„Az Operaház nem múzeum” – Beszélgetés Ewa Michnikkel, a Wrocławi Opera igazgatónőjével

Az október első két hetében zajló wrocławi Kortárs Operafesztivál eseményeivel több cikkben is foglalkozunk a közeljövőben. Elsőként a fesztivál művészeti vezetőjét szólaltattuk meg. CSEPELYI ADRIENN interjúja

Ewa Michnik (Fotó: Marek Grotowski)
Ewa Michnik (Fotó: Marek Grotowski)

Fogalmam se volt, mire készüljek, amikor elfogadtam a Wrocławi Operaház meghívását az idei Kortárs Operafesztiválra. Megérkezésem második percében azonban kiderült: profi és minden igényt kielégítő szervezéssel van dolgom, az első előadást megnézve (amiről majd külön cikkben számolok be) pedig művészileg is meggyőzve éreztem magam. Ekkor kértem interjút Ewa Michniktől, az Operaház igazgatónőjétől (aki eredeti szakmáját tekintve karmester) és művészeti vezetőjétől, a fesztivál megálmodójától, aki készségesen válaszolt kérdéseimre.
Elöljáróban hadd ejtsek pár szót arról, hogy az ember nem sétálhat öt percnél tovább Wrocław belvárosában anélkül, hogy ne botlana bele az operafesztivál részletes programjába: a kiírás ott van a hotelekben, a turistalátványosságok tövében és – kapaszkodjunk – a boltokban is! Első előadásomon a közönség átlagéletkora alig érte el a harmincat, a fiatalok az orrom előtt özönlöttek ki az Operából az esti bulizás előtt – ha nem a saját szememmel látom, nehezen hiszem el. Nem túlzás azt állítani, hogy az operalátogatás itt épp úgy a mindennapok része, mint a pékáru beszerzése – mindebben pedig hatalmas szerepe van a dalszínházat tizenöt éve irányító Ewának, aki irodájában fogad, és olyan lehengerlő természetességgel mesél nagyszabású (részben már megvalósult) teveiről, hogy nem tudom leplezni csodálatomat iránta.

– Igazgató asszony, kinek a fejében született meg a Kortárs Operafesztivál ötlete?

– Az enyémben. Szerettem volna valami olyat létrehozni, ami becsábítja a fiatalokat az Operaházba, és olyan élményt ad nekik, hogy visszatérő vendéggé teszi őket. Ehhez a sokórás klasszikus darabok nem éppen a legmegfelelőbb „csalétkek”, szépen, finoman kell adagolni a műfajt, különben egy életre elijesztjük a potenciális nézőinket.

– A kortárs opera ingoványos talaj, a közönség idősebb része gyakran ágál ellene…

– Ó, a mi közönségünk nem! Szerencsére nagyon régen felmértük, hogy ha nem teszünk valamit, a közönségünk kiöregszik, „besavanyodik”, és akkor lehúzhatjuk a redőnyt, így taktikát váltottunk, és szembementünk sok addigi szokásunkkal.

– Például?

– A közönségnevelés nálunk két részből állt. Egyrészt „treníroztuk” a már meglévő nézőinket a modern dolgok befogadására, erre kiváló eszköznek bizonyultak a jól ismert operák modern rendezésben. Másodsorban pedig kivittük az operát a színház falai közül, és eljuttattuk egy olyan réteghez, amely addig nem járt Operába.

 – Ezt hogyan oldották meg?

– Van Wrocławnak egy hatalmas szabadtéri színpada, 1997 óta minden évben rendezünk ott egy gigantikus operaprodukciót. Az első évben Aidát játszottunk – a hat előadást összesen 30.000 ember látta. De például az Olimpiai Stadionban adtunk elő Turandotot 27.000 néző előtt is. A tömeg, a szabadtér, a különleges helyszínek kiszakítják az operát a sztereotípiák közül, az emberek azt érzik, ez valami új, valami nagyszerű, én is el akarok menni – pont ez az, ami a hagyományos keretek között nem valósulhatna meg soha.

Turandot-próba (Fotó: Marek Grotowski)

 – Kimutathatóan megnőtt az Opera látogatottsága a szabadtéri előadások hatására?

