„Egyre több a tehetséges növendék”

Meláth Andreát a közelgő GermanLateNight-premierről és a nem sokkal utána rá váró újabb főszerepről: Eötvös Péter Senza sanguéjáról kérdeztük. KONDOR KATA interjúja

Meláth Andrea

– A GermanLateNighton játszott előadások zeneszerzőjének, Paul Hindemithnek a műveit viszonylag keveset játsszák Magyarországon. Önnek milyen tapasztalatai vannak a komponistával kapcsolatban?

– Hindemith operáit Budapesten nem is játszották még, de úgy gondolom, ez a három rövid darab méltóképpen mutatja be az ő művészetét. Ahogy észrevettem, ő egy nagyon üde figura lehetett, természetesen azzal együtt is, hogy az adott korszak stílusjegyei meghatározók nála: a zene modern, és nem is könnyű, viszont tele van humorral, iróniával, és a groteszk is sokszor megjelenik benne. Szerintem az előadásokban szereplő növendékek is ugyanúgy élvezik a darabjait, mintha nagy romantikus műveket kellene énekelniük.

– Ez az előadás a Magyar Állami Operaház és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem közötti együttműködés következtében jött létre. Hogyan alakult ki ez a kapcsolat, és Önök milyen szerepet vállaltak benne?

– Nagy pozitívum az Operával való jó kapcsolatunk, amely már évek óta tart. Említhetném akár a két évvel ezelőtti vizsgaelőadásunkat (Brittentől a Szentivánéji álmot), ami az Opera Shakespeare-évadjának részét képezte. Ezeket a lehetőségeket mindig ők ajánlják fel. A Hindemith-produkció már egy évvel ezelőtt szóba került, viszont akkor még az Eiffel Műhelyházba tervezték a bemutatót. Amikor kiderült, hogy az nem készül el, pár hónapig nem került szóba a tervezet, de októberben az Opera japán turnéján Anger Ferenccel leültünk egyeztetni, és ő akkor azt mondta, jó volna, ha mégis létrejönne az előadás, amiben mindenképpen számítanak ránk. Tehát a szerepeket nekem kellene kiosztanom a növendékek között, és nagyon szeretné, ha én mint tanszékvezető is szerepelnék a darabban. Még ha van is ennek némi pikantériája. De érthető is a felkérés, mert a Sancta Susannában Klemencia nővér szerepét nem is nagyon lehetett volna gyerekre osztani, ez egy nagyon fajsúlyos, drámai szerep, a Sancta Susannának van a legnagyobb zenekari kísérete is. A hosszú karácsonyi ebédben pedig Bayard asszony és Ermengarde, a két legidősebb hölgy esetében a rendező is kérte, hogy a két szerepet ugyanaz énekelje. Úgyhogy bevontam a teljes tanári kart, hiszen

én csak a saját növendékeim felett rendelkezhetek, a többiekről a saját főtárgytanáruk határozza meg, hogy elengedi-e őket, vagy sem.

De nagyon sok olyan énekes is szerepel ezen az estén, akik már tavaly végeztek, aminek külön örülök, hiszen ők még nem tudják a szárnyaikat az Operában bontogatni, viszont ezzel a darabbal hátha meg tudják mutatni az operai oldalukat is, és esetleg valaki fantáziát lát bennük. Ami még fontos: az előadás nem csak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és az Opera koprodukciója, hanem a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Magyar Képzőművészeti Egyetem is benne van, előbbinek rendező szakos növendékei viszik színre a produkciót, a képzősök meg a jelmezért és a látványért felelősek. Ekkora megaprodukció, amiben ilyen sok intézmény részt vesz, talán még nem is volt.

A Leánder és Lenszirom c. operában (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

– Milyen együtt dolgozni a fiatal rendezőkkel? Otthonosan mozognak az opera műfajában?

– Főiskolás hallgatókról beszélünk, természetesen nincs mögöttük akkora tapasztalat, mint amikor az Operaházban dolgozunk befutott rendezőkkel. De tele vannak ambícióval és igénnyel arra, hogy minél többet megtudjanak erről a műfajról. Nekem mindkét rendezővel való találkozás abszolút pozitív élmény volt, mind emberileg, mind a felkészülést illetően, no meg az is, ahogyan az énekesekkel bántak, és már határozott elképzeléssel érkeztek a próbára.

– Említette, hogy némi pikantériát rejt magában, ha a tanszékvezető együtt szerepel a növendékekkel. Egy ilyen szituáció nyilván nagyon más, mint egy hagyományos óra.

