„Életem fő motivációja, hogy jobban érezzék magukat tőlem az emberek” – Birta Gábor

2012. augusztus 23.

A hazai operaéletbe a Xerxész-beli szerepével berobbant fiatal kontratenor épp legújabb, a Zsidó Nyári Fesztivál nyitónapján megszólaló, A Próféták hangja című estjére készül. Erről is beszélgettünk vele. KONDOR KATA interjúja

Birta Gábor (fotó: Csillag Pál)

– Olvasható rólad, hogy első sikereidet hangszeres művészként érted el. Hogy történt, hogy mégis énekes lett belőled?

– Olyan tizenhét-tizennyolc évesen jött egy időszak, amikor úgy éreztem, bejártam azt az utat, ami engem a hangszeren motivált, és valahogy kevés lett nekem a cselló. Persze próbáltam menteni a dolgokat, improvizálgattam otthon, de mégiscsak valami többet akartam kifejezni, más dimenzióra vágytam. Volt egy átvezető szakasz, amikor a csellón egyre följebb kúsztam, és egyre inkább az az éteriség érdekelt, amit nekem a legvékonyabb húr, az A-húr nyújtott, meg még attól fölfelé. Azon a húron próbáltam meg magam minél jobban feltalálni, de egyre inkább zavart a hangszernek az az úgymond tökéletlensége, hogy amit kifejezni vágyom, ahhoz – csúnya szóval – külső eszközre van szükségem. Úgy éreztem, hogy ez nagyon megszűri a mondanivalómat, nem közvetíti oly módon, ahogy azt szeretném.

A másik dolog, hogy csellóval én eredetileg sem készültem hivatásos pályára. Nem éreztem magam elégségesnek egy szólókarrierhez, és az a perspektíva sem motivált eléggé, hogy – akár világviszonylatban is – legnagyobb csellistáinkhoz hasonlóan eljátsszam a Bach-szólószviteket, aztán a Haydn- és a Schumann-csellókoncertet, az Elgart meg a másik Haydnt, aztán megint a Bach-szólószviteket, végül legfeljebb a Sosztakovics-darabokat. Ez egy szűk kör, eléggé be van határolva, és nagyon gyakran az az egyéniség, az a sokszínű lelkület, ami egy hangszeres szólistában megszületik, és sok éven át érlelődik, beszorul egy hangszer mögé, és nem kap kellő teret ahhoz, hogy kifejezze magát, mint nálunk, énekeseknél.

Az éneklés pedig úgy kezdődött, hogy hallgattam otthon édesanyám régi bakelitlemezeit, és előkerültek olyan kincsek, mint Barbra Streisand, Bruce Springstreen, Billy Joel és a Bee Gees. Mivel a szüleim zenetanárok, amikor én hazajöttem a suliból, ők estig nem voltak otthon, és a jó gyerek elkövet néhány tréfát magában. A Bee Gees számokkal ötleteltem, amikor kijött egy-két magasság, aztán észrevettem, hogy megy ez még nekem följebb is, mint a Gibb-fivéreknek. Én is meglepődtem, és azt mondtam, próbáljunk ki egy másik zeneművet! Ez lett a Macskákból a Memory, ahol a második átvezetésben, a két versszak között nem lefelé vittem a dallamot, hanem fölfelé. Odaszaladtam a pianínóhoz, és kiderült, hogy ez egy kétvonalas bé volt. Előadtam édesanyámnak, aki könnybe lábadt szemekkel csapta össze a kezét: „Kisfiam, megmaradt a hangod!” – ez arra utalt, hogy általános iskolás koromban lánykórusban énekeltem mint egy szem fiú, csak aztán jött a mutálás, és akkor hanyagoltuk ezt a témát. Így kezdődött. Aztán egy összművészeti gálán kiálltam a gimnáziumunk apraja-nagyja elé, hogy lássam, mit fognak szólni. Fütyültek és sikítottak, de nem azért, mert nem tetszett. Mondtam is előtte a szüleimnek, hogy ez lesz majd a vízválasztó, hogy veszik ezt az emberek, kuncogni fognak, vagy pedig figyelemmel követik és értékelik. Az utóbbi történt, ami azért érdekes, mert több kollégám is nyilatkozik úgy a hangjáról, hogy amikor kimegy a színpadra új környezetben, új színpadon, mindig vannak olyanok, akik az első néhány percben mosolyognak rajtuk – velem soha nem történt ilyen. Azt hiszem, ez alapvetően azon múlik, hogy – a hangfajtól függetlenül – mennyire férfias az az attitűd, amivel az énekes kiáll. Ha valaki már eleve arra számít, hogy kuncogni fognak, és úrrá lesz rajta a bizonytalanság, akkor egyfajta teszetoszaság társul ehhez a hangfajhoz. Bizonyos szerepeknél, karaktereknél előnnyé tud válni ez a sutaság, de az már a színjátszás.

– Említetted a cselló kapcsán az éteriséget, amiről a kontratenor hanggal kapcsolatban is szoktál beszélni. Ennek is szerepe volt az énekesi pálya melletti döntésben?

