„Ezek az én kincseim… használd!” – Beszélgetés Pitti Katalinnal

2009. február 12.

Nyáron Marica grófnő a gyulai Tószínpadon, ősztől a Nyugat-magyarországi Egyetem docense. Teli van energiával: szabadidejét unokájának, Barnabásnak szenteli. Születésnapja és a karácsonyi ünnepkör idején különösen sok felkérése volt. Ádventi koncertjén mi is jártunk a Budai Művészházban. FÜLÖP KÁROLY és JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

Pitti

Pitti Katalin (Fotó: Fülöp Károly)

– Pitti Katalin 1998-ban ünnepelte művészi pályafutásának 25. jubileumát. Azóta tíz esztendő telt el, mondhatjuk tehát, hogy a mostani a 35. évforduló a művészpályán. Mivel ünnepli?

– Hogy mivel ünneplem? Munkával, rengeteg munkával. Nagyon sokfelé járok az országban műsoraimmal: kialakult ária- és dalestem van nemzetközi szerzőktől, amiben mindent eredeti nyelven éneklek, van egy kb. kétórás Kodály-estem, amelynek az első felében Kodályról tartok előadást, idézek az írásaiból is, az est második felében pedig éneklek tőle. Továbbá van olyan magyar estem, ahol az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve dalokon, operán, operetten keresztül egészen a musicalig különféle műfajú művekből adok elő részleteket. Az a capella-estem gondolata onnan adódott, hogy sok olyan helyre is meghívnak, ahol nincs hangszer, s így kíséret nélkül kell énekelnem. Ez nem lehet akadály, a hangszer a torkomban van, hát persze, hogy énekelek! A programban versek és dalok váltakoznak. Elég sok népdalt tudok, de mindig rá kell jönnöm, hogy még nem eleget. Ezért kutatok, tanulok újakat; sok szép régi kötetet vásároltam, amelyekben gyönyörű népdalok vannak, olyanok, amelyeket soha nem hallottak, nem az általánosan ismertek, és én ezeket tanulom mostanság. Mindezek mellett természetesen vannak templomi koncertprogramjaim is.

– Nyáron hosszú idő után újra, egész estés színpadi darabban láthattuk. Két estén újból magára ölthette Marica grófnő jelmezét. Milyen érzés volt ismét a nagyoperett címszerepében?

Nedda az Önarckép című portréfilmből (Fotó: Komáromy Gábor)

Nedda az Önarckép című portréfilmből (Fotó: Komáromy Gábor)

– Nagyon jó! Gyulán, a tószínpadon játszottuk a darabot. Remek, nagyon édes társaság jött össze, és nagyon nagy örömömre volt ez a szerep… Ez egy remek szerep! Nagyon jó lehetőséget nyújt egy nőnek, aki nőként éli az életét – vagy szeretne nő lenni az életében, ha hagyják – mindamellett van mit énekelni benne, de fölkészültem rá, és örömmel játszottam. 

 Sokszor lép fel jótékonysági rendezvényen is. Hogy fér bele az idejébe?

– Úgy gondolom, hogy – először is – megtiszteltetés, ha rám gondolnak; s ahová hívnak, ott pont azokra az energiákra van szükség, amiket én tudok adni, ezt hiszem és vallom. Ugyanakkor az ember gyakran azzal küszködik, hogy ha nincs fizetős munkája, akkor a rezsijét sem tudja kifizetni. Számtalan olyan eset van, hogy a koncert elmarad, a tárgyhéten mondják le, mert nem kapják meg rá a támogatást, a pályázaton nem nyernek rá pénzt. A művészet, a művésztársadalom megbecsülése ma ennyi. Elképesztő állapotok!  A Maricát is szinte jelképes összegért énekeltem. Egy főszerepet! Azt mondják ma, hogy az a versenyképes, ha a magas színvonalat olcsón adjuk…  De nekem, Pitti Katalinnak, mit adnak olcsóbban? Az operaházi szakmai nyugdíjam a rezsire sem elég. Ezért nemrég belekezdtem egy üzleti vállalkozásba, hogy megéljek, s hogy meg tudjam teremteni azt a biztos anyagi hátteret magamnak, amivel további művészi terveimet megvalósíthatom.

Traviata Melis Györggyel (Fotó: Mezey Béla)

Traviata Melis Györggyel (Fotó: Mezey Béla)

 Külföldön, ahol énekesnők ilyen pályát futottak be, mint Ön, vígan megélnek a nyugdíjukból, a szakmai tanácsukat kérik… Foglalkozik-e tanítással?

 – Tanítok, de abból sem lehet megélni… Egy éve indult Csányi László és Botka Valéria egykori otthonában egy zeneiskola, amit leányuk, Csányi Valéria hozott létre. Az alapítványi iskolaként működő művészházban hangszeres és énekoktatás, kézművesség, továbbá torna a fő tantárgyak. Eldöntöttük, hogy mindenkit tanítunk, aki nálunk szeretne tanulni: nem nézzük a képességeket, aki énekelni szeretne, az itt lehetőséget kap. Tudósok ugyanis kimutatták, ha valaki énekel, akkor az életenergiái sokasodnak. Én azt kívánom, hogy énekeljenek az emberek, mert az éneklés felemeli a lelket, erőt ad, energiát, amit megoszthatunk másokkal is. Nehéz feladat a tanítás, mert mindegyik tanítvánnyal egy óra intenzív munkát folytatok, ami a nap végére minden energiámat felemészti.

Most ősszel pedig fölkértek docensnek a Nyugat-magyarországi Egyetemre, Szombathelyre, ahol a zenei tanszéken Kertesi Ingriddel tanítunk, mindketten kaptunk kilenc-kilenc növendéket. Nagyon örültem a felkérésnek, de Valika iskolájában már tapasztaltam, hogy igen kemény munka lesz. Így most keddenként Budán tanítok, onnan utazom este Szombathelyre, ahol másnap az egyetemen tanítok fél 9-től este 6-ig, aztán vonattal vissza, és kb. éjfélre érek haza Tahiba. Csütörtökön megint tanítás…

Desdemona szerepében az Otellóban (Fotó: Mezey Béla)

Desdemona szerepében az Otellóban (Fotó: Mezey Béla)

 Visszatérve az évszámokra: honnan számítja pályája kezdetét?

