„Hiszek a művészetben. Hiszem, hogy érdemes”

2008. április 11.

Hivatásról, hitről, emberségről, identitásról  Bazsinka Zsuzsannával. PÉTERFI NAGY LÁSZLÓ interjúja

BazsinakZs_portre– „A kereszt erő nekem, az én pajzsom, az én vándorbotom” – ezekkel a gondolatokkal szokott édesanyám útnak indítani. Minden utamon, minden fellépésemnél, amikor egyedül állok a színpadon, minden nehéz döntésnél vagy akár kudarcnál egy megfoghatatlan erő áll mellettem. Számomra a legfontosabb a hit, a hit ereje, amely minden feladatom megvalósításához segítséget ad. Szerencsés vagyok, mivel olyan családi fészekben nőttem fel, ahol szüleimtől és testvéremtől megkaptam azt a szeretetet, amely egész életre maradandó érték számomra. Életemben új dimenziót nyitott kislányom megszületése, ő egy csoda, egy ajándék. A hivatás, a család, a barátok együtt alkotják az élet teljességét. Az emberi kapcsolatok és a művészi tevékenység folyamatosan inspirálják egymást. Nem könnyű ma a művészeknek, sokszor bizonytalan a holnap, ezért minden visszajelzésre, a közönség szeretetére is nagy szükségünk van.

– Az idei évad operaházi bemutatóin két igazi sorstragédia hősnőit keltette életre, A végzet hatalma Leonóráját és az Elektra Chrysothemiszét. Leonóra számára meghatározó a hit, Chrysothemis azonban nem képes megtalálni az isteni szférával való egységet.

– A Végzet Leonórája egy abszolút meghatározó szerep számomra. Megformálása belülről, a lelkem legmélyéről jött, nem kellett hozzá semmiféle pótlólagos eszköztár. Egyszerűen rábíztam magam a zenére és Vidnyánszky Attila rendezésére, és ez új energiákat szabadított fel személyiségemből. Annak ellenére, hogy líraibb hang vagyok, mint akik Leonórát általában éneklik, úgy érzem, éppen ezáltal sikerült más dimenziókat is megmutatnom. Leonórát párhuzamosan tanultam Chrysothemisszel, ami egészen más hangi megközelítést igényel a német Sprechgesangnak megfelelően. 

A végzet hatalmában (Fotó: Éder Vera)

A végzet hatalmában (Fotó: Éder Vera)

A próbák közben döbbentem rá, milyen sok párhuzam van a két női figura között, hiszen mind-ketten el vannak zárva a külvilágtól és éppen ezért ugyanarra vágynak. Leonóra felvállalja sorsát, hősnővé emelkedik, a darab végén megtisztulva angyallá válik. Ezzel szemben Chrysothemis nem jut el ilyen magaslatokig, mivel hintapolitikájával kizárólagosan a túlélésre játszik. Kovalik Balázs rendezése közel áll hozzám és a premiert megelőző alapos próbafolyamat alatt egységessé érett az előadás. A címszerepet alakító Rálik Szilviával való párosításom színházi telitalálat volt. Bár korábban nem énekeltünk együtt, az első perctől kezdve szó nélkül megértettük egymást. Ugyanazokból a gyökerekből táplálkozunk, művészi hozzáállásunk, elképzeléseink is közösek. Ritkán valósul meg ilyen tökéletes összhang két művész között. 

 – Pályafutása során elénekelte szinte az összes hangfajára íródott szerepet. Operaházi bemutatkozására még főiskolásként, egy igen nehéz verista szopránszerepben, Respighi A láng című operájának Silvánájaként került sor.

Chrysothemis szerepében (Fotó: Éder Vera)

Chrysothemis szerepében (Fotó: Éder Vera)

– Ez az előadás azért is jelentett számomra kihívást, mert zenekari próba nélkül, beugrásként vállaltam. Silvana összetett karakter: megformálása nemcsak hangilag, hanem színészileg is jelentős feladat. A szerep tanulása folyamán sok segítséget kaptam a darab rendezőjétől, Mikó Andrástól és pályafutásom egyik legmeghatározóbb dirigen-sétől, Medveczky Ádámtól, akire kezdetektől fogva nagy tisztelettel nézek fel. Biztonságot adott és kitüntetésnek éreztem, hogy ő vezényelte bemutatkozásomat, olyan nagyszerű művészek partnereként, mint Kasza Katalin, Molnár András és Berczelly István. Ők olyan művészegyéniségek, akiktől művészetemhez igazi mélységet meríthettem. Azóta Kasza Katalin művészként és emberként meghatározó személyisége lett életemnek. Molnár András Bánk bánja mellett sokszor énekeltem legkedvesebb szerepemet, Melindát. Pályakezdőként, úgy érzem, ösztönösségemnek és muzikalitásomnak köszönhetően sikerült megoldani A láng főszerepét. Azóta  teljesebbé váltam, nagyobb felelősségtudattal állok ki énekelni és a technikai megvalósításra is jobban koncentrálok. 

