„Egy új szerep hihetetlen energiákat mozgat meg bennem” – beszélgetés Rálik Szilviával

Óvónőnek készült, de hiába küzdött ellene, a sors az opera felé irányította. Lady Macbethként figyelt fel rá a szakma, az operairodalom legnehezebb szerepeiben, extrém nőalakok megformálásával hódította meg a közönséget. A tavalyi siker után ismét Turandotot énekelt a szegedi Dóm téren. JÁNOSI ILDIKÓ és FÜLÖP KÁROLY interjúja

Rálik Szilvia (Fotó: Fülöp Károly)
Rálik Szilvia (Fotó: Fülöp Károly)

– Korábban azt nyilatkoztad, véletlenek sorozatának köszönhető, hogy erre a pályára kerültél.

– Valóban. Családunkban senki nem zenélt, édesapám nagyon szépen énekelt, talán tőle örököltem a hangomat. Gyerekkoromban hegedülni tanultam, s bár a tanáraim tehetségesnek tartottak, öt év után mégis abbahagytam. Az általános iskolai énektanárom viszont felfigyelt a hangomra, s rendre rám bízta a szólót az énekkarban, nyolcadikban pedig biztatott, hogy ének szakon tanuljak tovább. Én viszont zeneelméleti tudás hiányában nem akartam belevágni. Végül mégis a békéscsabai zeneművészeti szakközépiskolában kötöttem ki, majd a szegedi zeneművészeti főiskolán szereztem énektanári diplomát.

 Innen azonban még kacskaringós út vezetett az operaszínpadra. Mi volt a vívódás oka?

 Elsősorban anyai szerepre vágytam, én is olyan meleg családi otthont szerettem volna teremteni a gyerekeimnek, mint amilyet én kaptam a szüleimtől. Akkoriban nem tartottam összeegyeztethetőnek a családot és a karriert. Közben már harmadéves főiskolásként tanítottam magánéneket Gyulán és hangképzést Békéscsabán, a Jókai Színház stúdiójában. Boldogan emlékszem vissza ezekre az időkre, hiszen több tanítványomat később színpadon láthattam viszont.

A főiskola elvégzése után is tanításból éltem, és kisebb fellépéseket vállaltam tanári hangversenyeken, városi rendezvényeken. Egyszer, mikor az egyik koncertre készültem, a skálázásomat hallotta Oszvald Marika és Hídvégi Miklós, akik operett-társulatukkal a Cirkuszhercegnőt próbálták a mellettem lévő teremben. Felfigyeltek rám, s egy sikeres előéneklés után szerződtettek. Több évig jártam a társulattal a világot, a Csárdáskirálynő, Marica grófnő, Cirkuszhercegnő, Cigányszerelem nagy primadonnaszerepeiben léptem fel. Az operettből nagyon sokat tanultam, és a mai napig meghatározó az életemben. Az operettes időszak után visszatértem Szegedre, ahol Temesi Mária növendékeként végeztem az akadémiai tagozat magánének szakán. De még akkor sem gondoltam, hogy egyszer majd a Magyar Állami Operaházban fogok énekelni. 

Lady Macbeth (Fotó: Mezey Béla)
Lady Macbeth (Fotó: Mezey Béla)

 – 2000-ben megnyerted a szegedi Simándy József-énekversenyt, és a Budapesti Opera Alapítvány ösztöndíjasa lettél. Fontos állomásnak tartod a versenyeket a pályádon?

 Igen, bár részt vehettem volna több versenyen is. Temesi Mária is erre ösztönzött, rendszeresen tanultam olyan áriákat, melyeknek később a szereppel való találkozáskor hasznát vettem, például Lady Macbeth áriáit is versenyre vittem. A Simándy-versenynek köszönhetem első operai főszerepemet, a Vérnász Menyasszonyát, amely a Szegedi Nemzeti Színházban Kovalik Balázs rendezésében került bemutatásra. 

Elektra (Fotó: Éder Vera)
Elektra (Fotó: Éder Vera)

– Az Operaházban hangod először az Erdei madár énekeként csendült fel, a színfalak mögül, a takarásból. A nézők a Falstaff Alicéjeként láthattak a színpadon, az első igazi premiered és kiugrásod pedig Lady Macbeth szerepe 2002-ben. Nem ijedtél meg, hogy kezdőként egy ilyen hanggyilkos szerepet bíztak rád az Operában?