 1973-tól számítom; azon a tavaszon született az én leányom, akit úgy vártam, mint a Messiást az életembe. Ősszel volt az első nyilvános koncertem: az akkor remek Bakfark Consorttal léptem fel, régi dalokat és a régi irodalmat énekeltem velük, nagyon nagy örömmel. Szintén akkor ment – ugyancsak a Radnóti Színpadon – az Ó, Éva, Éva című, a nőket dicsőítő, gyönyörűséges irodalmi program, amelyben Latinovits Zoltánnal, Váradi Hédikével lehettem egy színpadon. Már ez is a nyilvános megmérettetéseim közé tartozott. Akkor én már zeneművészeti főiskolás voltam, másodéves, ugyanis az 1972/73-as tanévben kezdtem tanulmányaimat, előtte három évig jártam a konzervatóriumba, Sík Olga tanárnőhöz, és a Zeneakadémián dr. Sipos Jenőnél kezdtem az életemet.

– 1977-ben a legendás Otello-film tette ismertté széles körben, s rögtön a legnagyobbakkal dolgozhatott együtt: Simándy Józseffel, Melis Györggyel, Ferencsik Jánossal, Horváth Ádámmal. Hogyan került bele ebbe a produkcióba?

Otello Ferencsik Jánossal, Melis Györggyel, Berkes Jánossal és Melis Györggyel (Fotó: Mezey Béla)

Otello Ferencsik Jánossal, Melis Györggyel, Berkes Jánossal és Melis Györggyel (Fotó: Mezey Béla)

– Eredetileg Sass Sylvia énekelte volna Desdemonát, de az Otello-film felvételének időszakát nem tudta egyéb kötelezettségeivel összeegyeztetni, ezért másik Desdemonát kellett keresni. Akkor jó néhány, már pályán lévő énekesnőt meghallgattak – én meg végzős voltam abban az évben, a Zeneakadémia ötödéves hallgatója –, így engem is meghallgatott Ferencsik karnagy úr. Rettenetesen féltem. Sőt az első előéneklésre Ferencsik egy nappal a megbeszélt időpont előtt úgy hívott be, hogy „Na, elindult már?” Kapkodtam, gyorsan beskáláztam, remegett kezem-lábam, gyomrom, úgy mentem a próbaéneklésre. A próba első felében a mester nagyon kemény volt velem, de álltam a sarat, s aztán a második felében kedvessége mutatta, hogy elégedett velem, és végül mellettem döntött. A hangfelvétel során is megdicsért,  tehát elfogadott engem, noha nagyon kezdő voltam.  Akkor énekeltem életemben először karmester kezére! A Magyar Rádió 6-os stúdiójában  mindig este 10-kor kezdődtek a felvételek, és éjjel kettőig dolgoztunk ott. Remek felkészítő tanáraim voltak Patkó József tanár úr és Péter Szabó Anikó személyében, akik végtelen nagy odaadással tanítgattak, és próbálták meg belőlem előhívni, hogy az egyéniségemre rátalálhassak. Áldom mindkettejük munkásságát, amivel később is segítették pályámat.
Így történt ez… Meg kell mondanom, hogy az Otello mai napig egy olyan film, olyan munka számomra, ami ma is bátran vállalható. Az ember sokszor, ha meghallgatja régi munkáit, azt mondja, hogy „Úristen, ezt ma már egész másképp csinálnám…”, és hallja a hibákat benne; mert mindig azt hallgatja, hogy mit csinált benne rosszul.  Néha azonban akad olyan felvétel, amire azt mondja, hogy „Hmm, ez egész jó volt, jé… !”

 Mennyire szigorú önmagához?

Manon 1990-ből

Manon 1990-ből

– Nagyon! Maximalista vagyok, ami nem mindig jó, mert ha magammal az vagyok, akkor másokkal is, és nem biztos, hogy azt mások kedvelik.  És ahogy én magamat mérem, úgy nem mérhetek mást.
Ha egy főszerepet rám bíznak, számomra hatalmas felelősség, de nem biztos, hogy minden partner ugyanolyan felelősséggel készül fel a saját szerepére. Minden szerep mélységét csak úgy mutathatjuk meg teljességében, ha a partner is együttműködik velünk. Tehát csapatmunkáról van szó, és aki erre alkalmatlan, azt be sem engedném a színpadra. Mert az operajátszás magas intelligenciaszintet követelő és nagyon sokrétű munkát kívánó, a legösszetettebb énekes-hangszeres-fizikai-szellemi együttműködés. Ez nem játék! Fizikailag teljes kondícióban kell lenni, szellemileg-lelkileg is; és ha technikailag is ki van dolgozva a szerep, csak akkor szólalhat meg a gondolat, a lélek. Csak így érezheti magát a művész abszolút szabadságban a színpadon, teheti azt, amit akar, persze tisztelve a közös munka lerakott pilléreit a rendezésen és a karmesterrel megbeszélt zenei ízlésen belül. Mert még ugyanaz a művész sem játssza és nem énekli el kétszer egyformán ugyanazt a szerepet. Hát még akkor mennyi variációs lehetőség van, amikor mások éneklik ugyanazt! Ettől csodálatos az egész! Mert mi magunk is változunk állandóan. Az életben rengeteg hatás éri az embert, mindig új szerepeken gyúrja át magát, ennek megfelelőn új dolgokat kell magából kibányásznia, fölfedeznie és beépítenie a szerepeibe.

Boleyn Anna (Fotó: Szilágyi Gábor)

Boleyn Anna (Fotó: Szilágyi Gábor)

 – Honnan ez a fegyelmezettség?

– Édesapámtól egy örök életre kaptam útravalóul, hogy „Fiam, az a tiéd, ami benned van; mert egyik percről a másikra elveszíthetsz mindent, és akkor sem áll meg az élet!” Nekik elvették mindenüket, és földönfutóvá tették az egész családot, anyai–apai ágon egyaránt; anyai nagyszüleimet tömegsírba lőtték az oroszok… Rettenetes sorsú család, borzalmas tragédiák sorozatai! És mire tanít mindez? Hogy talpra kell állni, és élni kell, és dolgozni kell. Apám azt mondta, hogy amit csinálsz, fiam, azt csináld nagyon, vagy ne csináld! De amit csinálni kell vagy tanulni, amit tanítanak, azt tanuld nagyon! Hogy legyen a tiéd! És így is tettem: orosz-angol szakos voltam, mind a két nyelvet jól beszéltem.