– Művészi fejlődésére, tudatosságára a német színházak is döntő hatást gyakorolhattak. Mint Operaházunk egyik legelmélyültebb művészegyénisége, alakításaiban a hangi megformálás és a szerepek lélektani hátterét megvilágító korszerű színjátszás megbonthatatlan egységet alkot. Még az abszolút koloratúrszerepekben, mint a Lammermmoori Lucia sem válik öncélúvá a művészete, itt is a szenvedő embert mutatja meg. A zenei ívekben drámai folyamatokat ábrázol, ennek szolgálatába állítja kidolgozott énektechnikáját, melynek legfőbb jellemzői a hajlékony legatók, a puha pianók, a gazdag koloratúrák és a nagy vivőerő.  Lírai koloratúrszopránként talán az egyetlen, aki az Elektrában a mamutzenekart is képes tökéletesen áténekelni. 

A végzet hatalmában Kiss B. Atillával (Fotó: Éder Vera)

A végzet hatalmában Kiss B. Atillával (Fotó: Éder Vera)

– Bár debütálásom után szerződtetett az Operaház, amit el is fogadtam, de akkoriban nem sok feladat jutott egy kezdő énekes számára. Újabb kihívásokat, feladatokat vártam, de mindössze csak kevés előadásra tűztek ki. Szerettem volna tanulni, színpadi gyakorlatot szerezni, ezért döntöttem úgy, kimegyek Németországba előénekelni. Előbb a karlsruhei, majd a lipcsei és az esseni társulat tagja lettem, ahol óriási repertoárt sikerült elénekelnem az évek folyamán. Különféle rendezésekben közel hatvan szerepet alakítottam: a teljesség igénye nélkül Cleopatra, Donna Anna, Pamina, Konstanza, Lucia, Norina, Auber A portici némájának Elvirája, Rossini Mózesének Anaidéja, A bűvös vadász Annuskája, Traviata, Gilda, A végzet hatalma Leonórája, a Falstaff Alice-ja, Melinda, Szilágyi Erzsébet (Szegeden), Margit a Faustban, Micaela, Angelica nővér, Mimi és Musetta, Liu, Butterfly, Nedda, Blanche A karmeliták beszélgetéseiben, Juliska Humperdinck Jancsi és Juliskájában, R. Strauss Daphnéjának címszerepe, az Arabella Zdenkája (többek között a drezdai Semperoperben is). A XX. századi operák közül Ullmann Atlantis császára és Reimann Lear király c. operáinak női főszerepeit énekeltem, de nagyoperettekben is többször felléptem: a Denevér Adéljaként, a Cigánybáró Szaffijaként és a Mosoly országa Lizájaként. Számos oratóriumot is alkalmam nyílt megszólaltatni, koncertrepertoárom Bachtól Verdi Requiemjéig ível. Itt említeném meg énekmestereimet, akik a szükséges szakmai alapot megadták, Zádorfalvy Margitot, Simándy Józsefet és Andor Évát. A német színházak előnye, hogy kevesen vannak egy társulatban, ezért sokkal több a fellépési lehetőség. Igazi műhelymunka alakul ki a rendezők, a karmesterek és az énekesek között. Viszont az itteni Operaházunk pozitívuma, hogy nagy együttessel rendelkezik, így sokkal színesebb munkára van lehetőség. Fontosnak tartottam, hogy soha ne szakadjak el budapesti anyaszínházamtól, itthon is szép premierekben énekeltem. A kilencvenes évek első felében, a Faust és a Szöktetés bemutatója után komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy végleg hazatérek. Azonban ekkor is csak 11 előadásom lett volna, ami nagyon kevés egy aktív énekművész számára. Bármennyire is honvágyam volt, az évad nagy részét kint töltöttem. Legtöbbször autóval utaztam, hű társammal, Gombóc nevű kutyámmal. 

– Németországban a legkiválóbb rendezőkkel dolgozhatott, akik a korszerű zenés színházat képviselik. Alakításait rendszeresen méltatták a világ nagy operamagazinjai és azon kevés magyar énekművészek közé tartozik, aki az Opernwelt címoldalán is helyet kapott. 

