„Én élem a zenét” – születésnapi beszélgetés Hamari Júliával

Egy születésnapi interjú általában összegzés: visszatekintés a pálya emlékezetes pillanataira, legnagyobb sikereire, esetleg néhány kudarcára. Hamari Júliát azonban a múltnál sokkal jobban érdekli a jelen – nem véletlen, hogy társalgásunk fonala minduntalan aktuális kérdésekre terelődik. BÓKA GÁBOR interjúja

Hamari Júlia
Hamari Júlia

– Az interjúra nem a megszokott módon, hanem a technika egy új vívmánya, a Skype nevű program segítségével kerítettünk sort az interneten keresztül. Nem titok, hogy azért, mert a születésnapját nem itthon tölti…

– Bevallom, kicsit fáj, hogy így alakult. Voltak terveim otthon, ezek azonban nem valósultak meg. Mikor idén márciusban az Operában tartottam egy mesterkurzust, kaptam bizonyos felkéréseket. Aztán vártam, vártam, de ezekből nem lett semmi, pedig ha ezt előre látom, magam kezdtem volna a szervezésbe. Így azonban végül Németországban maradtam, nem látogattam haza. Sosem futottam a dolgok után; ha ma kezdeném a pályámat, talán nem is lenne belőlem énekes, hiszen aki ma nem rámenős, semmit sem ér el.

– Nem volt rámenős, mégis nagyon hamar, még zeneakadémistaként indult meg a külföldi karrierje…

– Voltaképpen fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Hihetetlen sötét időkben indult a pályafutásom, és az olyan dolgok sem szóltak mellettem, mint hogy például mindig egy édesapámtól kapott kereszttel a nyakamban énekeltem – ezen sokan mosolyogtak akkor. Viszont szerették az éneklésemet, a művészi nyíltságomat. Akármilyen fiatal is voltam, lényegében a zenében éltem. Ennek ellenére egyszer azt mondták rólam, hogy nem szeretem a zenét. Ezen rettentően megdöbbentem. Aztán utánagondoltam, és arra jutottam, hogy valóban nem rohangálok állandóan az Operába, nem ücsörgök állandóan a Zeneakadémia nézőterén. Lehet, hogy nem szeretek minden előadót, lehet, hogy túl kritikus vagyok – de én élem a zenét. Élni a zenét – ez nem mindig egyenlő azzal, hogy szeretem is, amit hallok. Sok minden nem tetszik abból, amit mások csinálnak, vagy akár amit én magam csinálok. Egy komponista is rengeteg vázlatot eldob, mire eljut a végleges megoldásig (Mozartot kivéve). Sokszor előfordul, hogy valamivel nem értünk egyet, mégis összeszorított foggal kell dolgoznunk – s én mindig rá is kényszerítettem magam, hogy a nekem szánt feladatot elvégezzem. Kivéve, ha modern zene előadásáról volt szó, mert azt nem igazán szeretem.

– Ez a mai napig így van?

– Így. A Karl Richter-i konzervatív irányzathoz tartozom, még a barokkot is romantikusan szeretem.

Rossini Mózes c. operájában a Scalában
Rossini Mózes c. operájában a Scalában

– Időben hol húzható meg az a határ, amíg elfogadható az Ön számára a modern zene?

– Természetesen nem Bartókról beszéltem az imént; az én szememben ő már nem modern. Berget, Schönberget, Sosztakovicsot viszont már nem nagyon énekeltem. A Zeneakadémia akkor fiatal, mára befutott zeneszerzői közül sokan írtak nekem műveket, amelyeket én elő is adtam – köztük például Balassa Sándor-darabokat. Ez azonban sosem jelentett számomra valamiféle kötelezettséget. Ellenben Bartók és Kodály dalai mindig szerepeltek a dalestjeim műsorán, sőt Kodály mindig volt a ráadásaim között is. Az ő zenéjét nagyon mélyen a magamévá tudtam tenni, és úgy érzem, tanítani is jól tudom.

– Érdeklődnek a külföldi növendékek Bartók és Kodály dalai iránt?

– Nem igazán. Nézze meg a lemezpiacot: alig fog találni felvételt Bartók dalaiból. A kékszakállú herceg vára szerepei iránt valamivel nagyobb az érdeklődés, de igazából egy növendéket akkor hoz lázba Bartók, ha a felmenői között akad magyar. Sajnálom ezt kimondani, mert mindkét szerzőt nagyon szívesen tanítanám külföldi növendékeimnek. És nem hiszem, hogy pusztán nyelvi okok miatt kerülnék a magyar szerzőket: jómagam is énekeltem Dvořák-műveket, s bevallom, szinte kizárólag németül – ezek a nehézségek tehát áthidalhatók lennének.

