„Imádom a színházat, de nem ott élek” – Beszélgetés Csavlek Etelkával

2008. április 22.

Szerencsés ember, hiszen két múzsa csókolta homlokon, így a kerámiaművészet a mai napig ugyanolyan fontos az életében, mint az operaéneklés. Kerámiafiguráit gyakran ihletik az operai hősök, ugyanakkor az agyagfigurák lendületét, mozdulatait építi bele a szerepeibe. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

A Rózsalovag Tábornagynéjaként (Fotó: Tasnádiné Ferencz Ágnes)

A Rózsalovag Tábornagynéjaként (Fotó: Tasnádiné Ferencz Ágnes)

– Mi mutatkozott meg előbb az életedben, a zene vagy az agyag iránti vonzalom?

– Ahogy visszaemlékszem, gyerekkoromtól kezdve énekes akartam lenni. A Gellérthegyen laktunk egy villában, ahol a nagy belmagasságú szobákban kitűnő volt az akusztika. A sarokban állt a pianínónk – egy gyönyörűen faragott, bécsi mechanikás pianínó, ami ma is lakásom dísze –, s én zongorázni ugyan nem tudtam még, de ütögettem billentyűket és fújtam a nótát, sokszor édesanyámmal együtt énekeltünk. Anyunak gyönyörű hangja volt, de annak idején nem tanulhatott énekelni. Azt szerette volna, ha én megvalósítom az ő be nem teljesült álmát. Ezért ő nagyon is támogatta az énekesi ambíciómat. Az általános iskolai évek alatt zongorázni tanultam, szolfézsra jártam, hogy az alapjaim meglegyenek az énekesi pályához. Ugyanakkor szépen rajzoltam, a kézügyességemet édesapámtól örököltem. Az ő családjában mindenkit megáldott a jóisten manuális tehetséggel, nagyapám asztalos volt, a nagynéném grafikus, a nagybátyám faszobrász, tehát a génjeimben benne volt ez a képzőművész hajlam. Apukám a mai Képző-és Iparművészeti Gimnázium elődjének, a háború előtti Iparrajz Iskolának volt a bútor szakosztály vezetője. A háború után estin végezte el a Műszaki Egyetemet és építészmérnök lett. Amikor észrevette a kézügyességemet, elkezdett a képzőművészet felé terelgetni. Gyakran rajzoltatott minket a bátyámmal – ő Csavlek András Munkácsy-díjas festőművész –, s mindig azt kérte, hogy rajzoljuk le, amit gondolunk vagy érzünk. Emlékszem, esténként apu nekem állandóan mesélt. Ő maga talált ki varázslatos meséket, és azokat gyönyörűen le is rajzolta, s ez mind hatott rám és gazdagította a későbbi művészeti alkotásaimat. Vasárnaponként pedig apu a bátyámmal együtt elvitt minket múzeumokba, amit én eleinte nem nagyon élveztem, de mivel állatkertbe vagy cukrászdába mentünk utána, én is végignéztem a kiállításokat. Így aztán valahogy finoman, szinte észrevétlenül, kinyílt előttem a képzőművészet világa is.

Kerámiafigura: Colline

– Édesapád „terelgetésének” köszönhetően a Képző- és Iparművészeti Gimnázium kerámia szakán folytattad tanulmányait, ugyanakkor a zenei képzésed sem maradt abba.