Pillangóasszony (Fotó: Éder Vera)

Pillangóasszony (Fotó: Éder Vera)

– Gyakran énekeltem Peter Konwitschny, Michael Schultz, Giancarlo del Monaco, Adolf Dresen és Anselm Weber rendezéseiben. Nagy formátumú karmester-egyéniségekkel is felléptem, köztük ifj. Palló Imrével, Günther Neuholddal, Jiri Kouttal, Michail Jurowskyval és az esseni színház főzeneigazgatójával, Stefan Soltésszal. Peter Konwitschnyval először a lipcsei színházban, a Bohéméletben találkoztam, a produkciót Soltész vezényelte. Konwitschny a drámára és a szereplők pszichéjére koncentrálva, a zenéből kiindulva közelítette meg Puccini operáját. Talán kevesen tudják róla, hogy zeneileg mennyire képzett és a mennyire átlátja a partitúrák zenei szövetét. Ez családi hagyománynak is köszönhető, hiszen édesapja, Franz Konwitschny neves karmester volt. A Konwitschny–Soltész-párossal mutattuk be Essenben Richard Strauss Daphnéját is, mely nemcsak Németországban, hanem világszerte is elismerő visszhangokat kapott. A felkészülés alatt kaptam egy könyvet Konwitschnytól, Seattle indián törzsfőnök beszédét, amelyet 1955-ben az amerikai elnökhöz intézett. Döbbenetes mondanivalója ma éppoly időszerű, mint 150 évvel ezelőtt: „Hogyan lehet megvásárolni vagy áruba bocsátani az eget, a föld melegét. Különös gondolat ez nekünk, hiszen a levegő üdesége, a víz csillogása nem a tulajdonunk. Hogyan tudnátok megvenni tőlünk? Minden, ami hozzátartozik ehhez a földhöz, szentség az én népem számára. Tudjuk, a fehér ember nem érti a mi dolgainkat. Neki a föld nem testvére, hanem ellensége. Ha legyőzte, odébb áll. Étvágya felemészti majd a földet és csak kietlen pusztaságot hagy maga után.” Ennek a beszédnek az üzenetét vállalta fel a rendezés. Daphné erőszakos kiragadása természettel azonosuló világából a főhősnő erkölcsi és személyes pusztulásához vezet. Ezzel párhuzamosan a világ sorsa is kirajzolódik. Daphné végül babérfává változva az örök életről énekel: „Emberiség, barátaim, legyek számotokra a hallhatatlan szeretet jelképe.” Az idillikus kép alatt Konwitschny koncepciójában a Harmadik Birodalom borzalmait ábrázoló képeket vetítették és ez a közönség minden egyes tagjára nagy hatást gyakorolt. Voltak, akik felálltak vagy a végén kifütyülték a darabot, de többségük döbbenten ült, és átérezték azt, hogy Strauss ezt az operát 1938 karácsonyán írta. Hová juthat a világ, ha az emberek tönkreteszik az eredendő szépet, tudatosan negligálják az örök emberi értékeket. Az emlékezetes előadások közül kiemelném még Poulenc Karmeliták elbeszélései című operáját, amelynek női főszerepét, Blanche-ot alakítottam. Az esseni előadást Michael Schultz rendezte és olyan világnagyságok voltak partnereim, mint Rita Gorr, Szőnyi Ildikó és Szilágyi Károly. Később Svédországban is alakítottam ezt a szerepet. 

– A külföldi sikerek ellenére pár éve hazajött. Most már itt is méltó módon megbecsülik a művészetét, számos előadásban találkozhat Önnel a magyar közönség.

Rálik Szilviával az Elektrában (Fotó: Éder Vera)

Rálik Szilviával az Elektrában (Fotó: Éder Vera)

– Ha megkérdezik tőlem, hol éneklek szívesebben, azt válaszolom, hogy itthon. A budapesti Operaháznak olyan múltja van, amit mindenképpen becsülni és tisztelni kell. Elődeink, a magyar operajátszás nagyjai láthatatlan kövekből építették fel a Házat, ami minket, mai művészeket is kötelez. Minden előadás előtt, mielőtt bemegyek az öltözőmbe, végigsétálok azon a folyosón, ahol arcképeik vannak elhelyezve és erőt merítek művészetükből. Operaházunk sokkal nagyobb tradícióval rendelkezik, mint mondjuk az esseni, amely fel mer vállalni modernebb darabokat, korszerűbb rendezéseket, izgalmasabbnál izgalmasabb előadásokat. Mi előnyben vagyunk, de hogy ezt megtarthassuk, nekünk is haladni kell a korral. A modern magyar zenés színházat gazdag hagyományainkra támaszkodva (és nem megtagadva) kellene megteremtenünk. A hagyományos és a modern operajátszás egyaránt közel áll hozzám, ha a koncepció a zene szellemiségéből indul ki. A legtöbb rendezésben Verdi Traviatáját játszottam, hat különböző felfogásban: korhű interpretációban és teljesen üres színpadon is. De mindegyik előadásnak megvolt a maga varázsa és értéke, mert a dráma mondanivalóját szolgálta. A lényeg, hogy ne langyos állóvíz, ne egy kellemesen eltöltött teadélután legyen az előadás. A XIX. században, a romantika korában a zene az utcára vitte az embereket, ma már nem képes ekkora tömeghatásra a művészet. Most kevesebb új opera születik, helyüket az új rendezések-interpretációk vették át. Általuk lehet az emberekből indulatokat kiváltani és elérni, rálássanak a mindennapi élet mélységeire. A negatív indulatok is felszínre jönnek, de ez a belső megtisztulás része, amely a zene által valósul meg. A művészetnek ma az a feladata, hogy az emberek szemét felnyissa és pozitív irányba formálja nézeteiket. A művészet egyetemességét vallom, Babits Mihály szavaival: „Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l’art pour l’art-ot, sem a naturalizmust, de túlnő mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes.” 