– Elég abból kiindulni, hogy maga az alt, altus mit jelent. (Gyakran jelölik a kontratenort úgy, mint férfialtot, bár az én hangom mezzo hangfekvésű.) Altus mint latin melléknév azt jelenti: égi, mennyei. Úgy szoktam mondani, hogy ez egy spirituális műfaj. A tenor és a kontratenor kicsit ellentétei egymásnak szerepkörüket illetően. A tenor mindig egy anyagi, egy materiális hős, aki győzni akar, de oly módon, hogy maga alá gyűr mindenkit. A kontratenor egy szellemi hős. Szemléltethetjük egy Akhilleusz–Odüsszeusz-hasonlattal. Ha a trójai mondakört feldolgoznánk operában, akkor Akhilleusz tenor lenne, Odüsszeusz pedig kontratenor. Ugyanakkor mind a kettő hős, csak más-más módon érik el a céljaikat, és a legszembeötlőbb, hogy kedvesükhöz és általában a nőkhöz egészen máshogy viszonyulnak. A tenor birtokolni akar, és tulajdonképpen a nagy romantikus operák tömkelege arról szól, hogy ebbe hogyan bukik bele. A kontratenor figuráknál a nők, akikhez ők vonzódnak, emberileg is nagyon jók, a kapcsolat mindig nagyon jó barátság is egyben. Lelki kapcsolat, míg a tenornál többnyire a testiség dominál.

A kontratenor típusra egy nagyon konkrét példát tudok mondani. Händel Rodelinda avagy a longobárdok királynője című operájában a király, Bertarido a testvére halálát ment meggyászolni a szomszédos országba, és visszatérve azt látja, hogy neki síremléket állítottak, és sejthető számára, hogy valaki átvette a helyét, és kedvese, a királynő behódolt annak a másik valakinek. Ugyanis Bertarido csak úgy lehet király, hogyha a királynő őt elfogadja maga mellé társnak. Ha Bertarido egy tenor lenne, akkor kirántaná a kardját, lóra pattanna, és levágná az intrikus, Grimoaldo a fejét. Ehelyett Bertarido leül a saját sírja tövében, és fölteszi magának a kérdést: „Dove sei amato bene? Hol vagy, én drága kedvesem?” Azon töpreng, hogy hova lett az ő lelkének a másik fele. Aztán kiderül, hogy Rodelinda korántsem hódolt be, hanem várja hűségesen, hogy Bertarido visszatérjen. Eszményképe ez az opera a nőiességnek, a férfiasságnak, a hitvesi hűségnek, és az én elsődleges feladatom felhívni a figyelmet ezekre az értékekre. Olyan szellemi és érzelmi értékekre, amik maradandóságra lettek teremtve.

Brittennél a Szentivánéji álomban Oberon is olyan figura, aki törődhetne csak azzal, hogy a saját maga baját orvosolja, de ott vannak a fiatal szerelmesek, és azt mondja, alakítsuk úgy a történetet, hogy a végén minden rendben legyen. Ő a szellemiségnek, a szellemeknek, a természetnek a királya, a kelta mitológiában a természet pogány istene. Az ő hatalma alá tartozik minden, ami természetes. Ezért olyan fontos, hogy Oberon kontratenor legyen, és ne bariton vagy basszus. Händel is nagyon tisztában volt mindezzel. Sosem véletlenül adott egy szerepet kasztráltnak, mint ahogy az sem véletlen, hogy milyen szerepet adott kasztráltnak. Nagyon maszkulin és nagyon erős szellemiséget követelő szerepeket osztott rájuk: Julius Caesar, Nagy Sándor, Oroszlánszívű Richard – ezek azért tökös fiúk voltak. Én a kortársaim és más kontratenorok közül is azokat szeretem, akik ezt az erőt sugározzák magukból. Ez akarva-akaratlanul is kiül a zeneiségre, és sokkal izgalmasabb világot eredményez, mintha valaki csak egymás mellé teszi a szép hangokat. Azt hiszem, ez most már kevés is. Ha föl akarjuk hívni a figyelmet a komolyzenére, merni kell egy kicsit máshogy viszonyulni hozzá – ettől még nem veszítünk az illúzióból, hiszen a zene hangulata, értéke, mondanivalója ugyanaz marad. De ha berakjuk az egészet egy elefántcsonttorony tetejébe, akkor hideg és elérhetetlen lesz, mint egy távoli csillag.

Azért is töprengek sokat a hangfajommal kapcsolatos eszmei háttéren, mert nagyon sok kérdés nem tisztázott vele kapcsolatban. Ha valaki azzal keresne meg, hogy megpróbáljon-e kontratenort énekelni, mert jó magasságai vannak, azt válaszolnám neki, amit Rilke írt egy fiatal költőnek, aki elküldte neki a verseit: „ha úgy kelsz fel minden nap, és úgy fekszel le este, hogy költő akarsz lenni, akkor költő leszel”. Tehát ha valaki úgy kel fel minden nap, hogy kontratenor akar lenni, és úgy is fekszik le aludni, akkor abból bizonyára kontratenor lesz. Jó vagy rossz, ez mindig ízlés dolga. Ott van Gérard Lesne, a francia kontratenor, akinek nincs túl nagy volumene, de örömmel énekel kantátákat, dalokat, és ő ebben kiteljesedik. A mezzók, mint én, már kicsit nagyobb bajban vannak, mert bizonyos szólamok túl mélyek lehetnek számukra, mint például Oberon, amely első nagyobb szerepem volt.

A Szentivánéji álom Oberon szerepében Stuttgartban

– Jó, hogy ezeket elmondod, hiszen talán még mindig nem tudunk eleget a kontratenorságról…

– Sokan azt hiszik, a kontratenorok a tenorból lépnek feljebb egy kicsit, de nem így van: én például alapvetően bariton vagyok. Azt is szokták kérdezni, hogy bariton voltam-e, mielőtt kontratenor lettem; de sosem énekeltem baritont, a bariton hangom is úgy nyílt ki, hogy a kontratenor hangomat képeztem.