Konzisként meg főiskolásként én a családom támogatását sohasem élvezhettem, édesapám nem örült annak, hogy ezt a hivatást választottam, így mindig nagyon keservesen – s ahogy most valójában visszatekintek az egész életemre – az ellentétes akciók dacára is azt kellett csinálni, ami nekem hívást jelentett, amerre mennem kellett. Szorgalmas diák voltam, de édesapám meg is követelte tőlem, áldassék érte a neve… Ő nagyon szigorúan nevelt minket a húgommal, de az életre nevelt! Édesapám… szegény már oly rég odaát van, 65 éves korában halt meg…! Édesanyám viszont még hála Istennek aránylag jó egészségben közöttünk van.

A köpeny Georgette-je

A köpeny Georgette-je

– A Bajazzókat is édesapjának énekelte a Budai Várban…

– Édesapám temetése napján volt az előadás. Nem mondhattam le, mert egyedüli szereposztásban voltam.  A halotti tor után, a gyász közben ilyen lelkiállapotban kellett kiállnom énekelni, pedig beskálázni alig tudtam, és tiszta görcs volt mindenem, mégis szép, ihletett előadás jött létre. 

– Az egyik kritika azt írta, Nedda szerepében Pitti Katalin olyan volt, mint egy görög sorstragédia hősnője… Az Otello mellett jöttek aztán az operaházi szerepek, kezdetben olyanok, mint Mozart Idomeneójában Ília…

– Azzal nagyon megjártam! Az előadást a Fischer Iván—Ascher Tamás-páros jegyezte, és a háziszínpadon próbáltuk. Állandóan azt az instrukciót kaptam, hogy még kevesebb hanggal énekeljek, halkabban… Amikor kimentünk a nagyszínpadra, ott is még pianót és pianissimót kértek tőlem. Nyilván azért, mert Idamante – akit Csengery Adrienne énekelt –, vagyis a férfi mellett nyilván egy halk, törékeny hangnak kellett szólnia lányként. Aztán az előadás után olyan kritikák jelentek meg rólam, hogy kis zöngétlen hangom van, szóval az énekesi kvalitásaimat is megkérdőjelezték. Egyébként a darab szerintem alkalmatlan a színpadra, igaz, a furcsa rendezéssel meg lett erőszakolva, így végül megérhette azt az összesen 16 előadást, amire ki lett tűzve.

– Úgy tudom, az Idomeneo-sorozat közben került sor egy Traviata-beugrásra.

Violetta

Violetta

– Igen, két Idomeneo-előadás között. Sass Sylvia akkor disszidált Angliába, s csak onnan küldött értesítést, hogy nem jön haza, így az előadásaira keresni kellett valakit, aki beugrik. Ő akkor azt javasolta, hogy a Traviatát én énekeljem, s akkor szóltak nekem.  Délelőtt kértek fel, így aztán egész nap a szereppel kellett foglalkoznom.

– A főiskoláról már tudta a szerepet? 

– Tudtam. Az előzményekhez tartozik, hogy a Traviatát Varsóban énekeltem először olasz nyelven, s azt az előadást  is elfoglaltságai miatt Sylvia adta át nekem; azt mondta, hogy van egy fiatal, nagyon tehetséges énekesnő, ő énekelje el. Hát olyan boldogság volt, hogy azt nem tudom elmondani! Kelen Péterrel és  Németh Gáborral – aki a Germont-t énekelte – Koncz Tamás dirigálásával –, így voltunk mi négyen Varsóban.

Tehát tudtam magyarul is, olaszul is; ilyenkor az mindig úgy van, ha két nyelven tudod, az olyan, mintha semmilyen nyelven sem tudnád, mert hirtelen egyiken sem jut eszedbe a szöveg… Szóval gyakorolni kell, át kell gyúrni, mert mind a két nyelven más darab. Mások a vokálisok, mások a kötések, másképp kell felépíteni sok helyen, és arra külön figyelni, hogy az olaszban hol kell levegőt venni, a magyarban meg máshol, mert más a fordítás, közben a frazeálásra vigyázni, az eredetit tiszteletben tartani – a szerző óhaját megtartva –, közben a magyar prozódia másképp kívánja. És mindemellett, minden darab eredeti nyelven a legszebb. Hiszen a nyelv zenéje is él benne, amelyen íródott. 

– Aztán hamarosan hivatalosan is beállhatott Violetta szerepébe…

Turandot - Liu

Turandot – Liu

– A Traviata-beállásomat is két Idomeneo közé tették volna. A vezetőség azt mondta, olyan jól sikerült a beugrás, hogy most kapok egy beállást. Mihály András volt akkor igazgató, s azt kértem tőle: szeretnék minimum egy hetet próbálni már arra a Traviatára, az Idomeneót lehet, hogy most énekeljük utoljára életünkben, a Traviatát viszont remélem, hogy egész életemben fogom énekelni! És képtelenek voltak megadni ezt a lehetőséget! Azt mondta Mihály András, beszéljek Ágai Karolával, hogy ő elvállalja-e helyettem az előadást. Hát fogtam magam, elmentem  Ágai Karolához, aki azt mondta, hogy „neked megteszem, Katikám!”, mert engem tisztel és szeret annyira az Otello-beli munkám miatt. Így aztán a következő hónapban kaptam egy hét próbaidőszakot, hogy felkészülten állhassak be az akkori rendezésbe. Később már első szereposztásban énekelhettem a szerepet Békés András koncepciójában, Giuseppe Patané felkészítésében, aki jó néhány előadást maga vezényelt. Nagyon nagy muzsikus volt. A darabokat fejből vezényelte. Csodás munka volt, és még ma is ez a rendezés látható az Operában. 

Pillangókisasszony 1983-ból

Pillangókisasszony 1983-ból (Fotó: Mezey Béla)

– Általában szopránok közt rivalizálás folyik, mégis – mint látjuk – Sass Sylvia vagy például Házy Erzsébet barátságát is megnyerte.