– Amikor el kellett dönteni, hogy merre tovább, anyukám támogatta az énekesi törekvéseimet, apukám azonban féltett a színház fertőjétől. Másrészt 14 évesen énekelni még korai, így aztán nem volt ellenemre, hogy a képzőművészeti gimnáziumban tanuljak tovább. Beleszerettem a kerámiába, Kovács Margit volt a példaképem. 16 évesen kezdtem el az énektanulást, párhuzamosan folyt a képzőművészeti és zenei képzésem. Úgy éreztem, ezt a két művészeti ágat össze tudom hangolni az életemben, s a mai napig jól megfér bennem ez a kettősség. A gimnáziumból egyenes út vezetett az Iparművészeti Főiskolára, ahol Csekovszky Árpád keramikusművész tanítványaként szereztem diplomát. Magánúton továbbra is tanultam énekelni, hiszen az operaénekesi pályáról nem mondtam le, de úgy gondoltam, hadd érjen be a hangom, az Iparművészeti után megyek a Zeneakadémiára. Egyébként a diplomamunkám is zenei témájú volt: Kodály Zoltán: Kis emberek dalai  (amit a mester az óvodásoknak írt) című szerzeményét álmodtam meg egy 15 négyzetméteres kerámia faliképre, ami ma is ott van a Bogdánfy utcai óvodában. Az iparművészeti az énekórákkal együtt tökéletesen kitöltötte az életemet.
Abban az időszakban rendezték az első Ki mit tud?-ot, amire be is neveztem. Solvejg dalát énekeltem, érdekesség, hogy Szegedi-Molnár Géza kísért zongorán, aki később parodistaként vált híressé. A Ki mit tud? tanulságos volt a számomra, de legfőképp annak örültem, hogy szerepelhettem a tévében. Az Iparművészeti utolsó évében jártam felvételi előkészítőre a Zeneakadémiára. A sors különös játéka, hogy Sass Sylviával együtt felvételiztünk, de egyikünket sem vették fel. Nekem azt tanácsolták, járjak még egy évet előkészítőre, akkor a következő évben biztos bejutok. De erre már nem került sor.

Figaro házassága - Grófné (Fotó: Mezey Béla)

Figaro házassága – Grófné (Fotó: Mezey Béla)

– Mi történt?

– Megismerkedtem a férjemmel, nagy szerelem alakult ki kettőnk között. Akkor voltam 23 éves, így el kellett döntenem, hogy tanuljak-e még hat évet a Zeneakadémián, vagy családot alapítsak. Nekem természetes volt, hogy ha férjhez megyek, gyerekeket szeretnék, nem tudtam volna elképzelni másképp az életem. Úgy gondoltam, zsebemben a keramikus diplomámmal, hátam mögött egy sikertelen felvételivel befejeztem a tanulást, maradok a kerámiánál. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor ezt a döntésemet anyuval is közöltem. Láttam a döbbenetet az arcán, csak nézett és annyit kérdezett: hát nem mész? Nyilván fájt neki, hogy amire egész életemben készültem, arról most ilyen egyszerűen lemondok.

– Nem lehetett könnyű döntés. De gondolom, a család és a kerámia kárpótolt.

– Úgy érzem, akkor nagyon jól döntöttem, mert szép és boldog a családi életem. Házasságkötésem után megszülettek a lányaim, így hét évig egy hangot sem énekeltem. Ennek ellenére teljesnek éreztem az életemet, a kerámia csodálatosan beindult, a Képcsarnok boltokba és az Iparművészeti Vállalatnak exportra dolgoztam.

– Tehát hét évig nem énekeltél, de aztán mégiscsak utat tört magának a másik múzsa.

– Elkezdett hiányozni az éneklés. Akkoriban felkérést kaptam egy önálló kiállításra, s arra gondoltam, milyen jó lenne a megnyitón elénekelni egy népdalt. A barátnőm ajánlott be meghallgatásra Pauk Anna tanárnőhöz, aki rögtön felismerte a tehetségemet, így nála kezdtem el tanulni 1977-ben. Neki köszönhetem, hogy a pályára kerültem. Ő azt mondta, hogy két év alatt felkészít, ez valóban így is lett, 1979-ben megkaptam a hivatalos működési engedélyemet a Filmharmóniától. Ugyanabban az évben rendezték életem első kiállítását a Paál László-teremben, ahol énekeltem is, ezt a tévé is rögzítette. Ezen a megnyitón azokat a népdalokat adtam elő, amelyek kerámiatálaimat ihlették, például az Egy gyenge kismadár hozzám kezde járni címűt.

– Hamarosan próbát énekeltél az Operaházban, és attól fogva egy éveken át tartó meghallgatássorozat kezdődött.

