Elsőbálozók II.: Celeng Mária

Fiatal énekeseket bemutató sorozatunk második részében Celeng Mária mesél tanulmányairól, az önkontroll fontosságáról, A ravasz rókácskáról, Németországról, és azokról, akikre felnéz. KONDOR KATA interjúja

Celeng Mária fotó: Lakner Kinga)
Celeng Mária fotó: Lakner Kinga)

– A veled kapcsolatos legkorábbi információk már énektanulmányaidról szólnak, de hogyan is lettél zenész?

– Tizennégy évesen énekeltem egy zeneiskolák közötti országos versenyen, ahol meghallott a Bartók Béla Konzervatórium tanszékvezetője, Fekete Mária, a zsűri elnöke. A verseny után mondta, hogy próbáljam meg a felvételit a Bartók Béla Konzervatóriumba. Ez nagyon meglepett bennünket a családdal, mert az énekesek általában érettebb korban, 18-19 évesen kezdenek el komolyan klasszikus éneket tanulni, és nem gondoltuk, hogy esélyem lenne fiatalon bejutni ebbe a jó nevű intézménybe. Felvételt nyertem, és ott kezdődött el komolyan az énekesi pályám. Először még csak hobbiként tekintettem rá, bár tudtam, hogy nagyon szeretem csinálni, viszont mindenféle tantárgyat szerettem tanulni, szerettem volna gimibe menni, s még arra is gondoltam, hogy orvos leszek. Miután egy-két évet eltöltöttem a konziban, szenvedélyemmé vált a zene. Tudtam, hogy ebben vagyok a legjobb, és úgy döntöttem, igyekszem profi énekessé, operaénekessé válni.

– Korábban zenéltél?

– Mindig is sokat énekeltem, sok esküvőn, apukám zenekarában, tizenkét évesen – még könnyűzenét is –, de komolyan nem tanultam zenét. A balassagyarmati zeneiskolában kezdtem el barátkozni a klasszikus hangképzéssel, de egészen komolyan már a Bartók Konziban foglalkoztam az énekléssel.

– Operát mikor láttál először?

– Budapesten, a Don Carlost, ekkor tizenöt éves voltam. Nem sok mindent értettem akkor még, persze tudtam, mi az opera, de nem voltam otthon ebben a világban. Csak arra emlékszem, hogy nagy hatással volt rám, meghatódtam a hangulat és az érzés miatt, hogy én operát hallok.

– A konzi után rögtön a Zeneakadémia következett?

– Igen, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy komolyzenei énekes szeretnék lenni, ezért felvételiztem a Zeneakadémiára, és Pászthy Júlia fel is vett. Annak idején még választhattunk, hogy kit szeretnénk tanárnak, én őt választottam, és ennek eredményes három év lett a következménye.

– Miért őt választottad?

– Mert ő is lírai szoprán volt, és hihetetlenül jó; ha külföldiekhez hasonlítjuk, olyan, mint Barbara Bonney vagy Arleen Augér. És ráadásul tyúkanyó-típus, nagyon kedves, gondoskodó. A korrepetitorom, Hajnóczy Zsuzsanna ajánlotta, és nem bántam meg, hogy hozzá kerültem, mert azáltal, hogy a hangfajomhoz tartozik, sokat tudtam tanulni tőle: repertoárt, technikát.

A ravasz rókácska címszerepében. A róka koma: Soomin Yu
A ravasz rókácska címszerepében. A róka koma: Soomin Yu (fotó: A. T. Schaefer)

– Hogy kerültél ezután Münchenbe?

– Megpályáztam az Erasmus-ösztöndíjat a Zeneakadémián, nem is tudom, miért, hirtelen ötlet volt. Hallottam egy nagyon híres és jó tanárról, szintén korrepetitoromtól, Hajnóczy Zsuzsitól, aki mindig igyekezett engem jó irányba terelni. Kiküldtem egy felvételt; kiderült viszont, hogy az illető tanár nem tanít már Münchenben, ellenben szeretettel várna a Juilliardra, New Yorkba. Amerikába nem vágytam, beírtam egy másik tanárnő nevét is a listára, prof. Gabriele Fuchsot. A mai napig nála tanulok. Ez a harmadik zeneakadémiai év után történt, tehát megvolt a bachelor diplomám, és az első mastert ott végeztem. Amikor átmentem az ottani főiskolára, azt az egy mastert, amit Erasmusszal végeztem, nem ismerték el, mert az még a budapesti tanulmányokhoz tartozott, tehát még egyszer felvételiztem master szakra Münchenbe. Felvettek, és most fogok ott végezni, igaz, pici csúszással, hat évvel fejezem be a tanulmányaimat, de még így is fiatal vagyok, szóval ez nem gond, örülök is neki.

