„Elindultam szép hazámbúl…”

2008. március 29.

Pályakép Tokody Ilonáról – 4. rész – JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

Japán, Pillangó-turné, 1992

Japán, Pillangó-turné, 1992

 Harmincéves pályafutásod alatt világhírnévre tettél szert, több kontinens legjelentősebb operaszínpadain  énekeltél. Hogyan kezdődött a nemzetközi karriered? 

 1979-ben megnyertem a pozsonyi énekversenyt, amelyen hallott a Wiener Staatsoper igazgatója, és utána meghívott Bécsbe a Bohémélet Mimijére. A karmester, Giuseppe Patané felháborodott, amikor meglátta kiírva a nevemet a Staatsoperben, ugyanis ő tudta, hogy én ezt a szerepet még soha nem énekeltem, úgy vállaltam el.  – Ez a szerencsétlen kislány legalább egyszer hadd énekelje el Pesten Mimit, mielőtt Bécsben debütál vele!” – kérte Lukács Miklóst, az Opera akkori igazgatóját, és felajánlotta, hogy ingyen is szívesen dirigál egy Bohéméletet nálunk, sőt próbál is velem, csak ne Bécsben kelljen először elénekelnem a szerepet. Fantasztikus lehetőségnek tartom, hogy egy ilyen mester tanította be nekem Mimit! Patané vezényletével, itthon mutatkozhattam be a Bohéméletben, Kelen Péter volt Rodolphe. Ezzel a háttérrel debütáltam Bécsben, olyan híres tenorista partnereként, mint Franco Bonisolli. Nagy sikert aratott az előadás, utána rögtön visszahívtak   Laurettának. Gondolkodás nélkül igent mondtam, pedig akkor még egy szót sem tudtam olaszul a szerepből, de ahogy hazaértem, nekiestem a tanulásnak.

 Ezzel az alakításoddal is meghódítottad a bécsi közönséget, s innentől kezdve egy hosszú munkakapcsolat alakult ki a Staatsoperrel. 16 főszerepet énekeltél el, köztük olyanokat is, amelyeket itthon (színpadon) soha  A zsidónőt, a Chénier Maddalénáját, a Bajazzók Neddáját, Wagnertől A tündéreket. 

José Carrerasszal a Carmenben

José Carrerasszal a Carmenben

 Hihetetlen előnyt jelentett, hogy Bécsben, a világ egyik leghíresebb operaházában indulhattam el, így könnyebben bekerültem a nemzetközi zenei vérkeringésbe is. Ha egy kisebb osztrák vagy német színházban kezdek, nekem is meg kellett volna járnom a lépcsőfokokat, mint annyi más kollégámnak. Bécsben folyamatosan kaptam a felkéréseket nemcsak beállásokra, hanem premierekre is. A legtöbb szerep új volt számomra, és igen rövid idő alatt kellett megtanulnom őket, de vállaltam a kihívást. A Schicchiben Giuseppe Taddei lánya lehettem, megtiszteltetés ért, amikor ez a nagy művész a színpadon gratulált nekem. Lauretta-alakításom után a Staatsoper igazgatója megkeresett, és a következő évadra két szerepet ajánlott fel, választhattam, melyiket éneklem el:  Odabellát Verdi Attilájából a színpadon, vagy Rachelt Halévy A zsidónő című operájából, koncertszerű előadásban. Mivel fiatal voltam még, utóbbi mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, Odabellához súlyosabb, érettebb hang szükséges.

 1981-ben, A zsidónő próbáin ismerkedtél meg a világhírű tenoristával, José Carrerasszal, aki meghatározó személyiség lett a pályádon. 

 A José Carrerasszal való találkozás sorsdöntő az életemben. Miután kiválasztottam a Zsidónő szerepét, akkor tudtam meg, hogy Carreras lesz a partnerem. Először megijedtem, mert azt hittem, világsztár lévén nagyképű és lekezelő lesz velem. Szerencsére nem így történt, már az első próbán azt mondta, nagyon tetszik neki a művészi hozzáállásom és az éneklésem. Úgy éreztük, mintha már valahol találkoztunk volna. Felfigyeltünk egymásra, mert mindketten a lelkünkből énekeltünk. 1981-ben a londoni Covent Gardenből kaptam meghívást a Bohéméletre, amelyben ismét Carreras partnere lehettem. A próbák alatt tudtam meg, ő ragaszkodott hozzá, hogy én énekeljem Mimit. Gondold el, milyen kitüntetés egy kezdő énekesnek, hogy egy világhírű tenor ragaszkodik hozzá! Josénak rengeteget köszönhetek, mert segített a karrierem építésében, és megkímélt a lépcsőfokoktól. Spanyolországba is magával vitt, ahol a Bajazzókban énekeltünk együtt, aztán évekig koncerteztünk szerte a világban  többezres tömegek előtt. Carrerashoz igazi barátság fűz, büszke vagyok, hogy súlyos betegsége után, 1992-ben velem lépett fel először, méghozzá a budapesti Népstadionban, ahol nagy sikerű közös koncertet adtunk.