 Eddig többször kiderült, hogy engem be lehet dobni a mély vízbe, volt egy Cigányszerelem-beugrásom Németországban, egyszer pedig Prágában mentettem meg egy Macbeth-előadást úgy, hogy mindössze egy napom volt a felkészülésre. A Macbethre visszatérve: nem ijedtem meg, és ez volt a jó, mert nem gondoltam bele, mire vállalkozom. A Lady áriáit, mint már említettem, megtanultam Temesi Máriánál, és már akkor éreztem, hogy nem fáraszt a szólam, sőt kimondottan jólesett énekelni. A darab próbáin így könnyebbséget jelentett, hogy az áriák már régóta érlelődtek bennem. Nagyon szerettem a rendezést, és nagyon sajnálom, hogy csak három évig játszottuk. 

 – A sikeres debütálás után újabb nagy és nehéz szerepek, illetve extrém nőalakok következtek: a Vérnász Menyasszonya immár az Opera színpadán is, a Pikk dáma Lizája, Norma, Salome, Abigél, Tosca, Elektra, ebben az évadban pedig a Fidelio és Jenny. Ezek közül több produkcióban is Kovalik Balázzsal dolgoztál együtt.

 Kovalik Balázzsal nagyon szeretek együtt dolgozni, mert rendkívül felkészült rendező. A Fidelio már a negyedik közös munkánk, az első a szegedi Vérnász – amely az óta az Operába is felkerült –, majd a Simon Boccanegra Szegeden, aztán az Elektra. A Vérnász felejthetetlen számomra, életem egyik legszebb időszakában született. Bekerültem egy ismeretlen társaságba, ahol gyorsan befogadtak, és élmény volt velük dolgozni. Balázs szeretettel és türelemmel dolgozott velünk, mindannyiunkra figyelt. Nagyszerű műhelymunka volt, amiből építkezni tudtam.

Fidelio (Fotó: Éder Vera)
Fidelio (Fotó: Éder Vera)

– Melyik darabot szeretted a legjobban?

 Elektra a kedvencem, úgy érzem, mintha rám lenne írva a szerep. És minél inkább belemélyedek a zenéjébe, mindig találok benne valami újat. Nagyon értékes és lenyűgöző a zenéje, bár bevallom őszintén, hogy amikor tanultam, többször előfordult, hogy letettem a kottát, és azt mondtam, köszönöm szépen, ezt nem! Egyik tanulnivalóm sem volt ilyen bonyolult. Mind hangban, hangközökben, nagyon nehéz volt memorizálni a hangokat, a sok szöveget, nehezek a belépések, kevés az olyan dallam, ami támpontot vagy segítséget adna. Szerencsére zeneelméleti tudásomat kamatoztathattam az Elektránál és hozzá hasonló típusú daraboknál.

 Elemeztétek-e a három nőalak sorsát, viszonyát partnereiddel?

 – Inkább Kovalik Balázzsal beszélgettünk erről, ő pontosan látja azokat a nüansznyi mozdulatokat, pillanatokat, amiken változtatni kell. Úgyhogy nagyon összecsiszoltuk vele az Elektrát, de a Khrüszothemiszt megformáló Bazsinka Zsuzsival is fantasztikus volt a közös munka: olyan szinten összeérett alakításunk, hogy a két szereplő szoros viszonyát és kötelékét is láttatni tudtuk.

 Ennyi extrém szerep után biztosan jólesett a klasszikus repertoárból is énekelni. José Cura oldalán Desdemonát formáltad meg tavaly Szegeden, Verdi Otellójában. Bár ez a Desdemona-figura is jócskán eltért a megszokott ábrázolásoktól. 

Otello José Curával
Otello José Curával

–  Igen, és nagyon érdekes, hogy Cura ízlésével is találkozott a mi koncepciónk. A próbák során kiderült, hogy ő sem egy hagyományos, naiv Desdemonát, hanem egy igazi, mai nőt akart maga mellett tudni. Jól fel lett építve a szerelmi duett, vagy a harmadik felvonásbéli nagy duett, amelyben Cura a próbán úgy a földhöz vágott, hogy négy métert csúsztam. Föl is hördültek sokan… De én épp ettől tartottam életszerűnek a jelenetet, és nem éreztem idegennek ezt a reakcióját, mert ez benne van Otello figurájában. Az igazi emberi szituációk tették kihívássá a szerep megformálását, ettől vált a sajátommá a karakter. Bár én szélsőségesebb típus vagyok, úgy vélem, a líraibb beállítottságú ember lelkében is jelen vannak a szélsőségek. Kérdés, hogy mit hoz ebből felszínre, mit mutat meg csak önmagának és mit a közönségnek is. Anger Ferenc rendezése a szokásosnál most többet mutatott.