Technikai szempontból vannak a falzettisták, és vannak a kontratenorok. Falzettisták például a King’s Singers kontratenor énekesei: ez egy levegős, testetlen hang. Nagyon szép tud lenni egy kamarakórusban vagy barokk kórusban, de a kontratenor hang technikai szempontból ugyanolyan dolgokat kíván meg, mint a bariton vagy bármelyik más hangfaj, ugyanúgy meg kell, hogy legyen az alja is a hangnak, a mellrezonancia. Testetlen hangról akkor beszélünk, ha csak az egyenes fejhangok jönnek át, maga a falzett. Amit pedig mi, kontratenorok csinálunk, az egy mellrezonanciával feldúsított falzett.

Fussuk ezt át kultúrtörténeti szempontból is! A reneszánsz idején, a commedia dell’ artéval kezdődött a kasztráltak hagyománya, aztán a kasztráltak lettek a sztárok, és ez így maradt az 1700-as évek második feléig. Mozart is írt kasztráltakra: a híres Exsultate, jubilatét, amit minden sztárszoprán elénekel, eredetileg kasztráltnak írta, erről gyakorta elfeledkeznek. A korai operái közül is néhányat, más egyházi műveit, koncertáriákat is írt kasztráltaknak. Glucknál is szerepeltek kasztráltak, aztán Rossininál, de még Meyerbeer Keresztesek Egyiptomban című művében is, így időrendben haladva. 1922-ben halt meg az utolsó kasztrált énekes a Vatikánban. Aztán a XX. században Britten már a kontratenor Alfred Dellernek írta a Halál Velencében című operájában Apollón szerepét és a Szentivánéji álomban Oberont. A kontratenorok felelevenítik a kasztráltak hagyományát, Alfred Deller felemeli az elejtett fáklyát. Ezt a két szerepet említhetjük mint a kontratenor hangfaj születését.

A Szentivánéji álom Oberonjaként Stuttgartban – Titánia: Anna Escala

– Korábban azt mondtad, a hangszeres művésznek behatároltak a lehetőségei; kívülállóként azt gondolnánk, hogy a kontratenor se bír annyira tág lehetőségekkel. Ugyanakkor úgy érzem, te igyekszel tágítani, gondolok itt az estedre, estjeidre.

– Sokan azt hiszik, hogy egy kontratenor csak barokkot énekelhet, de ez nem igaz, mert ott van Meyerbeer, ott van Britten. Utóbbi népdalfeldolgozásaiból is csináltam egy műsort, majd érkezik valamikor, nagyon sok műsorom van küszöbön. Való igaz, tágítom a teret, és most már nem úgy tekintek a hangomra, hogy melyik szerepet hol lehetne elénekelni, hanem úgy, hogy nekem van egy külön utam, amit a Händel-legenda című estemben tettem először próbára. A Xerxészre készülve Kovalik Balázstól tanultam, hogyan szemléljem Händelt, és utána azt mondtam magamnak, lehetek én magam egyszemélyes színház, de akkor Händel legyen a főszereplő. Hogyan legyek én Händel? Hogyan szólaljon meg Händel? Ezt az estet legjobb lenne angolul előadni. Az áriák nagy része angolul van, és akkor legalább az angol áriáknál úgy érezhetnénk, hogy azok egy adott történet csattanói. Például mikor Cuzzoni rávágja az ajtót, és sértődötten otthagyja Händelt, megszólal a Xerxészből a „kukás” áriám, a „Meglio in voi…”, aminek a szövege azt mondja, hogy „az én távozásom oltsa ki az ön gyógyíthatatlan féltékenységét”. Ez Cuzzonira vonatkozik, az énekesi ego megnyilvánulása: ő most otthagyja, menjen a csudába Händel. Mindig az adott érzéshez passzoló áriát választottam. Händel mindig az érzést komponálta meg, nem olyan jellegű zeneszerző volt, mint Bach, aki tudományosan vezette a dolgokat. Händel zsigerből írt, ezért merem vállalni, hogy az ő zenéje sokszor nagyon személyes indíttatású. Ha elolvasott egy szöveget, akkor nem azt mondta, hogy „na, mi van ebben, halál, könnyek, meg sóhaj – akkor ez mollban lesz”. Lehet, hogy dúrban írt egy dühödt allegrót, attól függően, hogy az érzelem mögött milyen reakció van.

A többi műsorom nem lesz mesélős, viszont szigorú koncepció szerint fölépített estekről lesz szó. Elkészült egy szakrális műsorom, lesz egy angol mitológiai kört feldolgozó estem, dolgozom egy gyerekműsoron is, mert nagyon-nagyon fontos, hogy a gyerekek meg a komolyzene közel kerüljenek egymáshoz. Persze ezeknek a legtöbbjét nem egymagam szeretném megvalósítani, hanem olyan partnerekkel, akikkel crossover jelleggel tudunk együtt muzsikálni, anélkül, hogy felhígulna a komolyzenei rész. A komolyzenének muszáj bizonyos lépéseket tennie a könnyedebb műfajok irányába. Az Excelsior! sikere nagyon tanulságos példa volt a számomra, Fekete Gyula olyan zenét írt, ami húsz és harminc között, sőt, húsz alatt is nagyon jól befogadható és nagyon szerethető. Most már ki kell lábalni a XX. század káoszából, ahol a komolyzene is nagyon kaotikus volt, most már érezhetően egyre nagyobb tömegek kívánkoznak a nyugalom felé. Én azt tartom szem előtt, hogy az előadásomra beülő emberek ne csak engem értsenek meg, hanem segítsek nekik önmagukra találni. Lehet persze nagyszabású Händel-oratóriumokat is színpadra vinni nagy zenekarral: erre is szükség van. De ahhoz, hogy Händel közel kerüljön a fiatalokhoz, lassacskán el kell hagynunk azokat a dogmatikus beidegződéseket, hogy ő a Mester, és megközelíthetetlen… Nagy szerzők körül általában kialakul a messianizmus: térdre kell borulni Händel és Bach előtt – hát persze, Händel megírta a Messiást, de emberek között élt, a nagy szerzők mind embereknek írták a zenét! Nem a fióknak, nem maguknak, hanem embereknek, akik vagy örültek neki, vagy nem – de a szerzők mindent megtettek azért, hogy örüljenek.