Rosinaként A sevillai borbélyban. Figaro: Melis György
Rosinaként A sevillai borbélyban. Figaro: Melis György

– Térjünk vissza karrierje kezdetéhez: hogyan került sor az első külföldi meghívásokra?

– Az, hogy külföldre kerültem, tulajdonképpen az Erkel-énekversenyen nyert első díjamnak volt köszönhető. Nekem először eszem ágában sem volt kijönni. A versenygyőzelem után, meg a vörösdiplomám jutalmaképp a Zeneakadémia fölajánlott nekem egy Ford-ösztöndíjat, mely érzésem szerint itthon tartott volna. A verseny után azonban odajöttek hozzám a zsűritagok, és elmondták, hogy mindenképpen szeretnének engem nyugatra vinni. Prof. Lore Fischer, az egyik zsűritag, szintén altista, szerezte nekem a Stuttgarti Zeneakadémia ösztöndíját. Én otthon szinte toporzékoltam, hogy nem megyek sehová! Az ugyancsak felajánlott New York-i ösztöndíj ötlete szinte azonnal törölve lett, mert abban az időben az már-már olyan lett volna, mint egy ismeretlen bolygóra repülni. Gondolja el, akkortájt talán háromhetente lehetett telefonösszeköttetésbe lépni Amerikával! Később Stuttgartból is jó, ha hetente egyszer tudtam beszélni a szüleimmel. Én amolyan vattába pakolt gyerek voltam, mivel kiskoromban nem voltam túl egészséges; így kimenni, itt hagyni az otthont, nem volt túl nagy élmény kezdetben. És persze a nyelvet sem beszéltem jól: naivan azt hittem, hogy mivel apu tökéletesen beszél németül, nekem is elég lesz, ha megkérdezem tőle, amit nem tudok. Emlékszem, az énekversenyen harminckét dalt énekeltem tíz nyelven, mindet eredetiben, és állítólag akcentus nélkül – hiszen a fülem jó volt. Utána sokan jöttek hozzám, és mindenféle nyelven próbáltak velem beszélni, én meg álltam, mint Bálám szamara, és néztem. Nekem ugyanis nem elsősorban a szavak fogalmi jelentése, hanem a zenéjük volt a fontos. Így is tanítom: nem németül, franciául, oroszul kell megtanulni, hanem zenéül, s ez tökéletesen tükrözi a nyelvet is.

Rosinaként A sevillai borbélyban
Rosinaként A sevillai borbélyban

– Milyen más nehézségei adódtak még nyugaton a nyelvi akadályokon kívül?

