Negyedik évadját tölti a mannheimi színházban, közben Budapesten is bemutatkozott Parsifalként – a tavalyi Lohengrin-premier után újabb Wagner-szerepben. Az elmúlt évek tapasztalatait összegzi Kovácsházi István. Lejegyezte: ÁDÁM TÜNDE
A kezdetek
Tényleg kicsit mesébe illő ez a történet, ami valamikor 2006-ban, egy meghallgatáson kezdődött.
Időnként megjelennek az Operaházban ügynökségek, jobb esetben operaigazgatók, de sajnos néha kalandorok is, hogy fiatal énekeseket keressenek leendő produkciókhoz. Magam részéről nem nagyon szeretem ezt a meghallgatási formát, mert szerintem egy opera-előadás alatt több minden kiderül az énekesről, de be kell ismernem, jelenleg nincs jobb módszer. Szerepben megnézni egy-egy énekest nagyobb szervezést, sokkal több időt, és bizony több energiát igényel (amit sajnos nem mindig tapasztalok az operaházak részéről), míg egy előéneklésen, akár 20-30 énekes is megjelenhet egy adott helyszínen. Persze ezek a meghallgatások nem mindig zárulnak pozitív eredménnyel. Sokszor elfecsérelt időnek, ha mindez külföldön történik, akkor kidobott pénznek gondolják az énekesek (néha nem alaptalanul), mert bizony nem könnyű feldolgozni, ha több száz leutazott kilométer és egy elénekelt ária után először szembesül valaki a meghallgatások rideg személytelenségével és az eredménytelenséggel. Innen ered az énekesek legendás mondata is: „Köszönjük, majd értesítjük!”
Pontosan így éreztem én is ezen a 2006-os meghallgatáson. Mindenki illedelmesen mosolygott, senki nem szólt semmit egészen másfél évig, mikor is megtörtént a csoda! Mannheimból hívtak telefonon, hogy szeretettel várnak próbaéneklésre. Mint később kiderült, ezen a pesti meghallgatáson a mannheimi operaigazgató volt jelen, aki felírta a nevemet, mert a készülő Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok című operához Stolzingi Walthert keresett.
Elmentem. Azt gondoltam, leszünk legalább húszan, ahogy az előbbiekben ezt említettem, de meglepetésemre én voltam egyedül. A színház vezetése meghallgatott, majd ott rögtön felkértek a Mesterdalnokok premierjére. Ez egy karácsonyi ajándék volt nekem 2007 decemberében, a bemutató pedig 2008 novemberében következett.
Így kerültem ki Mannheimba.
Az már a mese folytatása lehetne, mikor megkérdezték, nem énekelnék-e más szerepekben is. Így lett az egy bemutatóból három, amiből kettő valódi premier volt (a Mesterdalnokok és Richard Strauss: Ariadné Naxosz szigetén Bacchus szerepe), a harmadik pedig nekem volt új szerep, mert egy több mint ötvenéves, tradicionális rendezésbe álltam be Parsifalként. Erre a Parsifal-előadásra nagyon büszkék a mannheimiak, úgy vigyáznak rá, ahogy mi vigyázunk a Bohémélet-előadásunkra.
Német vizeken
Németországban, német operában, németül, német közönségnek kell énekelni. Mi ebben a kihívás? – kérdezhetné bárki, hiszen mint mindig, most is arra kell törekedni, hogy a szavaidat értsék, az akcentusod, a kiejtésed, a szavak tagolása a lehető legtökéletesebb legyen. Igen, ez ilyen egyszerű.
