Mester Viktóriát, Bretz Gábort és Nagy Ervint kérdeztük az Erkel Színház Vajda- és Bartók-bemutatójáról. KONDOR KATA interjúja
Ha esetleg nem tudnám, hogy Mester Viktória és Bretz Gábor régi ismerősök, akkor is néhány perc alatt rájönnék, ugyanis ők ketten ritka összeszokott párost alkotnak. Befejezik egymás mondatait, válaszolnak egymás helyett a kérdésekre. Nem véletlenül, hiszen már zeneakadémista korukban is sokat játszottak együtt, később pedig a Miskolci Operafesztiválon Kékszakállúként és Juditként együtt is színpadra álltak.
„Óriási segítség, hogy ilyen jól ismerjük egymást – mondja Bretz Gábor. – Együtt végeztünk az operaszakon Kovalik Balázsnál. Már az akkori produkciók alatt is sokat segített, ha valaki nagyon jól ismerte a partnerét, mivel így sokkal könnyebb megérteni egymást, sok megoldás szinte automatikussá válik.” Mester Viktória kiegészíti: „Az osztály, amibe mi jártunk, baráti társaság is volt, nagyon sokszor töltöttünk együtt éjszakákat, és a próbaidőszakok alatt reggeltől estig együtt voltunk, a civil nyavalyáink is ismerősek egymásnak. Nagyon fontos a mostani előadás szempontjából is, hogy nem csak a színpadon, hanem emberként is nagyon szeretjük és tiszteljük egymást, ezért is tudunk ilyen jól együtt dolgozni.” Különösen fontos ez A kékszakállú herceg vára esetében, amely egy nagyon személyes darab: „A mű mélyre hatol az emberi lélekben. Ezeket a dolgokat felszínesen nem lehet megvalósítani, és mi képesek vagyunk kihozni egymásból ezeket a mélyebb tartalmakat” – mondják.
Mikor az opera szak és a közös Kékszakállú-előadás óta eltelt időről kérdezem őket, rendkívül lelkesen mesélnek róla – egymás szempontjából: „Gábor azóta százmillió Kékszakállút énekelt, különféle produkciókban vett részt mindenfelé a világban, így benne nyilván érett a szerep – mondja Mester Viktória. – Én viszont azóta nem énekeltem, eltettem a párnám alá.” – „Viszont Viki olyan komoly szerepeket énekelt, mint A rózsalovag – egészíti ki partnernője beszámolóját Bretz Gábor –, és persze más műveket is, ami érlelte a hangját. Én abszolút hallom rajta, és remélem, ő is rajtam, hogy mindkettőnkben sokat fejlődött a darab.” – „És útközben fölnőttünk – teszi hozzá Mester Viktória. – Érdekes, hogy nem tudatosan tettem félre a darabot pont ennyi ideig, de most legalább huszonvalahányszor el fogom énekelni, mert máshol is kaptam hirtelen felkéréseket. A sors, úgy látszik, így akarta.”
A saját mozgástér és a rendezői értelmezés viszonyát illetően már nem értenek teljesen egyet: „Akárhogy akarok mindenféle saját tapasztalatot beletenni az előadásba, a figura a rendezőn múlik –mondja Mester Viktória. – Tehát amikor azt kérdezik, hogy milyen lesz Judit, én csak azt tudom, mondani, hogyan érzem magam: nyugodtabb állapotban vagyok, felnőttebb vagyok, de a Juditom olyan, mint amit a rendező kér. Ez az ő története, akármennyire is akarjuk magunkra húzni. Mi bele tudjuk tenni a magunkét, de az alapkoncepciót ő találja ki.” Bretz Gábor némiképp ellentmond: „Én ezzel szemben azt mondanám, hogy a Kékszakállú olyan lesz, mint amilyen én vagyok, természetesen azzal együtt, hogy a rendező történetébe kell beleilleszteni.”
Az előadások kapcsán Bretz Gábor kiemeli a vizualitás jelentőségét: „Nagyon látványos előadásnak nézünk elébe. Mind a Kékszakállú, mind a vele együtt játszott Mario és a varázsló képi világa nagyon színes, de remélem, hogy a mögötte levő gondolatok is átjönnek majd…”
Szóba kerül, milyen egy estén két különböző darabban szerepelni: „Nem tudom, melyik a nehezebb –tűnődik Mester Viktória, – végigénekelni egy Cipollát, egy főszerepet a Mario és a varázslóban, és utána a Kékszakállút, vagy végigstatisztálni az elsőt és lefáradni…” „… a statisztálásban – fűzi tovább Bretz Gábor, – és utána elénekelni Judit szerepét. Hát, igen, mind a kettőnknek nehéz. De én azért örülök, hogy aktív lehetek az elsőben.”
A Mario és a varázsló kapcsán hamar szóba kerül az egyik címszereplő meglepően rövid szerepe: „Vikinek nagyobb szerepe van benne, mint a Mariónak” – jegyzi meg Bretz Gábor. A Mariót alakító Nagy Ervin be is számol a szerep rövidsége által támasztott kihívásokról: „37 perc hosszú a darab, és nekem az utolsó tíz percében kell megváltanom a világot. De én ezt szeretem benne. Érdekes, speciális időzítés kell hozzá. Viszonylag gyakran filmeztem az életemben, és az ugyanilyen: harminc ember mozog körülötted, és egyszer csak nagyon gyorsan kell kész lenni, öt perc alatt megcsinálni az egész jelenetet. Ezért igényel speciális koncentrációt a filmszínészet. Ez az előadás ilyen szempontból közel áll hozzá, és azért is, mert kamerával vesznek közben. Azért is szerencsés ez, mert nem kell az egész Erkel Színházat átjátszani, hanem olyan dolgokat lehet csinálni, mint a filmben.”