– Igen. Ezek után pedig elkezdhettünk nyitni a kortárs operairodalom felé – ezzel újabb közönségréteget megérintve és behívva az intézményünkbe.

– Miért tartja ennyire fontosnak a kortárs darabok reprezentálását?

– Először is teljesen más jellegű élményt ad egy Philip Glass-darab, mint egy Verdi. Ezek a modern operák kicsit olyanok, mint a videoklipek: a különleges rendezői és zeneszerzői megoldások, a díszlet, a jelmezek együtt olyan audiovizuális élményt adnak, ami a zenetévéken és Internet előtt felnőtt fiataloknak sokkal többet mond, mint egy historikus előadás. Ha viszont megszeretik a műfajt, sokkal szívesebben jönnek el egyéb előadásokra is, szép lassan megismerik az operairodalom fontos mérföldköveit, és már kész is a jövő operaközönsége. Azonkívül hogyan fejlesztenénk máshogy a repertoárunkat? Az Operaház nem múzeum, hogy ugyanazokat a poros, elnyűtt dolgokat akarjuk lenyomni a közönség torkán…

– Hogyan néz ki jelenleg a Wrocławi Opera repertoárja?

Turandot-részlet (Fotó: Tomasz Walków)

– Három részből áll. Gerincét természetesen a nagy klasszikusok adják, ám ezek is két csoportra oszthatók: vannak a modern rendezésben futók és a historikus szcenírozásúak. A harmadik kalapban a modern és kortárs darabok vannak, amelyek – köszönhetően többek között a két évvel ezelőtti, első fesztivál hatalmas sikerének – egyre nagyobb szerepet kapnak.

– Kik tartanak igényt a historikus előadásokra?

– Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy semmi szükség ezekre a produkciókra – ezeket a darabokat ismerni kell, és fontos is, hogy állandóan műsoron tartsunk olyan előadásokat, amelyek a klasszikus repertoár részei. A mérlegnek egyik irányba se szabad elbillennie, tudni kell, mi az egészséges balansz a modern és a hagyományos között – én ennek az egyensúlynak a megteremtésére törekszem. De ami azt illeti, rengeteg ilyen telefont kapunk Németországból: „halló, a holnapi Aida milyen rendezésben megy? Hagyományos? Pompás, akkor szeretnék két jegyet”. (nevet) Tehát mindennek meg van a maga közönsége, és ez pontosan így jó.

– Van-e buktatója a kortárs operáknak?

– Legnagyobb problémának azt látom, hogy a legtöbb szerző szeretne valami extravagánsat létrehozni, és hangszálgyilkos dolgokra kényszeríti az énekeseket. Épp ezért mindig olyan darabokat választok a repertoárba, amelyek hosszú távon sem teszik tönkre az énekeseimet, hisz annyit egyetlen előadás sem ér meg.

– Hány énekese van az operaháznak?

– Harmincöt énekessel dolgozom.

– Igazgató asszony, milyen források állnak rendelkezésére mindezen dolgok finanszírozására?

– Az Operaház bevétele négy összetevőből áll. A legnagyobb támogatást a régió marsalljától kapjuk, ez afféle lengyel államszervezeti különlegesség, nem nagyon tudok rá példát mondani más európai országokból. A második a Kulturális Minisztérium támogatása, a harmadik a jegybevételek és az Opera bérbeadása bizonyos rendezvényekre, a negyedik pedig Wrocław polgármesterének anyagi hozzájárulása, valamint a szponzori pénzek. Természetesen iszonyatosan nagy munka egy ilyen intézményt anyagilag rendben tartani, de mindent megteszünk, hogy a lehető leghasznosabban használjuk fel a rendelkezésünkre álló keretösszeget. Persze amikor megálmodtam a fesztivált, rengeteg vendégjátékot képzeltem el, aztán jött a gazdasági válság, és puff, földhöz vágta a terveinket. Most azzal gazdálkodunk, amink van: nincsenek külföldi vendégek, de van hatalmas lelkesedés és dolgozunk szívvel-lélekkel.

– Elárulja, melyik a kedvenc operája?

– (Hangosan felnevet) Hát mindig az, amit éppen próbálunk!