Mégis: ahhoz, hogy az ottani mércének mind a színház, mind a közönség felé megfeleljek, két hónap kemény munkája kellett. Tévedés ne essék, Magyarországon is ez a mérce és bárhol a világon ez az elvárás. Csak amikor a hallgatóságnak nem 100%-a német, hanem csak elenyésző hányada, akkor az ember hajlamos azt gondolni, ha véletlen ront egy mondatot vagy egy szót: remélem, kevesen értették. Rossz ez a felfogás, mert nem ebből kell kiindulni, mindig a tökélyre kell törekedni, és ki kell kapcsolni, hogy ki ül a nézőtéren. De ezek a kis pici manók ott mozgolódnak az ember fejében… Sajnos ezzel a teherrel együtt kell élni, hiszen egy nyelvet csak tökéletesíteni lehet. Soha nem fogok olyan szinten németül beszélni, mintha ott születtem volna és ott nőttem volna fel. Stolzingi Walthert már énekeltem itthon, tehát a szerepet tudtam, de a kiejtésbeli árnyalatokat, apróságokat ott kellett megtanulnom. Erre itthon esélyem sem volt egy (az utolsó két hétben érkező) orosz karmesterrel, és sajnos nincs német anyanyelvű korrepetitorunk az Operaházban.
Rengeteg munkám van benne. Tényleg rengeteg. A kinti német korrepetitorok nagyon precízen, minden egyes próbán ott ültek a karmester mögött, és minden hibát feljegyeztek. A próbák végén megkaptuk a„szerelmes leveleket” – mi csak így hívtuk –, ebben benne voltak azok az apró, árnyalatbeli dolgok a kiejtésben, amit csak egy született német tud, és csak tőle lehet megtanulni.
A karmester, Friedemann Layer kiváló partner volt, rengeteget köszönhetek neki, és érezhető volt mindvégig, hogy tökéletesen ismeri a darabot. Sokat segített a deklamációban. Akkor azt hittem, ez csak a Mesterdalnokoknál van így, de ugyanez megismétlődött később az Ariadnénál is.
A két szerep összehasonlíthatatlan, mert teljesen más igénybevétel fizikálisan és koncentrációban is. A Mesterdalnokokban a darab elejétől szinte végig színpadon vagy, nagyon hosszú koncentrációt igényel, és még az ötödik óra után is oda kell figyelni, hogy a Versenydalt a záróképben szépen énekeld el. Az Ariadné rövidebb darab, amelyben Bacchusnak az előjátékban három pici mondata van, és aztán a végén az utolsó húsz percre jön be, ami lényegében egy duett. Nagyon intenzív jelenléttel, nagyon nehéz lágéban, komoly énekelnivaló.
A Wagner-mítosz
Egy olyan világ nyílt ki előttem, amit eddig nem ismertem. Valaki egyszer kérdezte tőlem: Mi ez a Wagner-mítosz? Vannak a Wagner-társaságok, és mi ez a Bayreuth körüli felhajtás, hogy évekre előre eladják a jegyeket?
Ha megpróbálok válaszolni, azt lehetne mondani, hogy háromféle csoport van – ez durva általánosítás lesz, de kiindulásnak jó.
Vannak, akiket lenyűgöz és elvarázsol a wagneri zene és azt mondják: ez a zene csúcsa. Vannak, akik elmennek, meghallgatják, de közömbösen hagyja őket, mert hosszú stb. És vannak, akik közel sem engedik magukhoz, mert érthetetlen ez a zenefolyam, ami soha nem áll meg, nincsenek áriák, nem lehet közben tapsolni… Bevallom, én sem az első csoportba tartoztam, de minden szereppel közelebb kerültem ahhoz, hogy ma már bátran vállaljam: nagyon megszerettem Wagner zenéjét. A Mesterdalnokoknál éreztem ezt először: ahogy tanulom, a dallamok, a dallamvilág úgy mászik belém, mint ahogy a vér árad szét az ereimben, nem tudok tőle szabadulni. Elkezdtem rajta gondolkodni, hiszen mennyire egyszerű ez a dallam, közben mégis mennyire bonyolult, milyen fantasztikusan van szőve az egyik motívum a másikba… Aztán közelebbről megismertem egy másik operáját és ugyanezt felfedeztem benne, majd jött a harmadik, negyedik és azt éreztem, nem tudok szabadulni tőle – ez tényleg varázslatos.
„Na, mi van, Wagner-tenor lettél?”
