országban elég annyit mondanom, hogy én rendeztem azt a Faustot, ami a Mezzón ment. Ennyit. Nem kérnek se önéletrajzot, se semmit. Itthon megkérdezik, hogy intéztem el, hogy lejátssza a Mezzo.

Ármány és szerelem (Fotó: Gordon Eszter)

Ármány és szerelem (Fotó: Gordon Eszter)

– Gondolkodtál már azon, miért vagy ennyire megosztó személyiség?

– Persze, hogy az vagyok, hiszen állítok valamit. Emellett nem lehet elmenni: kommunikációra kényszeríti az embereket.

– Mit gondolsz, miért ilyen maradi itthon az opera?

– Én alapvetően sokkal jobb véleménnyel vagyok a közönségről, mint a kollégáim. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy az operába járók egy tetemes része megtébolyodik, annyira utálja a zenét, de mivel még mindig reprezentatív szerepe van a jelenlétének, elmegy.

– Jó érzés felkavarni az állóvizet?

– Szerintem a botrány egyetlen pályatársamnak se szolgál dicsőségére. Kicsit minden rendező belehal ugyanis. Ugyanakkor többen jönnek megnézni a darabodat, és beszélnek róla. Bár nálunk lassan már állandóan botrány van. Jó, most a MET-ben is volt, de hát ott is a hírverésből élnek.

Ármány és szerelem (Fotó: Gordon Eszter)

Ármány és szerelem (Fotó: Gordon Eszter)

– Szerinted vevő a fiatalság az opera műfajára?

– Azt gondolom, ha egy darab, legyen az prózai vagy zenés, valós közlést fogalmaz meg, akkor igenis vevők rá az emberek. Csak sokaknak be kellene látni, hogy az opera ma már nem arról kell, hogy szóljon, hogy hatvanéves kövér nénik és bácsik énekelnek elöl a rivaldában, le nem szakadva a zenekarról. Egyébként van kellemes élményem is: a Szegedi Operabarátok például kérdeztek, akartak megérteni, és ők is elmondták, mi volt sok és mi volt kevés. Így is lehet, egy normális kommunikációval. Az meg a Polgár művész úr szájából hangzott el, amikor meglátta az első próbán a partitúrát a kezemben: jé, te nem a CD-mellékletből rendezel?

– Operaálmod?

– Sok van. Kortársat nagyon szívesen csinálok, Eötvössel imádtam dolgozni. De ott van még a listán a Traviata, a Varázsfuvola és a Ring is.

– Mi az, amit soha nem rendeznél?

– Charpentier után kijelenthetem: soha nem mondom, hogy soha. Életemben nem gondoltam volna, hogy a barokk zenét így lehet élvezni. De bármi előfordulhat, Norvégiában például gyerekoperát fogok rendezni.

Emmeline (Fotó: Dusa Gábor)

Emmeline (Fotó: Dusa Gábor)

 – Az Emmeline-t szeretted?

– Ez egy borzasztóan komplex darab, de nagyon szép a zenéje. Durván leegyszerűsítve egy anya-fiú szerelemről szól, ám az az érdekes, hogy annyi bonyolult figura közül a szerző senki mellett nem teszi le a voksát, emiatt izgalmas munka volt.

– Van olyan rendezésed, amit letagadnál?

– Van, de nem árulom el, melyik az! (nevet) Egyébként nem vagyok egy hasonlítgatós típus. Csinálom a dolgom, nem pedig az önnön művészi nagyságom fényében sütkérezem. Aki ezzel foglalkozik, az elfelejt dolgozni. Az elemezgetés, viszonyítgatás félrevisz. Mindenki önmagában definiálja magát, az a valóság, így lehet jó munkát végezni.

(Fotók: Dusa Gábor, Gordon Eszter, Sándor Katalin)

Hasonló bejegyzések