„Hang, karakter és szerep találkozásából születnek a nagy produkciók” – Alexandru Agache

2009. május 6.

Kolozsvárról indult és bejárta a világot, de ide, a szomszédba, Budapestre mégis csak most érkezett el: decemberben A Nyugat lányában, húsvétkor a Parasztbecsületben hallhattuk a Müpában, az Operaházban pedig Rigolettóként mutatkozik be a Májusünnepen. – ÁDÁM TÜNDE interjúja

Alexandru Agache

Alexandru Agache

Kolozsvárott született, mint meséli: anyai ágon a nagyszülei magyarok, ahogyan a barátai között is mindig sok volt a magyar: Daróczi Tamást említi mint gyerekkori jó barátját. Így aztán főként magyarul beszélgetünk.
Büszke a részben magyar származására és szülővárosára is, amely –- mint mondja – abban az időben egyedülálló volt a világon, hiszen egy városban egyszerre két nyelven is folyt operajátszás, két balett-társulat játszott, és mellette egy filharmónia is működött, így nem volt olyan nap, amikor ne lehetett volna operába menni Kolozsvárott. Egy négyszázezres lakosú városnál ez nagy dolog; Bukarestben például soha nem volt olyan erős a kultúra, mint Kolozsvárott.

Gimnazistaként nem foglalkozott komolyzenével, matematika–fizika tagozatos osztályba járt. Édesapja jogász volt, édesanyja balerina, tehát nem volt zenész a családban. A véletlen hozta úgy, hogy tizenegyedik osztályos korában megismerkedett a házukban egy emelettel feljebb lakó énekessel: Vasile Catana román baritonnal – akinek később kollégája is lett. Az operáról addig semmit nem tudott, a rock, a könnyűzene érdekelte – mint a tinédzsereket általában. A szomszéd énekes bátorítására elkezdett magánúton énekelni tanulni. A Zeneakadémiára csak kétévente lehetett felvételizni, így a gimnázium után nem tudott jelentkezni – több év katonaság következett.

Simon Boccanegra -London

Simon Boccanegra – London

Közben a filharmóniánál kezdett énekelni a kórusban – ez még nem opera volt, ám számára nagyon fontos: itt sokkal többet tanult az éneklésről, mint később a zeneakadémián – mondja.
Az akadémián aztán Alexandru Farcas tanította, és már harmadéves főiskolai hallgatóként debütált a Kolozsvári Román Operában: Az álarcosbál Silvano szerepét énekelte – ennek idén lesz harminc éve. Silvanót sok kisebb szerep követte, majd bemutatkozott az első főszerepben, még mindig főiskolásként: Sharpless szerepét alakította. Utolsó éves akadémistaként több nagy szerep következett gyors egymásutánban: Escamillo, Germont, Valentin, Enrico a Lammermoori Luciában, A sevillai borbély Figarója, Posa márki és a Don Giovanni címszerepe. A Don Giovanni többi szerepét később sem próbálta ki: – A Leporello basszus jellegű szerep, és én bariton vagyok – mondja.

Megnyerte a Puccini-énekversenyt Luccában, ezután jött az első külföldi felkérés Livornóba. Az első jelentős külföldi debütálásának az 1988-as londoni Álarcosbált tekinti – immár Renatóként. Ezután Solti György a saját házába hívta meghallgatásra, és milyen furcsák a véletlenek: éppen ezen a napon kellett beugrania a londoni Luciába – Edita Gruberová és Luis Lima voltak a partnerei. A következő állomás a Szerelmi bájital a milánói Scalában, majd Hamburgban Silvio a Bajazzókban, ahol Toniót Piero Cappuccilli alakította.

Solti kérte fel a Simon Boccanegrára, ebből a londoni produkcióból készült aztán a lemez. A kritika azt írta utána – emlékszik vissza -, hogy egy román és egy magyar együtt zenélt a békéért, amikor ilyen problémák vannak Erdélyben – 1991-ben járunk…

Nem ez volt az egyetlen munkája Soltival: a Budapesti Fesztiválzenekarral készült a Cantata profana, Daróczi Tamással – és ez volt Solti György utolsó lemeze.