Itthon sokan azzal fogadnak mostanában, hogy „na, mi van, Wagner-tenor lettél?”
Én nem tartom magam Wagner-énekesnek. Operaénekes vagyok, aki Wagner-szerepeket is énekel.
Persze volt idő, amikor nem gondoltam volna, hogy én valaha Wagner-szerepet fogok énekelni, pedig többen is mondták, hogy ez lesz számomra a jövő. A Mesterdalnokok után volt a fordulópont, és így visszanézve logikus is a dolog. Hiszen végigénekeltem sok Mozart-operát, és igazából sosem jelentett gondot magas fekvésben való énekelés. Az olasz operák jobban kényeztetik a torkot, hullámzóbb a zene, csúcspontok vannak, magasságok, mélységek, azt mondjuk mi, énekesek: olaj a hangszalagokra. A német operairodalomban – így Mozartnál is – megfigyelhető, hogy gyakran magasabb fekvésben kell huzamosabb ideig énekelni. Amikor Petrovics tanár úrtól megkaptam ezt a szerepet (a Stolzingit), ő így fogalmazott: hidd el, a mód ugyanaz, mint Mozartnál, csak kicsit erősebben kell énekelni. Kicsit egyszerűnek tűnhet ez a kijelentés, de elénekelve a szerepet azt gondolom, ebben maradéktalanul igaza volt.
Mesterdalnokok
Stolzingi Walther meghozta a számomra sem várt sikert. Alig vártam, hogy jöjjön az előadásnap, hiszen éreztem, nem fáradok el, jól esik a szerep a hangomnak, csak az emberben mindig benne van egy kérdőjel: tényleg jó? Nem fogom megerőltetni a hangomat? Ahogy lenni szokott, az élet választ adott erre is. Olyan sikerben volt részem, ami egy énekesnek nagy boldogság a pályája során.
A kinti volt hangosabb.
Egy nagyon tehetséges rendezővel dolgoztam, úgy hívják, hogy Daniel Herzog. Felkészülten érkezett, pontosan tudta, mit szeretne a darabbal üzenni.
Mert üzenni akart, mégpedig a mannheimi közönségnek, köztük a konzervatívabb beállítottságúaknak. Történt, hogy egy operaelőadást bojkottáltak a nézők, és táblákkal, transzparensekkel tüntettek a színház előtt, a színház által kiválasztott rendező és darabjának színreviteli módja ellen. Ez idő tájt Herzog vezette a mannheimi színtársulatot, és ha nem is ellene szólt ez a támadás, mégis végigkövette ezeket az eseményeket. Pár évvel később ő kapta meg a Mesterdalnokok rendezését, ami szintén kisebb botrány volt, mert az ősrégi, szeretett, tradicionális rendezést levették a műsorról, és várható volt, hogy a mai német operajátszásnak megfelelő modern rendezés kerül a nézők elé.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Miután már sok előadást láttam ebben a színházban, bátran mondhatom: más a modernkedés és más amodern rendezés. Amikor a szereplő, az énekes vezetve van a színpadon, tudja, mit miért kell csinálnia, miről énekel, mit énekel, melyik helyzetekhez hogyan kell alkalmazkodnia, és nem csak beállított, modernnek tűnő mozdulatokat kell láthatólag céltalanul csinálnia modern ruhákban, modern díszletekkel telerakott színpadon, akkor talán érthető, hogy a kettő között óriási különbség van. Az egyikből sugárzik, hogy a rendező értette a dolgát, mindenki tudja a helyét a színpadon és a szerepét játssza, a másikban beállított figurákat látni, akik „modernkedve” eljátszanak nekünk valamit, aminek semmi köze a darabhoz. Elrettentő példákat lehet látni, olyan címszóval, hogy most mi modern előadást játszunk. Vakarja magát a közönség, elképzelni nem tudja, hogy mi a fenét lát, és amikor nem tudja megfejteni a történetet, mérges lesz, és hiányérzettel megy haza az előadásról. Én is átéltem ilyet nézőként Németországban, de sajnos Magyarországon is. Ellenben látok olyan előadást is, amelyben szintén vannak meghökkentő dolgok, de minden a helyén van, arról szól, amit a szerző megírt. Egy ilyen előadás volt a mannheimi Mesterdalnokok-előadás.