– Mikor még nem kezdtük el a próbákat, bennem is volt egy kérdőjel, mert ilyen szituációban még nem voltam. Kicsit hasonló helyzet talán az lehetett, mikor a Georgia Bottomsban, Vajda Gergely darabjában több, tavaly végzett növendékkel énekelhettem együtt, és annak zseniális volt a próbaidőszaka. De azért más, amikor ennyien vannak körülöttem; még az is felmerült bennem, nem én fogok-e a legjobban izgulni. Reggeltől estig szolgálom az észt a körükben, ezek után hogy fogok előttük megfelelni? (nevet) De mihelyst beültünk a próbára, számomra is megdöbbentő módon, az első pillanattól kezdve úgy tudtam őket kezelni, mintha a kollégáim lennének. Szerintem ezt őtőlük is meg lehetne kérdezni, egy fél pillanatig nem éreztük úgy, hogy a tanszékvezető és a növendékek próbálnak. Amint a munka került előtérbe, nem pedig a tanítás és az előremenetelük, teljesen a kollégáim lettek. Valószínűleg az állhat e mögött, hogy egyrészt jó a kapcsolatunk, másrészt hangilag is felnőttek a feladathoz.

A szerelemről és más démonokról c. operában (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Az utóbbi időben a zeneakadémisták sok modern és kortárs darabot énekeltek, több ilyen mű szerepelt vizsgaelőadásként is az intézmény műsorán. Miért lett ez a terület olyan hangsúlyos a képzésükben?

– Az operatanszakon Almási-Tóth András tanítja a színpadi játékot, az ő elképzeléseiben nagy szerep jut a kortárs zenének, pontosabban a teljesen ismeretlen daraboknak, amik kihívást jelentenek mind rendezői szempontból, mind a növendékek irányában. De szerintem nagyjából megtartjuk az egyensúlyt, hiszen volt Rossini-évünk, játszottuk A varázsfuvolát, Mozart-koncertáriákból is összeállítottunk egy produkciót. Az Armel Operafesztiválon két éve bemutatott Henze-opera, az Elégia ifjú szerelmesekért az ő kérésük volt, és kár lett volna nemet mondani egy ekkora lehetőségre. A szervezők közül mindenki állva tapsolt a gyerekeknek, nem hitték el, hogy húzások nélkül így megtanulták a darabot. Azt hiszem, nekik sincs hátrányuk abból, ha mire végeznek, nem csak barokk és klasszikus repertoárral rendelkeznek, hanem a kortárs zenében is otthonosan járnak, hiszen meglátásom szerint ma egy énekes külföldön is akkor rúg labdába, ha minden stílusban, minden műfajban otthonosan mozog – ezalatt tényleg mindent értek a Sprechgesangtól kezdve az operettig, a kortárs zenén át. Olaszország a kivétel, mert ők inkább a hagyományokhoz ragaszkodnak, de azt hiszem, a mi fiataljaink inkább a német–holland–angol területen tudnak a későbbiekben lehetőséget kapni. Ott viszont a kortárs zene és a kortárs rendezői színház abszolút mindennapos, és ugyanolyan szerves részévé vált az operai kultúrának, mint a romantikus Verdi- vagy a Puccini-repertoár. Hozzá kell tenni, hogy

a kortárs zenéhez is a klasszikus operai stílus az alap, az éneklési mód, a levegővétel, minden, amit ők itt megtanulnak, ugyanúgy kell.

– Most lesz öt éve, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Ének Tanszékét vezeti. Hogyan értékeli ezt az időszakot, mit sikerült megvalósítani a tervei közül?

– A legkonkrétabb és a legszembetűnőbb változás az, hogy egyre több tehetséges növendék jön a Zeneakadémiára, és egyre jobban meg tudjuk mutatni magunkat – pontosan az említett előadásoknak, felkéréseknek köszönhetően. Tavaly a Miskolci Operafesztiválon is bemutatkozhattunk, a végzős növendékeink számára fantasztikus lehetőség, hogy már az Alma Mater tagjaiként különböző fesztiválokon szerepelhetnek.  Az élet nagyon felgyorsult az elmúlt öt évben. Rengeteg az előttünk álló feladat, de ez jó is, mert egy énekesnek nem válik javára, ha öt évig csak négy fal között megrendezett vizsgaelőadásokon, koncerteken mutathatja meg magát. Mi amúgy is elfogultak vagyunk velük, tehát szükséges minél többször külső fül által is megmérettetniük. Mi is sokat profitálunk abból, ha visszhangot kapunk egy-egy növendék teljesítményéről. Nem csak zenei értelemben – ma már az énekhang csak egy szelete a tortának. A színészet, a beszéd, a kultúra ugyanolyan fontos, mint a szép hang, meg az, hogy mit tud valaki magából hozzáadni egy szerephez.