– A Traviata-beugrásom napján történt az is, hogy Házy Erzsébet felhívott: „Igen? Este Traviatát fogsz énekelni? Na, azt megnézem!” És az első felvonás után bejött egy üveg pezsgővel az öltözőmbe: „Na, itt ma született valaki!” Majd megölelt, nagyon édes volt, és attól kezdve egyik legkedvesebb támogatóm volt a színházban.

Bánk bán - Melinda

Bánk bán – Melinda

Sass Sylvia… Voltaképpen a Traviatát is Szilvinek köszönhetem, noha arra már predesztinált voltam…   Végtelen nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Sass Sylvia megtisztelt a barátságával annak idején – még laktam is nála albérletben az én lánykámmal, amikor pici baba volt –, és ő szeretettel figyelte az én pályámat, noha köztünk fél év korkülönbség van, de ő akkor már üstökösként szállt föl;  a magyar zenei élet és Európa nagy színpadainak, operaházainak ünnepelt sztárja volt. Nemrég  a nagykövet asszonyt köszöntöttük a Lengyel Kultúra Házában – én a Duna Televízió kérésére voltam ott –, megkérdezték tőlem, hogy milyen kapcsolódásom van a lengyel kultúrával, rögtön Sylvia jutott eszembe és a varsói Traviata.

– Külföldi pályatársakról, példaképekről is essék szó: korábbi nyilatkozataiban említette, hogy Mirella Freni művészi munkáját etalonnak tartja… 

– És Callasét! Szerintem nincs énekes, akit Callas nem nyűgözött le valaha, valamikor. Callas nekem az az énekes, akinek a gondolatait is hallom.

– Innen adódott a Callas-est gondolata is? 

Tatjána Moszkvában

Tatjána Moszkvában

– Ó, nekem eszembe sem jutott volna! Nem. Mikes Lilla ötlete volt, aki a Korona Pódiumot vezette – ő is már odaát van az égi mezőkön –; nagyon sokszor visszautasítottam őt: „Hogy jövök én Callashoz? Ugyan, Lilla, ne haragudj, hagyj engem ezzel!” Tudom, hogy ő nagyon sok nagy művészből, színészekből, jelentős személyekből „kitaposott” önálló estet, jó szándékkal, mert ő mindig valamit meg akart mutatni még azon a pici, kétszer három méteres színpadon is az embereknek. Hát, az egy kemény színpad – ahol fél méterre ültek, benne a szádban, az aurádban jóformán! És annyiszor mondtam, hogy nem, nem, míg egyszer Lilla megint jött, hogy ezt csak én tudom megcsinálni; megmutatjuk, milyen egy énekesnő sorsa, nem csupa csillogás… És akkor beadtam a derekam. Péter Szabó Anikóval pedig – akivel több mint húsz éven át csodálatosan dolgoztunk együtt – elkezdtünk gondolkodni, hogy mit, melyik áriákat vegyük bele a műsorba: az esteken énekeltem tehát  a Toscát, a Pillangót, Normát és Medeát… Luciát is kezdetben, a Traviata Pezsgő-duettjét és utolsó áriáját…

– És a nagy kettőst Germont-nal… 

– A nagy kettőst már később a Lalával (Miller Lajossal, a szerk.), és akkor a Luciát már nem… Ahogy egyre több Puccinit énekeltem az Operában, már elhagytam az ilyen nagy magasságokat igénylő szerepeket, mert megvastagszik az ember hangszalagja. De akkor is arra törekszem egész életemben – mind a mai napig – , hogy  könnyebb koloratúrás szólamokat is énekeljek, mert amíg fut az ember hangja, addig könnyed tud maradni. Mai napig Mozarttól az Exultate jubilatét C-vel éneklem, és azon azért van mit dolgozni! Ugyanúgy örömmel éneklem Bachnak az 51-es kantátáját, és ha az ember ezekkel jó barátságban van, akkor nincsen baj. Még. Nincs semmilyen baj, hál’ Istennek, csak tréningben kell lenni. Állandó gyakorlás, munka, nem lehet elhagyni magad. Nincsenek babérok: ami tegnap sikerült, ma már nem biztos, hogy sikerül… Két nap nem egyforma soha. Amire tegnap azt mondtad: „Hű, milyen nagyszerű volt!”, azt vajon eléred-e újra? És aztán túl is kéne jutni rajta, még nagyszerűbbet alkotni! A cél minimum ez… 

Norma - az Önarckép című portréfilmből

Norma – az Önarckép című portréfilmből

 Hogyan állt össze végül a Callas-program?

– Minden kollégám – többek között Andor Éva – azt mondta: „Katikám, ez egy öngyilkos műsor!” Mindvégig beszéltem, mintegy az öltözőben voltam, és állandóan változtam – egyébként ezt tettem bele az ária- és dalestjeimbe is – ugyanazt az alapruhát használtam, amit más-más kiegészítővel variáltam a  közönség előtt. Beszéltem mindig egy kicsit a szerzőről, a szituációról, amiben az ária elhangzik, és ezt nagyon szerették az emberek. Igyekeztem nem azt megmutatni, hogy én milyen messze vagyok tőletek, ti emberek, hanem azt próbáltam megmutatni, hogy én ugyanolyan vagyok, mint ők, csak nekem más a dolgom, közel vinni a történetet hozzájuk.

– Nagy szériát futott be: több mint száz előadást ért meg. Nem hiányzik? Elénekelné még? 

Aida

Aida 

– Hát, ha jól megfizetik, akkor összekapom magam.

– Filmen az Otello, színházban pedig Tatjána volt az igazi kiugrás, amivel a moszkvai Bolsojba is eljutott, s az ottani partnerek is elragadtatással nyilatkoztak alakításáról. A további évek során pedig szinte a teljes Puccini-repertoárt végigénekelte. 

– Valóban. A Nyugat lányát sajnos nem játszották, az Angelica nővérben csak Genovéva nővért énekeltem a tévéfilmben, ami nagyon szép, de kis szerep. Én a kihívásokat szeretem! Mindkét opera címszerepe nagyon nekem való lett volna, de ezek kimaradtak.

– Nem kérte? 