Arról persze lehet vitatkozni, hogy kell-e aktualizálni egy rendezést, a rendezőnek feltétlenül kell-e üzennie valamit a közönségnek, vagy elég a szerzők által megírt darabot egyszerűen színpadra állítani, és az ott látható cselekmény, történet magában rejti a mondanivalót. Mindenesetre Herzog a színpadon is utalt a pár évvel korábbi „mannheimi közönségtüntetésekre”, ahol a darab egy bizonyos pontján megjelentek táblákkal, transzparensekkel a statiszták. Herzog csak annyit üzent: a művészet örökké fejlődik.
Wagner is pontosan erről beszél a Mesterdalnokokban, hiszen Stolzingi Walther verselése is merőben eltér az addig megszokottól. A művészetnek folyamatosan meg kell újulnia, mert ha mindig ugyanúgy, ugyanolyan kötött szabályok szerint születnek a versek, akkor nem biztos, hogy megszülettek volna azok az alkotások, amelyek azóta jöttek létre.
Azt gondolni, hogy egy operát csak kosztümökben és festői háttérrel lehet előadni, hatalmas megtorpanás lenne. Ezt lehet nem szeretni, de tenni ellene badarság lenne. A művészet örökké fejlődik, még ha vannak, akik tüntetnek is ellene.
Lohengrin
Fél évvel a premier előtt beszélgettem először Tilmann Knabe rendezővel arról, hogyan képzeli el az előadást. Eleinte nem hittem el, hogy ez így lehetséges, de annyira a zenéből indult ki, hogy később egyáltalán nem okozott nehézséget, ha nem azt csináltam, amit hagyományos előadásokban megszoktam.
Parlamentbe helyezte a cselekményt, ezzel jelezve, hogy a Lohengrin nagyon alkalmas arra, hogy politikai darabot csináljunk belőle.
Az előadás a függöny előtt némajátékkal kezdődik: Lohengrinként a börtönből hoznak ki, majd jól megvernek. Elég sokkoló a nézőtéren ülőknek, hiszen a rendező hitelességre törekedett, így elég sok művért is használunk. Majd elindul a zene, kezdődik az opera. Odajön hozzám a király, elém tesz egy szerződést, amit először nem írok alá, ekkor tovább vernek, majd jön Elza, és rábeszél az aláírásra. Utána lemossák rólam a vért, átöltöztetnek, elegáns öltönyt kapok, majd felmegy a függöny, és egy parlamentben találjuk magunkat. Elza elmagyarázza, hogy ki kicsoda (Ortrud stb.), beavat a részletekbe, majd elküld, hogy jöjjek vissza a megfelelő időpontban. Így indul a darab. Még egyszer mondom: sokkoló!
Az egész történet tulajdonképpen egy mellékszereplőre, a király hirdetőjére (Heerrufer) van kihegyezve: ő intéz mindent a háttérből, és a végén át is veszi a hatalmat. A rendezés tükröt akar tartani mai világunk elé, megmutatni, hogyan lehet a hatalmat megszerezni, hogyan lehet vezetni az embereket, és mi zajlik a háttérben.
Sok nézőben az ilyenfajta rendezések ellenérzést váltanak ki, és kérdés, merre tud az operajátszás továbbfejlődni.
