Gertrudis: Wiedemann Bernadett

Az Operaház kiváló mezzoszopránja visszatérő vendég a Szegedi Szabadtéri Játékokon. 1998-ban Az álarcosbál Ulricájaként mutatkozott be, majd 2003-ban az Aida Amnerisét énekelte itt nagy sikerrel. Idén a Bánk bán Gertrudis királynéjaként láthatta viszont a közönség.  JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

Wiedemann-OLYMPUS DIGITAL CAMERA– Gertrudis már régi szereped, több rendezésben is életre keltetted az évek folyamán. 

– Ez a harmadik produkció, amiben játszom, az Operaházban a Kerényi Imre-féle Bánk bánban debütáltam, majd következett a Káel Csaba-féle változat, és most Szikora János rendezésében énekeltem a szerepet. 

– Melyik színrevitel áll legközelebb a szívedhez? 

– Mindegyikben nagyon jól éreztem magam, mégis nekem külsőségeiben meg formában a Káel-féle verzió tetszett a legjobban. Stílusában az volt a legkorhűbb, mind jelmezben, mind díszletben. De ez nem azt jelenti, hogy csak a hagyományos rendezést kedvelem, támogatom a modern rendezéseket is – persze csak bizonyos kereteken belül. Szeretem, ha egy opera új megformálásban kerül színpadra. Ami érdekesség, hogy a korábbi változatokban Gertrudis egy nagyon kemény asszony, ebben az előadásban viszont kicsit puhább lett a személyisége. Megmutatkozik ez a Melindával való kapcsolatában, és hangsúlyozva van az anyatípus is azzal, hogy megjelennek a színen a gyerekei, akiket megsimogat, pátyolgat. 

– A 2. felvonásban viszont keményebbnek tűnt a királyné, mint más rendezésben, hiszen kardot ránt és vív. Meglehetősen akciódús Gertrudis és Bánk összecsapása. 

– Erre a jelenetre azt mondta Szikora János, hogy a közönség szereti a show-elemeket, és a Bánk–Gertrudis- kettős az operának az egyetlen olyan része, ahol történik valami drámai, ahol végre megmozdul az egész darab. Nem gondoltam volna, hogy kardoznom kell, az biztos! De egyébként örülök neki, mert végre ezt is kipróbálhattam, eddig soha nem volt rá lehetőségem. Persze így egy kicsit nehezebb énekelni, mert nagyon sokat kell mozogni. Gertrudis szólama elég nehéz, nagyon kiélezett magasságok vannak benne, ez talán abból is adódik, hogy az eredeti verzióban drámai szopránra volt írva a szerep, tele C-kkel. Ebből készült a második változat, de elég magas maradt a szólam, az első felvonásban viszont igen mély hangokat kell énekelni. Tehát nagy hangterjedelmű a szerep, több mint két és fél oktáv. 

– Megnehezíti az éneklést a le-föl lépcsőzés is. Nem érzed ettől egy kicsit énekesellenesnek a rendezést? 

– Nem mondanám énekesellenesnek, inkább az a probléma, hogy kevés próba jutott a sok mozgás begyakorlására. Annyira intenzív ez a játék, hogy a jelenet végére elfáradunk Bándi Jánossal, hiszen egyre jobban inspiráljuk egymást, és belelovaljuk magunkat a szituációba. 

– Több kollégád is panaszkodott a hangosításra. Téged nem zavart a mikroport? 

– Nem, habár tudom, hogy az ilyen nagy hangoknál, mint az enyém meg Jánosé, az erősítés néha berecseg, főleg magasságoknál. Szerencsére a mi előadásainkon nem volt semmi probléma a hangosítással. 

– Ebben a produkcióban együtt énekeltél tanítványoddal, Keszei Borival. Milyen érzés volt? 

– Már májusban elkezdtünk Borival a darabon dolgozni, mert négy éve nem énekelte Melindát, ezért fel kellett elevenítenie a szerepet. De azóta nagyon sokat fejlődött technikailag, és a hangja is puhult. Együtt gyakoroltunk, és a próbák alatt is majdnem mindennap dolgoztunk egy kicsit. Szerintem fantasztikusan énekelt az előadáson! Miután már „meghaltam”, ott álltam végig a harmadik felvonás alatt hátul a színpadon, és drukkoltam érte. 

– Sok tanítványod van, hogyan tudod összeegyeztetni a tanítást a fellépéseiddel? 

– Nem is tudom… Hullafáradt vagyok általában! Ha nincs előadásom vagy koncertem, akkor öt-hat órát is tanítok egy nap. Körülbelül húsz tanítványom van, közülük sokan operastúdiósok, illetve már aktív énekesek. Nekik általában akkor segítek, ha versenyre készülnek vagy szerepet tanulnak. Ezek az emberek már tudnak énekelni, csak egyes dolgokat kell velük átvenni, legfőképpen technikailag. De vannak kezdőim is, például Rost Andrea és Harazdy Miklós lánya is hozzám jár másfél éve. 

– Szegeden visszatérő vendég vagy. Szabadtéren szerepeltél már másutt is? 

– Énekeltem már Ausztriában is szabadtéren, Gars am Kampban egy várromszerűségben, és a diósgyőri várban is, A trubadúrban. Utóbbi nagyon érdekes produkció volt, egy amerikai rendező állította színpadra az operát, és három helyszínen játszódott a cselekmény. Volt egy színpad a nézőkkel szemben, egy oldalt, egy meg a hátuk mögött, s mivel minden jelenet máshol zajlott, a nézőknek forgolódni kellett, de nagyon sikeres rendezés volt. 

– Milyen feladatok várnak rád a közeljövőben? 

– Augusztus 31-én a Zsidó Nyári Fesztiválon a Sámson és Delila koncertszerű előadásán Delilát énekelem, partnerem ismét Bándi János lesz. Utána sok hangverseny vár rám, hál’ istennek elég aktív résztvevője vagyok a hazai koncertéletnek. Az Operaházban most kevesebb Verdit énekelek, mert sajnos A trubadúrt és a Don Carlost is levették a műsorról. Így csak az Aida maradt nekem, abból viszont négy előadásom is lesz. 

– Gertrudisra viszont nem vagy kitűzve a következő évadban. 

– Nem, mert most két új beállás lesz, Temesi Mária és Pánczél Éva is debütál Gertrudis szerepében. Két Bánkra kitűztek márciusban, de ezeket a négy Aidám közé rakták be, két-három napos különbségekkel, úgyhogy nem vállaltam. Döntenem kellett, hogy vagy Aida, vagy Bánk, és az Aidát választottam, mert ez maradt az egyetlen Verdi-szerepem. Másrészt nekem Amneris szólama a legnehezebb és legfárasztóbb. Tömény anyag, és sok középmagas hang van benne, folyamatosan fönt kell énekelni. A Bánkban pedig az első felvonásban mély a szólam, tehát nem lehet a két szerepet párhuzamosan énekelni. 

– Wagner-operákban is láthatunk? 

– Igen, fellépek A walkürben és Az istenek alkonyában. Tavasszal pedig egy új magyar Vajda-opera, a Karnyóné címszerepét alakítom.