–  A színpad szélén volt egy fal, amihez Desdemona többször is odafut, és ököllel veri.

– Az a fal a rendező elképzelése szerint egy kereszt, amihez Desdemonának sokszor önmagából kivetkőzve kell odaszaladnia. A fohászkodás különböző fokozatait akarta itt a rendező vizuálisan megjeleníteni, érzékeltetve, hogy Desdemona nem csupán halk szavú imával, hanem a falnak nekiszaladva, ökölcsapásaival is, szinte hisztérikusan követelve akarja, hogy isten észrevegye a lelkében dúló vihart, és hogy Otello megmeneküljön.

 Milyen emlékeid vannak a Curával való közös munkáról?

 Cura nagyon baráti és kollegiális volt. Jól tud alkalmazkodni, és remek színész. Egy hullámhosszon voltunk már a próbákon is. A színjátszás olyan, mint egy labdajáték: dobom a labdát, és a partnernek vissza kell dobnia, hogy kapcsolatba léphessünk és hassunk egymásra. Curával iszonyú erős volt köztünk ez a játék. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy előadás közben úgy érzem, megszűnik a külvilág. Hiszen az ember lelkétől, a körülményektől nagyon sok minden függ… És itt megszűnt a külvilág, annyira intenzíven megéltem a közös jeleneteinket, annyira egyek voltunk, és szinte egymásból építkeztünk. Hurrikánerejű volt az a két előadás.

 Hogyan tudod megformálni azokat a szerepeket, ahol nem a határozott és indulatos nőalakokat kell életre kelteni, hanem a szenvedő áldozatokat? Meg kell keresni azokban is a szenvedélyes hősnőt?

Turandot - Debrecen
Turandotként Debrecenben

– Igen, ha megvan bennük. A zeneszerzők nem minden figurát mozgatnak olyan nagy lelki amplitúdóval, ezért számomra izgalmasabb, ha minél több színt tudok megmutatni az általam megformált nőalakból, így magamból is. Ha vannak a darabban olyan pontok, akkor szerintem egy mozgalmasabb rendezéssel érdekesebbé lehet tenni a passzívabb nőalakot is. Például a Pikk dáma Lizáját a Néva-parti jelenettől éreztem számomra izgalmas karakternek.
Engem a szélsőséges amplitúdóval rendelkező hősnők vonzanak. Lady Macbeth, Norma, Abigél, Salome, Elektra megformálásában az az izgalmas kihívás, hogy eljátszhatom, milyen széles érzelmi és lelki skálán mozognak, a gyengétől az egzaltált nőig minden árnyalatot ábrázolhatok. Ladyként az Alvajáró-jelenet a kedvencem; a próbák alatt kerestem azt a hangszínt, azokat a mozdulatokat, amelyek a legjobban érzékeltetik az őrületet. Vagy Normában is annyi szín van: a szerelmes, féltékeny nőn át az önfeláldozó asszonyig, a szerető anyától a gyermekeit megölni készülőig, aki aztán zokogva omlik össze… Minden művész magából építkezik és a saját lényét, lelkét viszi a szerepbe. Amikor ismerkedem egy darabbal, akkor a lelkemen átengedem, és tulajdonképpen a lelkem formálódik a szerephez, majd általa a hangom is. Magam is érzem, hogy más a hangszínem Lady Macbethnél, más Desdemonánál, tehát a lelkem által kicsit a hangom is idomul a szerephez.

– Két Mozart-szerepben is el tudnálak képzelni: Donna Elviraként és Fiordiligiként. Mozartot azonban a Varázsfuvola 1. dámáján kívül nem is énekeltél. 

Turandot - Szeged
Turandotként Szegeden

– Megmondom őszintén, hogy míg Verdi nekem zeneileg, hangilag és mindenféle szempontból izgalmas, addig Mozartot valahogy nem érzem annyira magaménak. Ugyanakkor sajnálom, hogy Donna Elvirát nem énekelhettem, noha úgy érzem, a Mozart-szerepek közül ez igazán illene hozzám. A Varázsfuvolát nagyon szeretem, mert komédiázni lehet benne, és lehetőségem van egy másik énem kibontakoztatására. 