A német rendezői színház elindult azon az úton, hogy a rendezéseken keresztül akarja az operát megreformálni. Ez egy ideig sikeres volt, és még most is nagyon jó előadások születnek, de nem mindegyik az. A közönség már többször lázad, mint korábban, az elégedetlenkedők hangja erősödik, és mintha megtorpant volna ez az irány. Ugyanakkor továbbra is születnek hagyományos, szép, kosztümös előadások, mert ilyenekre is szükség van. Építheti az ember lelkét, ha a felpörgetett, zavaros világunkból egy szép álomvilágba kerülhet, de az is éppen ennyire elgondolkodtató, ha rájön, hogy ez az álomvilág nem olyan szép, hanem tükröt tart elé az előadás, és azt mondja, „te ebben, ilyen világban élsz”.Miközben a tévékből percenként millió információ árad felénk, egy mai fiatal számára sajnos unalmasabbnak tűnhet egy lassan hömpölygő opera. Ellenben ha olyan előadást néz, amely végig lenyűgözi színpadképben, színpadi történésekben, akkor akarva-akaratlanul zenei élményt is kap mellé. A legfontosabb: arra vegyük rá a mai fiatalokat, hogy élőben hallgassanak minél több zenét! Ne csak mp3-lejátszó lógjon a fülükből, hanem tapasztalják meg, mit jelent az élő zene varázsa, legyen ez opera, zenekari koncert, áriaest vagy rock-koncert!
A budapesti Lohengrin-előadás tulajdonképpen beugrás volt, itt teljesen más felfogás szerinti rendezés készült. Amikor Marton Lászlóval erről beszélgettünk, kiderült, hogy maximálisan egyeznek az elképzeléseink. Így aztán semmilyen konfliktust nem okozott nekem ez a rövidre sikerült próbaidőszak.
Annál nagyobb kihívás volt Magyarországon, a Wagner-napokon fellépni úgy, hogy korábban soha nem dolgoztam Fischer Ádámmal. Gyakorlatilag három éve alig énekeltem az Operaházban, utoljára a Mesterdalnokokat hallotta tőlem az a Wagner-közönség, amelyik most a Lohengrinben hallott engem. Fellépni ezen a fesztiválon és megfelelni az elvárásoknak, megkockáztatom, nehezebb volt, mint a kinti előadások. De külön öröm, hogy sikerült megmutatni ezt a szerepet a hazai közönségnek is, és minden alkalommal pozitív benyomásokkal jöttem le a színpadról.
Parsifal
Amikor Wagner megírta zeneszerzői pályájának végén a Parsifalt, olyan mű született, melyet hallgatva az ember teljesen átlényegül, de benne lenni, és ráadásul Parsifal szerepét énekelni, egyszerűen leírhatatlan. Mindössze két hetet tudtam erre a szerepre próbálni Mannheimban, mivel ez ott repertoárdarab, egyszerűen nincs rá több idő. Valljuk be, ez nagyon kevés olyan esetben, amikor még nem énekeltem egy szerepet. Sok segítséget kaptam a rendezőasszisztenstől, hasznos instrukciókat adott a szerep megformálásához.
Bár már több éve éneklem Parsifal szerepét, még sosem tudtam egy héten belül kétszer elénekelni a szerepet. Mannheimban is két előadás megy évente, de a második előadást nem húsvét hétfőn, hanem júniusban, Úrnapján játsszák. A közte eltelt két hónap az új bemutató, új szerep érzését ébren tartotta bennem végig. Bevallom, nagyon vágytam rá, hogy egyszer egy hosszabb próbaidőszak előzze meg a színpadra lépést (nem két hét), ami most Húsvétkor Budapesten részben sikerült. Nagyon intenzív volt az az időszak, amit most a próbákkal tölthettem, és talán most született meg bennem igazán a szerep.
A nagypénteki előadásra eljött Molnár András is, baráti látogatását az öltözőben külön köszönöm. Talán elmesélhetem, hogy három éven át ezen a napon egymásnak küldtünk SMS-ben jókívánságokat, mert ő Budapesten, én Mannheimban énekeltem a Parsifalt. Még az előző operavezetés (Kovalik Balázs) tervezte, hogy szeretne egy kis ünnepséget, mikor az elmúlt évek legendás Parsifalja átadja a stafétát a következő nemzedéknek. Sajnos ez nem valósult meg, mert az élet kiszámíthatatlansága néha az Operaházat is eléri. Kár.
