„Fantasztikus ősz van mögöttem” – beszélgetés Kovácsházi Istvánnal

2006. február 22.

A napokban átvett díj és egy közelgő premier, a szerepkörváltás és ennek tapasztalatai – volt miről kérdezni Kovácsházi Istvánt, az Oláh Gusztáv-emlékplakett legfrissebb tulajdonosát. ÁDÁM TÜNDE interjúja

 Kovácsházi_I– Sűrű volt idáig az évadod, aki megfordult az Operaház vagy az Erkel Színház környékén, jó eséllyel találkozhatott veled az előadásokon. És nemrég átvettél egy fontos díjat… 

– Fantasztikus ősz van mögöttem. Nagyon szerencsésnek mondható beosztást kaptam, olyan tempóban jöttek az előadások, hogy nem volt megterhelő számomra végigénekelni ezt az időszakot. Úgy éreztem magam, mintha egy „turnén” vagy egy külföldi vendégfellépésen lennék, ahol semmi másra nem kell koncentrálni, csak az éppen adott előadás-sorozatra. Hiszen amikor egy-egy előadást elénekeltem, nem kellett rögtön próbálni egy másik darabot vagy készülni esetleg egy koncertre. Nem is vállaltam fellépéseket ebben az időszakban, és csak a soron következő operaházi este lebegett a szemem elott, vajon hogyan lehetne még tökéletesebb az előadás, mik voltak hibák, és mi az, amin lehet javítani. Gondolj bele: amikor egy darabot bepróbálunk, majd heteken át azt játsszuk, olyankor összeszokik a társaság, van egy íve a produkciónak, és fokozatosan javulnak az előadások. Hát ilyen érzésem volt most ősszel, amikor jöttek a „blokkok” egymás után: Tosca-előadások után Pillangó-, majd Bohémélet-sorozat. Külön könnyebbség volt, hogy még a szerző is megegyezett, és nem kellett különböző stílusú operákat váltogatva énekelni, ami szakmai szempontból nem is előnyös. Ennek mintegy megkoronázásaként nagyon jólesett, hogy kaptam ezt a díjat. 

– Mikor legutóbb, vagyis majd’ két éve beszélgettünk, akkor Bohémélet-premierre készültél, azóta a Tosca-beállásod is lezajlott. És ha most végignézzük az előadásaidat, Mozart immár kisebbségben marad az olasz szerzők mögött. 

– Ez igaz, sőt kértem a Ház vezetésétől, hogy ha lehet, akkor jövőre már ne tűzzenek ki Cosi fan tutte-előadásra, mert ezt most már nehezebben tudnám olyan szinten teljesíteni, ahogy elvárható lenne.
Mindegyikünknek változik a hangja, és nálam most jött el az idő, amikor el kell gondolkodnom, hogy melyik az a szerep, amit kevesebbet vagy egyáltalán nem éneklek. Viszont, amíg tehetem, mindig szeretnék Mozartot énekelni. A Mozart-éneklés minden problémát azonnal kimutat, és persze segítséget is nyújt, mondjuk egy magas regiszterben történő folyamatos éneklés elsajátításához. Nagyon jó iskola, aminek a következő szerepemben is hasznát veszem.
 

Az Oláh Gusztáv-emlékplakettel

– Mielőtt áttérnénk a következő feladatra, mesélj még a két új Puccini-szerepről! 

– Amikor egy énekes próbálja felépíteni a pályáját, akkor előbb-utóbb találkozik olyan szerepekkel, amelyek nagyobb súlyúak, és az előadás sikere már nagyrészt rajta múlik.
Ezek teljesen más felkészültséget igényelnek mind színészileg, mind énekesi szempontból. Puccini kiváló dramaturgiai érzékkel írta meg a darabjait, és tényleg mindent beleírt a kottába. A helyzeteket csak át kell élni, és szinte működik magától minden. Persze ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de amíg egy énekes odáig eljut, hogy átlényegülten éli a színpadon a cselekményt, hosszú és nagyon nehéz út vezet, valamint sok zavaró tényezőt is le kell győzni. Például legutóbb a Tosca-előadások kapcsán, ahol egy régi rendezést kellett megtanulni úgy, hogy a darab rendezője be sem jött elmondani a saját gondolatait, vagy amikor egy rossz igazgatósági döntés miatt kétféle rendezést tanultunk meg a Bohéméletből, aminek az a következménye, hogy még mindig keverjük a két előadást. Ezen túl kell lépni, de rengeteg energiát elvesznek tőlem, amit másra, mondjuk a jelenetek finomítására lehetne fordítani. Ezekre általában nem marad idő, és így az előadásokon csiszolódunk össze.
 

– Alkalmad nyílt mindkét Puccini-operába úgy beállni, hogy a többi szereplő is új volt, tehát az egész gárda először énekelte együtt a darabot, és azóta is együtt dolgoztok ezekben. Milyen tapasztalataid vannak erről az új gyakorlatról? 