Ilosfalvy Róberttel a Bánk bánban

Ilosfalvy Róberttel a Bánk bánban

– Én mindig is operaénekes szerettem volna lenni, de az volt a meggyőződésem, hogy operaházi tag csak az lehet, aki elvégezte a Zeneakadémiát. Arról nem is tudtam, hogy az “utcáról” be lehet menni és van meghallgatás. Ani néni győzködésére elmentem, de mondtam, hogy nekem ez úgysem fog sikerülni. A meghallgatás még a régi énekkari teremben volt, az első sorban ott ült a vezetőség színe-java: Mihály András igazgató úr, Kórodi András, Medveczky Ádám, Lukács Ervin, Erdélyi Miklós. Miután elénekeltem a Giocondából a Méregáriát, Kórodi András azt mondta, köszönjük szépen, de ez nem felelt meg! Nem voltam elkeseredve, Ani néninek mondtam, hogy na ugye, minek jöttünk ide…
Eltelt egy év, s rendeztek egy hangversenyt a Kaffka Gimnázium Dísztermében, ahol két áriát énekeltem. Erre a koncertre eljött Ani néni unokaöccse, Polgár László is. Másnap izgatottan felhívott Ani néni, hogy Laci a következőket mondta neki: Anikám, hogy képzeled, hogy ezt a hangot véka alatt rejtegeted! Majd én beszélek Mikó Andrással, hogy hallgassa meg.” Ekkor éreztem először, hogy tétje van az eseménynek. Az érdekesség az volt, hogy a házi színpadon zajlott a meghallgatás, és Mikó András mögött bevonultak az akkor végzős operatanszakosok is. Hát erre nem számítottam! Elhatároztam, hogy fel-alá fogok sétálni a színpadon, merthogy közönség is van. Miután La Wally és Constanza B-dúr áriáját előadtam, Mikó András félrehívott, és megkérdezte: Hol volt maga eddig?” Mondtam, én itt voltam a múlt évben is, csak a tanár úr éppen külföldön tartózkodott”. Kivett a selejtezőből, így csak a végső, a nagyszínpadi meghallgatásra kellett mennem, ahol Traviata és Constanza áriáját énekeltem. Mihály András igazgató úr és Mikó András behívtak az igazgatói szobába, és dicsértek: Fantasztikus muzikalitás, fantasztikus atmoszféra-teremtő erő van magában!” Majd közölték, hogy ha felkészültem megint néhány áriával, ismét meghallgatnak. Attól kezdve évente rendszeresen visszahívtak, és találgatták, mit kéne énekelnem. Hol egy kicsit líraibbat, hol drámaibbat kértek, s én mindig felkészültem. Azokban az években sokat segített az áriák betanulásában Patkó József korrepetitor, akihez rendszeresen bejártam az Operába gyakorolni. Ő volt az én „két lábon járó Zeneakadémiám”, hatalmas tudásával rengeteget segített nekem. Nagyon jó barátság alakult ki köztünk, később ő tanította be nekem a szerepeim 90 százalékát, koncerteken is kísért. Sokat köszönhetek későbbi énekmesteremnek, dr. Sipos Jenőnek is, aki tüneményes ember volt. Sajnos már egyikük sincs közöttünk, s nagyon hiányoznak.

Tosca-kerámiák

Tosca-kerámiák

– Hogyan kerültél be végül az Operába?

– 1981-ben, a következő nagy meghallgatáson elénekeltem Elza álmát és Lady Macbeth őrülési jelenetét. Mihály Andrásék ismét megdicsértek, de azt javasolták, hogy most már tanuljak meg egy teljes operát, és ez az Aida lett. Attól kezdve én naponta kétszer-háromszor hallgattam meg az Aidát magnóról, a lakásban, a kerámiaműhelyben, bárhol voltam, reggeltől estig szólt az Aida. Erről van egy jópofa történetem is. Legtöbbször lent hallgattam az operát a tömbház alagsorában lévő műhelyemben. A pincében más helyiségek is ki voltak adva, dolgozott ott még műanyag-hegesztő, lakatos. Egyik nap, ahogy ott korongozom, egyszer csak a műanyag-hegesztő hölgy megtámasztja az ajtófélfát, és megszólal: Te Etus, nem tudod még ezt az ajdát? Mert mi már tudjuk!”

Melinda szerepében (Fotó: Tasnádiné Ferencz Ágnes)

Melinda szerepében (Fotó: Tasnádiné Ferencz Ágnes)

Na, gondoltam, akkor itt az ideje, hogy Mihály Andrásnak is bemutassam. Végül 1982. február 12-én egyhuzamban elénekeltem az egész Aidát az igazgatói szobában, Patkó József kísért zongorán. Az igazgató úrnak nagyon tetszett, és felajánlotta, hogy 1-2 előadást tud csak biztosítani egy évben  mert akkor az Operaház bezárt rekonstrukciós okok miatt. S hozzátette, attól fél, hogy ha a többi szoprán megtudja, hogy ezekben a nehéz időkben felvett egy keramikust, ráborítják az asztalt. Nagy örömmel mondtam, hogy nekem bőven elég ez az egy-két előadás. Így 1982. augusztus 2-ától a Magyar Állami Operaház tagja lettem. Hálás vagyok Mihály Andrásnak, hogy felvett és szépen elindított a pályán.