– Én soha nem kértem. A többi Puccini-szerepet viszont nagyon szerettem. Puccini legtöbb műve dráma, tragédia, és rendkívüli emóciókat mozgat meg. 

Manon Lescaut (Fotó: Szilágyi Gábor)

Manon Lescaut (Fotó: Szilágyi Gábor)

Puccini volt az a XX. századi operaszerző, aki a legnagyobb drámai erővel, oly végletesen tudta mozgatni a zene húrjain a lelkeket, és oly csodálatosan, sokrétűen árnyalva jelenítette meg a női lelkeket, jobban, mint a férfiakét sok esetben. Hősnői csodálatosak, varázslatosak, mindegyik másképpen árnyalt, s az élet más és más területéről nemes; az élet olyan színeit is megmutatja nekünk, amiből az előadó maga is sokat tanul, és talán a hallgatóknak is maradandó élményt lehet vele szerezni. 

– Ezek a nők sokszor eleve kilátástalan helyzetből indulnak, és olyan kapcsolatokat élnek meg, amelyek kimenetele kiszámíthatóan tragédiába torkollik. Érdemes-e akkor ezeket a sorsokat szenvedéllyel vállalni? 

– Csak így érdemes élni! Az életben vagy csinálunk valamit teljesen, vagy sehogy sem. Puccini csak végletes és rettenetes emóciókat mozgató szituációkat  teremtett. Puccini zenéje annyira szenvedélyes, hogy olykor a művészt is magával ragadja, és megáll a pillanat. A művész ezt megtölti poézissel, gondolataival, s ezekben a pillanatokban az ember kicsit fölülről nézi önmagát. S ez veszélyes a színpadon, mert vannak öntudatlan pillanatai, de rögtön vissza kell találni önmagunk kontrollálásához.

– Puccini operáiban a nők úgy jelennek meg, hogy teljesen átadják magukat egy érzésnek, egy kapcsolatnak… Ez a nő dolga Ön szerint is? 

A Csajkovszkij-énekversenyen

A Csajkovszkij-énekversenyen

– Ez természetes, de a férfinak is, minden embernek! Mindegyik figurának a lényege! Manon például, aki egy egyszerű 19 éves lányként szerelembe esik egy szegény diákkal, aki anyagilag nem tud sokat nyújtani ennek a szép lánynak, aki ékszerre vágyik, szép ruhára, mindenre, és belesodródik a pénz csapdájába. Áriája épp arról szól, hiába van meg a pénz, a bársonyok, a selymek, a csillogás, ha az őszinte tiszta szív nincs meg, ha a szerelem után csak vágyódik. Akkor mit ér az egész? Semmit. A régi szerelmével – és az örök szerelmével, mint kiderül – való találkozásnak ára lesz: nyilvánvalóan akkor vége a gazdag életnek. A lényeg, hogy ebben a szerelemben Manon megtisztul, mert az utolsó felvonásban minden bűne alól felmentődik önmaga előtt és a Teremtő előtt is.

– A sok Puccini-hősnő mellett arányaiban a Verdi-repertoárból kevesebbet énekelt. Igaz, nagy szerepeket innen is. A Traviatáról és Desdemonáról már esett szó, de énekelte Amélia Grimaldit, A lombardok Giseldáját, sőt a Margitszigeten Aidát is. 

Lombardok - Kováts Kolossal és Kelen Péterrel (Fotó: Mezey Béla)

A lombardok – Kováts Kolossal és Kelen Péterrel (Fotó: Mezey Béla)

– Bizony… A Simon Boccanegrát nagyon szerettem, és a diplomamunkám a Trubadúr Leonórája volt, amit nemrég Nádasdladányban újra elénekelhettem.

– De ne feledkezzünk meg A lombardok drezdai turnéjáról: Giseldaként fantasztikus sikert aratott… Mesélne erről? 

– Giselda is Sass  Sylviának köszönhető, mert ő külföldre szerződött, és a drezdai turné idején a színháznak nem volt Giseldája. Szilvinek minden Lombardok-előadását izgatottan vártuk, olyankor fölszállt az ember lelke, szóval az csoda volt. És akkor odaadták nekem a szerepet. Két hét alatt tanultam meg, és két hét múlva már színpadon próbáltam. Egyfolytában, gyorstalpalásban. Aztán hamarosan utaztunk Drezdába, ahol akkora sikert arattunk, hogy tizenhétszer hívtak a függöny elé, és nem hagyták abba a tapsolást. Akkor lett becsületem Mikó András főrendező előtt, még vacsorázni is meghívott, mert ha ekkora sikere volt ennek a Pitti Katinak, akkor biztos tud valamit…

– Milyen egyéb külföldi fellépésekre emlékszik szívesen? 

A lombardok Giseldája

A lombardok Giseldája

– A Traviata-turnéra a színházzal, az utolsóra, Japánban.  Kemény munka volt szintén, mert a legnagyobb városokban enyém volt az előadás, például rögtön utazás után a legelső Nagoyában. Rettenetesen megterhelő volt, mert a párás levegő  teljesen lenyomja az embert, beduzzasztja a nyálkahártyát. Nehéz volt helytállni, mégis a legnagyobb, legcsodálatosabb előadást Tokióban éltem meg.  Nagy megtiszteltetés ért, amikor az előadás után szervezett fogadáson a császárnő felkért egy magyar népdal eléneklésére. Érdekes volt, hogy ismerte kultúránkat, Bartókról, Kodályról beszélt.  Miután elénekeltem a Szegény vagyok, szegénynek születtem kezdetű dalt, azt mondta, kívánja, hogy sok embernek adjak boldogságot művészetemmel. És ezt teszem én mai napig; egyetlen vágyam: adni, adni, adni az embereknek, megemelni a lelkeket ebben a nyomorúságban, amiben élünk.
Európa-szerte is nagyon sokat jártam vendégszerepelni, Prágában például voltam kétszer Pillangóval és kétszer Tatjánával is.
Tatjánát a Bolsojban is alakítottam, továbbá Hamburgban és Rio de Janeiróban is. Énekeltem Otellót Frankfurt am Mainban, ahol az előadást Mario del Monaco fia rendezte. A bécsi Volksoperben felléptem Glaváry Hanna szerepében, voltam A cigánybáró Szaffija és Marica grófnő…

– Egyszer majdnem elvitték európai hírű operettprimadonnának…

– Igen. Így történt. De köszönettel visszautasítottam: nem. Az operettet mindig kirándulásnak tekintettem. Nemet mondtam, mert én az operai, a komolyzenei elhivatottságomról nem tudtam soha lemondani. Amikor főiskolás voltam, el se tudtam képzelni, hogy majd valaha operettet énekeljek. Pedig azt is nívós szinten és szépen kell énekelni. És sokszor nehezebb, mint az operaéneklés, sokkal összetettebb: prózát mondani, táncolni amellett, hogy énekelsz, s közben még bűbájosnak is kell lenned. Szakmailag az operettből nagyon sokat profitáltam, több kifejezőeszközöm lett, amit aztán az operajátszásban is hasznosíthattam.

