„Fantasztikus énekesekkel szerepelhettem”

2015. június 11.

Már el sem tudnánk képzelni nélküle a Wagner-napok Ringjét, ám azt talán kevesen tudják róla, hogy egész pályáját opera-közreműködőként kezdte. A Művészetek Palotájában Logét alakító táncművésszel, Gantner Istvánnal KONDOR KATA beszélgetett.

Jay Hunter Morris és Gantner István a Siegfriedben (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Jay Hunter Morris és Gantner István a Siegfriedben (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

– Hogyan kerültél a Wagner-napok előadásaiba?

– 2007-ben indult a Ring, de akkor még csak A Rajna kincsét és A walkürt mutatták be. Nekem a második évben, 2008-ban szólt Vida Gábor, aki a Siegfried és Az istenek alkonya koreográfusa lett, mert én éppen a Nemzeti Színházban dolgoztam a Vesztegzár a Grand Hotelben című előadásban. Azt mondta, az a táncos, aki korábban szerepelt, nem tudja vállalni, és kérdezte, volna-e kedvem megcsinálni mind a négy előadást, bár a két későbbiben már nem szerepel Loge, A walkürben is csak hivatkoznak rá. Így ragadtam benne, és már hatodik éve csinálom. Ebben a produkcióban nincs olyan fantasztikusan nagy táncos feladat, inkább a jelenlétet kell erősen alátámasztani.

– Mit tudtál a produkcióról, amikor fölkértek rá?

– A Ringet korábban nem láttam egyben. Az Operában inkább a Tannhäusert néztük, meg a Trisztán és Izoldát, a Lohengrinben pedig gyerekként szerepeltem. Még élt Christian Martin Fuchs, a dramaturg, és a próbák folyamán elmondták, mi az elképzelésük: a tüzet jelképező Loge megszemélyesítője végigmegy az egész Ringen. Az első két rész koreográfusa, Teresa Rotemberg hagyta, hogy teljesen a magam habitusára alakítsam a szerepet. Meggyőződésem, hogy nem lehet minden alakítást egy kaptafára csinálni, főleg, ha a koreográfia ezt megengedi.

– Mit gondolsz Loge karakteréről? Hogyan közelít meg egy táncos egy karaktert?

– Loge mindig résen van, figyel, segíti az eseményeket, ilyen vagy olyan irányba. Az istenek alkonya legvégén, Brünnhilde jelenetében nagy empátiát igényel a szerepe. Ott nekem kihívás volt úgy állni az üvegfal előtt, hogy közben majdnem fél óra alatt fordulok csak meg. Nagyon kis részletekben, de jelenlétben végig együtt Brünnhildével, attól kezdve, hogy megjelenik az elején, elindul, énekel, és amíg eljut odáig, hogy belép a tűzbe.

Ahogy egy táncos idősödik, már nem úgy mozognak az ízületei, mint húsz évvel azelőtt, de egy csomó rutin és érzelmi tényező megjelenik, azok sok mindent tudnak pótolni. Nagy trükköket nyilván nem lehet csinálni hatvanöt éves korban, épp elég a lépcsőn lemenni. (nevet)

– Milyennek látod te táncosként a Müpa Ringjét?

– Egyrészt fantasztikus énekesek szerepelnek benne, pont tegnap említettük Cornelia Kallischot, aki Erdát játszotta, aztán Linda Watson, Matti Salminen is nagyon jó volt; Christian Franz minden évben jön, de gyakran érik az embert meglepetések is. Jó élmény hallani őket, meghatja az ember fülét. Mindig csodáltam az énekeseket, nem kis feladat végigénekelni egy Wagner-művet.

Csodálkozom a nézőkön is, voltak itt már Új-Zélandról, csak ezért az előadásért. A Wagner-őrültek képesek a világ másik végéről eljönni, ha megy a Ring. Úgy néz ki, a jó pár év alatt sikerült rangot elérni a produkciónak.

Gantner István (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Gantner István (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Persze más egy ilyen félig szcenírozott előadás, mint amikor eszközök, jelmezek vannak. Nekem kényelmes, hogy egy ruhában kell végigcsinálni. Nem kell annyit öltözni, ami táncosoknál őrület, folyton föl-le ráncigálni a jelmezt. Örülök, hogy ezt most megúsztam. (nevet)

– Milyen a viszonyod a produkció énekeseivel, mennyire kell törődnötök egymással?