– Az első szereped a Parsifal egyik viráglánya volt, 1983 februárjában, a legendás FerencsikMikó-féle felújításban.

– Ferencsik Jánosnak ez volt az utolsó dirigálása, nekem pedig az első színrelépésem. Ehhez kapcsolódik egy bájos történet. A hat viráglány jelenete nagyon nehéz énekelnivaló, 20 percet vannak talán a színpadon, de összevissza futnak, hajladoznak, próbálják bűvölni, elcsábítani Parsifalt. Rövid zenei mondatokat, dallamocskákat énekelnek, és egymásnak adják át mindig a szólamot. A főpróbán nagyon elcsúsztunk, nem voltunk együtt a zenekarral. Ferencsik feljött a szünetben a színpadra, és kifakadt: Hölgyeim, maguk úgy énekelnek, mint a máriabesnyői kántálóasszonyok! Vegyék tudomásul, hogy a zenekar velem van!” Majd elvonult, mi meg álltunk ott, hat leforrázott virág: Farkas Kati, Szűcs Márta, Temesi Mari, Maria-Teresa Uribe, Póka Eszter és én. Utána még Mikó Andrástól is megkaptuk a magunkét. Közeledett a premier, és ebből az alkalomból szokás megajándékozni a karmestert és a rendezőt. Törtük a fejünket, mit adjunk Ferencsiknek. Megtudtuk, hogy a másik csapat viráglányai herendi porcelánrózsát vesznek, s kértek a kolléganők, hogy találjak ki valamit. Készítettem egy nógrádi kántálóasszony figurát, aminek a talpára ráírtam: Ferencsik János fő-zeneigazgató úrnak sok szeretettel a kántálóasszonyok”, és alá a hat név. De nem mertük átadni neki, letettük a portára. A következő előadáson a szünetben megkeresett minket Ferencsik, megköszönte a szobrot, s mondta, hogy lakása dísze lett a kántálóasszony.

Első szerepében, viráglányként - Molnár Andrással (Fotó: Mezey Béla)

Első szerepében, viráglányként – Molnár Andrással (Fotó: Mezey Béla)

– Hamarosan megkaptad első főszerepedet, A lombardok Giseldáját.

– Giseldát annak köszönhetem, hogy a szerep addigi alakítói, Sass Sylvia és Tokody Ilona rengeteget énekeltek külföldön, így Pitti Katalinnak és nekem osztották ki. Amikor megkaptam a kottát, kissé megijedtem, mert olyan hosszú és nehéz volt a szólam. De szerencsére megbirkóztam a feladattal, a premier csodálatosan sikerült, dicsérő kritikákat kaptam. A drezdai fesztiválon, az Opera vendégjátékán is nagy sikerrel énekeltem.

Csongor és Tünde - Molnár Andrással (Fotó: Tasnádiné Ferencz Ágnes)

Csongor és Tünde – Molnár Andrással (Fotó: Tasnádiné Ferencz Ágnes)

– Giseldát további főszerepek követték: Donna Anna, Melinda – utóbbi meghatározó szereped lett, a kritikák is méltatták alakításodat.

– Donna Annát stúdiumként kaptam meg, s összesen kétszer énekeltem el a Ljubimov-féle rendezésben. Akkoriban minden szoprán Donna Anna akart lenni, engem viszont Donna Elvira alakja sokkal jobban vonzott… (Utóbbit pár éve egy szabadtéri produkcióban alakíthattam.) 1984-ben megkaptam Melinda szerepét, s az a megtiszteltetés ért, hogy Ilosfalvy Róberttel együtt állhattam be. Neki a külföldről való hazatérése után Bánk volt a második nagy szerepe. Fantasztikus élményt jelentett egy ilyen nagy művésszel együtt énekelni, hála istennek, a Bánkban még sokszor lehettem Melindája. Később az Otellóban is partnere voltam.

– 1985-ben egy kortárs szerző, Bozay Attila Csongor és Tünde című operájában Tündét formálhattad meg, amire szintén elismerő kritikákat kaptál.