Az álarcosbál - Róma

Az álarcosbál – Róma

Nabucco - Arena di Verona

Nabucco – Arena di Verona

– 1990-ben jöttem el Kolozsvárról – meséli. – A forradalom után nagyon reménykedtek az emberek, hogy jobb lesz, de minden ugyanolyan maradt, és különösen a művészek számára volt kedvezőtlen ez az állapot. A kommunizmus után jött a nacionalizmus, és mindenkitől azt várták, hogy állást foglaljon – etnikai alapon. Mindenki utált mindenkit, és ezt nem bírtam tovább. Most már sajnálom, hogy elmentem, de tudom, hogy ha maradtam volna, egész életemben azt sajnáltam volna. Elmentem tehát, Kölnben éltem és bejártam a világot, és megtapasztaltam ennek minden nehézségét. Nagyon fontos, hogy a karrierért ne adja el az ember a lelkét. Amikor kinyílik az ember előtt a világ, és sikereket arat, akkor könnyű szörnyeteggé válni, de a színpadon csapatmunka folyik, egy közös célért dolgozunk, és el kell ismerni másokat, mások tehetségét is – vallja.

– Állandóan utaztam, a színház volt az életem, semmi másra nem volt időm. Szerencse, hogy a zene megőrzi az ember lelkét és a testét is fiatalnak – mivel ez kemény fizikai munka is. A zene mai napig meg tud hatni, olyan nekem, mint egy terápia – állítja.

Meghatározó pillanatokról, színházakról, partnerekről kérdezem: – Ha kedvencet kell mondani: talán London. A közönséggel és a kritikával is nagyon jó kapcsolat alakult ki ott. A Boccanegra után a Traviatában, az Otellóban, az Alzirában, a Luciában és sok más produkcióban is szerepeltem – mondja.

A végzet hatalma - Madrid

A végzet hatalma – Madrid

Feltűnő, hogy csak az olasz repertoár került eddig szóba – és valóban: sem a német, sem az orosz irodalom felé nem kirándult, és a franciák közül is csak a Faustot énekelte. – Német szerepekre sokszor hívtak, de nem vállaltam – mondja. – Wagnert szeretem hallgatni, de más típusú éneklést kíván, mint az olasz repertoár, olasz technikával nem lehet Wagnert énekelni, más pozícióban van a hang, és ha ezeket váltogatjuk, az árt neki. Az orosz nyelvet nem nagyon szeretem, így kimaradtak ezek a szerepek is. Viszont énekeltem Bartókot: a Cantata profana mellett a Kékszakállút is – ezt Miskolcon is. Egyébként Miskolcon debütáltam a Toscában 2006-ban.

Csodálkozom, hogy Scarpia csak ilyen későn került sorra. – Kértek rá sokszor, de féltem tőle – indokolja. – Puccinit énekelni veszélyes, ha a karmester nem tudja visszafogni a zenekart. Ilyenkor sok énekes forszíroz, és ez nem tesz jót a hangnak. Bruno Bartoletti és Stefano Ranzano vezénylése például nekem nagyon pozitív tapasztalat volt, ők mindent komolyan vettek, ami a kottában szerepelt: pianót, mezzofortét…

A Nyugat lánya - Torino

A Nyugat lánya – Torino

Pesten éppen Puccini-szerepben hallottuk először: a Nyugat lánya Rance sheriffjét alakította a Müpában. – Ez egy nagyon férfias, igazi bariton szerep. Nagyon sok szinte impresszionista momentum van ebben a zenében. Mint személyiséget nem szeretem a sheriffet, nem szimpatikus figura, viszont játszani nagyon jó, mert nem unalmas. Ugyanígy szeretem a Gioconda Barnabáját és Jagót, ezeket nagyon jó játszani. A színpadon kiélheti magát az ember olyan dolgokban, amit a hétköznapi életben nem lehet, ezért is vonzottak mindig a negatív szerepek, ezek soha nem unalmasak – mondja.