– Emlékszem arra a jelenetre Az istenek alkonyának végén, amikor Christian Franz Siegfriedként meghal, és előtte leveti a zakóját. Ilyenkor valahogy megérzi az ember, mit kell csinálni, és amikor nyúl a kezével, ő is azt teszi. Ha valaki igazán ott van a jelenetben, nem kell túlmagyarázni, pontosan megkötni, hogy mit kell csinálnia. Az énekes se egyformán játssza el mindig, muszáj reagálni rá. Ha változik valami, föltalálja magát az ember, és mást csinál. Nem lehet mereven ragaszkodni az eredetihez. Táncban talán azért könnyebb, mert ha úgy adódik, lehet egy kicsit improvizálni.

– Említetted, hogy gyerekként szerepeltél a Lohengrinben. Hogyan indult a kapcsolatod az opera műfajával?

– Klasszikus operák betéteit még a Balettintézetben táncoltam, a legkorábbi Wagner-szerepem Gottfried volt a Lohengrinben. De az első opera, amiben szerepeltem, azt hiszem, a Hunyadi volt. Már akkor nagy élmény volt, hogy olyan énekesekkel szerepelhettem együtt, mint Székely Mihály, Osváth Júlia vagy Delly Rózsi, fantasztikusak voltak. Székely a Parasztbecsületben Alfio bácsi volt, mi, gyerekek, meg ott ugráltunk körülötte, és kaptuk tőle az almát. És nem tudom, volt-e még olyan Izolda, mint Delly Rózsi. Házy Erzsébetben pedig a csodálatos hangján kívül azt is értékeltük, hogy milyen csinos, nőies. Réti József csodálatos Mozart-énekes volt, és Gyurkovics Máriától van is egy lemezem. Mind nagyszerűek voltak, és akkor Simándy Józsefről még nem is beszéltünk…

Iréne Theorin és Gantner István (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Iréne Theorin és Gantner István (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

– Miben szerepeltél velük?

– Ki tudja már azt pontosan, ennyi idő után! Ez még a hatvanas években történt. Delly Rózsi a Sába királynőjében énekelt. Szerepeltem még a Rigolettóban és az Aidában is. Abban imádtam Komlóssy Erzsébetet, de szuper Carmen is volt. Akármikor mentünk az Operába, mindig világszínvonalú művészek léptek föl, mert nem engedték őket ki külföldre. Ez volt a magyar közönség szerencséje. Most is vannak jó énekesek, bár már nem járok annyit, még balettra sem. Nehéz bejutni, mindenhova szakmai jegyet kell kérni, már ha egyáltalán adnak. Nem is beszélve arról, hogy azok a táncosok, akiket ismertem az Operában, már mind nyugdíjban vannak.

– Szerepeltél egy operafilmben is, Mundruczó Kornél Johannájában.

– Eredetileg egy énekes játszotta volna a májbeteget a filmben, de neki a szerep szerint le kellett volna vetkőznie, és nem volt hajlandó. Mundruczó Kornélnak valaki ajánlott, aki látott táncosként, akkor ő szólt nekem. Örülök, hogy szerepeltem benne, Kornél fantasztikus rendező, nagyszerű instrukciókat adott, de nem csak ő, nagyon jó volt az operatőr, Nagy András, és az egész stáb. Cserna Ildikó volt a főnővér, Tóth Orsi meg a főszereplő. Fönn, a Hárshegyen, a Pszichiátriai Intézetben dolgoztunk, jó depressziós hely. De az egy kortárs opera volt.

– Nagyon sokféle produkcióban vettél részt, színházi, illetve kevert műfajú előadásokban.

– Már több mint húsz éve nyugdíjban vagyok. Előtte huszonöt évig táncoltam a Honvéd együttesben, bár annak idején felvételiztem a Szegedi Balettba is, és kaptam Imre Zoltántól egy levelet (a mai napig megvan), amiben megírta, hogy felvesznek. Én fehérvári vagyok, azt gondoltam, Szeged messze van, ezért elmentem a Honvédba, és oda is fölvettek. Nagyon jó táncosok voltak az együttesben, sokoldalúan képzett néptáncosok, és sokan jöttek a Balettintézetből is. Dönteni kellett, és végül ottmaradtam, nem bántam meg. Mindez 1967-ben történt. Akkor nagyon ment a Honvédnak, majdnem minden műsort ők csináltak, évekig jártunk külföldi operett-előadásokra, fesztiválokra is. Kiváló táncszínházi előadások készültek Novák Ferenc rendezésében és koreográfiájával (Magyar Elektra, Antigoné, A helység kalapácsa, Ludas Matyi), ami igazi reveláció volt a szakmában. Amikor a Győri Balett alakult, sokat dolgoztunk velük is, ekkor ment a Planéták, a Jézus, az ember fia, A szarvassá változott fiak.