– Szívesen énekelte a magyar repertoár darabjait is. 

Butterfly

Butterfly

– Nagyon sokszor énekeltem a Bánk bánban Melinda szerepét az Operában is, a Millennium évében pedig a Bakáts téren és a Margitszigeten. A legutolsó előadást egy szervezési hiba miatt úgy kellett végigénekelni, hogy a szomszédos rendezvény könnyűzenei színpadáról folyamatosan áthallatszott a hangosan dübörgő zene. Nehéz és az ünnephez – hiszen augusztus 20-i előadás volt – méltatlan körülmények voltak, de végül megoldottuk az előadást.

– A Dózsa Györgyöt 1994-ben mutatta be az Operaház, ebben Csáky Laura szerepét kapta. Figyelve a művésznő mostani közéleti szerepléseit, ez a nőalak különösen közel állhatott szívéhez. 

– Dózsa György és Csáky Laura sorsa tipikusan magyar sors, mely arról szól, hogy magyarságunkat mindig vállalni kell, hiszen csak a szellemi erők összefogása mentheti meg az országot. Csáky Laura a műben a magyarok lelkiismerete, akinek hazaszeretete példamutató. Neki kell felrázni a férfiakat, hogy „gyerünk fiúk, a tettek mezejére!”  A haza számomra is magasztos fogalom; többször is elmehettem volna az országból, hiszen hívtak, de engem minden ideköt. Külföldi vendégszerepléseimen egyszerre képviselem a szerepet, a művet és Magyarországot, ugyanakkor mindig idegennek érzem magam. De minden embernek ez a dolga a világon! Amíg nem tudjuk azt mondani, amit drága Kodály mond az egyik írásában:„Ha megkérdezik tőled, hogy honnan való vagy, tudd azt mondani: szülőföldem Magyarország.” Szülőföldem. Mint az édes szülőanyám…

– Modernebb művekben is fellépett, sőt több új magyar darab színrevitelében is közreműködött, akár opera, akár oratórium… 

Toscaként (Fotó: Kiss Júlia)

Toscaként (Fotó: Kiss Júlia)

– A Tolcsvay-testvérek Magyar miséje például kemény feladat volt, hatalmas széria. A zeneszerző a komponálás során többször meghallgatott, felmérte a hangterjedelmemet, s aztán alaposan ki is használta! Nagyon szerettem Faragó Bélának A titok című művét. Arról szól, hogy két nő – egy testvérpár – lakik egy házban, s mind a kettő ugyanazt a férfit szerette, nyilván más-más életszakaszban, de ott maradtak egyedül. Versengenek egymás között, hogy melyikük szerette jobban, másképp… És közben látjuk a kínjaikat, a vergődéseiket. Olyan igaz, teljesen életszerű…

– És a bemutató óta nem is ment a darab? 

– Nem. Lett belőle egy rádiófelvétel, ennyi. Hozzáférhetetlen, mert a rádió is, a tévé is őrzi e kincseit, és soha le nem adja. Pedig ez egy nagyon jó darab, és még ma is nagyon szívesen elénekelném.

– Készült egy másik felvétel, amiről szintén nem hallottunk többet: Dobos Attila Az ember tragédiájából írt operát. 

– Igen, megtörtént a felvétel, szintén szép munka volt, igaz, csak töredék. Számozott példányban adták ki, én Évát énekeltem, partnerem Tarnay Gyula volt Ádámként. Aztán később nem lett belőle bemutató, sajnálom. Faragó Béla East side story című operáját viszont a televízió is közvetítette, a téma: az 1956-os forradalom és az azt követő események. Én az anya szerepét játszottam benne.

– Az Operaházban is megtalálták a modern darabok, pl. a Wozzeck… 

Fried Péterrel a Boleyn Annában (Fotó: Mezey Béla)

Fried Péterrel a Boleyn Annában (Fotó: Mezey Béla)

– A Wozzeck Marie-jét háromszor próbáltam visszaadni: az valami lidérces szólam, lent G, és C-kkel recitálni! Aggódtam, hogy ezután hogy fogok én Traviatát énekelni, ha ezt eléneklem.

– Hogy jutott eszükbe Pitti Katalinnak adni épp ezt a szerepet? 

– Amikor vissza akartam adni, akkor jött a simogatás: hogy ide egy nő kell a színpadon! Az persze, hogy mi lesz utána, az senkit nem érdekelt. Értem nem kár! Ezek után arra jutottam, ha nekem kell megcsinálni, akkor legyen! Azt mondtam magamnak: „Pitti Katalin, akkor bitang jól fogod megcsinálni!” És akkor  minden próbán – ha délelőtti, ha esti próba volt – alaposan begyakoroltam jól kifeszítve a hangterjedelmet, és akkor már azt csináltam, amit csak akartam. Szóval a levegőoszlop tartásával, rekeszmunkával rengeteget ki lehet egyenlíteni, de a nagy ugrásokat, amiket hangszeren le lehet játszani, énekhanggal aligha! Ezek hanggyilkos ugrások! Közben tudjuk, hogy az emberi hanghoz mint hangszerhez három zeneszerző értett: Monteverdi, Verdi és Kodály. Sok zeneszerző hegedűbe írt. Hegedűszólamokat írtak! A Bánk bánban is micsoda szólamok vannak! Csupa hegedűszólam! Hát ki az aki azokat leénekli? Megpróbáljuk persze, de szörnyű, gyilkos szólamok.