A Nyugat lányát Torinóban és a Deutsche Operben is énekelte. Torinóban Giancarlo Del Monaco rendezésében játszották (a Metropolitanből hozták át a produkciót); ez nagyon aprólékos, kidolgozott rendezés volt, lovakkal, verekedésekkel, amit kaszkadőrök tanítottak be. Nagyon élveztem – teszi hozzá. – Viszont a berlini rendezést nem szerettem, nagyon modern volt, például Minnie egy lakókocsiban lakott, és valamiféle eladónő volt. A rossz rendezés elveszi az ember kedvét az egésztől…

A tradicionális, klasszikus rendezéseket szereti, de alapvetően két végletet fogalmaz meg: az is rossz, ha a rendezőnek nincs ötlete, és az énekesnek kell improvizálnia; a másik, mostanában divatos véglet pedig az, amikor a rendező minden hanghoz, frázishoz kitalál egy mozdulatot, mert az ária unalmas, ha nem történik közben állandóan valami. Ez megint csak az éneklést nehezíti meg. De a jó rendező megtalálja azokat a dolgokat, amitől nem lesz muzeális egy rendezés, és visz bele fantáziát. – Azt is átéltem már – mondja –, hogy jön a rendező, és olyasmit csinál, minek semmi köze sem a zenéhez, sem a librettóhoz – ezt nem szeretem. Ellenpéldaként említi a Stephen Lawless rendezte San Diegó-i (eredetileg Los Angeles-i) Trubadúrt, ahol nagyon jó ötletekkel sikerült feldobni ezt az egyébként statikus operát – a zene csodálatos, de nagyon nehéz színre vinni, és itt sikerült megmozdítani – mondja.

A trubadúr - Catania

A trubadúr – Catania

Luna figurájáról beszélgetünk: – Luna nem rossz ember, és nagyon szerelmes. Persze féltékeny is, mert reménytelenül szerelmes. De nem gonosz és nem intrikus, hanem egy igazi büszke, spanyol temperamentum – mondja.
– Verdinél Leonóra, Violetta és Gilda is a szerelmi szabadság szimbóluma, de a körülmények nem engedik, hogy boldogok legyenek. Verdi ezeket a darabokat akkor írta, amikor a magánéletében is átélte ugyanezt: sokan kritizálták házasságon kívüli együttélését Giuseppina Strepponival, és ezt lehet tetten érni ezekben a darabokban – mondja.
A Végzet Don Carlosát, a másik „őrült spanyolt” – ahogy nevezi – nem szereti mint figurát, irracionálisnak tartja, hogy Carlos képes tizenöt évig követni valakit, hogy megölhesse, majd a saját testvérét tényleg megöli.

Ha kedves szerepeket kell megnevezni, sorolja a Macbethet, Nabuccót, Rigolettót – ezek a karakterek vonzzák, a „pszichopaták” – ahogy fogalmaz. – Ezekben a szerepekben nagyon széles színészi palettát lehet megmutatni, és ez az éneklést is segíti. Az opera: színház – vallja.

Rigoletto - Párizs

Rigoletto – Párizs

Tovább boncolgatjuk, és kiderül: számára az a legjobb szerep, amelyikben a hang jól érzi magát. De ez gyakran változik: hol az egyik szerep, hol a másik a pálya egy-egy adott szakaszában. – Most nagyon megszerettem a Scarpiát – mondja –, és szerintem nem kell állatot csinálni belőle, ez egy nagyon elegáns figura.