 A másik két tenorral, Placido Domingóval és Luciano Pavarottival is gyakran énekelhettél együtt. 

Bohémélet Domingóval, Londonban

Bohémélet Domingóval, Londonban

 Domingóval Berlinben találkoztam először, amikor az Otello Desdemonájaként debütáltam  emlékezetes bemutatkozás volt, mert a közönség hetven percig tapsolt nekünk. Domingo kedves partnerem, leggyakrabban az Otellóban, az Aidában és a Bohéméletben léptem fel vele. Az Otellót többek közt a bilbaói Teatro Arriaga jubileumi díszelőadásán, illetve Madridban, a királyi pár előtt énekeltük együtt. Egyik legemlékezetesebb közös Bohémélet-előadásunk a Londonban volt, amikor is az operaház épületén elhelyezett vetítővásznon közvetítették az operát egyenesben, és az utcán 5000 ember nézte végig, esőben, ernyők alatt. Domingo vezényelt is engem, amikor a Metben debütáltam a Carmenben, amelyet Franco Zeffirelli rendezett, a címszerepet pedig Marilyn Horne alakította. Luciano Pavarottival csak egy alkalommal, Buenos Airesben énekeltem a Bohéméletben, de az nagyon emlékezetes volt. Elvarázsolt gyönyörű hangjával, kifejező éneklésével, egyéniségével. Nagy boldogság, hogy „a három tenorral” együtt énekelhettem, és még abban az időszakban, amikor ők is próbáltak, nem csak beálltak az előadásokba.

 A három tenoron kívül még kikre emlékszel vissza szívesen a külföldi kollégák közül? 

Vámos Lászlóval 1994-ben

Vámos Lászlóval 1994-ben

 Alig tudok olyan neves tenort, baritont, basszust vagy mezzót, akivel ne énekeltem volna színpadon. A tenoristák közül partnerem volt Giacomo Aragall, Gianfranco Cecchele, Giuseppe Giacomini, Peter Dvorsky, Louis Lima, sajnos Carlo Bergonzival és Alfredo Krausszal nem hozott össze a sors. A baritonok közül a legkedvesebb Juan Pons, akivel Madridban szerepeltünk először együtt, s nagyon jó barátok lettünk. Rengeteg Falstaffot, Boccanegrát és Bajazzókat énekeltem vele. 1994-től éveken át jártuk a világot Verdi-koncertünkkel, amelyet Budapesten is láthattak a magyar nézők. Örömmel énekeltem a többi nagy baritonnal, Pierro Cappuccillivel, Renato Brusonnal, Tom Krauséval, Leo Nuccival, a basszusok közül Jevgenyij Nyesztyerenkóval, Ruggero Raimondival, Cesare Siepivel, Nyikolaj Gyaurovval, a mezzók közül Jelena Obrazcovával, Fiorenza Cossottóval, Marilyn Horne-nal. Barátság fűz a világhírű szopránhoz, Renata Scottóhoz, az élet nagy ajándékának tartom, hogy megismerkedhettem vele. Ő az egyik példaképem, aki hetvenen túl, ma is tanít, mesterkurzusokat tart. A karmesterek közül sokat köszönhetek Giuseppe Patané mellett Lamberto Gardellinek is   szinte az egész olasz repertoárt ő tanította be nekem , de gyakran dolgoztam együtt Abbadóval, Sinopolival, Morandival, Dorátival is. A rendezők közül Jean-Pierre Ponnelle, Franco Zeffirelli, Otto Schenk, Götz Friedrich voltak nagy hatással művészetemre. Nem szeretném azonban kihagyni a felsorolásból magyar kollégáimat és mestereimet sem. Legkedvesebb partnereim Kelen Péter, Bándi János, Sólyom-Nagy Sándor, Berczelly István, Polgár László, Kováts Kolos, Pánczél Éva. A karmesterek közül Ferencsik Jánostól, Lukács Ervintől, Kórodi Andrástól, Erdélyi Miklóstól, a rendezők közül Mikó Andrástól tanultam a legtöbbet. Színpadi biztonságot kaptam tőle, ami nagyon fontos ahhoz, hogy a művész jól érezze magát a színpadon. Az is fantasztikus volt Mikóban, hogy egységben látta az egész produkciót, és nem veszett el a részletekben, mint sok más rendező, akikkel együtt dolgoztam az évek során. Békés András, Vámos László és Nagy Viktor rendezéseiben is szívesen játszottam.