Aztán később a Peter Grimes-ban a tanítónő, Ellen Olford nagyon szép szerepét kaptam, szintén egy XX. századi opera hősnőjét.

– A Peter Grimes nagyon újszerű feldolgozásban került színpadra. Mi a véleménye modern rendezésekről? Kovalik Balázs hagyományosabb Turandotjában és a modern rendezésű Peter Grimes-jában egyaránt közreműködött.

Otello  Seregélly Katalinnal

Otello Seregélly Katalinnal

– Mind a két munkát nagyon szerettem. Balázs nagyon felkészült volt, a darabot zeneileg kívülről tudta; tudta, hogy mit akar, ilyen rendező kevés van ám! Balázs szimbolikus látásmódját nagyon értettem és szerettem. Nemcsak a földrajzot mondja el neked, hogy hol gyere be, meg hol menj ki, hanem aki követel is tőled, és a dolognak a szellemi-lelki lényegéről beszélget veled. Vagy azt tapossa ki belőled, ahová még nem bírtál eljutni, vagy a helyes irányba terel, hogy próbáld ezt vagy azt még bontogatni. Ilyen fokú rendező nekem mindig csak a Békés András volt.

Mindkettejükkel nagyon szerettem dolgozni, mert az elképzelésükkel azonosulni tudtam. Én egy vakmerő nő vagyok, ezt hozzáteszem. Vakmerően tudok hinni, és amiben hiszek, azt vakmerően csinálom. És senki nem tud eltéríteni tőle.

– Ez megint az apai örökség… Kovalik Balázs egyik legújabb rendezése az Anyegin. Egész más felfogás és látványvilág, mint amelyekben Ön játszotta Tatjánát. Látta ezt a mostani előadást? 

– Nem láttam. Én az Operába nem teszem be a lábam, most már soha többé. Úgy érzem, hogy lezárult életemnek egy szakasza azáltal, hogy onnan elkerültem. Holott azt gondoltam, hogy én olyan különös madárkája vagyok az Operaháznak, a mi zenés műfajunknak, aki nemcsak énekelt, hanem játszott is; hogy tehetséggel, odaadással dolgoztam, szívem-lelkem adtam, sorsokat éltem végig az operaszínpadon, beleéltem magam minden szerepembe. S azt gondoltam, hogy értéke vagyok a színháznak. Nem, senki vagyok! Pedig bennem a becsület is megvolt: ha nekem premierem volt, akkor jöhetett bármilyen külföldi felkérés, én nemet mondtam rá, mert nekem premierem van az én Operaházamban!

– Szépen meghálálták… A 25. operaházi jubileumát már nem tarthatta meg… 

Az Önarckép című portréfilmje forgatásán

Az Önarckép című portréfilmje forgatásán

– Az előadóművész a pillanat, a perc művésze, akkor, ott kell a legtöbbet kiadni magadból és a legigazabbat. Ahogy azt Kodály mondja, a művészetben nincs lift, az emeletekre lépcsőfokonként lehet feljutni. A legfelső emeletre nagyon kevesen jutnak fel, csak azok, akiknél megszűnik az anyag, az anyagiság, és csak a lélek muzsikál, a lélek közöl a léleknek valamit. Ide kell eljutni, ez lehet a cél! Egész életemben ez volt a vágyam.
Ha nem kell a művészetem az Operának, akkor nem kell. Persze ebbe belehaltam többször, de aztán egyszer csak megmutatkozott, hogy mi a dolgom. Most már azt mondom, hogy hálás is vagyok, mert olyan utakra vittek engem, ahol nekem fontosabb és több dolgom van. A színházban használtak, mint egy rabszolgát: ma tudtad meg, hogy holnap mikor van próbád. Nem tudtál tervezni sem. És amellett is el kellett vállalni minden külső munkát, hogy megélj. Egész életünk során minden krízishelyzetért hálásak lehetünk, mert mindegyik elmozdít valamilyen irányba onnan, ahol valami nem jól működik.

– Később mégis visszahívták… 

– Persze, két Turandotra, aztán nem történt semmi. Pedig előtte a Tosca-beállásomra Szinetár Miklós azt mondta: világszínvonalú produkció. Aztán az évad második felében kaptam egy levelet az igazgatótól, hogy nem tudnak előadást biztosítani nekem. A lélegzetem elállt… 49 éves voltam akkor, maholnap 58 vagyok…

– Televíziós munkáit sem ismétlik… 

– Sokat ismételnek – másoktól tudom, mert én alig nézek tévét –, de általában hiányoznak a kulturális műsorok. Az igényszintet mesterségesen állítják be a népbutító valóságshow-k nívójára. Gazdasági világválság van, kulturális-morális értékválság, az ember a legnagyobb szörnyeteg meg a legnagyobb csodatevő is ebben a világban.

– Mi az, ami kimaradt, amit még szívesen elénekelne pályáján? 

Anyegin - Tatjána (Fotó: Mezey Béla)

Anyegin – Tatjána (Fotó: Mezey Béla)

– Engem sok minden érdekel, de azokról nem szabad beszélni.  Mindig azt gondolom, hogy ami el kell, hogy érjen, az elér. 

– Amikor Ács Jánossal élt, egészen más dolgokat énekelt, mint addig. Teljesen új irányba terelte a pályáját. 

– Olyanokat énekeltem, amiket előtte soha… Meg nagyon sok belcantót, s ezzel ő meg is határozta az én irányomat, és azt is kikötötte, hogy csak azt énekelhetem, amit ő a kezembe ad, és csak vele dolgozhatok, senki mással. Létrehoztuk a Pitti-alapítványt is azzal a céllal, hogy koncerteket adunk teljesen új koncertanyagból, kuriózumokból, s a bevételből egy-egy növendék olaszországi útját, énekmesternél taníttatását segítettük volna. Az első évben Polyák Valériát választottuk, aztán utunk szétválásával az alapítvány is felszámolásra került.

– Az energiát honnan meríti a rengeteg munkához?

– Fentről. Isten nagyon szeret engem, de én is őt. A szeretet táplál engem, és az a dolgom, hogy ezt árasszam.

– Műsorait gyakran az Ómagyar Mária-siralommal kezdi. Hogyan került repertoárjába ez a gyönyörűségesen szép, de nehéz darab? 