A Georgia Bottomsban (fotó: Posztós János / CAFe Budapest)

És ötéves az Operavizsga Fesztivál is, amiről nem gondoltuk volna Almási-Tóth Andrással, hogy akár a harmadik évet is megérjük, annak idején csak egy gyermeki elképzelés volt, milyen jó lenne egy ilyet létrehozni, ami nincs a világon. Hiszen rengeteg anyagi vonzata van, például napokig szállást kell biztosítani a vendégeinknek, amiben hatalmas segítséget kapunk a rendezvényszervezéstől. Lenyűgöző, ahogy a Zeneakadémia mögöttünk áll ebben a kérdésben.

Az Andor Éva tiszteletére rendezett énekversenyt három évvel ezelőtt kezdtük el szervezni, a mi tanulóink részére, de külsős zsűrivel. Reményeink szerint jövő tavasszal az országos Andor Éva Énekversenyt is megrendezhetjük, amire a magyarországi egyetemek BA és MA szakos növendékei jöhetnének hozzánk megmérettetni magukat. Ilyen verseny sincs, mert az immár húsz éve rendezett Simándy Énekversenyen a maguk kategóriájában nemcsak az MA-sok indulhatnak, hanem harminchat éves korig bárki, tehát mondjuk azok is, akik már öt-hat éve vezető szerepeket énekelnek színházban. Mi meg csak azok számára szeretnénk országos versenyt rendezni, akik még az egyetemen belül bontogatják a szárnyaikat.

– Hamarosan következik az Opera másik premierje, Bartók és Eötvös műveivel. Sokszor alakította már A kékszakállú herceg várának Juditját, most viszont a Senza sanguéban fog énekelni. Hogyan látja a két mű, illetve a két nőalak kapcsolatát?

– A két nő hasonlít egymásra, mind a kettő rejtett módon kezdi el megtudni a férfitől, amit akar – az igazságot? Amit csak sejt, vagy amiről „hírt hallott”. A Senza sanguéban ugyan nem hangzik el ez a mondat, de a nő itt is rafinált módon, nagyon finoman és puhán kezdi el szövögetni a terveit, és közeledni a férfi felé. Ilyen szempontból hasonló a két karakter, miközben más a múltjuk, a családjuk, erről a Senza sanguéban sokkal többet megtudunk, mint Juditnál. Én most kifejezetten örülök, hogy egy „új” Judit szerepét énekelhetem, és más aspektusból, más nőből közelíthetem meg a férfikaraktert. De mindkét nő ugyanolyan erős, és hasonlóan építkeznek magukban, teszik fel a zenében a kérdéseiket.

Már a harmadik Eötvös-operában szerepelek, de ez a mostani olyan, mint egy kései verista darab, teljesen a verismo stílusjegyeit hordozza, az énekszólamban is.

Miközben Péter nagyon szereti a nonvibratós hangokat, meg a kortárs zene hasonló jellemzőit, itt abszolút lehetőségünk van kifejezni a hangunkkal az adott tételben, kérdésben vagy válaszban megjelenő érzelmi állapotot.

– Befolyásolták a darab megközelítésében a Kékszakállúval kapcsolatos előismeretei?

– Egyáltalán nem. Én ilyen vagyok. Most ez a feladat, és gyönyörű a zene. Ha Péter azt mondta a Szerelemről és más démonokról című darabjára, hogy az az első bel canto operája, nem is tudom, mit mond erről, miközben természetesen a saját stílusjegyeit sem veszíti el benne. Én ezt most sokkal nagyobb kihívásnak látom a pályafutásomon, mintha beállnék a százhatvankettedik Kékszakállú-produkcióba. Nem elfelejtvén, hogy a külföldi karrieremet pontosan ennek a darabnak köszönhetem, Kovalik Balázs rendezése után. Soha az életben nem tudnám megunni a Kékszakállút, de most a Senza Sanguéban vagyok benne. Természetesen tudjuk, hogy ez a Kékszakállúnak a párja. Viszont egy másik mű. Nagyon fontos még, hogy mind a kettő egy nő és egy férfi kapcsolatáról szól, amiről az egész világ, amióta Ádám és Éva megérkezett (nevet). És most Eötvös Péter elgondolásában, nyelvezetén fogjuk bemutatni.