– Roppant fárasztó próbaidőszak előzte meg a premiert, de remek csapat kovácsolódott össze. Molnár András volt Csongor, Kalmár Magda Ilma, Gáti István Balga, az Éj prózai szerepében Lukács Margit! Mivel csak egy szereposztást tűztek ki, naponta többórás próbák zajlottak. A vezetőség és a zeneszerző részéről is nagyok voltak az elvárások, hiszen mégiscsak egy régóta várt, új magyar opera bemutatójára került sor. Komoly erőpróba volt mindannyiunknak, de sikerrel lezajlott a premier, a rádió is közvetítette. Összesen 12 előadást ért meg a darab, egy alkalommal maradt csak el, akkor a Bánk bánt játszottuk helyette.

A denevér Rosalindájaként Szüle Tamással (Fotó: Mezey Béla)

A denevér Rosalindájaként Szüle Tamással (Fotó: Mezey Béla)

– Úgy tudom, ennek a Bánk-előadásnak köszönheted első külföldi meghívásodat.

– Valóban, a Bánkban hallott engem Pierre Chapaud, aki a Párizsi Nagyopera Művészeti Tanácsának volt a tagja. Melinda-alakításom annyira megragadta, hogy úgy határozott, engem ajánl a párizsi Traviata címszerepére második szereposztásban. Ez mesébe illő volt, sokan nem akarták elhinni, hogy ilyen “egyszerűen” kaptam meg ezt a lehetőséget. Pedig én semmit nem tettem ennek érdekében, csak” énekeltem. 1985. december 25-én kellett kiutaznom Párizsba a próbákra. (Ugyanakkor ezt megelőzően itthon a Rózsalovagra készültem, amelynek december 23-án volt a premierje.) Párizsban egy olyan produkcióba kerültem, ami maga volt a csoda. Olyan óriásokkal dolgozhattam, mint Franco Zeffirelli rendező, Rico Saccani és Zubin Mehta karmesterek. Germont-t Miller Lajos és Giorgio Zancanaro énekelte. Óriási élmény volt Zeffirellivel együtt dolgozni, ő a híres filmje alapján vitte színre a Traviatát. Soha nem erőltette rá a művészeire az akaratát, ha nem tudták megcsinálni, amit kért, felment a színpadra, és egyszerűen megmutatta, mire gondolt. Ugyanakkor elfogadta az énekesek ötleteit is.

– A párizsi sikernek köszönhetted a San Franciscó-i Opera meghívását is.

Francisco Araizával A varázsfuvolában, San Franciscóban

Francisco Araizával A varázsfuvolában, San Franciscóban

– A premierre a világ minden tájáról érkeztek az intendánsok, operaigazgatók. A Traviatában látott a San Fransiscó-i Opera igazgatója, Terrence A. McEwen, akinek beajánlottak próbaéneklésre.
Megkérdezte, nem tudom-e Paminát. Mondtam, dehogynem, csak magyarul. Nem baj, mondta, énekelje el, a korrepetitor tudja fejből a darabot. Elkezdtük, egyszer csak hallom ám, hogy a zongorista félreütöget. Gondoltam, biztos, hogy nem én tévesztek, énekeltem tovább, vártam, hogy majd csak visszatalál az eredeti hangnembe. Szerencsére így történt, s amikor befejeztük, megjelent McEwen úr, és nevetve mondta: Maga nagy művész, nem hagyta magát eltéríteni! Alig várom, hogy üdvözölhessen San Franciscóban!” Ez 1986 januárjában történt, és 1987-ben már A varázsfuvola Pamináját énekeltem ott, az előadás a kritikusoktól az évad legjobb produkciója címet kapta. A következő évben a Cosi fan tutte Fiordiligijét alakítottam, Ponnelle rendezésében, Ferrando kedves kollégám, Gulyás Dénes volt. Annyira megszeretett engem McEwen úr, hogy tíz évre akart szerződtetni, minden évben új szerepre. Sajnos ez a terve nem valósult meg, mert két év után a betegsége miatt leköszönt az igazgatói posztról. Amikor egy interjúban búcsúzott a színháztól, megkérdezték tőle, mi a véleménye az opera műfajáról, mire ő azt válaszolta, hogy amíg ilyen énekesek vannak a világban, mint Csavlek Etelka, addig hisz az opera jövőjében. Ezek gyönyörű emlékek az életemben.

Traviata - Párizs

Traviata – Párizs

– Lehet, hogy ha McEwen nem betegszik meg, akkor a nemzetközi karriered is másképpen alakul….

