Nehéz, ám sikeresnek mondható évad áll mögötte, három premierrel, köztük a nagy vihart kavart Lohengrin-felújítással. Ezekről, és sok minden másról beszélgettünk Kiss B. Atillával. ÁDÁM TÜNDE interjúja
– Essünk túl ezen a kérdésen: hogy vettek rá a szakállad levágására?
– Úgy, hogy Katharina Wagner elmondta, hogy mi a koncepciója erről a Lohengrinről. Az ő olvasatában és megfogalmazásában Lohengrin figurája egy karrierpolitikus, és ma Európában a hozzá hasonlók ritkán viselnek szakállat, ezért kért meg, hogy egy időre váljak meg a szakállamtól.
– Könnyen ment?
– Én azért is hordok szakállat, mert állítólag úgy előnyösebben nézek ki. Tudtam, hogy nem lesz előnyömre, ha szakáll nélkül jelenek meg a színpadon, de ha ez a rendezőnek az óhaja… Végül is a színésznek a testét, a lelkét mindenfajta frizurák, szakállak és viseletek nélkül kell rendelkezésre bocsátania. Én hiszem és vallom azt az elvet, hogy a színpadi embernek semleges alapként kell működnie. És mindig az illető produkciónak, az illető darabnak, az illető figurának a szolgálatába kell a testét és a lelkét felöltöztetni.
– Helytálló az az észrevétel, hogy élvezted ezt a rendezést?
– Igen. Azt gondolom, hogy Katharina Wagner egy nagyon játszható történetet talált ki. Volt egy nagyon rövid időszak, amíg ezen gondolkodtam, hogy akarom-e ebben az olvasatban elénekelni, bemutatni a szerepet, mert ez nekem debüt volt. Miután eldöntöttem, hogy igen, attól kezdve igyekeztem nagyon jól érezni magam a bőrömben, mert ha nem így teszek, akkor konfliktusba kerülök saját magammal, és abból jó nem származik. Ez egy olyan figura, aki megfogható, körülírható, van neki előélete, el lehet képzelni az utóéletét, meg lehet idézni őt, bele lehet bújni a bőrébe. Sokkal inkább körüljárható figura, mint egy „általános Lohengrin”, egy hattyúlovag, egy Grál-lovag. Arról nem tudunk semmit, csak a képzeletünkből tudjuk felruházni tulajdonságokkal.
– Lehet, hogy neked jobban fekszenek a kevésbé hősi figurák, szerepek? Mint például Steva vagy ez a Lohengrin?
– Csak ismételni tudom magam: a Jenufa és a Lohengrin rendezői kicsit modernebb színházi eszközökkel hoztak létre olyan szituációt, amiben én jól tudtam érezni magam. Van az olyan fajta operajátszás, ahol általánosan ott kell lenni valahol, és van az olyan fajta zenés színház, ahol nagyon határozottan, nagyon precíz térben és időben kell ott lenni. És én ezzel sokkal inkább tudok mit kezdeni, amikor pontosan tudom, mettől meddig terjed a színpadi tér és idő.
És ezek spielszerepek, ezekkel lehet játszani. Na de hogyha Lohengrin csak egy általános értelemben vett ezüstpáncélos lovag, akinek van a kezében egy kard, amit nem tehet le az előadás elejétől a végéig, és van egy nyílt tér, ahol állnak a kóristák V-alakzatban, és köztük meg kell állni és énekelni, akkor azzal nem tudtam volna mit kezdeni.
– A Norma-premier környékén azt nyilatkoztad, hogy megpróbálkozol a Lohengrinnel, aztán majd a próbák során kiderül, hogy mi lesz belőle. Mikor érezted úgy, hogy megvan a szerep?
– Azt még nem merem kijelenteni, hogy most már megvan, csak annyit, hogy nem árt nekem. Megtapasztaltam, hogy ez a Wagner nem az a Wagner, ami a nagyon súlyos hangvitelt igényli. Van egy olyan része a wagneri életműnek, amelyik egy kicsit közel áll az olasz operairodalomhoz. Gondolok itt a Lohengrinre, A nürnbergi mesterdalnokokra, A bolygó hollandira. Ezeknek a szereplői akár kicsit olaszos hangvitelt is megüthetnek. Míg az olasz éneklésben a viszonylag kis hangközök, az egymáshoz közeli hangok fűzik a zenei frázist, addig itt a zenedráma kifejezőeszközéül szolgáló hangközöket kell meglépni. Ez egészen más technikai készenlétet igényel, és amíg nem próbáltam meg teljes hanggal elénekelni a szerepet, nem jelenthettem ki, hogy képes leszek rá.
– Még mindig Lohengrin: hogy történt ez a beugrás?
– Olyan ez a pálya, hogy mindig készenlétben kell lenni. Az ember ki van szolgáltatva két pici, 2-3 cm hosszú hangszalagnak, amitől mindig elvárják a csúcsteljesítményt. És ehhez még hozzájárul a bioritmus, hozzájárulnak az égiek, a csillagok, a mindenfélék. És senkinek sem egyforma két napja. Van úgy, hogy az énekes úgy dönt: inkább lemondja az előadást, mint hogy félbetegen ne tudjon úgy teljesíteni, ahogy szeretne, és elégedetlenséget okozzon a nézőnek, vagy a kritikának. Ez egy fontos bemutató volt, és Molnár András úgy döntött, hogy lemondja. (Tervezés szerint nekem három nappal később kellett volna énekelnem.) Az én életemben is volt hasonló pillanat, hogy le kellett mondanom előadást, olyan is, hogy egy órával előtte, mert elkezdtem skálázni és rájöttem, hogy ez nem az lenne, amire a néző kíváncsi. Nagy operaházaknál létezik az a gyakorlat, az ún. cover-rendszer (a MÁO-nak is volt egy ilyen időszaka), amikor a készenléti énekes a büfében vagy az öltözőben várja, hogy kell-e énekelnie. Mi rugalmasabbak vagyunk, és mindig megoldható a dolog. Most is megkerestek és megtaláltak.
– Mennyivel előbb tudtad meg, hogy énekelned kell?
– Délelőtt 11 órakor szóltak, hogy munka van. Öt percig gondolkodtam, és azt mondtam, hogy nincs választásom.
– Nem csak Lohengrinből állt az évad: két másik premiered is volt. Augusztusban, majd októberben a Norma, márciusban pedig a Jenufa. Melyik sikerült a legjobban?
– Azt tapasztaltam, hogy talán a Jenufára kaptam a legtöbb pozitív értékelést, és a Lohengrinre is lényegesen többet kaptam, mint a Normára. A Normával az volt a helyzet, hogy egy kicsit kevés időt sikerült szentelni rá – nekem magamnak is. A nyári fesztiválnak van egy ad hoc-jellege, nem lehet azt a 6-8 hetet rápróbálni, amennyit egy produkció megkíván. Ősszel már úgy tekintette a színház vezetése, hogy ez már egy kész produkció. Télen, amikor a második szereposztás beállt, akkor még inkább azt gondolta róla mindenki, hogy ez már egy bejáratott darab. Közben mindig az éppen aktuális szereppel kellett törődni. Én azt gondolom, hogy idővel fog megérlelődni. Mindegyikbe fér még, mindig lehet jobbat csinálni. Ez az egyik sajátja ennek a szakmának, vagy pályának, hogy meg kell tudni elégedni azzal, ami éppen van, mert egy szerepet soha nem lehet készre befejezni, csak előadni lehet.
– Ha nem a kritikákat nézzük: hogy érzed, neked melyik ment a legjobban?
– Terjedelmében és fajsúlyában azt gondolom, hogy a Lohengrin a legigényesebb, ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Előadásról előadásra jobb lesz, már a második előadásom jobb volt, mint az első, és ha még jobban megtalálja magát a lelkemben a szerep, akkor még jobb tud lenni a jövőben. A Steváról azt gondolom, hogy az egy másfajta játéklehetőség, az egy erős karakterszerep. Ott sokkal inkább a színház felől kell közelíteni, mint az éneklés felől. Bár a szólam első látásra nagyon igényesnek tűnt, mert magas és feszített a lágéja, de hogyha kellő játékossággal, kellő színpadi játékkal közelít az ember, akkor könnyebben megoldható. A Norma pedig egy belcanto. Manapság nagyon ritkán tűznek ki belcanto produkciót szerte a világban, mert – azt szoktam mondani – a belcanto korszakában az éneklés cél volt, ma már eszköz. Ma már a drámai kifejezés a cél, és az éneklés csak eszköz ennek a kifejezésnek a szolgálatában.
– Ennyi különböző típusú szereppel melyik fachba sorolod magad?
– Spintónak érzem, gondolom magam, és a visszajelzések is e felől jönnek. Ahány kultúra, annyi megfogalmazás. A partnerektől és a ház énekeskészletétől is függ. Van olyan színház (a nagyon nagy házak: a Met, a Scala), ahol csak a fachját énekli az ember, nincs átjárás, mégcsak a fachok vége sem fedi egymást. Egy repertoárszínházban, ha kell, egy kicsit lírai tenor vagyok hősies hangsúlyokkal, hogyha pedig kell, akkor spinto tenor vagyok, esetleg drámai lehetőségekkel. De ezt nem lehet, és nem is kívánom egész pontosan körülírni. Van olyan énekes, aki 2-3 szereppel éli le az életét, én szeretem a sokszínűséget, szeretem a szerepeimet. Az idő eldönti, hogy mi az a határ, amin belül nekem igazán ott a helyem.
– Ha már a szerepeidet említetted, megkerülhetetlen a kérdés: Bánk bán. Úgy képzelem, hogy Bánk egy különleges szerep, kiemelkedik a többi közül. Megerősíted ezt?
– Főleg egy magyar énekesnek megkülönböztetett helyen van a Bánk bán a lelkében, az agyában, a torkában és mindenütt. A Bánk bán a magyar nemzeti iskola terméke. Erkel Ferenc nagyon magyar zenét írt, nagyon ott van benne a népzene, ott van benne a néptánc, ott van a verbunk. Ezért egy magyar embernek Erkel zenéje egy külön polc. Nem tudom, mit kezdene vele egy külföldi énekes, mert olyan sajátos a nyelvezete, a zenedrámája, a harmóniavilága, hogy ez csak nekünk a sajátunk, a mi vérmérsékletünkből tud fakadni.
– Vajon minden tenorista álmodik erről?
– Nem tudom. Én olyan korán kaptam ezt a szerepet, olyan korán találkoztam vele (harmadéves zeneakadémista voltam Kolozsváron, amikor debütáltam a Bánk bánban a Gyulai Nyári Játékokon), hogy addig nem is álmodtam róla. Nagyon sokan komolytalannak hittek engem is és a tanáromat is, hogy ilyesmire vetemedtünk. És most őszintén mondom, hogy ez biztos így van jól, hogy akkor elkezdtem énekelni, mert különben lehet, hogy nem talált volna meg engem ez a filmszerep. Nekem nagyon jó ez a szerep, nagyon jó, hogy énekelhetem. Biztos, hogy megölne az irigység, ha nem tenor lennék, vagy olyan lírai tenor, aki soha a közelébe sem férkőzhet.
– Most már külföldön is bemutatták a lemezt és a filmet. Sokan reménykednek abban, hogy most talán végre felfedezi magának a világ Erkelt és a Bánk bánt. Látsz erre esélyt?
– Az üzletnek a reklám az egyik kulcsa, vagy a lelke. Hiába van nekünk egy nagyon jó termékünk, ha nem tudjuk megszellőztetni a világ előtt, akkor nem tudnak róla.
– Ott van az örök példa: Janacek. Mindenhol játsszák, pedig magyarul sem nehezebb énekelni, mint csehül.
– Janacekkel az a helyzet, hogy ma a 20. századi szerzők iránt sokkal nagyobb az érdeklődés, mint a még föl nem fedezett 19. századi szerzők iránt. Azt gondolom, az igazán ínyenc operafogyasztók örülni fognak, ha megtalálják a zeneboltok polcain a Bánk-lemezt. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaki véletlenszerűen megveszi születésnapi ajándék gyanánt valakinek. Ahhoz, hogy ez bekerüljön a köztudatba, beszélni, írni kellene róla, reklámkampányt kellene folytatni. Nem tudom, hogy a forgalmazás éppen hol tart. Nem tudom, ki vállalta a DVD nemzetközi forgalmazását, de jelenleg ez még nem kapható a nemzetközi piacokon. A CD-ről pedig azt tudom, hogy megrendeléses alapon terjesztik. Nagyon-nagyon remélem, hogy megnyílik a világ érdeklődése a mű felé.
– Talán az jelentene előrelépést az ügyben, ha bemutatnák a külföldi operaházak is. Ahogyan nemrég a Hunyadit bemutatták Angliában.
– Igen, de annak a magyar kulturális évad volt az indíttatása. Nem ismerem az operaházak műsorpolitikájának az ideológiai menetét. Minden igazgató máshogy gondolkodik. Van, aki megkérdezi a dédelgetett énekesét, hogy mit szeretne énekelni a következő évadban; van, aki azt mondja: tartozom ennek a karmesternek, vagy annak a rendezőnek; vagy az ügynökségek összeállnak, és azt mondják, hogy vissza nem térő lehetőség, hogy ezek az énekesek elénekeljék ezt a művet – és ez csak néhány azok közül, amik a műsorválasztást mozgathatják.
A műveknek is van szelleméletük. Meg lehet figyelni a világban, hogy egy-egy mű előbukkan, és egymástól függetlenül játssza a környéken, vagy közel-távol néhány színház. Például Honegger Jean d’Arc-ját évtizedekig nem tűzte senki műsorára, és akkor egyszer csak hallani lehet, hogy itt is éneklik, ott is éneklik.
– Kapkodnak már utánad?
– Azt nem mondhatnám, de úgy nagyjából tudják, hogy ki vagyok. Benne vagyok a köztudatban, vannak fölkéréseim, megkötött szerződéseim, de nem az jellemző rám, hogy ma itt vagyok és holnap máshol. Szeretek itt lenni Budapesten, jól érzem magam, és ha olyan lehetőség kínálkozik, amiről úgy gondolom, hogy szakmailag előre tud lendíteni, tehát egy olyan közegbe tudok bekerülni, ahol valami újat tudnak belőlem kipiszkálni, valami olyasmire késztetnek, amiért érdemes felülni a repülőre és két hónapig távol lenni a családomtól, akkor azt bevállalom. De hogy egyik szállodából ki, a másikba be, és bőröndből élni – ezt valahogy nem érzem sajátomnak.
– A lemez és film sokat lendített ezen, vagy már előtte is ismertek külföldön?
– Már azelőtt is. Van egyfajta kommunikáció az operaházak között. Az Internet is lehetővé teszi az információáramlást. Ha valaki egyszer itt járt, hallott engem énekelni, és kíváncsi, akkor nyomon tudja követni a pályámat. Vannak civil rajongóim, és ez nekem nagyon jólesik. Például megérkeztem Hamburgba (életemben először jártam ott), és két levél várt az opera művészportáján, német rajongóktól, akik tudták, hogy akkor érkezem, és oda küldték a leveleket.
– Nem gondoltál arra, hogy elszerződj külföldre?
– Nem. Tanulmányaim miatt két évet távol voltam a családomtól – egy fél évet Prágában, és másfél évet Luxemburgban –, és nagyon hiányoztak. És nagyon meggondoltam, hogy megéri-e távirányított családi életet élni. Fontos a hivatás, és jó, ha az ember azt csinálja, amit szeret, de azt gondolom, hogy rángatni magam után a családot, hogy két évadot itt, két évadot máshol, vagy én itt és ők amott – ezt nem tenném mérlegre.
De nem is igen divat ma már az elszerződés. A társulatban gondolkodó színházak szinte nem is léteznek már. Egy-egy produkcióra szerződtetnek, vagy visszahívnak, de nem egy egész évadra.
– Főleg Németország a célpont?
– Nem, ami jön. Van egy ügynököm Bécsben, aki szerzett már munkát Hamburgba is, de Tokióba is. Attól függ, hogy egy-egy ügynökség milyen operaházakkal áll kapcsolatban. Például hallott engem egy kanadai igazgató pár éve, és most lesz egy olyan bemutató, amiben el tud képzelni, így 2005-ben Carment éneklek Torontóban. Németországgal az a baj, hogy kategorizálják a színházakat (A, B, C), és a nem A-kategóriás színházak nem kímélik, nem foglalkoztatják, hanem használják az énekest. Gyakran kell énekelni, nincsenek tekintettel arra, hogy mi a jó az énekesnek, és ha fölvették állandóra, akkor hét rend bőrt lehúznak róla, utána szélnek eresztik. A nagy operaházak pedig örülnek, ha a sztárokat meg tudják fizetni, mert ők hozzák nekik a közönséget, és a kevésbé ismert énekeseket igyekeznek olcsón megszerezni. Egy jó ügynökségnek az az érdeke, hogy ne adja el olcsón az énekesét, akkor sem, ha nem eléggé ismert, mert sosem tudja majd feltornászni az ázsióját. És nem csak a pénzösszegre kell gondolni: mindenki annyit ér, amennyiért eladják, és ezt így is tekintik.
– Idén három premiered volt, mi várható a következő évadban?
– Budapesten egy premierem lesz, de előtte – szeptemberben – Tokióban lesz egy Parasztbecsület-bemutató, helyi produkció, nemzetközi gárdával. Egyik partnerem Elisabetta Fiorillo, olasz mezzo lesz Santuzzaként, vele találkoztam már Ljubjanában. És Nyugat lánya-premierre készül az Operaház…
– Ennek kapcsán érkeztek tippek a fórumon, és te voltál az egyetlen jelölt Ramerrez szerepére. Ki lesz a váltótársad?
– Ezt még mi sem tudjuk. Felém is egyelőre a felkérés történt meg, de még nem kezdtem el tanulni, mert nem érek rá. Bevállaltam nyárra egy Attila-produkciót a Margitszigeten, amit nem terveztem, és ez egy kicsit fölborítja a rendet az életemben. Ebben Forestót fogom énekelni. Júliusban Szegeden, a Dóm téren Katia Ricciarellivel lesz egy gálánk…
– Az összes világhírű szopránt begyűjtöd magadnak? Caballé, Marton, Ricciarelli…
– Nekem ez nagyon jó. Ezt csak az tudja, aki velük egy levegőt szív, vagy egy színpadnégyzetmétert oszt meg, hogy ez milyen dolog. Én egyáltalán nem vagyok sznob. Elvárják az embertől, hogy beleírja az életrajzába, hogy ki mindenkivel lépett föl, mert ez mégis jelent valamit, de nekem egészen mást jelent az, hogy egy Marton Évával, egy Montserrat Caballéval lépek színpadra. Repítenek. Azt gondolom, hogy a félnéma is dalra fakadna a közelükben, mert olyan energiákat mozgatnak. Nem véletlenül futottak akkora karriert, amekkorát futottak. Nagy szerencse, hogy velük énekelhetek, de jól érzem magam Lukács Gyöngyi, Rost Andrea vagy Sümegi Eszter partnereként is.
– Kitől lehet tanulni?
– Mindenkitől, még az ugató kutyától is. Komolyan: az állatoktól nagyon sokat tanulok. Ha falun látok egy tehenet bőgni – látom, hogy hogyan támaszt. Vagy az újszülött: jól látható a táguló mellkasán, hogy milyen tökéletesen lélegzik. Egész nap sírhat, és nem reked be.
Aztán: tanulok a partnereimtől, akikkel színpadra lépek. Sajnos, egy kicsit érzékeny vagyok arra, hogy ha meghallok valami jót, érdekeset, izgalmasat, rögtön elgondolkodom rajta, hogy mindaz, amit eddig gondoltam az éneklésről, az igaz-e, vagy mást kell róla gondolni. Végül is a technikai megközelítések egy irányba mutatnak, de mindenkitől lehet tanulni valamit, amitől teljesebbé válik a kép. És kell is.
– Itt a Házban segítitek egymást, vagy inkább irigykedtek egymásra?
– Van egy szakmai büszkeség. És van egy emberi büszkeség, amit nem lehet megsérteni azzal, hogy odamegyek a kollégához, és azt mondom neki, hogy ezt a hangot másképp kell énekelni. Ha megkérdezi, akkor megmondom – ha tudom. Én is, ha rászorulok, akkor odamegyek és megkérdezem. Még nem utasított el senki, a kollégák nagyon szívesen segítettek. Sokszor egy egészen apró információ aranyat ér. Hangfajon belül nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki odamenjen a társához, és azt mondja: mondd el, hogy csinálod.
– Létezik őszinte gratuláció?
– Igen. Van egy csapat, akik őszintén tisztelik egymás munkáját, és tudják, hogy mit jelent olyan szinten megszólaltatni egy szerepet, ahogy éppen sikerült. Van olyan is, hogy tudom valakiről, hogy ott volt a teremben, de nem jön be, mert nem akar mindenkinek gratulálni – lehet, hogy éppen nekem nem akar, ezért nem gratulál a partneremnek sem. Én szeretek gratulálni a kollégáimnak, mert tudom, hogy mennyi mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy fölment a függöny és lemegy a függöny, és a kettő között az ember végig ott legyen, és életben maradjon a színpadon. Már az nagy dolog, ha valakire rábíznak egy szerepet. Ha már valakit megkínálnak egy szereppel, azért már lehet gratulálni, aztán ha el is látja a szerepet, akkor pláne, és ha egy elég magas színvonalon, akkor még inkább. Vannak kollégák, akik nagy tisztelettel odajönnek gratulálni, és ez nagyon jól is esik.
– Milyen a közönség?
– Itt Budapesten?
– Miért, itt nagyon más, mint máshol?
– Nem. De a magyar taps az egyedülálló. Ez a vastaps nincs sehol. A lelkesedés változó. És érdekes, hogy minden este kialakul egy közönség. Érzi az ember, hogy van egy kicsit arisztokratikusan távolabb maradó bemutató-közönség, aztán van olyan, hogy Vasutas-bérletesek. Ők nagyon lelkesek, nem azért jöttek el, mert illett eljönni, ők pontosan tudták, hogy mire váltottak bérletet. Nagyon izgalmas egy ifjúsági bérlet közönségét megfogni. Eleinte hallani, hogy zörögnek a ropik, a zacskók, és valamikor második felvonás közepén megáll a levegő. Ha sikerül őket megfogni, akkor ők a leglelkesebbek, akkor szétverik a házat, mint a rock-koncerten. Nagy dolog a közönség. A színház-teoretikusok mondták, hogy a színházhoz kell egy adó, kell egy vevő, és kell egy közvetítő közeg. Lehet az ember a színpadon akármilyen zseniális, ha nincs egy jó vevő-közönsége, aki vele együtt megszülje a varázst abban a pillanatban, akkor olyan mintha otthon énekelnénk a falaknak.
– Visszatérve a szerepeidhez: díjat is kaptál a kortárs művek bemutatásáért. Hogy viszonyulsz a modernekhez?
– Azt gondolom, egy előadónak feladata, hogy megszólaltassa kortárs szerzők darabjait. De nem tudnám úgy elképzelni az életemet, hogy csak kortársakat énekeljek, és azt hiszem, a hangom sem bírná sokáig. Az olasz zene dédelgeti a torkot, ezért jó időnként visszatérni ehhez a repertoárhoz. A Szávitriben debütáltam Budapesten. Előtte énekeltem a Bakáts téren Don Carlost, és az Operettszínházban Szu-Csongot a Mosoly országában, de az Operaházban ez volt az első szerepem. Aztán Az öt utolsó szín című Bozay-darab következett. Én így tudtam betörni a köztudatba Budapesten, ez volt az ára, hogy ezeket a szerepeket elvállaltam, és ahogy tudtam, elénekeltem. Ezeken kívül ott volt még a C’est la guerre is.
– Lesz még?
– Nem könyökölök, hogy kérek egy kortárs szerepet. Igaz, egyébért sem. Nem igazán kértem szerepeket az Operaházban; amiket fölkínáltak, igyekeztem tudásom legjavával elénekelni.
De hogyha idő és kapacitás van rá, akkor belefér a kortárs is. Hogy Kovács Jánost idézzem: nem szabad megúszni a kortárs darabokat sem. Ki kell próbálni, aztán vagy beletörik az ember bicskája, vagy nem.
***
Kiss B. Atilla (1963)
1993-tól a Kolozsvári Állami Magyar Opera magánénekese
1998-tól a budapesti Magyar Állami Operaház állandó vendége
Díjak:
Kriza Ágnes-emlékplakett – 1998
Traian Grozavescu Nemzetközi Tenor Verseny I. díj – 2000
Artisjus-díj a kortárs magyar zeneművek bemutatása terén kifejtett tevékenységért – 2000
Magyar ATV Művészdobogó-díj – 2000-2001
Simándy József-emlékplakett – 2001
Liszt-díj – 2002