– Először a főiskolán találkoztam vele életemben, Budai Lívia énekelte egy vizsgáján. Csodálatosan. S akkor a fejembe vettem, hogy én ezt megtanulom. Akkor a mű olyan hatással volt rám, hogy később felvettem a repertoáromba. Aztán készült egy tévéfelvétel belőle a Magyar jelképek, szent ereklyék című sorozatban. Majd hosszú ideig nem énekeltem, de mióta elkezdtem az önálló koncertjeimet, állandóan műsoron tartom, nehogy elfelejtsem, mert nagyon nehéz. Meg azért is, mert annyi gyönyörű régi, ősi szó van benne és az egész történet, a poéma annyira gyönyörű… Sokan hálásak érte, mások meg azt kérdik, miért éneklem én ezt, pláne a műsor elején, mindenkit letaglóz. Én erre azt felelem: éppen azért, hogy figyeljenek oda!

Ómagyar Mária-siralom - a televíziós kisfilmből

Ómagyar Mária-siralom – a televíziós kisfilmből

 A szöveget – és történetét – ismerjük a leuveni kódex csodálatos megmeneküléséről, de a dallam honnan származik?

– Egy XII. századi szekvencia a dallama, Ádám Jenőnek Apollón és Diána című kis kötetecskéjéből. Sok kincs van benne. De találtam már több száz évvel ezelőtti dalok kötetét, Mária-énekek kötetét, Mária-énekek és karácsonyi dalok vannak Volly István gyűjtésében; gyönyörűséges, abból is mindig szemezgetek, és tanulok dalokat. Arra külön figyelek, hogy különböző tájegységekről valók legyenek. Mindig foglalkoztatnak új dolgok, és ami engem is érdekel, azt szeretném megosztani mással is. Mert erről szól Hamvas Béla is: „…amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg!” Erdélyországban is azt mondják, amikor megosztják veled ételüket: használd. Én is ezt mondom: használd, ezek az én kincseim!

– A zene mellett az irodalom is fontos szerepet tölt be életében. 

– Igen, sokat olvasok, meg írok is. Verseket. Sok minden verses formában fogalmazódik meg bennem. De nem azért, hogy megjelenjen. Mikes Lillánál volt egy másik önálló estem is: Kressz, csend, ó! A címe szójáték a crescendóból…  Dalok és versek szerepeltek a műsorban, Liszt-daloktól kezdve, nagy világirodalmi és magyar költők versei. És tőlem is volt ott néhány vers, amit úgy gondoltam, hogy ott elhangozhat mások előtt is.

– Liszt-estre nem gondolt még? 

Otello Bándi Jánossal

Otello Bándi Jánossal

– Jó kérdés, hasonlóan megcsinálhatnám, mint a Kodály-estet. A Duna Tv felkért, hogy „Zene-Ember” központú műsort készítsek elő. Egy nehéz év és az unokám megszületése után szántam rá magam. Akkor végül is Kodály mellett döntöttem, mert a következő év volt a Kodály-év, akkor egy kedves barátom segített nekem, mindenféle könyveket beszerzett Kodályról, az összes Kodály-kutatótól és a saját írásaiból. Én azelőtt nem olvastam Kodályt… Meg kell mondanom: egy kincsesbánya! Én akkor 12 témakörben 12 hónapra kidolgoztam az adást Kodálytól Kodályról, az ötleteimet mind beleírtam. Kitaláltam, hogy azokba a falvakba is ellátogatunk, ahol Kodályék gyűjtöttek. Hetente jelentkeztünk volna – szóval nagy munka lett volna, de fontos, különösen ma, amikor a gyerekek egy népdalt sem tudnak szinte. Sajnos semmi nem lett belőle, mert a pályázathoz nekem ötszázezer, a tévének pedig több millió forintot kellett volna befizetni. Így akkora anyagom maradt a fiókban, hogy őrület! Ebből lett a Kodály-est Magyar az, aki a magyar kultúra része címmel.
A terveim között szerepel hasonló estek létrehozása más zeneszerzőkről is: az első részben ugyanúgy prózai előadás, a másodikban műveik megszólaltatása.

– Fellépéseiről hol tájékozódhatunk? Nem gondolt még honlapra? 

A víg özvegy Glaváry Hannája

A víg özvegy Glaváry Hannája

– Hát igen, most már több kedves ismerősöm is mondja, kell nekem egy honlap…  Egy kedves növendékem felajánlotta, hogy megcsinálja, de ez nekem is nagy munka lesz, mivel rengeteg anyagot elő kell venni, képeket mindenről, és aztán eldönteni, hogy mi kerüljön föl a honlapra, ami érdekelheti az embereket  vagy a jelenlegi tevékenységemmel kapcsolatos hasznos információ. 

– A pályája során minden művész neve összeforr néhány szereppel. Önt többnyire Manonnal, Violettával, Tatjánával azonosítják. Ön is így érzi? 

– Igen… Mindegyiket szeretem, mindegyik olyan, mint a gyermekem, mindegyikkel nagyon sokat kellett foglalkozni.
Mind a női lélekről-életről szól. És mindegyik hatott egymásra meg rám is…
De a Boleyn Annát is nagyon szerettem: az ideg-összeroppanás szélén indul a szerep, s aztán milyen utat jár végig az a nő! Igazi krimi volt Békés András rendezésében, és egyben hatalmas énekesi feladat! És a Köpeny is óriási volt! No és Butterfly, Margit, Antónia, Liu…
 

– Ha végezetül a Callas-est címét kérdésként fogalmazzuk meg: áldozat vagy tigrisasszony? Mit mond erre ma Pitti Katalin?

– Mikes Lillának mindig azt mondtam: tudod, az áldozat én vagyok, te meg a tigrisasszony, aki kitapostad belőlem ezt az estet.
A kérdésre válaszolva: áldozat. Én egyértelműen áldozat vagyok, de mindig összeszedem magam, hogy tigris lehessek. Összeszedem magam, hogy szolgálhassak, adhassak, amíg azt a Teremtő elvárja tőlem. S addig az erőt is megadja a felkészüléshez és a lélekátadáshoz.
 

(A fotók a MÁO archívumából és a művésznő magángyűjteményéből valók.)

Hasonló bejegyzések