– Mégis újabb hanggyilkos szerepre kértek fel – Turandotot énekeltél tavaly nyáron Szegeden, és idén is visszahívtak. Májusban Debrecenben is megformáltad a jéghercegnőt, mikor várható, hogy az Operában is magadra öltöd jelmezét? 

– Hamarosan, jövő tavasszal már beállok az operaházi produkcióba. Három évvel ezelőtt már kitűztek rá, de az előadás a Kékszakállú-premieremmel ütközött volna, és Juditot választottam, mert úgy éreztem, hogy a pályám szempontjából ez lenne a következő lépés. Tehát akkor elmaradt a Turandot, és tavaly Szegeden énekeltem először, magyarul. Magam is meglepődtem, hogy a szólam mennyire jól feküdt nekem, nem fáradtam el, élveztem az áriát is. Örülök, hogy idén ismét elénekelhetem – ezúttal olaszul – a szerepet a Dóm téren. 

– Tehát az sem igaz, hogy Turandotot mindenki csak érett pályaszakaszában énekelheti. 

– Sokat gondolkoztam azon, mindig és mindenkire érvényes-e az, hogy bizonyos szerepeket csak bizonyos pályaszakaszban vagy életkorban lehet elénekelni. Az Elektrától például sokan óva intettek. Ugyanakkor színpadi próbán kiderült, annak ellenére, hogy mindent beleadtam, nem fáradtam el, sőt élveztem is. Ezért úgy gondolom, nem lehet a szerepeket sablonszerűen kezelni, mert van olyan, ami nekem könnyű és a másiknak nehéz, és fordítva. Sohasem egyedül döntöm el, elvállalok-e egy szerepet, hanem tanárnőmmel, Misura Zsuzsával konzultálok. 

Tosca (Fotó: Éder Vera)
Tosca (Fotó: Éder Vera)

 Könnyebbséget jelent-e, hogy Misura Zsuzsa nagyrészt énekelte azokat a szerepeket, amelyeket te, és így jó tanácsokat adhat énektechnikailag, illetve a művészi megformálást illetően? 

– Misura Zsuzsa a „külső fülem, pótanyám”, benne nagyon megbízom, támaszkodhatom rá. Ő szakmailag és emberileg is jól ismer engem, tisztában van az adottságaimmal, és ez nagyon fontos. Az Elektrával és Turandottal kapcsolatban is biztatott, és igaza volt. Természetesen nagy segítséget jelent, ha általa is énekelt szerepekre készülök, mert tapasztalatai alapján el tud látni tanácsokkal.  

Norma (Fotó: Mezey Béla)
Norma (Fotó: Mezey Béla)

– A fentebb felsorolt, különlegesen nehéz szerepek között van néhány, amelyet jelenleg csak egyedül énekelsz itthon, váltótárs nélkül. 

– Ez valahol dicsőség, ugyanakkor teher is ám! Ha velem bármi történik, akkor csak külföldről tudnak esetleg másik művészt keresni. Vágyom a klasszikus repertoárra is, szeretném elénekelni a Manont, az Aidát, az Álarcosbál Améliáját, vagy Elenát a Vecsernyéből.  

– Nem gondoltál még külföldi karrierre? 

– Ehhez hatékony segítségre lenne szükségem. Sokat számít, ki áll az ember háta mögött. Olyan külföldi menedzsert kéne találni, akinek szava, kapcsolata van, aki hatékonyan dolgozik. Nem elég csupán meghallgatásra járni, vagy elküldeni ügynökségeknek CD-t, DVD-t. 

– A másik alulmenedzselt terület – itt most a tanárnőhöz is szólok – az ifjúságnevelés. Mit lehet tenni a jövő operaközönségének utánpótlása érdekében? Volt egy időszak, amikor a tévé legalább közvetítette az operapremiereket. 

– Igen, ez egy jó út lenne azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy tízezreket fizessenek ki jegyekért. De az ifjúság – úgy érzem, nagyon rossz irányba halad emberileg, lelkileg, értékrendileg. Sajnos a gyorsfogyasztói társadalmat éljük, mindenki hajszolja az életet, tehát nincs az emberi kapcsolatoknak akkora értéke, mint régen. A szülők elsősorban az anyagi javakkal foglalkoznak, hajszolják magukat, a gyerekeknek is inkább az anyagiakat biztosítják, a lelki tényezők meg háttérbe szorulnak. A kultúra pedig végképp a sor végére kerül. 