– Biztosan, de ezen nem érdemes gondolkodni, mert nyilvánvaló, hogy ha az ember többet van külföldön, akkor többet van távol a családjától. Esetleg a gyerekeim sínylették volna meg a sok külföldi fellépést. Nekem szerencsésen alakult az életem, volt egy csodálatos anyukám, aki segített nekem a hétköznapi teendőkben és a gyerekek nevelésében, amikortól elindult az éneklés. Mellettem állt a férjem – dr. Németh Zoltán, okleveles vegyész, egyetemi docens , aki támogatta énekesi ambícióimat. Sőt minden előadásomat megnézte. Egyébként nálunk ugyanúgy ment tovább az élet, és én sem változtam meg a sikerek hatására. Végiggondoltam, hogy elénekelhetek én bármilyen szép főszerepeket, de semmi sem pótolja az anyaság csodálatos érzését, a családot. Most, mikor látom, hogy körülöttem rendben zajlanak a dolgok, hogy a lányaim – Viki és Zsuzsi – is családot alapítottak és megtalálták a boldogságukat a szakmájukban is, hogy négy gyönyörű unokám van, ez mind olyan öröm, amit nem pótol más. Ezért is kár azzal foglalkozni, hogy mi lett volna, ha… Különben sem szeretek a múlton rágódni, mindig a jövőbe tekintek.

Kelen Péterrel a Don Carlosban (Fotó: Mezey Béla)

Kelen Péterrel a Don Carlosban (Fotó: Mezey Béla)

– A kollégák hogyan fogadtak, amikor bekerültél az Operába?

– Nem éreztem részükről ellenszenvet, sőt megszerettek és én is igyekeztem mindenkivel jó kapcsolatot fenntartani. Természetes vagyok az életben, soha nem játszottam a primadonnát. Nem tartoztam semmilyen klikkhez, pletykákban nem tudtam és nem is akartam részt venni. Mivel sokfelé terjed az érdeklődésem, máshol is helyt kellett állnom: a kerámiában, a családban. Imádom a színházat, de nem ott élek.

– A kései pályakezdésért hamar kárpótolt az Opera, elhalmoztak szerepekkel. Pályafutásodat jellemzi a sokoldalúság, nem lehetett skatulyába szorítani. Repertoárodon éppúgy megtalálhatók a tiszta jellemű, őszinte figurák  Pamina, Grófné, Tábornagyné, Desdemona, Don Carlos és Tannhauser Erzsébete , mint a kurtizán Giulietta. A humorodat is fel tudtad csillantani a Falstaff Alicéjeként, a Cosi Fiordiligijeként és a Denevér Rosalindájaként. A szakma is elismert, a közönség is hamar a szívébe zárt.

– Azt hiszem, ezeknek a szerepeknek a birtokában sokat fejlődhettem. Nekem nagy boldogságot ad egy-egy nőalak megformálása, s az, hogy színpadon az érzelmek széles skáláján játszhatom. Fantasztikus lehetőségnek tartom, hogy beleélhetem magam olyan helyzetekbe is, amilyeneket a saját életemben nem éltem át. Szépen alakult a pályám, az Opera mellett szerepelhettem nyári ünnepi játékokon, Szegeden A varázsfuvolában, Bánk bánban, Fertőrákoson a Varázsfuvolában és a Fidelióban énekelhettem. A televízióban a Zenés Tv Színház két produkciójában szerepeltem: kezdő koromban Szinetár Miklós felkért a Hoffmann meséi Giuliettájára, majd pár év múlva a Fidelio címszerepére. Nagy öröm, hogy önálló portréfilmem is készült.

Tannhäuser - Erzsébet (Fotó: Mezey Béla)

Tannhäuser – Erzsébet (Fotó: Mezey Béla)

– A kifejező éneklésed mellett fantasztikus az atmoszférateremtő képességed, a színészi játékod. De te színészi előképzettség nélkül léptél az Opera színpadára, mégis, hogy érzel rá a figurákra?