Händel az volt a maga idejében, mint most Andrew Lloyd Webber. Megadta az emberek szemének, fülének, amire vágytak. Akkoriban olyan volt az ária, mint most egy négy akkordból álló sláger, amiből hetente, naponta újat írnak. A komponistáknak néhány hét alatt le kellett gyártani egy operát… Nem spóroltak hát az érzésekkel. Händel zenéje is sokkal jobban érthető, ha rávilágítunk arra, milyen ember volt: ő is kínlódott, ő is volt beteg, ő is volt másnapos, mégis le kellett ülnie zenét írni, neki is néha tele volt a hócipője az énekesekkel… Az ő vitriolos humora többé-kevésbé ennek tudható be, muszáj volt, hogy bizonyos dolgokat felülről kezeljen, hiszen nagyon nagy súly nyomta a vállát. Ezekből a gondolatokból lett a Händel-legenda című estem.

– Hogyan indult az énekesi pályád?

– Színpadon először Orlovszkyt énekeltem A denevérben, Berkes Jánossal és Kállai Borival. Imádtam csinálni. Koncertszerű előadás volt, keresztmetszet, Szabó Sipos Mátéval és az Egri Szimfonikusokkal. Nem volt jelmezem, úgyhogy csináltam magamnak, innen-onnan, kitaláltam, hogy ez az Orlovszky hogy nézhet ki. Hála Istennek, arcszőrzetben nem szenvedek hiányt, úgyhogy én erre az alkalomra – mint Strauss korában dívott – hosszú pakompartot növesztettem magamnak. Sokan azt hitték, hogy ragasztottam… Az volt az első szerepem, és abszolút úgy éreztem, hogy az Orlovszky én vagyok. Szerintem azért nadrágszerepek bizonyos figurák, mert nagyon fiatalok, és ez a srácos, legényes attitűd egy vékonyabb, magasabb hanghoz sokkal jobban illik. Minél magasabb hangfajra írnak egy nadrágszerepet, annál fiatalabb az illető.

Nagyon szeretem a nadrágszerepeket, de tegyük hozzá, hogy sok mindent, ami a nadrágszerepekhez kell, nőktől tanultam. Megnéztem, hogyan csinálják a kolléganők a Boleyn Anna Smetonját, aztán hozzátettem a magam kisfiússágát, srácosságát. Orlovszky esetében nagyon viccesen vette ki magát, hogy én fiatal vagyok, mert – ha egy kontratenor énekli Orlovszkyt – elengedhetetlen, hogy hang és karakter találkozzon. Hiszen vannak prózai részek, amikor a beszédhangomat használom, de nem válhat mégse hirtelen idegenné, ha énekelni kezdek, hanem teljesen természetesnek kell tűnnie a hallgató számára: hát persze, fiatal kölyök, be van pityókázva, dülöngél jobbra-balra, csuklik, viccelődik – így az egész egy személyiséggé válik. Ez a legfontosabb: hogy az ember azzá váljon, amit csinál.

Orlovszky A denevérben (fotó: Gál Gábor / Gárdonyi Géza Színház)

Eddigi pályád során izgalmas rendezőkkel dolgoztál együtt. Milyenek voltak ezek a munkák, és mennyire fontos neked a rendező személye?

– Szakmailag a legtöbbet Kovalik Balázstól tanultam, ezen némileg még finomított a Somogyi Szilárddal való munka a pécsi Boleyn Annában. Nehéz esetnek tartom magam. Nem is a zenei részét illetően – bármit megcsinálok, amit egy karmester kér –, hanem inkább színházi szempontból. Shakespeare-feldolgozásokon nőttem fel; tízéves koromban már olvastam Shakespeare-t, és imádtam a tévében a BBC Shakespeare-filmjeit, ezért mindig megvan a saját elképzelésem egy darabról vagy szerepről. És ha megvan, az nagyon könnyen beeszi magát a munkámba. Azt gondolom, egy érett rendező ezt észreveszi, és azt mondja: „figyelj, ez jó, de tegyük még hozzá ezt, és akkor még jobb lesz!”

Az irányelveket, amiket Kovalik Balázs adott Arszamenész szerepéhez, mind fölírtam, mai napig megvannak, egy teljes A/4-es oldal, egy komplett elemzés a szerepről. Végigolvastam újra meg újra, hogy milyen ez a figura. Ő ilyen szavakkal fogalmazta meg: ez olyan „spenótpuding”. Össze van esve, minden mindegy neki, elmehet a vonat a szeme előtt, nem fog pislantani, teljesen máshol van. Amikor a Balázs kimondta az Arszamenész-figura lényegét, úgy éreztem, hogy most van meg! „Ez az ember teljesen reménytelen.” De ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha azt mondaná, hogy ő se tud mit csinálni, nem lehet vele mit kezdeni, ez bejön, elénekli a magáét, aztán kimegy. És ebben a hangsúlyban benne volt az is, hogy olyan, mintha ez az Arszamenész itt lenne köztünk. És valóban ismerjük, nálunk is vannak emósok, akik ugyanilyen figurák. Áll a srác a földalattiban: „Öcsém, állj már onnan odébb, nem lehet tőled leszállni!” Kiveszi a fülhallgatót: „Mi van? Ja…” – nézi a plafont, és tesz odébb egy lépést. Ez az Arszamenész. Csak minden technikai mütyür nélkül, lecsupaszítva. Reménytelen figura. Megvannak a maga ellentmondásai, és tulajdonképpen ez a darab nem Xerxészről szól, hanem őróla.