– Mennyiben más ott tanulni, énekelni, mint itthon?

– A müncheni zeneakadémia nagyobb egyetem, sokan vagyunk, rengeteg a jó énekes, és mindenki leginkább saját magával foglalkozik. Én egy régebbi tanulmányi rendszerben tanulok, ami elég laza, így meg tudom oldani, hogy hazajöhessek fellépni. Nem tudom, hogy ez lehetséges volna-e az itthoni egyetem mellett. Ettől nem jobb vagy rosszabb a képzés, de szerencsés, hogy lazábban tudok mozogni. Megtanultam egy új nyelvet, a németet, a német daléneklésnél nélkülözhetetlen a kiváló kiejtés, és azért is örülök, hogy bírom a nyelvet, mivel Németországban nagyon sok a jó színház, a müncheni Bajor Állami Operaház pedig híresen magas színvonalú.

Mindig hangsúlyozom, hogy ide jártam a Zeneakadémiára, mert nagyon jó zenei alapokat kaptam, sokat tanultam, viszont az elejétől kezdve élveztem a kintlétet. München rögtön a szívem csücskévé vált, mindig megdobban a szívem, hogyha megérkezem oda. Szerintem a lényeget, ami fontos a zenéhez, az énekléshez, megtanultam Magyarországon, Németországban pedig az énektechnikám finomítása, csiszolása következett, és repertoárbővítés. Nagyon jó, hogy együtt dolgozhattam Kovalik Balázzsal, akitől rengeteget tanultam: színpadi játékot, mozgást. Sajnos erre itt nem lett volna alkalmam, mert megszűnt a munkaviszonya az egyetemmel. A német tanárnőmet, prof. Gabriele Fuchsot nagyon szeretem, remek énektanár és ember. Ő is nagyon híres Mozart-szoprán volt. A neve pedig azért érdekes, mert a Fuchs rókát jelent, és most volt egy premierem Münchenben, Janáček A ravasz rókácska című operája, amiben én voltam Rókácska, a főszereplő.

Szóval Pászthy Júlia, Gabriele Fuchs és Fekete Mária voltak az énektanáraim, mai napig tartom velük a kapcsolatot, sokat köszönhetek nekik.

– Említetted, hogy dolgoztál Kovalik Balázzsal. Mennyire érzed kint azt a modernebb felfogást az operával kapcsolatban, ami nekünk itthon Németországról elsőre eszünkbe jut?

Hasse: Didone abbandonata - Araspe szerepében Valer-Barna Sabadus partnereként
Hasse: Didone abbandonata – Araspe szerepében Valer-Barna Sabadus partnereként (fotó: A. T. Schaefer)

– Igen, ott „nagyon megy” a modern rendezés. Figyelnek arra, hogy mindennel lépést tartsanak, én ezért is szeretem a müncheni operaházat. Rendkívül magas színvonalú, ugyanúgy énekelnek világsztárok, mint a Metropolitanben, ugyanakkor a Metben általában klasszikus rendezésű operákat lehet látni, ahol a lényeg a nagy pompa és a látványos színpadkép, míg a müncheni előadások modernebbek. Megvan a klasszikus része is, de a közönség elvárja a modern rendezést. A német közönséget ránevelték arra, hogy be tudja fogadni a modern rendezést is.

Kovalik Balázstól megtanultam a nagyon koncentrált és őszinte színpadi jelenlétet, ami mentes mindenféle kliséktől. Lefaragja a hozott színpadi gesztusokat, amiken felnő az ember, mert ha lát egy régi rendezést, rögzülnek bizonyos mozdulatok, pedig a mögöttük lévő érzelmet egyszerűbben és természetesebben is ki lehetne fejezni. Nagyon hasznos volt számomra egy barokk operában dolgozni, nadrágszerepet énekeltem, és a jelenetem igen látványosan rendezte meg, fejjel lefelé kellett énekelnem. Tudta, hogy velem meg lehet csinálni, sőt, én még örülök is az ilyesminek. Ez egy koloratúrária volt, ami röviden arról szólt, hogy madárrá válva szállok reményekkel teli, mert szerelmes vagyok, ezért mindig úgymond levegőben röpködtem, statiszták adogattak egymásnak, a végén valakinek a vállára kerültem, és a kadenciát fejjel lefele énekeltem.