’92-ben mentem nyugdíjba, pont akkor jött ki a rendelet, hogy nem csak a színházban dolgozók, hanem bárki profi táncos elmehet huszonöt év után. Ezt sajnos néhány éve megszüntették, pedig nem lehet mindenki koreográfus vagy balettmester. Ahhoz például elhivatottság kell, hogy valaki gyerekeket tanítson. Felnőtteknek a megfelelő képzéssel bárki le tud vezetni egy tréninget, de más egy gyerekkel foglalkozni, kínozni – mert hát mi mindent csináltunk a Balettintézetben… Meg is van az eredménye, le vagyunk rombolódva.

Tűzvarázs - Loge: Gantner István (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Tűzvarázs – Loge: Gantner István (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Azt mondják, képezni kell magad más irányba is. De ha benne vagy a szakmában, nincs arra időd, hogy egy másik foglalkozást kitanulj. Voltak olyan kollégáim, akik főiskolára jártak, de mi mentünk helyettük táncolni, amikor vizsgára készültek. De ha el is végezte, utána még tíz évig táncolt, addigra pedig az a diploma már nem sokat ért.

Amikor én nyugdíjba mentem, már jöttek a Balettintézetből az új évfolyamok, gondoltam, majd ha hívnak, akkor hívnak. Hál’ Istennek, szerencsém volt, minden évben akadt valami munka számomra, és az az érdekes, hogy mind másfajta. A Közép-Európa Táncszínházban játszottuk a Liszt Ferenc boldogságos pokoljárása című előadást. Mindig voltak prózai dolgok is, sokat dolgoztam Horváth Csabával, aki a Honvédban volt kollégám, először a Sámán Színházban csináltuk a Duhaj című produkciót, majd később az Alkonyodót. A ForteDanse társulattal ment A fizikusok, Isteni vidékek, később a Nemzeti Színházban a Vesztegzár a Grand Hotelben, a Peer Gynt és a Mester és Margarita.

– Annyit emlegeted a nyugdíjat, hogy muszáj megkérdeznem: hogy tud egy táncos ilyen sokáig formában maradni?

– Most már hiába szeretnék virtuóz táncos dolgokat csinálni, azon az ember túl van. Azt húsz-harmincéves koromban tettem, és a mindennapi kemény tréninget, amit nem lehet kihagyni. Nem lehet mindenben zseniális az ember, de jó egy kicsit mindenbe belekóstolni. Manapság több a lehetőség is. Régen a Balettintézetben csak balett-, néptánc-, meg társastáncképzés volt, azt se tudtuk, mi az a Graham vagy Limón-technika, nem mehettünk sehova, jó, ha egy filmet láttunk.

Az istenek alkonya - zárójelenet. Loge: Gantner István (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Az istenek alkonya – zárójelenet. Loge: Gantner István (fotó: Kotschy Gábor / Művészetek Palotája)

Ma már a táncosok mehetnek külföldre. Minket annak idején nem engedtek, sokan turistaútlevéllel mentek ki, aztán kinn maradtak. Most lehet castingokra járni, de nehezebb bejutni valahova, mert rengeteg jó táncos van a világ minden tájáról, akkor pedig még nagyon jó neve volt a magyar képzésnek. Arról nem is beszélve, hogy nekünk megvolt az a szerencsénk, hogy státuszban voltunk, csak annyi volt a dolgunk, hogy táncoljunk. Most folyton rohanni kell, darabra szerződni, ha lemegy az előadás, az embernek nincs munkája, közben tréningezni is kell… Az idő pedig múlik, mert a táncosnál már egy év is kettőnek számít vagy háromnak. Amit most meg tudsz csinálni, nem biztos, hogy a következő évben is megy még.

Én mindenkit lebeszélek arról, hogy táncos legyen. Aki meg elmegy, az úgyis elég elhivatott ahhoz, hogy csinálja. Csak úgy lehet, elszántan, önmarcangolón. Annyi csalódott ember van a szakmában, mert nem lehet mindenki szólista, de igenis szükség van a közkatonákra, kellenek a megbízható karaktertáncosok is. Nem olyan könnyű a karban sem jó táncosnak lenni, ott megmutatni, hogy te is egyéniség vagy, attól függetlenül, hogy nem egyedül vagy a színpadon. És már színészek is elmondták, hogy akármilyen kis szerepből ki lehet hozni valamit, ha az ember úgy nyúl hozzá.

Fotók: Kotschy Gábor, Posztós János / Művészetek Palotája