Valahányszor bemegyek az előadásra énekelni, amíg várok az öltözőben, kinyitom a zongorakivonatot a nyitánynál, aztán mielőtt sorra kerülök, belelapozok, és megnézem, hogy van ez vagy amaz. A zongorakivonatba a nyitány fölé hatalmas betűkkel azt írtam fel, hogy „légy őszintén szomorú” – ez a szerep lényege. Arszamenész és Romilda szerelme igazi szerelem – nem arra a szeretetre gondolok, amit ma az ember leggyakrabban tapasztal, hogy egymás mellett élnek az emberek, és egymás mellett járnak el, de nem egymással, és ha már valami baja van az egyiknek, és nem annyit mosolyog, mint korábban, akkor rögtön jönnek a problémák. Ez nem egy ilyen kapcsolat, ők őszintén szeretik egymást. Ha az ember valakit nagyon szeret, akkor sebezhető, és akkor az ember vállalja azt, hogy sebezhető. Ezért megy ő egyből a Dunának, kővel a nyakában, mert ő szeret valakit, és azt hiszi, hogy őt is szeretik, olyan őszinte kis marha…

Arszamenész egy lelkileg gazdag, költői lélek, csordultig van szeretettel a világ felé, még a bátyja, Xerxész felé is, aki mindent megtesz, hogy megkaparintsa az ő kedvesét. Nem tud a természetén átlépni, hűséges dolgokhoz, érzésekhez – az abszolút kontratenor, mindaz megvan benne, amit eddig elmondtam. Romilda azért szereti Arszamenészt, mert ilyen, bármennyire is fél Arszamenész, hogy pont emiatt fogja elveszíteni. Xerxész önti az aranyakat és a szobrokat, gazdagságot ajánl neki, és hogy legyen királynő, de Romilda olyan valaki mellett tud csak királynő lenni, aki őt királynőhöz méltóan, nőhöz méltóan, az értékeihez, a kicsi szívéhez méltóan tudja szeretni. Ezért nehéz kontratenornak lenni, amellett, hogy az embernek jól kell tudni énekelni, mert a mai világ a legkevésbé sem erről szól. Bizony, nagyon sok nő el lett rontva azáltal, hogy másként kell, hogy gondolkodjon, mert rákényszeríti a világ, hogy másként lássa ezeket a dolgokat, mint ahogyan természetesen látni szeretné. A tenorok átvették az uralmat.

Balázs fizikailag annyiban irányított csak, hogy levette a kézgesztusokat. Azt mondta, hogy legyen ez a figura erőtlen, illetve másban legyen az ereje. Abban, hogy kicsi ugyan a fizikai ereje, de hatalmas a szíve. Az ellenpólusnak, Xerxésznek fizikai ereje, sőt, katonai ereje van. És mégsem tudja Romildát megfogni. Pedig csak egy kicsit kellene, hogy megdobbanjon a szíve – nem dobban meg, nem képes rá… Ő egy zárkózott, feszengő egyéniség, a fájának szerelmet tud vallani, de Romildát pénzzel, arannyal akarja megvenni. Enyém a pillanat, amikor Händel kikacsint az első felvonás végén, amikor azt mondom, hogy most elmegyek meghalni, de talán még így is jobban járok. Ez a kritikája mindannak, amit Xerxész képvisel. Van, akinek látszólag minden anyagi java megvan, de az mégis kevés. Mindig keres valami újat, amin ő uralkodhat, míg Arszamenésznek nem kell semmi, nincs egy kelléke sem a szerencsétlennek. Csak Romildája van neki, és azzal már mindene megvan.

Xerxész keménysége nem ér el túl nagy sikert Arszamenész erejével szemben. Ő nem legény a gáton, aki megy, és tank, repülő, bombázók kísérik az útját, de erős jellem, aki mindennek ellenére tűri az egészet. Viseli mindannak a szemétségnek, szörnyűségnek, intrikának, vészterhes időknek a nyomását. Egy mondata volt még Balázsnak, amivel összefoglalta a karaktert, én is ugyanezt gondolom róla: miközben Ariodatész a saját népével, a biztos halálba menetel, és egy fanyar mosollyal teszi a dolgát, Xerxész pedig a saját népét bombázza, addig én ott állok Romilda ablakánál, nézek fel a holdfényben, várakozom, és nagyon megdobban a szívem, ha Romilda elmegy az ablak előtt. Hát még ha ki is néz… Úristen, ha még észre is venne, akkor meg aztán tényleg beszaladok a kapualjba, és onnan nézek kifelé. Bizony, nekem is volt ilyen kamaszkoromban. De az a jó, hogy most legalább tudom, hogy ki fog nézni Romilda, aztán majd lejön, és meg lehet fogni a kezét. Arszamenész igen nagy százalékban én vagyok, csak sokkal határozottabb vagyok, és nem szeretem, hogyha csak történnek velem a dolgok.

Milyen Romilda? Megvan a saját akarata, a saját gondolatai, és a szívére hallgat. A szívére hallgat! Neki ugyanúgy fáj, ha a fülébe jut a pletyka, hogy Arszamenész talán nem őt szereti, de attól még Xerxész nem kell neki! Tartása van a kislánynak… A próbafolyamat során az emberben elkezdenek összefolyni a dolgok. Nagyon megszerettem Romildát mint figurát, tényleg, és Kertesi Ingrid is egy tünemény, nagyon megszerettük egymást. Elkezdtem azt a vágyódást megénekelni, hogy milyen is az igazi nő, milyen egy nő, aki a szívére hallgat, akinek emberi tartása van.