– Ha jól tudom, Salzburgban voltál a nyáron. Mesélj róla, hogyan is történt ez!

– A salzburgi Young Singers Project tagja voltam, ez tulajdonképpen a Fesztivál fiatal pályakezdő énekesekből álló együttese. Nagyon nagy tapasztalat volt, kemény munka két hónapon keresztül, rengeteg fellépés, mindennapos éneklés, és fantasztikus produkciókat láttam, amiből rengeteget tanultam. Láttam, hogyan viselkednek a szupersztárok, hogyan próbálnak, hogyan markíroznak, hogyan mondanak le percek alatt fellépést, és hogyan ugrik be helyettük más… Olyan is történik, hogy az énekes betegen megy színpadra, mert azt hiszi, hogy végig tudja énekelni a szerepét, de nem.

Ezen a fesztiválon tényleg a legjobbak énekelnek, és hihetetlenül színvonalasak a produkciók. A Bohémélet után elakadt a szavam! Anna Netrebko nem hiába a 21. század dívája, fantasztikusan énekelt, színészként, hangilag és zeneileg is nagyon jó volt. Jonas Kaufmann szintén, ő is remek Bacchust énekelt az Ariadnéban, beugrott egyszer Rodolfónak, aztán énekelt Don Josét a Carmenben. Cecilia Bartoli – nekem ő – nem mondom, hogy példaképem, de az egyik kedvenc énekesem, olyan szabadon bánik a hangjával, mint egy hangszerrel, őt hallgatni is tanulságos volt.

Ezenkívül mesterkurzusokon vehettem részt, Thomas Hampsonnál énekeltem egy kicsit, és Michael Schade mesterkurzusán. Sok fellépésünk is volt. A varázsfuvola gyermekeknek előadásban én voltam az Első dáma, énekeltem egy gyerekeknek szóló opera-keresztmetszetben Musette-et, és volt egy zárókoncertünk, ami nagyon jól sikerült, ott Susanna Rózsaáriáját énekeltem.

– Bár visszavontad, hogy példaképed lenne, de kik azok az énekesek, akikre felnézel?

– Mondok többet, mert nincs kimondottan egy. Azért sem szeretek ilyet mondani, hogy példakép, mert az nekem mindig azt sugallja, hogy hasonlóvá szeretnék válni, pedig nagyon szeretnék önmagam lenni. Hogy mennyire tudok újat mutatni előadóművészként, nem tudom. Törekszem rá. Mindenki más egyéniség.

Kiket szeretek? A magyarok közül Sass Sylviát: a személyiségét és ahogy az megjelenik az éneklésben. Szeretem, hogyha valaki utánanéz a dolgoknak, és az éneklés mögött nem csak az érzelmeket, hanem az intellektust is látom. Pászthy Júliáénál pedig nincs szebb Pamina a földön. Szeretem Balga Gabriella éneklését, és ezt nem csak azért mondom, mert a rokonom. Nagyon jó és tehetséges énekesnő.

Ami a külföldi énekeseket illeti, van egy-két ember, aki a piramis csúcsán ülhet, így szokta mondani a régi tanárnőm, Fekete Mária. Nagyon szeretem Cecilia Bartolit, egyéni technikája van, de amit a zenével csinál, amilyen hangszíneket énekel, ahogy a hangszerével bánik, az megismételhetetlen. Natalie Dessay-t, mert fantasztikus színész, persze Maria Callast – őt ki ne szeretné? – és Edita Gruberovát. Nagyon szeretem Plácido Domingót, Anna Netrebkót, Thomas Hampsont is, nagyon…

– Milyen volt vele találkozni?

– Élmény volt, mert okos, intelligens énekes! Ő tényleg tudott újat mondani. Még jegyzeteltem is. Sok szempontból közelítette meg az éneklést, nem csak technikával foglalkoztunk, a zenei részen túl filozofált is, kitért a szöveg mély jelentésére, szóval mindenre, ami egy művészi produkcióhoz tartozik. Benne is voltam a Frankfurter Allgemeinéban és a Süddeutsche Zeitungban ennek kapcsán, hogyan tanított, és mit hozott ki belőlem. A Frankfurter Allgemeinéban a fiatal Gruberovához hasonlítottak; nem tudom, ez mennyire igaz, valakihez az embert mindig hasonlítják.