– Ezt leginkább az örök emberi konfliktusokat bemutató tragédiák által lehet elérni. Ezért bár olyan szubrett figurákat is alakított, mint Juliska vagy a Denevér Adélja, igazi területét mégsem a komikus szerepekben találta meg.

A végzet hatalmában Sánta Jolánnal

A végzet hatalmában Sánta Jolánnal

– Egyéniségemhez az összetört, tragikus hősnők állnak a legközelebb. Mikor színpadon állok, úgy érzem, mintha megfoghatatlan mélységekből kapnék erőt. Az előadás előtt lámpalázam van, de amint felmegyek a pódiumra, megszabadulok a feszültségtől és jobban otthon vagyok, mint bárhol máshol. Valami ősi ösztönösség lehet abban, hogy ezt a pályát találtam meg – egyébként testvérem is zenész, ő a Fesztiválzenekar művésze. Az általam alakított szerepek többségében összetett emberi jellemeket ábrázolok. Boldog, fiatal lányokként ismerjük meg őket, mint Margitot vagy Butterflyt, sorsuk azonban egész máshogy alakul, a legmélyebb szenvedések és megdicsőülés között végzik. Csak öt és fél éves kislányom, Rózsika kifogásolja, hogy minden előadás végén „meghalok”. Pályám egyik csúcspontja a Pillangókisasszony, amely mind hangilag, mind színészileg régóta szerepálmom volt, és a tavalyi évadban énekeltem először. Butterfly életén keresztül is egy olyan folyamatot kell bemutatnom, amely a kislánytól a halállal szembenéző asszonyig ível. Egy olyan út, amely hangilag és színészileg egyaránt egy pálya beérését jelenti. Igyekszem minden színét, minden rezdülését kibontani a figurának, s ehhez hozzásegítettek az élettapasztalatok is. 

– A beszélgetés során említette legkedvesebb szerepét, a Bánk bán Melindáját, amelyet az idei márciusi előadásokban is Ön alakított, beugrással. 

Butterfly Bokor Juttával (Fotó: Éder Vera)

Butterfly Bokor Juttával (Fotó: Éder Vera)

– Mindig küldetésnek érzem és ünnep a lelkemnek, hogyha felléphetek nemzeti operánkban és közvetíteni tudom a színpadon Melinda tragédiáját. A mostani előadások is bizonyították, a közönségnek mennyire szüksége van a kultúrájával való közvetlen találkozásra. Melindával talán azért azonosulok legteljesebben, mert Erkel operájának zenéje és nyelvezete a mi hagyományainkban gyökerezik. Szemben egy olasz, német vagy francia szereppel, Melinda magyarul gondolkodik, magyarul fogalmazza meg érzéseit. Minden énekes a saját népének a zenéjét tudja legtökéletesebb módon interpretálni. Ez nemcsak a zenére, hanem az irodalomra is vonatkozik: Márai Sándor fogalmazta meg, minden író a saját nyelvén ír a legjobban. Nem szabad kulturális értékeinket veszni hagyni, lesilányítani. Kodály Zoltán szerint az a nemzet, amelyik saját nemzeti kultúráját nem ápolja, elveszti identitását. Egy Bánk bán-előadás alkalmával is ezt a kincset kell megmutatnunk. Vallom, az egészséges nemzettudat ébrentartásában nekünk, művészeknek óriási a felelősségünk. A magyarság felvállalása azonban nem bezárkózást, a másik gyűlöletét jelenti, hanem a szeretet jegyében nyitottságot más emberek érzéseire, más népek kultúráira. Babits hitvallásának tanulsága számomra is örök érvényű: „Magyar vagyok. De mily balga volnék, ha más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni.”

Hasonló bejegyzések