Így ment bennem végbe ez a gondolati láncreakció: milyen klassz csaj ez a Romilda, de azt mondják, hogy ő engem már nem szeret – milyen érzés az, hogy az ember életében felragyog valami nagyszerű, és utána egyszer csak nincs ott, mindaz az érték, az a csoda, az a ragyogás már másé lesz, és az ember életéből kiveszik az örömöt. Tulajdonképpen ez az egyik áriának a fordítása. „Nem tudom, hogy reménység tart-e életben, vagy keserű fájdalmam, mert azt, akit szívből szerettem, elvették tőlem”. Ez az érzés egy pillanat alatt személyessé változtatja a karaktert. Hiszen én is nagyon ritkán találkozom ilyen nővel. Nem nagyon találkozom Romildákkal. Carmenekkel szoktam, Adélokkal is, Azucenákról nem is beszélve. Ez a Romilda olyan értelemben véve csajos, hogy épp annyira vagány, hogy még nőies, és nem válik keménnyé, de amennyire vagány és belevaló, ugyanannyira játékos is. Hálás vagyok Balázsnak az első felvonás utolsó jelenetéért, mert akkor ki tudok menni, és megengedem magamnak, hogy úgy énekeljek, mint hogyha én is ott ülnék a sorok között. Azt hiszem, ezt abszolút érzik a nézők, hiába olasz a szöveg, azért érezhető, hogy „na, hát látjátok, ennyi választja el az operát, és ezt a történetet attól, amiben éltek és vagytok”. Úgyhogy én az Arszamenész-figurában nagyon sok szomorúságomat fel tudtam oldani. Hát hol vannak a Romildák?

A Xerxész Arszamenésze Kertesi Ingrid partnereként (fotó: Csillag Pál / Magyar Állami Operaház)

Meg tudod-e mondani, hány lassú ária van az egész darabban?

– Van egy a felvonás végén…

– Amikor elmegyek meghalni, igen.

– Van a függönyös…

– Jó, vegyük a kukás áriát is lassúnak, de azért az határeset. És az elején van az „Ombra mai fu…”. És ennyi. Az összes többi rész egy diszkó-kavalkád, olyan, mint egy revü, a táncosokkal és mindennel… Mintha kimennénk az Andrássy útra, jönnek a turistabuszok, le a turisták, szórólapokat öntenek, tömeg, zaj… Arszamenész mellett elpörög az élet, és ő végig befelé figyel. Tulajdonképpen az ő szemén át látjuk az egészet. Xerxészt is.

Xerxésznek az egyetlen emberileg őszinte pillanata – még ha komikusan veszi is ki magát – a nyitójelenet, ahol úgy látjuk őt, amilyen valójában, vagy amilyen ő lenni szeretne. Az összes többi az ő görcseiről szól. Ha nő kéne neki, nem lenne probléma, ott van a menyasszonya – és akkor kapkod az én barátnőm után! Nekem is megvannak a magam görcsei, de én inkább megyek, és megélem. És azáltal, hogy megélem, feloldódnak. Ezért jöhet a legvégén az a gesztus, hogy fegyvert ragadok, vagy azok pillanataim, mint amikor a láncfűrésszel nekimegyek. Én is tudnék olyan lenni, mint ő, csak nem akarok, mert tudom, hogy az nem visz célra.

Händelre visszautalva, minden művében meg lehet mondani, hogy hol szólal meg ő maga. Amikor a Xerxésszel foglalkoztam, rájöttem, hogy Händel Arszamenész figurájában írta meg leginkább saját magát. A legnagyobb zenék ebben a darabban – szerintem – a lassú áriák. Olyan hirtelen fékez bele ebbe a pörgésbe – autó ki, autó be, útmunkások, repülőgép, hajó, minden –, hogy megáll az idő, minden kimerevedik, mintha mindenki otthagyta volna a színpadot. Ez lehetett az érzése egy előadás után, amikor mindenki hazamegy, és ő még ott van, ül a zenekari árokban, mint ahogy ez a színpadi figura is mindig egyedül van.

Egymaga igazgatta a színházát, kezelte a bevételt, írta a zenét, szétírta a kottákat szólamokra, bepróbálta, meghallgatta az énekeseket, vezényelte az előadásokat… Nappal próbált, este zenét írt, dohányzott és bort ivott, hogy stimulálja magát szellemileg, hogy alkotni tudjon. Képzeljük el, hogy körülötte mindenki sokkal frissebb, a kórustagok meg a zenekari tagok jönnek-mennek, az énekesekről nem is beszélve, akik vidámak, könnyedek: „na, mikor lesz már kész az ária, hadd gyakoroljam, hadd tanuljam!”… ő meg szegény, teljesen kába…

Maga a történet is nagyon aktuális. Szerintem te is a környezetedben millió meg egy ilyen sztorit találsz. Pláne kamaszoknál gyakori ez: „hú, neki barátnője van, de neki más tetszik, akkor nekem meg tetszik az ő barátnője, de hát nekem is van barátnőm, jó, majd valahogy megoldjuk…” és akkor jön ez a keresztbe-kasul, ami ebben a darabban is van.

Vagy mondhatnám azt is, hogy van két testvér, az egyik egy kisember, mondjuk egy általános iskolai tanár, aki közalkalmazotti bérért kulizik, de van neki egy felesége, és így teljesen kerek az élete, kiegyensúlyozott, egészséges lelki életet él, és boldog ember. A testvéréből meg politikus lett vagy sztárügyvéd, és egyszer csak azt mondja, hogy nekem a testvérem neje kell, mit érdekel, hogy a testvéremről van szó… Ha kevés a csajszinak, hogy egymilliót költök egy hónapban rá, akkor ráköltök kettőt vagy ötöt… Ugyanez a sztori a Xerxészben, és azért zseniális, mert örökké aktuális.