Rigolettót is nagyon szeretem: sokféle hangszínt lehet alkalmazni, különösen a második felvonás Gilda-duettjét szeretem. A Rigoletto nagyon nehéz szerep, mert magas a lágéja, és talán a leghosszabb szerepem – lehet, hogy a Macbeth hosszabb, de az nem olyan magas. Rigolettót harminchét évesen énekeltem először, de nekem azt mondták, vigyázni kell vele, mert nem jó túl korán elénekelni. Nem gondolom öregnek a figurát, de lehet úgy játszani, hogy fáradt, az élet meggyötörte. Ugyanakkor gonosz is: az ő feladata volt, hogy nőket hozott a hercegnek, Monterone lányát is ő hozta, tehát nem csak bohóc volt az udvarban. Ezért is félti ennyire a lányát, mert ő ezt csinálja mások lányaival. És pontosan ezért történik ez Gildával. Szerintem Rigoletto gonosz ember, csak akkor emberibb, amikor a lányával van. De még a lányával is úgy bánik, hogy elzárja a világtól – még ha szereti is, korlátozza a szabadságát.

Nabucco - Arena di Verona

Nabucco – Arena di Verona

Nabucco - London

Nabucco – London

Egy másik apafiguráról, Nabuccóról kérdezem, amely szintén kedves szerepe, mert sokféle játéklehetőséget kínál a gőgös uralkodótól a tébolyodott és a lányáért könyörgő apán át a bűneit bánó királyig. – Ez egy nagy személyiség megalázása, ezért nehéz eljátszani. Hétköznapi a történet: egy olyan ember, aki karriert csinál, magasra jut, és ott elfeledkezik mindenkiről, gonosszá válik – majd a földre kerül, és mindenki leköpi őt. Ezután vagy megbolondul, vagy önerőből talpra áll, de akkor meg is változik: ez történik Nabuccóval is. Ebben az operában nem a bibliai történet adaptációja a lényeges, nem az, hogy mit mondanak szó szerint a librettóban – vélekedik –, hanem az, hogy Nabucco egy ponton azt hiszi, bármit megtehet, felette áll a többi embernek, és ezért lesújt rá az Isten vagy a végzet. Viszont képes elismerni a hibáját, ezért lesz példaértékű a sorsa. Valójában bárkivel, akármelyik hétköznapi emberrel megtörténhetne, hogy egy ilyen csapástól megőrül, de példaértéke attól lesz, attól figyelnek rá, hogy akivel történik, az egy király.

– Macbeth viszont a hatalom megszállottja – és nem bán meg semmit. Legalábbis Shakespeare-nél nem, mert Verdi az utolsó áriában a saját emberségéből ad neki – mondja –, ezért lesz egy kicsit más Verdi Macbethje.

Otello - London

Otello – London

Elmélyedünk a témában: vajon Macbethet mennyire predesztinálja a sorsa mindarra, amit elkövet, rálépne-e a jóslat nélkül is erre az útra? Egyetértünk abban, hogy a mozgatóerő itt a Lady, ő az, aki elindítja a férjét ezen az úton. Macbeth kezdetben papucsférj, csak később nő fel tettes- és házastársához. Ezt a házasságot a hatalomvágy tartja egyben, később már az elkövetett bűnök is – és ami a kezdeteket illeti: Macbeth éppúgy vágyik a hatalomra, mint a Lady, de egyedül gyáva lenne ahhoz, hogy tegyen érte. Alapvető különbség azonban – fogalmaz –, hogy amíg a Lady nagyon racionális figura, addig Macbeth nem az, ő pszichésen nincs teljesen rendben: vizionál, hallucinál. Macbeth katona: egész életében a hazájáért harcolt, ölt embereket, így támadhat egyszer olyan gondolata is, hogy most önmagáért gyilkol – ehhez még jóslat sem kell. Ugyanakkor ez a nép megérdemelte a diktátorát. A diktátorok nem csak úgy jönnek a semmiből, a politikai szituáció teremti meg őket. Végső soron mindenki hibás abban, ami a Macbethben történik.