Hasse: Didone abbandonata - Araspe szerepében
Hasse: Didone abbandonata – Araspe szerepében (fotó: A. T. Schaefer)

– Kik azok a művészek, akikkel fontos vagy érdekes volt együtt dolgoznod?

– Örültem, amikor együtt dolgozhattam Vashegyi Györggyel, sokat tanultam tőle barokk stílust, kifejezést. Nagyon intelligens karmester, tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy itt Magyarországon beindult a karrierem. Az általa vezényelt barokk operákban énekeltem, s utánuk jött egy-egy következő fellépés, mindig haladtam felfelé egy lépcsőfokot. Bátor Tamás szintén sokszor segített előre az itthoni pályámon. Fischer Ádám keze alatt a Mozart-Requiem szólistájaként énekelhettem, remélem, még tudok majd vele dolgozni. Kocsis Zoltán – hát ő egy zseni! Eléggé izgultam, de persze nagyon örültem a vele való munkának. Kovalik Balázsnak mint színpadi embernek, rendezőnek a véleménye nagyon számít, örülök, ha meg tud engem nézni, és kijavítja a hibáimat.

– Szokott ilyet csinálni? Figyelemmel követ téged?

– Igen, követett, a mostani premieremre, A ravasz rókácskára elutazott Münchenbe, hogy megnézzen. Ez  jól esett, örülök, hogy figyel és támogat.

És még dolgozhattam együtt egy külföldi kontratenorral, most kezd nagyon híressé válni, egyébként magyar származású: Valer Barna-Sabadus. Olyan muzsikus, akitől eláll az ember lélegzete. Egy külföldi barokk karmesterrel, Michael Hofstetterrel szintén nagyon élveztem a munkát, valamint A ravasz rókácskában Andreas Kowalewitz karmesterrel és Rosamund Gilmore rendezővel. Mindenkit megemlítenék, mert nekem mind fontosak voltak!

És fontos a kritika: persze örülök a jó kritikának, de a rossz kritikából tanul az ember, hogy mit javítson, mire figyeljen, mit nem szabad, mit szabad. Onnan lehet a határt megtanulni, mert velem az a nehéz, hogy néha elvesztem a fejem. . .

– Egyszer nyilatkoztad, hogy még nem tudsz annyira kívül helyezkedni egy darabon, egy szerepen, mint amennyire kellene. Most hogy állsz ezzel?

– Hát, tanulom, meg kell találni a kontrollt, hogy kívülről tudja magát hallgatni az ember, stílusban maradjon, és ne eméssze föl a darab. Egyébként az sem olyan rossz, az is lehet egyfajta előny, de meg kell, hogy óvjam magam, a hangomat. Akkor veszélyes a dolog, hogyha egy picit nehezebb szerepet éneklek, mint amilyen hangfajba jelenleg tartozom. Liù szerepe lett volna most ilyen, amit visszamondtam az Operában, mert Puccini-operát még nem merek énekelni, de majd biztosan annak is eljön az ideje.

Az ember eleinte még ösztönös, és nagyon fontos, hogy megmaradjanak a gyermeki tulajdonságok, de egy idő után elkezdünk tudatossá válni, és ezt a kettőt kell megfelelően keverni: ne vesszenek el az ösztönök, de azzal, hogy tudatos vagyok, még jobban erősítsem a művészi egyéniségem. Van, akinek kicsit visszafogottabb az előadói stílusa, kicsit kívül van a játszott személyen – az is megkapó, mert titokzatos maradsz. Viszont amikor nagyon személyes vagy, az is hatással van a közönségre, mert akkor azzal kapod meg a szeretetüket, együttérzésüket, hogy látják, mennyire benne van az egész személyiséged, önmagad. Szóval mind a kettő érdekes, és egyik sem rosszabb a másiknál. Thomas Hampson azt tanította, hogy ne a közönségnek énekeljünk, hanem magunknak. Francisco Araiza épp az ellenkezőjére tanított. Kinek van igaza? Mindkettőnek és egyiknek sem. Oratórium- és koncerténeklésnél inkább maradhat háttérben a személyiség, míg talán operaszerepeknél szükség van rá, hogy megtaláljam a személyt, akit játszom, a személyes tapasztalataim segítségével.