A Boleyn Anna Smeton apródjaként (fotó: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház)

– A Xerxész után következett a Boleyn Anna

– Smeton megint egy nadrágszerep, egy fiatal ember. Voltak súrlódásaink Somogyi Szilárddal, és kicsit morcos voltam, mert a nagyáriát, amit szerettem volna elénekelni, kihúzták. Pont azt az áriát, ahol én Annának szerelmet vallok! Azt mondták, elég a második felvonás elején az a rész, ahol az ékszernek elmondom a magamét. Kértem, hogy hadd énekeljem el az áriát, plusz három vagy négy perc, nem is kell az egész, mert vannak visszatérő részek. Mondtam Cser Mikinek is, a karmesternek, Kesselyák Gergőnek – ők is ugyanúgy húzták meg az áriát, mint én. Végül csak az elején volt a kis hárfás áriám, meg persze maga a szerep. A második felvonásban elejétől a végéig színpadon vagyok, nagy együttesek vannak, nagy hangok mellett kell énekelni, és nem énekeltem még igazi olasz bel cantót. Szilárd hallotta a Xerxészben, hogy milyen nagy hangom van, azért választott engem. Azt mondta, hogy egy udvari bolondot akar Smetonból, egy clownt, egy bohócot. Abban a pillanatban idegeslettem, mert a zongorakivonat azt írja, hogy Smeton Boleyn Anna udvari muzsikusa, tehát nem lehet udvari bolond! Az egy másik tisztség. Ha a rendező udvari bolondot akar, akkor mi lesz azzal a jelenettel, amikor elbújva kihallgatom Boleyn Anna és Percy beszélgetését, és Percy indulatában le akarja döfni Annát, hogy utána öngyilkos legyen, és szerelmi halált haljanak, mire én kiugrom az ágy mögül karddal a kezemben? Az udvari bolond nem vív! Az kuksol az asztal alatt, meghúzza magát, pengeti a kis hangszerét, hülyéskedik meg ugrabugrál. Én pedig megvédem Annát Percyvel szemben. Úgyhogy azt mondtam, ez így nem lesz jó. Boleyn Anna nem fogja a kislányát rábízni egy udvari bolondra, hisz történelmi tény, hogy ez a Smeton létezett, és a későbbi Erzsébet királynőt ő nevelte fel.

Egyébként pazar előadás volt, pazar jelmezekkel, és istenien éreztem magam, nagyszerű belépni abba az angolszász korba, így ez az előadás nagyon-nagy élményanyagot adott nekem, hogy az Úton Camelotba – egyelőre ilyen projektnéven van a számítógépemen – című, már említett, brit mitológiai kört feldolgozó programomat összerakjam. Hiába az olasz bel canto zene, azért a kor, az attitűd, a ruha nagyon erős élményt nyújt.

Nagyon örültem, hogy megmutathatom egy erőteljesebb, drámai oldalamat, amikor ugyanaz a figura, aki az első felvonásban az udvarhölgyeknek hintette a kellemet, hárfázott és lantozott, és mindenki imádta, miután rákényszerítették, hogy meghazudtolja önmagát, egy összeomlott, megtört valakiként jelenik meg a színpadon. Nagyon jól éreztem magam az olasz bel canto zenében, úgyhogy fel is vettem a repertoáromra Rossini-áriákat.

Azért is különösen boldog vagyok, mert megismerhettem két nagyszerű kollégát, László Boldizsárt, akit egyrészt énekesként nagyon kedvelek, másrészt én a konzervatív szakmai szemléletemmel és hozzáállásommal az ő tobzódó szabadságigényéből sok mindent átvettem; a másik nagyon-nagyon kedves élményem pedig Váradi Marianna volt, aki Boleyn Annát énekelte. Nagyon kevés technikailag felkészültebb, átszellemültebb, magát komolyan vevő, komoly munkamorállal bíró énekest ismerek. A jövőre nézve vannak is közös terveink, összeraktunk egy műsort, úgyhogy már csak a támogatást keressük hozzá. Szakmailag is nagyon megértjük egymást, és az igényességünk nagyon közös.

A Boleyn Anna Smeton apródjaként (fotó: Körtvélyesi László / Pécsi Nemzeti Színház)

– Aztán következett az Excelsior! pápa szerepe, amit mi az Operavilágnál a Kismesterek közé soroltunk…

– Nagyon-nagyon büszke vagyok rá, és alapvetően arra, hogy részese lehettem ennek a munkának – amíg élek, nem fogom elfelejteni az Excelsior!-t! Úgy csöppentem bele, hogy Bárány Peti nagyon csúnyán ágynak esett, és amire neki hat-nyolc hónapja volt – tavaly májusban kérték fel a szerepre, a kottát biztos megkapta két-három hónappal előtte –, arra nekem két hetem.