– Voltak gyakorlati és érzelmi nehézségek. A főiskolán hozzámentem egy baritonista fiatalemberhez, aminek köszönhetően rögtön megkaptam a nyugatnémet állampolgárságot, itthonról pedig a konzulátusi útlevelet. Így tehát nem voltam disszidens, a távollétem az első perctől legális volt, mégis két évet kellett várnom, amíg először hazatérhettem. A szüleim viszont itthon éltek; nekik évente egyszer engedélyezték, hogy meglátogassanak, persze csak külön-külön, de akkor az is nagy dolognak számított. Nehézséget okozott aztán, hogy egészen saját, külön zenei világom volt. Már idehaza is csodabogárnak hívtak, és úgy tartották, hogy ahol a Hamari megjelenik, ott valami mindig történik. Ez a kívülállás a kritikai érzékemmel kiegészülve okozott problémákat. És persze sok szigort kaptam a tanáraimtól – de ez rendben van, hiszen a szigor tanítja meg a respektust; aki nem kíváncsi a szigorra, az énekeljen a fürdőszobában, ahol mindig tökéletesnek hallja magát. Nekem nagyszerű tanáraim voltak: Martin Fatime, akitől az alapokat kaptam, utána Maleczky Oszkár, kedvenc énekes-színészem, aki miatt a legtöbbször elmentem az Operába, s aki egészen a nyugdíjazásáig tanított, majd végül dr. Sipos Jenő. Tőle kerültem prof. Lore Fischerhez, és sokat tanultam még Hubert Giesentől, Fritz Wunderlich egykori tanárától is. Egy hónappal azután érkeztem Németországba, hogy Wunderlich meghalt, és nagyon jól esett, hogy Giesen többször is azt mondta nekem: visszakapta nőben azt, amit Wunderlichhel elveszített. Nos, minden iskolámban, minden tanáromnál problémát jelentett, hogy nagyon hamar továbbléptem. Már a Zeneakadémián is így volt, s aztán ez Stuttgartban is folytatódott, ahol rendre be kellett pótolnom emiatt az óráimat. Egyszer el akartak küldeni a genfi énekversenyre, én azonban egy lábtörés miatt nem tudtam elmenni. Lore Fischer akkor nagyon keményen bánt velem, még az ösztöndíjamat is elvetette. Azt mondta, ennyi köszönettel tartozom a Stuttgarti Akadémiának, én azonban azt válaszoltam, hogy az egyetlen verseny, amit megnyertem, nekem bőven elég. Már beindult a karrierem, sorban jöttek a felkérések: a nyugat nem csak Stuttgartból állt. Hívtak Bécsbe, Salzburgba, Olaszországba, Franciaországba, s meglepő módon ezt éppen a saját tanárom nem vette jó néven. Ami pedig a versenyzést illeti, az amúgy sem volt még akkora a divat annak idején, mint ma, amikor lényegében versenyekből áll a fiatal énekesek élete. Nem szeretem a versenyeket, teret adnak a korrupciónak, sokat számít, hogy ki kit támogat a háttérben és így tovább. Úgy gondolom, volna más módja is annak, hogy segítsük a fiatalok karrierjét, erre azonban elég későn jöttem rá, amikor a kilencvenes évek elején hazajöttem hangokat keresni, s a legjobbakat kivittem magammal, hogy együtt énekeljünk. A mai magyar sztároknak is ezt kellene csinálni: magukkal vinni a tehetséges magyar fiatalokat, és bemutatni őket külföldön.

Rossini Hamupipőkéjeként
Rossini Hamupipőkéjeként

– Mikor először hazatért, milyen eltéréseket látott a nyugati és az itthoni zenei élet között?

– Két év után tudtam először hazatérni, de meglepő módon az akkori, tehát a hatvanas években szerzett tapasztalataim alig különböznek attól, mint amit most érzek, ha Budapestre látogatok. Minden alkalommal úgy tűnik, mintha egy kis ékszerdobozba mennék, és itt a szónak mind a két eleme fontos. Magyarország, a magyar zenei élet, és ezen belül kiváltképpen az operajátszás izolálja magát. Ha mesterkurzust tartok akár az Operában, akár máshol, egy kis félelmet tapasztalok: az énekeseket elsősorban az foglalkoztatja, kapnak-e felkéréseket, szerződéseket. Nyugaton egy mesterkurzus felszabadult, valódi alkotói munkát lehetővé tevő alkalom. Ezzel összefügg a másik nagy különbség is: a pénz. Nyugaton akárhány versenyre és előéneklésre kell is száguldaniuk az énekeseknek, előkaparják rá a pénzt. Otthon az énekesek többsége borzasztóan szegény: küzdenie, harcolnia kell, kivéve persze a csillagokat. De nem szabad elfelejteni, hogy ők is nyugatról viszik haza a tisztességes gázsit. Elszomorítóan nagy a különbség: a fiatalok nagyon küzdenek, a csillagok pedig nagyon aratnak. Utóbbiaknak kézen kellene fognia az előbbieket, és bemutatni nyugaton (nem otthon, az még kevés), ahogy én is tettem – sajnos a határok miatt csak nagyon későn tehettem így. De azt érzem, hogy odahaza nagy az irigység, mert mindenki félti a saját kenyerét. Pedig ha valakinek mindig csak a küzdelem jut, hosszú távon elfogy minden energiája. Sokszor mondom a tanítványaimnak, hogy nem szabad hozzáláncolniuk magukat a Bécsi Állami Operához, a Scalához, a Metropolitanhez társulati tagként, mert örökké el lesznek nyomva, második-harmadik szereposztásba lesznek száműzve. Ilyen helyeken csak vendégnek szabad lenni. Csak az a különbség, hogy ezeken a helyeken még az „elnyomottakat” is megfizetik, és mindig ott a lehetőség, hogy valaki meghallja őket. Magyarországra sajnos nem mennek el a sztárdirigensek és -menedzserek énekeseket meghallgatni. Azt pedig nem veszik valami jó néven, ha egy hajdan jó nevű primadonna, jelenleg énektanár, újra és újra figyelmükbe ajánlja valamelyik növendékét. Fiatal koromban nem egyszer láttam, hogy a karmesterek ilyenkor – nevén nevezve a dolgot – pofákat vágnak. Ez szerintem szégyen, hiszen ki tanítsa a fiatalokat, ha nem egykori nagy énekesek? És természetes, hogy nekik akad néha egy-egy figyelemre méltó tanítványuk. Mégis ez a gyakorlat alakult ki az operaélet irányítói részéről, ezért annak idején mi énekesek egymást segítettük. Jó néhány igazi sztárral voltam jó barátságban, és nem egyszer hívtuk fel egyik vagy másik karmestert, hogy ezt vagy azt a lemezt egyik vagy másik partnerrel szeretnénk megcsinálni. Ez néha megoldható volt, néha nem, mert esetleg a kiszemelt partner egy másik lemeztársasággal volt leszerződve – de mi megpróbáltunk segíteni egymásnak. Éppen emiatt nem kötöttem soha exkluzív szerződést egy lemezcéggel sem, beleértve a Hungarotont is. Minden partnerrel, minden karmesterrel szerettem volna énekelni. Egy idő múlva ez sajnos visszaütött, mert a lemezcégeknek meglettek a saját, jól bejáratott neveik, s így én nem mindig fértem bele a terveikbe, még itthon sem. Én mégsem voltam hajlandó bekötni a kezemet-lábamat, ahogy még a kocsiban sem csatolom be a biztonsági övet, hiába szólnak rám.