Pikk dáma Bándi Jánossal
Pikk dáma Bándi Jánossal

– Az énekoktatás is vegetál, jó, ha heti egy énekóra befér az órarendbe. Klasszikusokat nem hallgatnak a fiatalok, a tévében is ritkán adnak komolyzenei műsorokat. 

– Régen a zenei nevelésre is több gondot fordítottak. Most meg a médiával szinte népbutítás folyik. A fiatalok legtöbbje nem ért a komolyzenéhez, nekik már nagyon bonyolult műfaj az opera. Ráadásul az opera és a balett is egy lelassult világ a mai pörgő filmekhez és a felpörgött élethez képest. Valakit akkor köt le igazán egy mű, ha gondolatokat ébreszt benne, ha meg tudja ítélni, és valamilyen szinten ért is hozzá. És befogadónak is kell lenni a művészetek iránt. Ha rajtam múlna, azonnal megemelném az óvodákban és az iskolákban az énekórák számát, de a középiskolában is komoly szinten tanítanám. Mint említettem, békéscsabai tanítványaim is visszajöttek hozzám, belátták, hogy sokkal komolyabban kellett volna venniük az éneklést meg a kottaolvasást, mert utólag jöttek rá, hogy a színészethez ez nagyon sokszor elengedhetetlen. Szerettem felnőtt embereknek tanítani, akik soha nem foglalkoztak zenével, s eljutottam velük egy szintre. Azzal a hittel tanítottam, hogy majd megváltom vele a világot. A jó eredmények engem igazoltak. Tehát valahol itt kéne kezdeni, felnevelni a következő generációt, megtanítani nekik, hogy mi az érték.

 – Mit gondolsz, a hagyományos vagy modern előadásokkal lehet becsábítani az ifjú generációt? 

– Nem teszek különbséget. A hagyományos Toscában is ugyanúgy részt veszek szívvel-lélekkel, mint a modern Elektrában. Mind a kettőnek megvan a maga értéke. A nézőnek az egyik egy álomvilág, mert úgy érzi, ha elmegy színházba, otthon hagyja a bajokat, s eljut meseországba – egy hagyományos rendezés lényegét így tudnám megfogni. A modern rendezés pedig a mai világ üzenete – a mai emberekről, a mai helyzetekről, mai problémákról. Ami a jelenről szól, az talán a fiatalokhoz közelebb áll, jobban megérinti őket. A fiatalokat tehát olyan rendezésekkel lehetne becsábítani, amelyek róluk szólnak.
A Fidelio főpróbáján úgy tapasztaltam, hogy a darab lekötötte a fiatalokat. Tele volt a ház, és éreztem a pozitív kisugárzásukat. Ez nagyon érdekes élmény volt nekem a színpadon, láttam a sok fiatalt, fogékonyságuk ösztönzőleg hatott az alakításomra.
 

Csárdáskirálynő Szegeden
Csárdáskirálynő Szegeden

– Okozott-e nehézséget, hogy a rendező egyedüllétre kárhoztatott, magányba száműzte Leonórát az alsó színpadsíkra? 

– Az, hogy egyedül vagyok, arra kényszerített, hogy a szituációkat magamnak kellett megteremteni, és egyedül eljátszani, mint egy monodrámát – ez volt az egyik nehézség. A másik az akusztika, mivel nagyon sokszor nem hallottam a többieket, a hatás teljesen más volt, mint egy próbateremben. Mások voltak az arányok, én vagyok a színpad legelején, nagyon messze van mindenki tőlem, s nem hallom, mennyire sok vagy kevés a hangom a többiekéhez képest. Így aztán a hangommal meg a mozdulatokkal kell kifejezni minden érzelmet, minden gondolatot, egyáltalán mindent, amit átél Leonóra. Nincs senki, akivel kontaktusom lenne, ezért csak ilyen eszközöket tudok segítségül hívni. 

– És megváltóból hamarosan rosszlány lettél. A Mahagonnyra gondolok… Ismerted-e a művet, és hogy fogadtad, hogy te leszel a női főszereplő? 

– Nem ismertem a művet, de lemezről meghallgattam, és videón is megnéztem. Örültem, hogy rám esett a választás és egy új, izgalmas kihívásnak gondoltam Jenny szerepét. A Mahagonny újszerű feladat volt, sok helyen másfajta hangvételt igényel, mint az opera. Vannak a műben operás részek is, de keveredik benne a XX. századi zenétől kezdve a sanzon, a blues, a swing, a dzsesszes elemek. Az Alabama-song például igazi sláger, még a Doors is feldolgozta.