És ha már szóba került Shakespeare, sorra vesszük másik két drámájából készült Verdi-operát is. – Ford voltam egyszer, de a Falstaffra nem gondoltam még – mondja. A komédia nem áll olyan közel hozzám, a színpadon inkább drámai alkat vagyok. A Falstaff nagyon jó szerep, de nem az én karakterem. Nagyon nagy szerencse, amikor a hang, a karakter és a szerep találkozik, ebből születnek a nagy produkciók – teszi hozzá.

Boccanegra Domingóval - New York

Boccanegra Domingóval – New York

– Jagót nagyon szeretem játszani. Ő egy igazi gonosz, maga az Ördög, aki csak azért él, hogy másokat elveszejtsen. Ugyanakkor róla senki sem gondolhat rosszat a darabban, nem szabad ellenszenvesnek játszani, hiszen mindenki neki hisz: Otello, Cassio, Desdemona… Érdekes – és nem lehet véletlen –, hogy Shakespeare olyan neveket alkotott a darabban, amelyekben szerepel valami ördögi, így DesDEMONa nevében a Démon, OtHELLóéban a Hell (mint pokol). Vajon miért? – kérdezi.

Végül eljutunk a Simon Boccanegrához, akit a legemberségesebb figurának tart, annak ellenére, hogy ő is diktátor volt; és ha nagyon erőltetem, kedvenc szerepének is nevezi. Nagyon szomorú zene a Boccanegra, az a tapasztalata, hogy a közönség nem is kedveli annyira, mint a Trubadúrt vagy a Rigolettót. Őt vonzzák ezek a „kevésbé népszerű” Verdik, A szicíliai vecsernyét is szereti: – Ez egy mély családi dráma, és az apa-fiú kettős az egyik legszebb zene, de közben nagyon nehéz is – mondja. Verdi egyik titka – szerinte –, hogy a publikum magára ismerhet a figurákban – és ezt általában szeretik. Sőt: Verdi azt is tudja, hogy a legfeszültebb pillanatban egy banális zenei frázist használ, hogy utána jöhessen egy nagy robbanás.

Interjúalanyom a szó szoros értelmében vett Verdi-bariton, repertoárjának legnagyobb részét ezek a szerepek alkotják, és amilyen lelkesedéssel mesél szerepeiről, világosan látszik, hogy ezen a pályán is volt néhány nagy találkozás szerep és énekes között.

Tosca Lukács Gyöngyivel - Berlin

Tosca Lukács Gyöngyivel – Berlin

Budapesten most harmadszor fog fellépni – és először az Operaházban, de magyar művészekkel többször is dolgozott már. A karmesterek közül Fischer Ádámmal, Fischer Ivánnal, Kocsár Balázzsal és legutóbb Medveczky Ádámmal. Énekelt Komlósi Ildikóval és Meláth Andreával Kékszakállút, Rost Andreával Rigolettót, Sümegi Eszterrel Toscát, Wiedemann Bernadettel Parasztbecsületet, a korábban emlegetett Cantata profanát Daróczi Tamással, és nem utolsósorban: Lukács Gyöngyivel Álarcosbált, Macbethet, Nabuccót, Trubadúrt, Toscát…

Ám Lukács Gyöngyi már nem csak a színpadon társa. Alexandru Agache immár Budapesten él – és Lukács Gyöngyivel él. Elmeséli, hogy villámcsapásként érte őt ez a szerelem, még a szöuli Macbeth idején, amelyről olvasóink – némiképp rejtjelezve, de – már olvashattak Lukács Gyöngyi naplójában. Szöulból hazatérve már tudták, hogy együtt képzelik el a további életüket – azóta ez egy közös otthonban realizálódott. Nagyon boldogok így, Budapest pedig egy új lakossal, egy világhírű énekessel gazdagodott.

(A fotók a művész magángyűjteményéből valók.)

Hasonló bejegyzések