– Ez a képességem isteni ajándék. Nem tanultam a színjátszást, de teljesen azonosulni tudok a megformálandó nőalakokkal, érzem a lelküket. Arra büszke vagyok, a színpadon soha nem azt mondták a kollégák, hogy jön a Csavlek, hanem hogy jön a Melinda, a Grófné stb. Tehát amint színpadra léptem, az a hősnő jelent meg, akit a zeneszerző megteremtett.
Nagyon fontos számomra, hogy akár a kerámiában, akár a színpadon egyéni legyek. Nem tudnám elviselni az utánzást, mert úgy érzem, hogy az az őszinte a művészetben, ami az ember saját lelkében születik. A művészetben ez a csoda. Akkor mutatja meg egy művész igazán a lelkét, a tudását, a tehetségét, ha megvannak azok a jegyek, amik csak rá jellemzők. Nagyon odafigyeltem arra, hogy megtaláljam a saját hangomat, s megtaláljam azokat a figurákat, gondolatokat, amik elkülönítenek mások munkájától. Ezt érzem az éneklésemben is.

– Jó kedélyed, optimizmusod áthatja a műveidet is: harmónia, humor és játékosság árad a kerámiafigurákból. Inspirálják-e operaszerepeid kerámiafiguráidat és fordítva?

– A két mesterség hat egymásra, kiegészítik egymást. Azok az élmények, amelyek engem a színpadon vagy az életben érnek, szépen elraktározódnak a lelkem mélyén, és amikor visszatérek a koronghoz, akkor életre kelnek. Az operaszerepek gyakran kínáltak ihletet, az operai figurákat fantasztikusan élvezem. Az egyik kedvencem a Tannhäuser. Köpenye egyik oldalán Vénusz domborodik ki, mint egy akt, a másik oldalon az imádkozó Erzsébet alakja látható. A másik  kedvencem Colline a Bohéméletből. Őt abban a pillanatban örökítettem meg, amikor búcsúzik a kabátjától, s úgy öleli magához, mintha a barátja lenne. A kerámiáim témája igen színes, a népmesék világa, az anyagyerek kapcsolat, az állatok, az operafigurák – olykor parodisztikus formában is.

Kerámiatál - Egy gyenge kismadár hozzám kezde járni

Kerámiatál – Egy gyenge kismadár hozzám kezde járni

– A színpadon a mozdulataid is plasztikusak.

– Ez talán annak is köszönhető, hogy gyerekkoromban két évig tanultam balettozni. De a kerámiának is köszönhető, hiszen a figuráim soha nem statikusak, mindig mozgásban vannak. Az agyagfigurák lendületét, mozdulatait építem bele a szerepekbe, az operák szereplői izgalmas agyagfigurákká válnak a kezem alatt. Amikor figurákat készítek, érzem azoknak a lelkét. A színpadon szinte kívülről látom magam. Ha meglendítek egy drapériát vagy egy köpenyt, annak a mozdulatnak érzem a plasztikáját. Tehát a két mesterség így is hat egymásra. Két múzsát szolgálok, és jól megfér bennem ez a kettősség, hiszen az Ikrek jegyében születtem. Vannak korszakok, amikor az egyik vagy a másik mesterség kerül előtérbe. Operai pályám kezdetétől természetesen az éneknek jutott fontosabb szerep, hiszen színpadra kiállni csak bizonyos biológiai korlátok között lehet – a hang állapota, esztétikai követelmények behatárolják az előadó-művészetet.

– Az éneklés miatt a keramikusság kicsit háttérbe szorult, de azért jelen vagy a képzőművészeti életben is.

– A Képző- és Iparművészeti Szövetségnek tagja vagyok, és a Magyar Keramikusok Társaságának is, rendszeresen részt veszek hazai és nemzetközi kiállításokon is. A Műcsarnokban rendezett millenniumi kiállításon is jelen voltam két munkámmal, és az  Iparművészeti Múzeumban A kerámia ötven éve című rendezvényen láthatta a közönség Tragika-sorozatom egyik darabját, amely a múzeum tulajdona. Külföldön több nagyvárosban koncerttel egybekötött kiállításom volt Prunyi Ilona zongoraművésznővel. Tavaly június 1-jén nyílt egy tárlat kerámiáimból, ami azért is emlékezetes, mert 60. születésnapomat és operai tagságom 25. évfordulóját is azokban a napokban ünnepeltem.

Tosca – jubileum

– Tosca szerepében jubiláltál tavaly június 5-én, szép sikert aratott az előadás.