Olgaként az Anyeginben. Partnere Hermann Prey
Olgaként az Anyeginben. Partnere Hermann Prey

– Sokat beszéltünk most az operáról és a fiatalok első lépéseiről az operaéletben, de úgy tudom, karrierje kezdetén Ön egy kicsit idegenkedett ettől a műfajtól…

– Nem idegenkedtem, hiszen az opera jegyében indultam: Mercedest énekeltem Herbert von Karajan salzburgi Carmen-előadásában 1967-ben, majd egy évre rá már a címszerepet alakítottam Stuttgartban Carlos Kleiber vezényletével. Szó sem volt idegenkedésről: inkább az történt, hogy megfélemlítettek. Nem arról van szó, hogy ne lett volna sikerem: egy Karajannal, egy Kleiberrel nem is lehetett megbukni, hiszen ők zenét lélegeztek be, és azt fújtak ki magukból. Mégis, az egyik próbaidőszak végére tíz kilóval lettem könnyebb. Én sem vagyok könnyű eset, és már fiatalon sem voltam az; Kleiber sem volt az, Karajan pedig borzasztóan nehéz eset volt, ráadásul mindketten kifejezetten szerettek provokálni. Én viszont ezt az egyet nem tűröm el. Karajan, aki rendezte is a salzburgi előadást, állandóan a sarkamban volt, de olyannyira, hogy Grace Bumbry, aki abban a produkcióban Carment énekelte, folyamatosan azt súgta nekem: „Nem sírni!” Ha véletlenül hátul felejtettem a kezem, Karajan mögöttem termett, és teljes erejéből rávágott. A próba egy másik pontján a kezébe fogta az egyik szereplő kardját, mögém lopózott, és a lábamra ejtette, amitől, mondanom sem kell, vérezni kezdtem… De Bumbry megint figyelmeztetett: „Nem sírni! Az a lényeg, hogy érdekled őt!” Megtanultam vigyázzba állni az ilyen kaliberű dirigensek előtt. Hallatlanul koncentrált tanulást vártak el az embertől, és megéreztem, hogy ez az egész nem játék. Az az érzésem, hogy manapság az énekesek játékosabban fogják fel a munkát, a pályát, és emiatt hamarabb tönkre is mennek. Még olyan nagyságok is, mint Callas, megsínylették, ha nem rendeltek alá mindent a munkának. Én komolyan akartam venni, amit csinálok. Persze előfordult, hogy néha odavágtam a kottát; ilyenkor a karmesterek mulattak, hiszen kell a temperamentum a színházhoz. De nem csak színházi példát hozhatok: Karl Richter is elviselhetetlen tudott lenni, ha valami nem szép történt előtte. Olyan grimaszokat vágott, hogy a többi énekesnek is elment a kedve az élettől, nem csak annak, akivel éppen baja volt. Csakhogy ezeknek a mestereknek hihetetlenül nagy tudása volt, és ezt nekünk el kellett sajátítani. Fogtuk egymás kezét, segítettünk a másiknak, ahol tudtunk. Nemrég a zwickaui Schumann-versenyen zsűriztem (ez kivételesen jó verseny volt), ahol találkoztam régi kollégáimmal: Edith Mathisszal, Edda Moserrel, Peter Schreierrel, Josef Protschkával, és együtt nevettünk azon, hogy te jó ég, mennyit kellett annak idején dolgoznunk! Megkérdeztem, hogy állnak most a tanítással, a munkával. Tudja, mit válaszoltak? Hogy otthon szeretnek ülni a televízió előtt, sört vagy bort iszogatni, sétálni… Elfáradtunk. Csakhogy mi egy átdolgozott élet után fáradtunk el, a mai énekesek viszont már eleve fáradtan kezdenek. Nem kapnak sem művészi, sem anyagi segítséget, és az összefogás, a szeretet is hiányzik közülük. Nem csak Magyarország izolált, de Magyarországon belül is izoláltak az emberek.