Franciák
A Carmen egy picit mélypontnak indult. A kezdeti Wagner-sikerek után nagy önbizalommal és elánnal vetettem bele magam a Carmenbe, mondván, hogy énekeltem már a darabot itthon, a szerepet ismerem, van fogalmam magáról a hősről. Továbbá azért is vártam és készültem rá, mert ez volt az új zeneigazgató, Dan Ettinger bemutatkozása. Mondanom sem kell, mindenki kiemelt figyelemmel készült erre bemutatóra. A zenei részével nem is volt probléma, nagyon harmonikus kapcsolatot sikerült kialakítani a zeneigazgatóval – és ez azóta is tart. Viszont a rendező, Gabriele Rech nagyon érdekes és merőben szokatlan Carment állított színpadra, amivel a kezdet kezdetén nagyon nehéz volt azonosulni. Próbáltam azt Don Josét alakítani, amit a pesti előadásokban játszottam, amit nekem a zene és a szerző által megírt szerep felkínált, de Mannheimban a rendezőnő pont nem erre volt kíváncsi. Az első egy hónap szenvedés volt, mert minden próbáról keserűen mentem haza, és éreztem, nem tudunk együtt dolgozni a rendezőnővel. Ha nem is mindennek az ellenkezőjét, de teljesen más felfogású embert kért tőlem, mint amit én játszani szerettem volna. Azt éreztem, hogy kezdek elfogyni. Nemcsak lelkileg megyek tönkre, mert rosszak a mozdulataim, a helyzeteket nem tudom úgy megoldani, ahogy kellene, hanem kezdtem leszállóágba kerülni hangi teljesítményben is. Ha külföldön töltesz egy vagy két hónapot, akkor nem tudsz elrohanni az énektanárhoz, hogy segítséget kérj. Szerencsére úgy alakult a próbafolyamat, hogy haza tudtam jönni öt napra, és rögtön rohantam az énektanárnőmhöz, hogy ápolja kicsit a lelkemet és nem mellékesen a hangomat, mert bizony e kettő nagyon összefügg.
Nagyon erősen tiltakoztam magamban minden ellen, és teljesen elvakultan küzdöttem valamiért, de a mai napig sem értem, hogy miért. Olyan még nem fordult elő a pályámon, hogy a rendező személyével ne tudtam volna kijönni. Mindenesetre kellett ez az öt nap, mert amikor visszamentem, teljesen más arccal és felfogással érkeztem. Kiszakadva a próbafolyamatból, a problémákat a hozzám közelállókkal átbeszélve rájöttem, hogy tulajdonképpen semmi olyasmit nem kér a rendezőnő, amit én ne tudnék megcsinálni, hanem egyszerűen én nem akarom, belülről tiltakozom.
Elkezdtem végrehajtani azokat a dolgokat, amit kért, aztán eljött a bemutató, és megszületett bennem is egy másik José, sokkal mélyebb és – talán furcsa, amit mondok, de – kliséktől mentes lett. Az itthoni előadásban a jól megszokott operai klisékkel játszottam a szerepet, ráadásul ezekhez annyira ragaszkodtam, hogy nem tudott róla lebeszélni a rendező asszony sem. Miután ezt levetkőztem, megszületett egy letisztult, egyszerű ember, akit az élet és a szerelem sodor a tragédia felé. Nagyon hálás vagyok azóta is, hogy végigharcolta ezt velem – mert tényleg óriási harc volt kettőnk között, ilyet én még nem éltem meg. Olyan hangos siker lett, hogy a bemutató óta gyakorlatilag egyedül én játszom a szerepet Mannheimban.
A másik francia szerep éppen ennek az ellentéte volt: Christof Nel rendezővel az első pillanattól rendkívül harmonikus kapcsolatunk volt. Ő olyan szinten építette fel bennem Hoffmannt, hogy szinte vágytam a próbákat, vágytam a közös munka minden percét. Magamban már arra gondoltam, hogy én már nem fogok Hoffmannt elénekelni, ez a hajó már elment. Aztán kiderült, hogy még itt van, és bizony várt rám!