– Nagyon készültem erre az előadásra, mivel Toscát 2005-ben énekeltem utoljára, s csak erre az egy alkalomra tűztek ki egész évadra. A színpadi szituációkat, mozgásokat is újra kellett tanulnom. Szerencsére két héttel a jubileumom előtt be kellett ugranom egy Tosca-előadásba, ami nagy segítséget nyújtott ahhoz, hogy az ünnepi fellépésem szépen sikerült. Toscát egyébként nagyon szeretem, viszonylag későn, 2000-ben kaptam meg, de kilépés volt az addigi szerepkörömből, s a vágyálmom teljesült azzal, hogy ezt az izgalmas, élettel teli, szerelmes, féltékeny, fantasztikus asszonyt, egy igazi dívát a színpadon megeleveníthettem.

– Van beteljesületlen szerepálmod?

– Nagyon szerettem volna elénekelni Tatjanát, Micaelát, a Faust Margitját, Angelica nővért, de sajnos ezekben a szerepekben nem gondoltak rám. A Tábornagynét korán megkaptam, mégsem alakíthattam gyakran. Nagy örömömre az elmúlt évadban Kovács János felkérésére a magyar–német gálán, majd a Ferencsik-emlékkoncerten is elénekelhettem a Rózsalovag a zárótercettjében a Tábornagyné szólamát.

– Gyakran hallhattunk oratóriumok szólistájaként is. Neked megadatott az a kivételes lehetőség, hogy II. János Pál pápa előtt is énekelhettél.

– A sors kegye, hogy életemben kétszer is felléphettem Őszentsége előtt. Először 1991-ben az assisi fesztiválon, a pápai rezidencián Mozart C-moll miséjének szopránszólóját énekelhettem. Majd 2000-ben ismét felléphettem a Szentatya előtt, akkor Rómában, a kongresszusi teremben adtuk elő Liszt Esztergomi miséjét magyar énekes kollégáimmal és a Danubia Ifjúsági Zenekarral. Felemelő és megható élmény volt, örök emlékként őrzöm.

Giuliettaként a Hoffmann meséiben - Csák Józseffel (Fotó: Mezey Béla)

Giuliettaként a Hoffmann meséiben – Csák Józseffel (Fotó: Mezey Béla)

– Mi a véleményed a napjainkban zajló, az élet minden területén jelentkező fiatalításról, ami az Operaházat sem kerülte el?

– Tudomásul veszem az évek múlását, azt, hogy csökkent az előadásszám, és át kell adni a helyet a fiataloknak. Az idősebb korosztályt azonban nem volna szabad csak úgy elsöpörni. Lehetőséget kéne adni nekik néhányszor, hogy mutassák meg, mit tudnak, mit lehet tőlük tanulni. Nem távoznának sokan olyan szívfájdalommal, ha megtalálnák számukra azokat a szerepeket, amelyekben még tudásuk legjavát tudják adni. Meg kéne becsülni, használni azokat az értékeket, amik bennük vannak. Ha valaki művész, és varázsolni tud, az varázsol 25 évesen és 60 éves korában is. Hogy szükség van rám vagy nincs, a mindenkori vezetőség szíve joga eldönteni, legyen az ő lelkiismeretük problémája. Próbálok, amennyire lehetséges a mai világban, optimistán előre nézni. Életfilozófiámmá vált egy fohász: Istenem, adj erőt, hogy elviseljem mindazt, amin nem tudok változtatni, és adj bátorságot ahhoz, hogy változtassak azon, amin tudok változtatni, és bölcsességet, hogy össze ne keverjem a kettőt.”

– Irigylésre méltó ember vagy, hiszen a kerámiában és az operaművészetben is kibontakoztathattad a tehetségedet. Nemcsak operafelvételek, hanem kerámiafigurák is őrzik majd a művészetedet az utókor számára.

– Sokan mondják, hogy milyen szerencsés vagyok, mert nekem két művészeti ágban is tehetséget adott a Jóisten. Ez igaz, de sokkal többet tudtam volna énekelni, ha 24 éves koromban kerülök a Zeneakadémiára, vagy sokkal több kerámiát tudtam volna készíteni, ha csak azzal foglalkozom. Bár ezen nem is gondolkodom, mert visszafelé nem szeretek nézni. Sok szépséget, értéket kaptam minden oldalról, szerető családom van, a kerámiában és az éneklésben is sikereket értem el. Kitüntettek Liszt-díjjal, Székely-plakettel, Érdemes Művész-díjjal, a modern zene előadásáért is kaptam elismerést. Kerek az életem, s várom az új kihívásokat.

(Fotók a MÁO archívumából és a művésznő magángyűjteményéből valók.)

Hasonló bejegyzések