– Jó, hogy azt mondtad, vigyázol a hangodra, mert mostanában folyton arról hallani, hogy a fiatal énekesek mindent elvállalnak.

– Igen, ezt kint is tapasztalom, nagyon hajtanak a fiatalok, és más világot élünk, mint ami régen volt. Ott a YouTube, ahol mindenkit hallhatsz, és mindenki törekszik arra, hogy a legjobb legyen. Gyakran a pénz miatt, de dicsőség miatt is olyan dolgokat kezdenek el csinálni, ami nem biztos, hogy jóra vezet. Persze lehet, hogy bírja az ember, nem mondom, hogy nem, mert meg lehet próbálni, de van, amikor nem bírja, és ezt észre kell venni. Nem szabad mindenre igent mondani, vigyázni kell a hangra, mert nagyon érzékeny. Ha bal lábbal kelek föl, vagy picit rossz kedvem van, nem biztos, hogy úgy éneklek, mint tegnapi kirobbanó formámban. Azok az énekesek, akik a topon vannak, általában azt tanulták meg, hogy mindig egy bizonyos színvonalat teljesítsenek, és az alá ne essenek, így tudnak ottmaradni a csúcson. Az is számít, milyen a gondolkodása valakinek – nagyon fontos, hogy pozitív legyen. Én sokszor negatívan gondolkodom, mindig felkészítem magam a negatív lehetőségre. Fontos ezen a pályán, hogy ne csak a testünk, de a pszichénk is rendben legyen, mert az éneklés igazából olyan, mint egy sportteljesítmény, van egy pici hangszalagod, és azzal kell áténekelned az egész zenekart. És kell, hogy halljon a közönség. Ha nem vagy megfelelő állapotban, nem vagy egészséges, ezek mind hátráltatnak. Szóval ez nagyon összetett, épnek kell lenni szellemileg, lélekben és testben is.

– Ezzel függhet össze, hogy most az Operaházban kevésbé megterhelő szerepeid lesznek…

– Adél A denevérben azért volt fontos nekem, hogy legyen egy vidám szerepem is, mert a Rókácska nagyon szomorú volt. Szeretem a nagy drámákat és a szenvedést, nem tudom miért, talán mert abban a pillanatban „világmegváltónak“ érzem magam. De fontos, hogy ezeket a vidám kis szerepeket is élvezzem, mint az Adél, aki egy vidéki cselédlány, egy kis tűzrőlpattant lányka. Az, hogy szeretek vidám dolgokat énekelni, szintén tarkítja a művészi személyiségem. Itt majd prózában is kell beszélni, talán kell majd a tájszólásom is; ez nagy kihívás nekem, mert prózában még nem beszéltem színpadon. Ez színészi munka, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog ez menni, tudok-e őszinte maradni a szerepben, és nem lesznek-e bevett színházi gesztusaim. És még lesz Iluska a János vitézből, gondolom, ezeken az előadásokon majd sok fiatal és gyerek lesz, ami egy plusz energia, gyerekeknek énekelni nagyon jó érzés.

Celeng Mária
Celeng Mária

– Egyébként hogy állsz az operett és a daljáték műfajával?

– A tűz meg a temperamentum kedvéért el szoktam énekelni koncerten egy-egy operettáriát. Van egy sikerszámom, amit mindig bedobok külföldön, Marica grófnő áriája, azt nagyon élvezem.

– Mik a terveid a jövőre nézve?

– Mindenképpen szeretnék majd Magyarországon is énekelni, de dolgozom azon, hogy eljussak kicsit messzebbre is…

– Mely szerepeket érzed mostanában aktuálisnak a magad számára?

– Szeretnék még barokkot énekelni, mert jót tesz a hangnak, nagyon könnyedén lehet előadni. Aztán biztos, hogy Mozart-szerepek is következnek, egy kicsit drámaibbak, talán Fiordiligi. És bel canto. Általában rögtön azt mondják, ha meghallanak énekelni, hogy a bel canto stílus jól áll nekem. Puccini várhat még, de valószínűleg majd az is jönni fog.

– A közeljövőben hol és mit fogsz énekelni?

–Németországban Schubert Lazarus című oratóriumában fogok fellépni, azután hazajövök Adél szerepére. Majd lesz egy önálló estem Münchenben, megfordulok Franciaországban és Finnországban, azután következik Iluska. A nyarat ismét Salzburgban töltöm, nadrágban.

Fotók:  Lakner Kinga ,  A. T. Schaefer