Rosinaként A sevillai borbélyban, Budapesten
Rosinaként A sevillai borbélyban, Budapesten

– Pályafutásán fontos szerepet játszott dal. Mit gondol, miért szorult háttérbe manapság ez a műfaj?

– Mert a daléneklés nem csillogás, nem magamutogatás, nem technikai bravúr, hanem elsősorban intimitás. De hol van ma a világban intimitás? Hol vannak az érzelmek, hol a szeretet, ami a dalok lényege, magja? Kit érdekel ma egy dalest, legyen akár romantikus, akár klasszikus, vagy modern? Csak a nagy sztárok engedhetik meg maguknak, hogy otthagyják egy picit a csillogást. Nemrég hallottam például Diana Damrau párizsi dalestjét a rádióban, de ő is keresett valami különlegeset, amivel feltűnhet: zongora helyett hárfa kísérte. Manapság mindenki azt keresi, mitől tud más lenni. A dalok erre nem alkalmasak: a dal én vagyok. Olyan, mint egy virág: locsolnom kell, különben elhervad. A daléneklés maga a hit. Bennünk ez még megvolt, különösen Magyarországon, hiszen ha meg akartuk állni a helyünket bárhol a világban, nagyon nagy szükségünk volt a hitre. Ma már magukban sem hisznek az énekesek; akkor hogy tudnának egy dalt szépen elénekelni? Világviszonylatban is kevesekben van már meg a hit, a tenni akarás. Egy Daniel Barenboimban (akivel szinte napra pontosan egyidősek vagyunk) megvan: csak azért is zenekart alapít zsidók és palesztinok közös részvételével, és csak azért is bemutatja Wagnert Izraelben, vállalva, hogy esetleg ki is fütyülik. Én is szeretnék tenni, de amikor azt látom, hogy le van szervezve egy mesterkurzusom, és az utolsó pillanatban törlik, itt állok nagy szemekkel, és nem értem, hogy történhet ez meg. Készen állok, hogy valamit átadjak az otthoni fiataloknak, még akkor is, ha nem vagyok könnyű tanár, ha bennem is megvan az a szigor, ami az én tanáraimban is megvolt. Sosem hagytam például, hogy mást énekeltessenek velem, mint ami megfelelt a hangomnak, és ezt nem hagyom a hallgatóknak sem. Az ilyen véleményemet nem mindig szép hangon közlöm velük, mert ha már a harmadik napon is ugyanúgy történnek a dolgok, mint addig, nem biztos, hogy kedves tudok maradni. Mindig én vagyok a mumus, de aki jól ismer, tudja, hogy az én szidásom olyan, mint egy anyukáé, aki előbb legorombítja, majd utána magához öleli a gyerekét. Nem szabad csak szidni, de nem szabad csak mosolyogni sem.

Hamari Júlia
Hamari Júlia

– Operai, dal- és oratóriumrepertoárja nagyon széles spektrumon mozgott: az egyik végletet talán a Bach-zene iránti rajongása, a másikat a Mozartrock című lemez jelöli ki. Honnan jött az ötlet az utóbbi elkészítésére?