Vivaldi: Farnace – Tamiri szerepében (fotó: Vermes Tibor)

– Számomra az különös a Senza Sanguéban, hogy nem tudom eldönteni, mennyiben valóságos, amiről a két szereplő beszélget, és mennyiben kreálnak egy közös emlékezést.

– Tehát hogy nem is valós a sztori?

– Vagy nem pontosan úgy történt, ahogy megtudjuk.

– A végén sem tudjuk meg, hogy ők tényleg fölmentek-e egy hotelszobába. Ugyanúgy, mint a Kékszakállúban, marad a nagy kérdőjel: mi is lesz ezután? De szerintem pont ezért jó, ezért érdekes, mert egyetlen női-férfi kapcsolatra sem tudjuk külső szemmel az A-t vagy a B-t rámondani, csak azok képesek erre, akik benne vannak, akik megélnek egy kapcsolatot. A Kékszakállú azt mondja: „És mindég is éjjel lesz már, éjjel, éjjel…” – de Judit valamilyen téren tovább él; nagy kérdés, és rendezőfüggő, hogy milyen módon. Kovalik Balázsnál pont a Kékszakállú fejlődött vissza, kvázi embrióvá, Judit meg felszáll a hetes buszra a Felszab téren, és megy tovább! Tehát ott ő volt lényegében a győztes. Szerintem ezt mind a ketten, Bartók Béla és Eötvös Péter is a közönségre szeretné hagyni. Pont az a lényege a pályánknak, hogy a hallgatóban maradjanak kérdések, amik még gondolkoztatják utána.

– Említette, hogy már a harmadik Eötvös-operában szerepel. Minek köszönhető, hogy Eötvös Péter zenéje és az ön művészete ilyen jól illik egymáshoz?

– Nem csak Eötvös Péteré, tavaly a MagyarFeszten a Szerelemről és más démonokról mellett három másik kortárs műben is szerepeltem. Volt egy Madarász-opera, aztán Ligetitől a Le grand macabre – azt imádom. A negyedik meg Tallér Zsófia Leander és Lensziromja volt. Hozzám a kortárs világ főiskolás korom óta közel áll. Már akkor benne voltam egy Vajda János-darabban, a Leonce és Lénában, amikor még át sem vettem a diplomát, és már készítettük is Virágh Emesével a Vajda–Orbán-lemezt. A kortárs zenei létet zsenge fiatalkoromban megtapasztalhattam, gyakorlati szempontból. Eötvös Péterrel 2000-ben találkoztam először, amikor a Három nővért mutatták be, abban Mása szerepét énekeltem. A szereposztást az Opera készítette, de

az előadás hatására egyfajta barátság alakult ki köztünk. Péter hihetetlen személyiség, nagyon ritka diplomáciai érzékkel rendelkezik, a világ legtürelmesebb embere, és mindamellett az egyik legintelligensebb is.

Aki őt közelebbről megismerheti, csak ajándéknak tarthatja ezt a kapcsolatot. A Szerelemről és más démonokról operánál már ő szerette volna, ha benne volnék, és most a Senza sanguénál is lényegében ő kért fel.

– A Senza sangue koncertszerű előadásban fog elhangozni, hogy érzi magát ebben az előadási formában?

– Tiszteletben tartva egy-két rendezést, tizenhét éve, amióta a Kékszakállúban éneklek, a legnagyobb katartikus élményeimet mindig a koncertszerű előadások okozták. Ehhez a hármas szimbiózishoz – mert szerintem a zenekar mindkét darabban ugyanolyan főszereplő, mint a két énekes, a Senza sanguéban is – nem kell túl sok díszlet, a zenekar festi a hangulatot, és a két ember párbeszédei teljesen függetlenek attól, hogy ott van mellettük egy virágállvány vagy egy telefonfülke. Vannak operák, például a Figaro házassága, a Così fan tutte, vagy a barokk darabok, amelyeknél szerintem koncertszerű előadásban a közönség egy óra után megköszönné a lehetőséget, és hazamenne. Mert ha azt nem olyan rendezésben adják, ami leköti a nézők figyelmét, kizárt dolog, hogy három és fél vagy négy órán keresztül meghallgassák. Itt viszont egészen más a helyzet, úgyhogy én egyáltalán nem tartok attól, hogy ne születnének meg ezek a műben elhelyezett szituációk, pillanatképek.

Fotók: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház; Posztós János / CAFe Budapest; Vermes Tibor