Sólyom-Nagy Sándor, Polgár László és Kelen Péter partnereként a Bohéméletben

Sólyom-Nagy Sándor, Polgár László és Kelen Péter partnereként a Bohéméletben

 Götz Friedrich jelentős rendezőegyéniség volt, a munkamódszerét azonban nehezen lehetett elviselni  úgy hallottam, könyörtelen, nem ritkán agresszív volt a művészekkel , te mégis együtt tudtál működni vele. 

 Friedrich meghatározó személyisége volt a berlini Deutsche Opernek, olyan volt, mint egy apafigura, Mikó Andráshoz tudnám hasonlítani. Nagy tudású és nagy tekintélyű művész, aki élt-halt a zenéért. Kíméletlen volt a munkában  néha én is nehezen bírtam cérnával , de önmagától is annyit követelt, mint másoktól. Fantasztikus intenzitással dolgozott, és pontosan tudta, mit akar  ezért is tűrte nehezen az ellentmondást. Én mégis meg tudtam győzni arról, hogy Liúként ne kelljen parókát vennem, hanem a saját hajammal játszhassak. Zeffirellit is sikerült rábeszélnem a Met-beli Bajazzókban, hogy Neddaként ne szürke ruhát kelljen viselnem. Én bárkivel együtt tudok működni, akinek van koncepciója és respektálja a művészt. Nagyon magasra tettem a mércét, borzasztóan kegyetlen vagyok magamhoz, és másoktól is a maximumot várom. Biztosan nehéz munkatárs vagyok ezért, de úgy érzem, nagyon könnyű velem, ha érzem a szeretetet, a tiszteletet, a művészi alázatot. Kényszer alatt nem tudok és soha nem is tudtam dolgozni. Már eljutottam oda, hogy megválogathatom a partnereimet és a fellépéseimet.

Otello Domingóval - Berlinben

Otello Domingóval – Berlinben

 Manapság egyre többet hallani a rendezők önkényuralmáról, ami megkeseríti és megnehezíti az énekesek életét. Előfordult, hogy visszautasítottál felkérést, mert nem értettél egyet a rendezői koncepcióval? 

 Több alkalommal is, ha értelmetlennek, vagy a zeneszerzőhöz méltatlannak találtam a rendezést. Az egyik német színház felkért egy olyan Aida-produkcióra, amely koncentrációs táborban játszódott, és a darab végén a szerelmespár gázkamrában végezte. Ez nem méltó Verdihez, mondtam, és nem vállaltam. Szerintem egy Aidát más korba áthelyezni értelmetlen. Az erőltetett aktualizálást és a színpadi naturalizmust egyébként sem kedvelem. Nehezen barátkoztam meg egy külhoni Trubadúr-rendezéssel is, ahol Leonórát miniszoknyában, neccharisnyában, piros körömcipőben, punk hajjal kellett volna játszanom. Végül is nem utasítottam vissza, de néhány változtatást sikerült elérnem: a szoknya kicsit hosszabb lett, a cipőt kicserélték feketére és a punk parókát is valamivel rendezettebbre fésülték. Úgy gondolom, hogy a modernizálással megnehezítik az énekes dolgát, mert nehezebben tud közel kerülni a zeneszerzőhöz. Egyébként lehet bármilyen a koncepció, a szerepről alkotott elképzelésemen nem tud változtatni, ugyanis a zenei karakter már a kottában meg van írva. A zenei megformálás a legfontosabb egy énekesnek. Minél modernebb egy rendezés, én annál inkább újraelemzem a kottát, mert a hangjegyekből ki lehet olvasni, milyen figurát is képzelt el a szerző. A pályám elején még zavart, amikor modern produkciókban kellett énekelnem, mára már megbölcsültem, nem engedem magamhoz közel a rendezést, kizárom a zavaró tényezőket és a zenéhez menekülök. Verdit például mindig a zene felől kell megközelíteni, és az énekhanggal játszani a figurát, az érzelmeket pedig szép, de kifejező énekléssel kell közvetíteni.

 A számos külföldi dalszínház közül hol énekeltél a legszívesebben? 

Juan Ponsszal

Juan Ponsszal

 Mindegyik operaházhoz fűz valami szép emlék, ezért nem szeretnék rangsorolni. A bécsi Staatsoper igazán a szívemhez nőtt, de nagyon szerettem a berlini Deutsche Opert is, ahova éveken át szerződés kötött. Rendkívül kellemes, barátságos légkörben dolgozhattam ott. Sehol nem találkoztam akkora művész- és színházimádattal, mint a Deutsche Operben. Másik kedves színházam a Covent Garden, ahol nagyon hozzáértő és különleges a közönség. Ők ugyanis a darab közben nem tapsolnak, csak a végén. Ehhez kapcsolódik egy szörnyű élményem is, amikor első alkalommal énekeltem ott a Bohéméletben Carrerasszal. Az első felvonásbeli két ária után alig tapsoltak, sőt a felvonás után is csak keveset. Megijedtem, s a szünetben kérdeztem Josét: megbuktunk? Megnyugtatott, hogy itt ez a szokás, csak az opera végén van tetszésnyilvánítás. Így is történt: az előadás után nagy ünneplésben részesítettek  őrjöngtek, sorfalat álltak nekünk odakint, gyertyákat égettek. A spanyol és az olasz publikum is fantasztikus. Japánba nyolcszor hívtak meg koncertkörútra, ami nem mindennapi dolog. Igazán be kell lopnia magát a művésznek a japán emberek szívébe, hogy visszahívják, de ha megszeretik, nem engedik el. Nagyon tudnak rajongani, és roppant hálásak a nívós előadásokért, a szép, dallamos muzsikáért. Nagy rajongótáborom alakult ki, akik mindig eljöttek a koncertjeimre, és a nevemet is tökéletesen ejtették ki. Gyakran megleptek előadás után ajándékokkal, de akadtak hölgyek, akik azért vártak meg, hogy közelről megnézhessék vagy megérinthessék a magyaros hímzésű ruhámat.

 Ezen a pályán néha váratlan és elképesztő helyzetekben is helyt kell állni. Gondolom, neked is meg kellett oldani néhány érdekes szituációt… 

Pillangókisasszony Barcelonában

Pillangókisasszony Barcelonában

 Hajaj, sok történetem van! Olyan vagyok, mint a színpadi ló, tehát abban a pillanatban, amikor a színpadon valami baj van, reflexszerűen cselekszem, hogy segíthessek a partneremnek. Egy Bajazzók-előadáson Carrerasnak a bohócsapkájával lett volna egy játéka, ám ahogy bejött a színpadra, elhagyta a sapkát. De nem vehette fel a földről, mert nem illett bele a szituációba. Tudtam, hogy ő nagyon ragaszkodik a kellékeihez, s ha nincs nála, akkor kiesik a szerepéből. Nemsokára a sapkával kellett volna eljátszania egy jelenetet, ezért rögtönöztem: tánclépésekkel eljutottam a földön heverő sapkához, majd egy elegáns mozdulattal a fejére raktam. A szemében láttam, hogy hálás, ugyanakkor a pimaszságom kihozta a sodrából. Dührohamot kapott, és a következő pillanatban a földhöz vágott. A darab végére kék és lila foltokkal lett tele a karom és a lábam. Előadás után José odajött, és elnézést kért. Mondtam, nem kell bocsánatot kérnie, hiszen ez a színpadi játékkal együtt jár. Vidámabb történet jut eszembe Domingóról: az Otellóban énekeltünk a Teatro Zarzuelában, ahol az utolsó jelenetig minden rendben zajlott. Elkezdett fojtogatni Domingo, én lehanyatlottam, s ekkor közbeszólt a díszlet. Az ágy végében volt egy nagy, henger alakú párna, amit elfelejtett kikötni a díszletező. Hozzáértem, mire a párna elindult lefelé, dum, dum, dum, meg sem állt a zenekari árokig, s a fúvósok fején landolt. Én félig halott állapotban hallottam a felhördülést, majd a kuncogást. Domingón láttam, hogy majd megfullad a visszafojtott nevetéstől, de győzött az önfegyelme. Miután leénekelte az utolsó hangot, az ágyra borulva kezdett el nevetni, igaz, a közönség ezt zokogásnak vélte. Szerencsére botrány nélkül lement az előadás, és fantasztikus sikert arattunk!

Neddaként Ravennában

Neddaként Ravennában (Fotó: Luigi Tazzari)

 Ad-e többletet művészileg, amikor ilyen világhírű énekesekkel lépsz egy színpadra? 

 Ha nagy sztárokkal énekelek, én is több leszek, jobban tudok szárnyalni a muzsikával, a figurát újabb oldaláról tudom megközelíteni. Szeretem az olyan partnereket, akik belülről ugyanazon a hőfokon égnek, mint én, s már egymás pillantásából, rezdüléseiből tudjuk, mit akar a másik. Engem mindig inspirál, ha igazi egyéniségekkel énekelhetek együtt, mert velük kialakul egyfajta pozitív hullámhossz, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy kiteljesedjen az előadás, és létrejöjjön a színpadi csoda. A nézők is a nagy művészegyéniségekért jönnek az operába, mert tőlük kapják azt az élményt, amitől feltöltődnek   s ez az élő előadás varázsa.

(folytatjuk)

(A fotók a művésznő magángyűjteményéből valók.)

Hasonló bejegyzések