Mi a legutolsó verziót játszottuk, amit nemrégiben találtak egy hagyatékban. Prózával, csak Offenbach által írt zenei részekkel, a később beleírt betétek nélkül.
A Hoffmannhoz is köthető néhány emlék, de amit máig csodálok, azok a beugrások.
Egy szereposztásban készült el a darab – egyre gyakoribb ez a törekvés a színházakban, hogy csak egy szereposztás legyen egy-egy darabra –, így várható volt, hogy betegség is közbeszól.
Itthon ahhoz szoktunk, ha valaki beugrik, mindenkit összehívnak próbálni. Ez Németországban másként működik. Csak az asszisztens próbál a beugróval, az est többi szereplőjét hagyják nyugodtan készülni az előadásra.
Volt olyan Olympia, akit a színpadon láttam életemben először, aztán a szintén beugró Antóniával a büfében találkoztam az előadás szünetében 5 perccel a színpadra menetel előtt, és mindketten mindent kiválóan tudtak. Hiába ajánlkoztam, sose kérték, hogy menjek próbálni. Viszont arra nagyon figyelnek, hogy mindenki mindent pont úgy csináljon, ahogy a rendezésben van. Még a tizedik előadás után is szól az asszisztens, ha valamit nem úgy csináltál, mert az új beállókat vagy a beugrókat csak ily módon lehet tökéletesen beállítani.
Sokszor tapasztalom Magyarországon, hogy énekesekhez van alakítva a rendezés. Ha beállok egy darabba, akkor nem mindig a rendező által teremtett helyzetekkel, sokkal inkább a kollégák által kényelmesnek gondolt beállításokkal találkozom. Rengetegszer hallom a próbán: X ezt csinálja, Y meg azt. Neked mi a jó?
Ez elképzelhetetlen lenne Németországban.
A Sámson és Delila koncertszerű bemutatója a szezon elején, októberben volt. Hagyomány több német színházban, hogy ritkábban játszott operákat koncert formájában vigyék színpadra, ez által is szélesítve a repertoárt, és egyben érdekességeket kínálnak az operarajongóknak. Kicsit távol áll tőlem az ilyen előadás, mert úgy érzem, sokszor nem tudják az énekesek, hogyan viselkedjenek ebben a szituációban. Aki már esetleg énekelte vagy kívülről megtanulta a szerepet, érthető módon kotta nélkül szeretne énekelni, minél jobban átengedve magát a szerepnek, érzelmeknek. Így aztán nagyon vicces tud lenni, mikor az egyik énekes szerepét teljesen átélve játszik a kottapultból ki sem néző kollégája felé. Van így ennek értelme? Vagy ne legyen kottapult, és énekeljen mindenki kívülről (de akkor miért nem játszanak a színpadon?), vagy tényleg koncertszerű legyen, és használjon mindenki kottát, a koncerténeklés szabályainak megfelelően.
Ennek ellenére támogatom az operajátszás ilyen formáját is, de én sokkal több vizuális élményt csempésznék az ilyen előadásokba. A XXI. század technikáját (projektorok, fénytechnika, stb.) bátran használnám, nem beszélve a társművészetek széles alkalmazási lehetőségeiről (homoktechnika, báb, tánc, stb.). Meggyőződésem, egy kevés anyagi ráfordítással az operaszínpadon tapasztalható komplex előadás felé tudna elmozdulni egy ilyen este.
A folytatás
Hosszú távú terveimről sosem beszélek, de azt elárulhatom, hogy az elmúlt években egy dolog feltétlenül változott a hozzáállásomban: egyértelműen a színészi kihívást is hordozó szerepeket keresem, ilyeneket szeretnék énekelni, és olyan darabokban, előadásokban fellépni, ahol az éneklésen túl igénybe veszik színészi képességeimet is, és kamatoztathatom színpadi tapasztalataimat.
Fotók: Magyar Állami Operaház, Művészetek Palotája, Nationaltheater Mannheim