– A neves énektanárnő, Fábry Edit fia, Sipos Péter Montrealban él, és a nyolcvanas évek elején, amikor ott énekeltem Rossini Hamupipőkéjét, eljött engem meghallgatni. Utána azt mondta: „Én ezzel a hölggyel egy rocklemezt akarok készíteni!” Az előadást követően megkeresett, és megkérdezte, érdekelne-e egy ilyen vállalkozás. Mi az, hogy! Nagyon fontos számomra a ritmus, és Mozart az a bizonyos zeneszerző, akinél ez a ritmus megvan. Hány darabja is épül táncritmusra? Biztos vagyok benne, hogy ha a rockvilágba születik, rockot komponált volna… Csináltunk hát egy próbafelvételt, amit bevittem magammal a Metbe. Ott James Levine és Jeffrey Tate azt mondták, ezt azonnal vigyem el a Columbiához. Elvittem, meghallgatták, és azt mondták, szenzációs. Jó, feleltem, akkor viszem haza a Hungarotonnak. Lehet, hogy ezzel hibát követtem el, de úgy gondoltam, a Columbia e nélkül is nagy társaság marad, a Hungarotonnak viszont jót tesz, ha valami különlegességgel léphet ki a piacra. Hazajöttünk, és megcsináltuk a lemezt. A Hungaroton egész vezetősége ott ült a stúdióban Bors Jenővel az élen, és tátott szájjal hallgatták. Péter nagyon jól állította össze: megmaradt benne a szép ének – másképp nem is vállaltam volna. Mindenki úgy gondolta: megvan a nagy szenzáció. Igen ám, de a Rádióban a komolyzenei osztály egyik vezetője, annak idején nagyon nagy név, azt mondta: Hamari Júlia a komolyzene prófétanője, és neki nem szabadna rockot csinálnia Mozartból. Csakhamar elterjedt, hogy én tönkretettem Mozartot, s ezért a Rádió nem is mutatta be a lemezt. Csak Érdi Sándor foglalkozott vele a Televízióban, mert a fia, Tamás, aki ma már kitűnő zongorista, beleszeretett; amikor az apja feltette, hogy meghallgassa, beszáguldott a másik szobából, és kérdezgette, hogy mi ez, ki csinálta stb. Mikor Sándor felhívott, el is mesélte, hogy van egy igazi rajongóm a fia személyében! És volt egy másik probléma is a Rádió hallgatása mellett. Amerikában a Columbia úgy tervezte, hogy az Amadeus című filmmel együtt hozná ki a lemezt, a kettő erősítené egymást. Emlékszem, harmadmagammal ültem az Amadeus montreali premierjén egy hatalmas és üres moziban – másnap már kígyózó sorok álltak a pénztáraknál. Itthon viszont még nem játszották a filmet, csak később jött be hozzánk. Ez is közrejátszott, hogy a mi lemezünk nem terjedt el annyira, annak ellenére, hogy aztán egy sor komolyzenei feldolgozás született, jött a Klasszikusok diszkóritmusban-sorozat. De vokális zene nem nagyon volt ezek között, csak zenekari feldolgozások. Az én szívemhez is közel áll a mi változatunk, szerintem szerethető anyag, és várja, hogy újra felfedezzék. Úgy nézett ki, hogy ebben az évben esetleg megjelenhetne CD-n is, de mondanom sem kell, hogy ebből sem lett semmi…

Tanítványával, Rőser Orsolyával
Tanítványával, Rőser Orsolyával

– Milyen tervek foglalkoztatják a jövőben?

– Sok minden van, amit szeretnék odahaza bedobni a köztudatba. Amikor otthon vagyok, sokszor privátim is foglalkozom fiatalokkal, nem csak hivatalos keretek között – már csak ezért is sajnálom, hogy elmaradt a mostani út, mert így erre nem nyílik alkalom. Jó lenne megszervezni, hogy a mesterkurzusok ugyanúgy legyenek nyilvánosak, ahogy külföldön, és ne csak a résztvevők szorongjanak egy szűk teremben. Az embereknek fel kell kelteni az érdeklődését, be kell őket etetni. Foglalkoztat a menedzserképzés is, mert úgy veszem észre, Magyarországon ez még gyerekcipőben jár. Nem biztos, hogy az az üdvözítő, ha egy énekes a nagy cégeknél helyezkedik el; az én legjobb menedzserem például egy hamburgi irodát vezetett, és ugyan nem volt jelen minden országban, de mindenhol volt összeköttetése egy másik, hasonlóan kicsi irodával – a mai napig sajnálom, hogy összekülönböztem vele, mert mindenhová el tudott juttatni. Feladat tehát bőven volna, és érzek is magamban erőt és érdeklődést, hogy foglalkozzam ezekkel, ha hagyják.

Fotók: a művész magángyűjteményéből

 (Köszönet Rőser Orsolyának az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért)