„Egész életemben játszhatok” – Sárkány Kázmér

2007. április 23.

Gyerekkorának két meghatározó élménye a komlói zenei általános iskola és a lovak iránti rajongás. Utóbbi következménye lett a mezőgazdasági szakközépiskola, majd három év a téeszben. De a zene nem engedi el kiválasztottjait, így mégis eljutott előbb a Zeneakadémiára, majd az Operaházba. ÁDÁM TÜNDE interjúja

Sárkány Kázmér (Fotó: Kanyó Béla)

Sárkány Kázmér (Fotó: Kanyó Béla)

– Zenei általánossal indult tehát, és mivel folytatódott?

– Harmadikos koromban beírattak zeneiskolába, hegedülni taníttattak. A hangszer adott volt, mert édesanyám is hegedülni tanult annak idején. Hetedikes vagy nyolcadikos lehettem, amikor kaptam egy mesterhegedűt, azt hitték, hegedűművész leszek. Senki nem tudta – csak én -, hogy biztosan nem, ugyanis gyakran hegedűtokkal a hónom alatt kézilabdaedzésre mentem, bár otthon úgy tudták, hegedűórán vagyok.

– Az éneklés viszont jobban érdekelt, mint a hegedű… 

– Igen. Onnan indult, hogy nyolcadikos koromban Tóth Feri bácsi, aki a komlói zenei általános iskola énektanára volt, neves zenepedagógus, velünk, tanítványaival alkotott vegyes kart, bejártuk az országot – óriási sikerünk volt. Nem is tudtunk minden meghívásnak eleget tenni. Nagy, meghatározó élmény volt. Viszont akkor a lovakat szerettem…

– És jött Mohács és a mezőgazdasági… 

– Ahol minden volt, csak ló nem… Ott is szerveztek kórust, és a karnagy, Kovács Győző azt mondta, énekelnem kellene. Már miért ne engedtem volna a rábeszélésnek, hogy felvételizzek az Állami Népiegyüttesbe? 

Életemben először szüleim nélkül utaztam Budapestre, de mert féltem egyedül, így hoztam a barátomat is. Mindkettőnket felvettek. Az érettségi után – fogalmazzunk úgy, családi okok miatt – mégis vidéken maradtam. Következett három év a mezőgazdasági végzettségemnek megfelelően, téeszben. Nem nagyon élveztem, nem szerettem, nem értettem hozzá.

Háry János szerepében (Fotó: Mezey Béla)

Háry János szerepében (Fotó: Mezey Béla)

Aztán két évig katona voltam, ott az előfelvételis színészekkel jártuk az országot, de turnéztunk Lengyelországban is, én népdalokat énekeltem. Mindenhol az éneklés lehetőségét kerestem. Amikor alkalmam adódott, felvételiztem a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesébe. Skáláztattak, aztán megkérdezték, mi szeretnék lenni, bariton vagy szekund? Szerencsém volt, nem tudtam, mi a szekund, ezért a baritont választottam. Így volt jó, mert öt évet töltöttem a Honvédeknél, és amikor az ötödik év végén áttettek a tenor kettőbe (szekund) nem bírtam a lágét.

– És innen már egyenes út vezetett a Zeneakadémiára? 

– Volt egy Nyesztyerenko-kurzus. Azóta sem tudom, hogy rajongtam-e valamiért vagy valakiért annyira, mint Nyesztyerenkóért. Megnéztem a koncertjeit, a kurzusát, ahogy tanít, mindent. Állandóan csak erről beszéltem! Miért nem próbálod meg a Zeneakadémiát? – kérdezték. Igen ám, csakhogy már 28 éves voltam, és 14 évesen hagytam abba a zenetanulást. Aztán belevágtam, megpróbáltam…

– És felvettek… 

– Felvettek, a „túlkorosságom” miatt mindjárt második osztályba, de hamarosan kiderült, ezt nem lehetett volna zenei diploma nélkül, így párhuzamosan el kellett végeznem az első évet is. 

Két évfolyamot jártam egyszerre. Reggel nyolctól este nyolcig bent voltam a Zeneakadémián. Nyolctól tízig jártam elsőbe, mondjuk zenetörténetből, tíztől tizenkettőig másodikba, délután háromtól négyig népzene másodikba, négytől ötig első osztályba, és ez mindenből így volt. Azt hittem, beleszakadok, és azt gondoltam, ha ezt kibírom, akkor nincs, amit ne bírnék.
Bartalus Ilona volt a szolfézstanárom, aki nagyon rendes volt, de nem nézte, kinek van már diplomája, és ki az, aki csak most ismerkedik a zongorával – ahogy én. Éjjelente két-három órát gyakoroltam, szerettem volna megtanulni zongorázni.
 

Figaro a Sevillai borbélyban (Fotó: Kanyó Béla)

Figaro a Sevillai borbélyban (Fotó: Kanyó Béla)

– És az énektanárodat Simándy Józsefnek hívták… 

– Az apám elsírta magát, mikor megtudta, hogy Simándyhoz vettek fel.
Elég „öreg” voltam, mondták is, minek nekem a főiskola, miért nem felvételiztem rögtön az Operába? Azt hiszem, a főiskola háttér, alap. Nem mellékes, hogy nagyon nagy nevektől, mesterektől tanulhattam! Simándy volt az énektanárom, Varasdy Emmi a korrepetitorom, Forray Miklós tanította a dalirodalmat. Csodálatos élmény volt, nagyon büszke vagyok, hogy ekkora emberek álltak szóba velem. Váczi Karcsi bácsi, aki tudta, hogy az életben nem fogok tudni megtanulni zongorázni, mégis négy évig küszködött velem. De tanított Mikó András, az Operaház akkori főrendezője és Patkó Jóska is. Neki különösen sokat köszönhetek, mert miután bekerültem az Operába, élete végéig mondhattam korrepetitoromnak, tanítómnak és egyben barátomnak is.

– Nem lehet megkerülni a kérdést: éppen tombolt a beat-korszak, és mégis a népdalok felé indultál. Mi vitt erre téged? 

A Figaro házasságában Fülöp Zsuzsannával

A Figaro házasságában Fülöp Zsuzsannával

– A zenei általánosban, a kórusban Tóth Feri bácsi a Kodály-módszer alapján tanított. Maga az éneklés is népdalokkal indult, fel sem merült más.
A könnyűzene sosem fogott meg, az Illésen kívül talán csak az Omegát ismertem valamennyire.  Imádom a tömeget – ha szemben van velem, de benne lenni, azt nem!
A könnyűzenét miért nem műveltem? Pedig hívtak is, de nem éreztem a stílust sem, nem mentem. Inkább a Népiegyüttessel próbálkoztam.
Tíz évvel később a Honvéd Együttesből azért mentem a Zeneakadémiára, hogy énekes legyek, de az opera nem jutott eszembe. Simándy nélkül nem lettem volna operaénekes.
Ő mondogatta, hogy operaénekesnek kell lennem, és addig mondta-mondta, amíg elhittem.

– És nem bántad meg? 

– Nem. Ugyan nagyon izgulós vagyok, de annál csodálatosabb érzés nincs, mint amikor tapsolnak. Talán ilyen lehet a kábítószer. Ha egyszer beleszoktál, szükséged van rá, akkor kell az adrenalin, a fellépés izgalma, és ha nincs heti két-három alkalom, akkor hiányzik. 

Ha ennél több, mondjuk öt vagy hat, az már fizikailag és idegrendszerileg is sok!
Nem, nem bántam meg. Csodálatos ebben a munkában, hivatásban, hogy játszani lehet.

II. Endreként a Bánk bánban

II. Endreként a Bánk bánban

Amikor úgy tudok a színpadon viselkedni, mint amikor gyerekkoromban a húgommal játszottunk, hogy semmi nem létezett, csak mi ketten meg a játék – van egy-két ilyen szerepem –, akkor érzem úgy, ezért érdemes! Két unokám van már, és én még most is játszom. Gondolj bele, egész életedben játszhatsz: az a munkád, azért fizetnek, játszhatsz!
Más kérdés, hogy középiskolában annyira hadilábon álltam a tanulással, hogy megfogadtam: soha többet nem tanulok!  Most meg, másról sem szól az élet, mint tanulásról…

– A harmadik zeneakadémiai év után jött az opera tanszak. Oda is felvételizni kellett? 

– Volt felvételi, énekelni kellett, plusz verset mondani. Találomra ütöttem fel a versesköteteket, hátha találok valamit. A Petőfi-kötet egy soha azelőtt nem látott, hallott versnél nyílt ki: Nem megyek innen sehova… A sors! Először elvetettem, mert nem lehet viccet csinálni a zeneakadémiai felvételiből… Aztán mégis elmondtam, és szinte nagyobb sikerem volt vele, mint az énekléssel. Felvettek. 

Akkor úgy volt, hogy az első három évben heti két énekóra és egy korrepetíció volt. Aztán mikor opera tanszakosok lettünk, hirtelen napi öt énekléssel töltött óránk lett. Nagyon nagy volt a váltás, a terhelés, sokan betegek lettek az első évben, nekem is komoly problémáim voltak.
A második évben pedig ott az idegeskedés, vajon felvesznek-e az Operába? Aztán megkaptam a Fiorellót a Sevillaiban – Békés András rendezte. Később sok általa rendezett darabban énekeltem, többek között az első főszerepemet is (a Hamupipőke Dandinijét), s bár ő a főiskolán nem tanított engem, a pályakezdés göröngyös útján nagyon sokat tanultam tőle.
Főiskolásként szerepet kapni nagy dolog volt, azt jelentette, bekerülök. Így a fiam, Bendegúz első születésnapján debütáltam az Operában.
Aztán sokáig, az úgynevezett népi-bariton szerepek jutottak nekem. 
 

A Szerelmi bájitalban Kertesi Ingriddel

A Szerelmi bájitalban Kertesi Ingriddel

 – Jutottak vagy akartad?

– Jutottak. Szerettem volna Verdiket is, de azt mondták, nem az én hangomnak való.
Azért legalább egyet megpróbáltam volna: Renét vagy Lunát, de legjobban a Germont-ra vágytam… A Germont nekem A VERDI. Azt nagyon szerettem volna, de mindig volt más.

– Rigoletto? 

Alberich a Siegfriedben (Fotó: Mezey Béla)

Alberich a Siegfriedben (Fotó: Mezey Béla)

– Néha eszembe jut, mit tennék, ha felkérnének… Harminchat éves voltam, amikor egy előéneklésen felkínálták a lehetőségét, de akkor korainak éreztem. Úgy is maradt, de ma a Falstaffot szívesen megpróbálnám. Emlékszem, harminckét évesen Forray tanár úr ajánlotta, tanuljam meg a Kékszakállút, hátha ötvenéves koromban valakinek eszébe jutok.  Most a Falstaff-fal vagyok úgy, hátha… 

– De Verdi helyett megtaláltak a Wagnerek.  

– El sem tudtam képzelni, hogy Wagnert fogok énekelni, öt éve még senkinek nem jutott volna eszébe.  Aztán jött a Siegfried Alberichje, sikerem volt vele, megszerettem.

Sajnos a Lohengrinnel szerencsétlen voltam. Úgy éreztem, jól megy, de nagyon elfáradtam a próbaidőszakban, a végére le is betegedtem. Le kellett volna mondanom, de nem tettem, mert attól féltem, megfutamodásként értékelnék. Rosszul döntöttem, azt hittem, majd nem tűznek ki többet. A következő évben jónak éreztem magam, de akkor már mintha senkit nem érdekelt volna.

– És a Telramund mint figura mennyire állt közel hozzád? 

– Fogalmazzunk úgy, nem állt annyira távol tőlem. Főleg ebben a rendezésben, mert nem volt olyan gonosz, mint ahogy beszélnek róla, ahogy be szokták állítani. A baj az volt, hogy nem voltam egészséges és belementem.

Sajnos a Sevillai borbéllyal is hasonlóan jártam. Megkérdezték, mit szeretnék énekelni? Megmondtam, elfogadták! Tanulni kezdtem, de érzésem szerint túl korán, már másfél hónap múlva kitűztek előadásra. Hamar, nagyon korán. Ennyi idő alatt nem lehet egy ekkora szerepet megtanulni! A Figaro belépőjénél nehezebb énekelnivalót nem tudok elképzelni! Nehezebb, mint a Beckmesser, mert ha az, a darab elején nincs úgy odatéve, akkor a néző azt gondolja, mit kínlódik ez itt egész este? És én kínlódtam, mert nem voltam kész a szereppel, nem volt ideje megérni. Énekeltem három vagy négy évig, tehát elmondhatom, hogy elénekeltem, de egy kis keserűséggel gondolok vissza azokra az előadásokra. Nem volt rá elég idő… 

A Figaro házasságában Bátori Évával és Fülöp Zsuzsannával (Fotó: Mezey Béla)

A Figaro házasságában Bátori Évával és Fülöp Zsuzsannával (Fotó: Mezey Béla)

– A Lohengrin után már úgy kezeltek, mint Wagner-énekest?

– Nem, Petrovics Emil már előtte azt mondta, hogy Wagner lesz az én vonalam, és hogy hagyjam abba az „ugri-bugri” szerepeket, amihez már koros vagyok. A Hamupipőkéből, a Figaro házasságából, a János vitézből, a Szerelmi bájitalból, a Don Pasqualéból ki is vettek. Tényleg: a Dandinit 1987-ben énekeltem először. A Telramund vagy a Beckmesser mellett olyan szerepet, ami tele koloratúrával, nem is, vagy csak nagyon nehezen lehet elénekelni. Azért a Szerelmi bájitalt meg a Don Pasqualét különösen sajnálom. Ezek azok a „kortalan” szerepek, amelyekben – úgy érzem – jó voltam.
A varázsfuvolán kívül a Don Pasqualét énekeltem legtöbbször. Magyarul és olaszul, mindenfelé, Debrecentől Locarnóig. A legtöbbször Gregor Jóskával, aki kezdőként szintén mentorom volt, később jó kollégám, barátom. Sok darabban szerepeltünk együtt, nagyon szerettem vele dolgozni, játszani!

– No és a hadarókettőst hány levegővel? 

– Úgy tanultam annak idején, hogy közben van egy hosszú hang, és ott lophatsz levegőt, de Gregor egy levegővel énekelte. Addig gyakoroltam, míg nem tudtam én is, mert az nem megy, hogy ő eggyel, én meg kettővel… 

– A Nürnberginek volt egy előzménye, egy majdnem-bemutató, ugye?

– Igen, azt még Szinetárék tűzték ki, és Győriványi vette le, amikor már próbáltuk. Akkor a szerepet megtanultam magyarul, ami később sokat segített. 

A Mesterdalnokok első felvonásában (Fotó: Éder Vera)

A nürnbergi mesterdalnokok első felvonásában (Fotó: Éder Vera)

– És mennyi idő volt áttanulni németre?

– Elég. A dallamot már nem kellett megtanulni, persze az „emlékekből” előbányászni sem könnyű, de mégiscsak más, mint egy ekkora anyag újonnan. Ami viszont probléma, hogy amit egyszer megtanultál bármilyen nyelven, azt nagyon nehéz egy másikra áttanulni.
Más a fordításból adódó mondatszerkesztés stb.
 

– Öt év nem volt elég elfelejteni a magyar szöveget?

– Tudod, amikor egy évig nem énekelsz valamit, és a következő évben megint kell, akkor elég könnyen visszajön! Arra gondoltam, oly régen volt már, biztosan teljesen elfelejtettem. De nem. Most, hogy németül kellett megtanulni, mindig magyarul jutott eszembe. 

Így voltam a Don Pasqualéval is: olaszul énekeltem először, aztán hirtelen kellett beugranom egy magyar nyelvű premierbe Debrecenben, és nagyon rövid időm volt. Vért izzadtam, mert bár ugyanazokat a hangokat kell énekelni, egészen mások a hangsúlyok, máshol kell levegőt venni, és ez felborít az emberben mindent. Viszont, ha mindkettőt megtanultad és pár előadás lement, már nincs probléma. 

– Nagyon lassan alakulgattak ki a szereposztások ebben a Nürnbergi-produkcióban, aztán lement már két sorozat is, és még mindig egyedül vagy Beckmesser szerepében. Hogy érzed magad benne?

A Mesterdalnokokban Gurbán Jánossal és Kovácsházi Istvánnal (Fotó: Éder Vera)

A Mesterdalnokokban Gurbán Jánossal és Kovácsházi Istvánnal (Fotó: Éder Vera)

– A Beckmesser jó és szép, hatalmas szerep, rengeteget kell énekelni, nem könnyű. Azt hiszem magamhoz képest jól elénekeltem. 

Kimondottan kedvelem ezt a szerepet, jól érzem magam benne. Az a jó, amikor úgy játszhat, olyan az ember a színpadon mintha burokban lenne, mint a gyerek, akinek játék közben megszűnik minden más.

– És elfelejti a külvilágot? Ilyen a Beckmesser is? 

– Még nem, de ha még megy pár évig, remélem, ilyen lesz! Mert idő kell hozzá!  Most is vannak helyek, ahol már nem kell a következő belépésre koncentrálnom, de sok előadást kellene még elénekelnem, hogy az a bizonyos „burok” meglegyen. Azt gondolom, ilyen szerepem volt a Mártában a Plumkett, a Háry János, a János vitéz Bagója, Papageno A varázsfuvolában, Melitone A végzet hatalmában, a Siegfried Alberichje – tehát a panaszaim ellenére, szerencsére nem vagyok sikerélmény híján. 

Van pár hivatalos elismerés is, amire büszke vagyok, ezért, ha lehet, szívesen említem:
Juventus-díj az Operából, Bartók Béla–Pásztory Ditta-díj, MSZOSZ (SZOT)-díj, Magyar Zeneművek Népszerűsítéséért (négyszer) az Artisjus Kitüntető Oklevele.
Inkább beteljesületlen vágyaim vannak, de azzal szoktam vigasztalni magam, hogy mostanában nyolcan-tízen is végeznek a Zeneakadémián, és jó, ha egy-egy bekerül az Operába. Szegény többiek talán soha nem jutnak el odáig, hogy siránkozzanak amiatt, ami nem sikerült.
Érdekesnek tartom ezt a mi pályánkat, mert ide mindenki önként és dalolva jön – ráadásul idézőjelbe sem kell tenni – önként, mindent megtesz, hogy bekerüljön, aztán más munkahelyekkel szemben, ahol mindenki megpróbál minél távolabb maradni a munkától, nálunk azért is kritizálnak, mert nem könyökölök eléggé. Milyen munkahely az, ahol tülekedni kell, letaposni a másikat, hogy többet dolgozhassak? (Persze ez régen is így volt.) Azt mondják, nem vagyok elég alkalmas a pályára, mert nem harcolok eléggé… Fiatalon azt gondoltam, ha bekerülök az Operába, akkor elértem, ami csak álom volt, amire előtte gondolni is alig mertem volna! Most meg fúrjam a kollégát, hogy énekelhessek többet, jobbat? Hm?

Beckmesser a második felvonás után (Fotó: Konyha Katalin)

Beckmesser a második felvonás után (Fotó: Konyha Katalin)

– Visszatérve a szerepre: ki ez a Beckmesser? Te milyennek látod a figurát?  

– Kicsit bolondnak és nagyon irigynek látom.

– A rendezésből vagy a kottából? 

– A kottából. Az érdekes kérdés, hogy a rendező, Vidnyánszky Attila akarta-e ilyennek a figurát, vagy én „alkottam” – ezt nem is tudom, elég nagy szabadságot hagyott, ha valami nem tetszett, csak akkor szólt rám. A mozgalmassága, hogy sokat szaladgál, az tőle, az izgágasága talán tőlem való. Azt szerette volna, hogy ez a szereplő már ránézésre is elüssön a többi mestertől. Ők, a többiek, hasonló jelmezben vannak. Persze Sachs megint más, ő „kimagaslik” a mesterek közül. Beckmesser másfajta, különös szín az elemelkedettség mellett. Szerintem – mindig úgy éreztem –, a lényeg a szerelmesek egymásra találása, és ebben Sachs is csak „statiszta”. 

A rendező igyekezett minél nagyobb kontrasztot teremteni Sachs, Beckmesser és a fiatalok között, hogy a közönségnek legyen ideje levegőt venni, kicsit felfrissülni azáltal, hogy ez egy ilyen futkosós bolond. Talán azt is jól érezte, látta, hogy nem lennék elég szigorú vagy gonosz, ezért inkább a nevetségesség felé próbálta vinni a figurát.
Valamint az is benne van – kis megalkuvás –,  hogy húsz éve játékos szerepeket játszom, nehezen fogadják, fogadnák el (mármint a szakma), hogy mást csinálok.

– Milyen jellem ez a jegyző? Kicsoda ő valójában? 

– Az tetszik ebben a szerepben, hogy időtálló, nagyon sok ilyen ember van ma is, akinek pecsét van a kezében, és attól, hogy pecsétel, meg aláír, azt hiszi, hogy mindenki fölött áll. Közben meg görcsöl. 

A nő kell neki, mert fiatal és jön vele hozomány is. No és ez a házasság rangban is följebb emelné. Irigy. Próbálja titkolni, de nem megy. Azt hiszi, mindent ő tud legjobban, amikor figyelmeztetik, nem veszi észre, aztán, amikor kinevetik, megsértődik…

Beckmesserként (Fotó: Konyha Katalin)

Beckmesserként (Fotó: Konyha Katalin)

– Sachsot azért csodálja? 

– Nem, szerintem csak irigyli. Wagner nagyon ügyes ezzel, bebizonyítja, hogy a vers mennyire más attól, miként írunk alá zenét. Itt látszik, tehetségtelen szegény! Legfontosabb jellemvonása: az irigység. Emiatt nem tud felülemelkedni önmagán, ettől kicsit gonosz – és én nem gondolom, hogy annyira, ahogy általában beállítják – csak annyira, mint egy irigy ember. Azt sem gondolom, hogy tudatosan, hogy direkt gonosz, csak a pillanatnyi helyzetekből, a személyiségéből fakad. 

És hogy miért lopja el azt a verset Sachstól? Hiszen írni ő is tud, különben nem lenne a céhben – azt szeretné, hogy a versenyen ő legyen a legjobb. Végül is csak a szöveg kell, dallamot tud írni – gondolja.
Csodálatos, hogy a nagyon szép dallam, amit Walther énekel – mindig a tenoristák éneklik a szépet! –, nem egyformán, mindig kicsit másképp, így természetes. A dal ugyan nem teljesen tökéletes, de nagyon szép. Beckmesser dala, éneklése természetesen mindennek az ellentéte: tökéletlen és csúnya, aztán ott van még a kora.. Persze, hogy a lány Walthert választja!

– Akkor hogy került be a mesterek közé? Ők is csak ennyire tehetségesek? Vagy ennyire a saját szabályaik rabjai?

– Megpróbálom a darabban elfoglalt helyemet a mával összehasonlítani. Vegyük az Operaházat, az énekeseket, engem. Van az évtizedek alatt kialakult rítus és rend a rímekben, a dallamokban, abban, hogy hogy megyünk be, hogy ülünk le, kinek hol a helye… (Példaként, hogy mást ne mondjak, én is ragaszkodom a közalkalmazottiságomhoz!) És akkor jön ez a fiatal Walther, mindent felborít, új dallamot hoz, új levegőt – és végül is, kell!  

Valószínűleg ezért időtálló a darab, ha a Lohengrinnel összehasonlítjuk, ezt inkább lehetne maivá tenni. Ugyan semmilyen rendezői vénát nem érzek magamban, mégis, már a próbákon is gondoltam, mennyire visszatükrözi a mai magyar, illetve az operai viszonyainkat. Csak az, mennyire és mennyien ragaszkodunk a régihez, és mennyien jönnek újjal – és jutunk valamire, előbbre?
Persze a darabban sem derül ki, mennyire befolyásolja a céh életét a fiatalok egymásra találása. Az, hogy el-, illetve befogadták Walthert, övé a lány keze, azt is jelenti: új szelek, velük új problémák jönnek a céhben, akárcsak a mi életünkben.

– Milyen új szereped lesz ebben az évadban? 

– Májusban Vajda János Özvegy Karnyónéjának premierje, ősbemutatója lesz, ebben Lázárt fogom alakítani. 

Még egy borbély-szerep: A megmentett városban (Fotó: Mezey Béla)

Még egy borbély-szerep: A megmentett városban (Fotó: Mezey Béla)

– Hányadik kortárs darabod?

– Már nem számolom. Ha az ember moderneket is énekel, később már rendszeresen megtalálják. Eleinte fenntartással voltam, féltem a nehézségétől, de elmondhatom, mára megkedveltem és – nem mellékes – komoly kihívásnak érzem. Eötvös Péter Balcon-jára is így kértek fel, de volt a C’est la guerre, a Három nővér, A megmentett város, a Filharmóniával most éppen egy sorozatban énekelem a Király szerepét Madarász Iván Pázmán lovagjában, és mindig van valami.  

– És a lovak?  

 – A lovak elmaradtak. Gyermekkoromban arról álmodoztam, nem halok meg ló nélkül. Sajnos lovam még nincs, de mióta megvettem Szűrben a házat, az kitölti a szabadidőmet. Amikor el tudok szabadulni – ha csak pár napra is – Pestről, autóba ülök és megyek Szűrbe, ahová nagy örömömre sikerül elcsalogatni koncertezni a kollégákat. 2005-ben Szvétek László, 2006-ban Gregor József, idén Gulyás Dénes a falu vendége, de ígéretem van Miklósa Erikától és Rost Andreától is.
Szeretném, ha neves kollégáim közül még sokan fogadnák el a meghívást, és énekelnének ebben a 320 lelkes, kis baranyai faluban, ahonnan „nagyon nehéz” eljutni Budapestre, a Magyar Állami Operaházba.
 

(A fotók a MÁO archívumából és a művész magángyűjteményéből valók.)

Hasonló bejegyzések