– Nagyon jó ötlet a színháztól, hogy – ha minden szerepre van ember -, az új beállók egy teljes próbafolyamatot végigcsinálnak. Én részt vettem ilyenben is, olyanban is. Amikor egyedül állok be egy szerepbe, és a többiek mind régebbiek, akkor ők már érzik annak az előadásnak a szagát, a ritmusát, és ebbe belekerülni úgy, hogy én viszem a saját elképzeléseimet, megütköztetve a rendezőével, a többi partnerével egy teljesen más feladat, mint amikor olyan énekesek vannak együtt, akik még sosem énekelték a darabot, vagy esetleg csak egy másik rendezésben. Nagyon szeretem ezt a fajta próbafolyamatot, ahol egy-másfél hónapot végig tudok próbálni ugyanazokkal az emberekkel. Ez azért is fontos, mert egy új szerepnél mindig adódnak nehézségek, és egy ilyen próbaidőszak segítséget adhat egy jó produkció születéséhez. Ezt kívánom mindenkinek, és remélem, hogy továbbra is törekszik arra a színház, hogy ha új beállókat keres, akkor ne csak egy ember, hanem egy teljes szereposztás álljon be. 

– A Lenszkij után itt a második szereped, amelyben meghalsz a színpadon. Nagy változás a korábbiakhoz képest? 

– Megadatott, hogy tavasszal Rómában voltam, és akkor már tudtam, hogy énekelni fogom a szerepet. Nagyon sokat segített a helyszín, ott sétálni az Angyalvárban, látni, elképzelni az egészet… Beleborzongtam.
Minden egyes Tosca-előadáson átélem azt, hogy mit jelent puskacső elé állni. Bár az Anyeginben is lelőttek, de ez valahogy más. Nagyon megrázó élmény a nyolc puskacső előttem, ráadásul akkorát szól… – mindig teljesen a hatása alá kerülök. Sokan megkérdezték: nem fáj, amikor elesel? Csak azt tudom mondani: én tényleg majdnem meghalok, hiszen együtt élek a szereppel.
 

– A néző észre is veszi, ha nem tudsz teljesen eggyé válni a figurával… 

– Volt egy vívódásom egy másik szereppel: egyáltalán nem tudtam azonosulni a szereplővel. Hiszen az én természetem nem találkozott az ő természetével, és bebújni egy gonoszabb, egy jellemtelen ember bőrébe nagyon nehéz. Ehhez eszközök, fortélyok kellenek. De talán legközelebb ez is sikerülni fog.
Ugyanis, ha valami hibádzik, ha a szereplőnek nem sikerül aznap estére átalakulnia azzá, akit játszik, akkor eltűnik a varázs. Azt gondolom, mindenkinek van egy aurája a színpadon, és ha ez nem születik meg, akkor a néző éneklő embereket lát, vagy mozgó tárgyakat, de mindannyian érezzük (meggyőződésem, hogy mi, énekesek is), hogy aznap este mi sikerült, vagy mi nem. A közönség reakciójából azonnal lehet tudni.
 

– A közelgő premier kapcsán kikerülhetetlen a kérdés: nem lepődtél meg, amikor megláttad a nevedet a Mesterdalnokok szereposztásában? 

– De igen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Különösen azért lepődtem meg, mert eddigi pályafutásom során semmilyen Wagner-szerepet nem énekeltem, még kisebbeket sem, és akkor megláttam a szereplistámon egy főszerepet: Stolzingi Walthert… Behívatott Petrovics tanár úr, és azt mondta, hogy rám gondolt, mert hallja ezt a hangomban. Javasolta, kezdjek el a szereppel foglalkozni, és hozzátette, hogy a Mozart-iskola segíteni fog nekem, mert ezt nagyon hasonlóan kell énekelni, de nyilván más stílusban, más hangerővel stb. Amikor kiderült a szereposztás, akkor az Operaház egyik fele örült neki, a másik fele elkezdett „temetni”, és arra biztatott, hogy adjam vissza. 

– Olyan vélemények is voltak, hogy ha valami való neked ebben a darabban, akkor az a Dávid. Erre nem gondoltál? 

– Nem. Elkezdtem foglalkozni a darabbal, és láttam, hogy Dávid is egy nagyon-nagyon nehéz szerep, de egyáltalán nem érintett meg. Pontosan értem, miért gondolták így, akik ezt gondolták, hiszen rengeteg lírai szerepet énekeltem, ami hangszínben hasonlítható ehhez a szerephez (pl. Ernesto, Fenton stb.). Valószínűleg nem énekeltem volna el, mert az én olvasatomban egy kiváló karaktertenor kell hozzá, mint ahogy a régi előadások is ezt mutatják. Ellenben Walther nagyon magával ragadott. Úgy voltam vele, hogy akkor vagyok bölcs, ha azzal a szereppel, amit kaptam, és amelyik ráadásul tetszett és meg is érintett, elkezdek foglalkozni. Nagyon tiszta zene. Elkezdtem tanulni, és arra gondoltam, hogy ha a tanulás során bármi probléma adódik, nem kényelmes, nem jó a hangomnak, akkor én leszek az első, aki visszaadja a szerepet.
Tavaly májusra megtanultam az egészet kottából, két korrepetíción végigénekeltem elejétől végéig, szinte megállás nélkül, és azt tapasztaltam, hogy nem fáradtam el benne. Olyan érzés kerített hatalmába, amit még nem nagyon éltem át szerepekkel. Majd hosszú szünet után újra elővettem, és nagyon jót tett, hogy pihentettem 3-4 hónapig. Egész másképp nyitottam ki most a kottát, amikor már nem a tanulásra kell összpontosítani, hanem tudok a szereplővel foglalkozni, azzal a lélekből való énekléssel, amelyet ez a darab megkíván. Nagy várakozással készülök rá, és minden gondolatával, mondatával együtt élek, már a tanulásnak ebben a fázisában is. Eldöntöttem: el szeretném énekelni, és úgy érzem, találkozni fog az én személyiségem és a Stolzingi Walther.

Hasonló bejegyzések