Nabucco Brnóban
Nabucco Brnóban

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget zenei téren?

 Úgy érzem, nagyon végletes a darab zeneileg. Míg például Begbickné dallamai inkább XX. századhoz közelítenek nagyon sok helyen, addig Jenny számai dallamosak: akár az Alabama-song, akár a második felvonásbeli ária, a Ki mint veti ágyát, úgy alszik…  Inkább a hangvételben, hangszínben jelentett újdonságot, ezeket az effektusokat kikísérletezni és kipróbálni, ez volt az érdekessége. 

– Sok prózai szöveget is meg kellett tanulnotok, a próza és az ének gyakori váltakozása mennyire nehezítette a szerepformálást? 

– A Thália Színház kamaraszínházi jellegéből adódóan ki kellett kísérletezni a prózában és az énekszámokban is megfelelő arányokat. Ebben a darabban egészen másfajta szövegmondásra volt szükség, mint egy nagyszínházban vagy akár egy operettben. Sajnáltam, hogy nekem kevés prózai szöveg jutott.  

Nyári Zoltánnal a Mahagonnyban
Nyári Zoltánnal a Mahagonnyban

– Tapasztaltuk, hogy teljesen más a két szereposztás. A rendező mennyire igazította az énekesek egyéniségéhez a szerepeket? 

– Nyilván különbözött a két gárda, hiszen mindenki más egyéniség, s mást érez a darabból. De a partnerek is alakítják a szerepformálást, például egy másik kolléga új színeket hozhat az előadásba. A jó partner inspirál. A Jimet alakító Nyári Zoltánnal már sokszor dolgoztunk együtt, s így megkönnyítette a közös jeleneteinket, hogy jól ismerjük egymást és hasonló karakterek is vagyunk. A rendező próbálta közelíteni a két szereposztást, hiszen ha cserélődnek a szereplők, akkor a saját, egyedi megoldások problémát okozhatnak. Ezzel szembesültünk is a próbák során. 

– Ebben a darabban táncolnod is kellett, a rúdnál volt egy go-go táncos magánszámod. 

– Én magam koreografáltam, és nagyon élveztem. Nagyon szeretek táncolni, adottságom és érzékem is van hozzá, már egészen kicsi koromban társastáncra jártam, később néptáncra a középiskolában, de a tánc összes műfaja foglalkoztat. Jenny szólója egy pluszfeladat, kihívás, amit örömmel csinálok. 

– A Saloméban is kamatoztathatod a tánctudásodat. A Hétfátyoltánc egy adott koreográfia, amitől nem lehet eltérni, vagy alakíthattál rajta? 

– Adott koreográfiát kellett betanulnom, kilencperces folyamatos, kemény táncot. És ezután elénekelni a 20 perces zárójelenetet nem könnyű feladat. Örömmel jártam a táncpróbákra, érdekes folyamat volt megtanulni a táncot, javítani, finomítani rajta. Tehát ott a táncba kellett beletennem a lelkemet, hozzáilleszteni magamhoz azt a koreográfiát. 

A Vérnászban Réti Attilával
A Vérnászban Réti Attilával

 – Az egyik legsikeresebb és legfoglalkoztatottabb magyar énekesnő vagy. A közönség a szívébe zárt, a szakma is elismert. Elégedett vagy-e az eddigi karriereddel? 

– Maximálisan. Úgy érzem, hogy olyan sok fantasztikus és csodálatos szerepet elénekeltem már idáig is, hogy nincs okom panaszra. Én vagyok önmagam legnagyobb kritikusa. Szerintem egy énekes sohase mondhatja, hogy most már készen van. Éppen attól szép ez a pálya, hogy minden előadás más, hogy mindig meg kell tudni újulni. Az évek során én is változtam, fejlődtem, és ez hozzáadódik a mindenkori szerepformálásomhoz. Egy új szerep, új rendezés hihetetlen energiákat mozgat meg bennem. Annak idején Berdál Valériától tanultam, hogy mindig a szívünket kitéve kell énekelni, és ezt soha nem felejtem el. Amikor színpadon vagyok, kiteszem a szívemet a közönség elé, a szeretet energiáját adom át nekik, és ezt vissza is kapom, ami fantasztikus érzés. 

(A fotók a Magyar Állami Operaház, a Debreceni Csokonai Színház, a Szegedi Nemzeti Színház, a Szegedi Szabadtéri Színpad felvételei, illetve a művész magángyűjteményéből valók.)