A kortárs mű kérdése valamennyi főszereplőnél előkerül: „Kortárs zenét inkább csak oratorikus művekben énekeltem, operát kevésbé – mondja Bretz Gábor, – de ennek a darabnak csodálatos a zenéje. Amikor azt hallja az ember, hogy kortárs opera, akkor valami hallgathatatlan dologra gondol, ez pedig egyáltalán nem az, sőt, ellenkezőleg.” Mester Viktória helyesel: „Fantasztikus zene” – mondja.
Nagy Ervin saját, korábbi tapasztalatairól mesél: „A kortárs zenével való ismerkedést nem a legprogresszívebb irányzatokkal kell kezdeni. Ha Vajdával kezdtem volna, sokkal hamarabb beleszerettem volna a kortárs zenébe, az idézeteken, visszautalásokon keresztül a zenei posztmodern számomra most vált tapinthatóvá. Ezért nagyon jónak tartom, hogy ezt az előadást játsszuk majd diákoknak is, és megismerkednek ezzel a zenével. Remélem, ugyanakkora öröm lesz nekik, mint nekünk.”
A művész arról is mesél, miben más az ő Mario-figurája, mint amit megszokhattunk: „Amikor megkaptam a szerepet, többen kérdezték is: ne haragudj, nem vagy te egy kicsit öreg Mariónak? Azt válaszoltam, hogy de, abszolút öreg vagyok hozzá, de nekem éppen ez tetszik a felfogásban. Nem egy kamaszkori, ébredő szexualitású fiúról van szó, akiről el tudod képzelni, hogy könnyen befolyásolható, hanem egy kiforrott férfiról, akiből kinézed, hogy sok nője volt, és akár két gyereke is lehet. És őt Cipolla elviszi odáig, hogy megcsókolja. Úgyhogy az én Marióm meglettebb, és úgy mondanám, hogy egy tömbből faragott. Kicsit cinikus, kicsit távolságtartó, mivel az a koncepció, hogy egy új egyházas közegben zajlik a cselekmény, ami nekem nagyon tetszett. Ha belegondolunk, hogy a mai világban ezek az események hol történhetnének meg, akkor eszünkbe juthatnak felvételek Amerikából, ahol az emberek révületbe esnek. És ezt Mario minél távolságtartóbban figyeli, annál erőteljesebb lesz a váltás, ahogyan a hatása alá kerül.”
Bretz Gáboréknak nehezebb a feladatuk: a két darab és a két főszereplő összefüggéseiről kérdezem őket: „Hasonló a két darabban, hogy mindkettő kudarctörténet – mondja Bretz Gábor. – Először Cipolla sikertelensége Marióval, hiszen az a végén lelövi, és utána a Kékszakállú kudarca Judittal. Egyik a férfi-férfi között, másik a férfi-nő között.” További összefüggéseket azonban nem a férfi főszereplő alakjában látnak: „A rendező szerint az én figurám szinte jobban összekapcsolja a két darabot, mint Gáboré – egészíti ki Mester Viktória. – Vannak kis átfedések, a képi megjelenítések nálam néha emlékeztetnek a másik darabra.”
A szereplők sok örömükről számolnak be az előadások kapcsán: „Személy szerint nagyon büszke vagyok arra, hogy Vikivel és a Mario és a varázslóban a többi szólistával, illetve a kórussal együtt részese lehetek az újra megnyílt Erkel Színház első premierjének” – mondja Bretz Gábor.
Nagy Ervin számára egy operában játszani a négy évvel ezelőtti Varázsfuvolában játszott szerepéhez hasonló örömöt jelent: „Örülnék, ha három-négyévente megmártózhatnék az opera világában, mert nagyon felüdít, és szerintem minden prózistának jót tenne. A zene olyan energiákat és olyan aspektusokat nyit meg a színpadi létezésben, amivel a prózában soha nem találkozunk. Még akkor sem, ha például operettet csinálunk, mert az opera más. Ha csak két sort énekelek, mint most is, de ott ülhetek a szimfonikus zenekar közepén, és hallgathatom, ahogy játszanak, ez olyan, mintha generálszervizre mennék, mint egy vérátömlesztés. Szerencse, hogy most sokkal több idő volt a próbákra, mint A varázsfuvolánál, mert ez rövidebb darab. És azért is nagy öröm nekem ez az előadás, mert nagyon jók a kollégák is, például a Cipollát éneklő Bretz Gábor.”
Magáról a darabról így nyilatkozik: „A Mario és a varázslót már húsz évvel ezelőtt olvastam, most pedig még egyszer, és rengeteg észrevételem lett, így, hogy közel tudtam menni a darabhoz, amire nem számítottam.” Ugyanakkor egy színész máshogyan tekint egy operára, mint egy énekes: „A Mario és a varázsló operai kifogalmazása prózista szemmel nagyon aránytalan. Egészen más arányokkal kezeli az opera a belső, lelki történéseket, mint egy prózai mű, de értem, hogy miért. Például más egy csók hossza – még próbálkoztam is, nem lehetne-e megkérni a szerzőt, hogy beleírjon, és hosszabb legyen, de aztán lebeszéltek róla. Jó lesz ez így.”
Fotók: Vermes Tibor