Gothár Péter Lear király-rendezését épp előtte láttam, november vége-december eleje felé. Nem vitatom el az érdemeit, nem mondom, hogy jó vagy rossz, ez ízlés dolga is (az én hangomat se szereti mindenki), de nekem Shakespeare-ben nagyon más a gusztusom. Persze valami újat, érdekeset látni mindig jó. Amikor kiderült, hogy vele kell dolgoznom, azt mondtam magamnak: hűha, hogy lesz ebből közös nevező… Ő akarva-akaratlanul is a legmélyebb vízbe dobott engem, de azt hiszem, hogy mindannyiunkat. Olyan értelemben nem koordinálta az előadást, hogy egy-egy karakter milyen legyen, vagy álljunk meg, mert ez a jelenet nem erről szól. A darab mozgáskoordinációjára fektette leginkább a hangsúlyt, és arra, hogyan járjuk be azt a különleges színpadot. Azt hiszem, a rendezői profizmusnak valami spirituális szintje lehet az, amin ő van, mert kétszer beszéltem vele összesen a próbaidőszak alatt. Egy abszolút egyedi világa van, ahogyan nekem is: én hagytam, hogy ő dolgozzon, ő pedig úgy dolgozott velem, hogy azt mondhatnám, nem dolgozott, hiszen csak kétszer beszéltem vele. Megszoktam, hogy mindig magamtól hozok valamilyen figurát, és hogyha a rendezőnek nem tetszik, akkor szól, és átformáljuk, de valamit kell, hogy mutassak, a jelenetnek valahogy ki kell néznie, mégiscsak a római pápa vagyok, – nem egy pápa, hanem a pápa, aki nem lehet semennyire sem civil. Azért nem, mert egyházfő, mert politikus, mert államfő, és mert valami olyan szellemit képvisel, aminek nem hogy meggyőzőnek, de kétszáz százalékig meggyőzőnek kell lennie, hogy ha valami nem úgy jön ki egy protokolláris hiba folytán, ahogy kellene, akkor is megmaradjon száz százalék, hogy ő fölül áll mindenen.

Tehát kétszer beszéltem Gothár Péterrel; egyszer föltette a kezét: „Gabika, szuper vagy, isten vagy, két dolgot ne csinálj: áldást ne ossz, és keresztet ne vess, mert nem akarom, hogy ebből majd valami politikai izé legyen!” Jó, rendben, de jött a nagy kérdőjel: akkor hogyan szenteljem fel Lisztet? Aztán egyik este a közértben állok, mellettem a polcon akciós DVD-k voltak, köztük az egyik: II. János Pál, a béke nagykövete. Persze megvettem, és leültem, abban a hiszemben, hogy ez egy dokumentumfilm, és kicsit átszellemülök olyan téren, hogy milyen az ő világa, milyen az, ha az ember pápa, honnan indult ő… Kisült, hogy a DVD-n nagy politikusokkal való találkozásai vannak, 20-30 másodperces blokkok, amiket be szoktak vágni hírekbe, csak híradós bemondó nélkül. Minden szöveg, kommentár nélkül, csak maga a kép, meg hogy fényképezik őket. Szériában, tömegével láttam a protokollt, hogy ő hogyan viselkedik, hogy jár, milyen a tartása, miket csinál, amikor már öreg volt és reszketett a keze, vagy fiatalon, amikor nagyobb hévvel beszélt. Ezeket mind beletettem a figurába, és arra is nagyon kellett vigyáznom, hogy ne dolgozzak túl nagy mimikával, ne reagáljak mindenre, ne kapkodjam a fejem, mert egy pápa mindenkor megőrzi a hidegvérét, ha beszélgetnek, akkor is csak az egyiket nézi, azt, akitől várja a megoldást, vagy akitől valami reakciót vár, a füle nyitva van, csak hallgat. A történelmi filmekben is ilyen a pápa, sokszor oda se néz, csak ül, és úgy társalog valakivel. Próbáról próbára egyre többet adtam ebből, átgondoltam, hogy hova mi illene, és szerintem Péter ezt látta, hogy én dolgozom, önállóan, és ezzel nem macerált. Hagyta, hogy én megcsináljam.

Másodszor akkor beszéltem Gothár Péterrel, amikor a premier után a fogadáson megsimogatta a vállamat, megfordultam, ott állt előttem, a vastag keretes szemüvegével és a bernáthegyi-tekintetével, és azt mondta: „Köszönöm.” Ez volt a mi közös munkánk, de nagyon sok más kollégám is ki tudott bontakozni ebben a darabban. És hát a macska rúgja meg, hogy ilyen kevés volt belőle! Zeneileg imádtam az egészet. És ott is nagyon jó barátságaim szövődtek, szinte családi jó barátnak számít már nálunk Frankó Tünde, és az egész légkör fantasztikus volt. Kovács Annamariról meg nem is beszélve: őrült, mint én. És mondtam, hogy minden színpadi produkcióm ihletett valami személyeset, itt is így volt. Amikor fáradt vagyok, nincs kedvem gyakorolni, de valamilyen hangulat a hatalmába kerít, akkor előfordul, hogy az lecsapódik egy négy- vagy hatsoros vers formájában. Odaadtam Fekete Gyulának: „Gyula, elolvasod, tök nyálas az egész, de vagy csinálsz vele valamit, vagy nem!” Azt mondja, „Nem baj, ha nyálas, az én zeném is nyálas.” Úgyhogy az öt-hat versemből hármat megzenésített az én részemre, az egy hárfás estemnek lesz majd a gyöngyszeme.

IX. Piusként az Excelsior!-ban (fotó: Kállai-Tóth Anett / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

– A ti IX. Piusotoknak számos olyan viselkedési formája van, ami eléggé különbözik attól, amit egy pápától várunk, megszoktunk. Eléggé abszurd figura… Ezt te hogyan látod?

– Sokat olvastam IX. Piusról, felkészültem az életéből. Nálam a munkához ez mindig hozzátartozik, a Xerxésznél a perzsa vonatkozásokkal foglalkoztam, csak aztán kapcsoltam, hogy semmi köze hozzá, egy-két történelmi tény kivételével. IX. Piusnál más volt a helyzet. Ami a figura ironikus része volt, a karikatúra-jellege – Gothárnak ez célja is volt –, azt boldogan tettem, mert törleszthettem egy kicsit IX. Pius történelmi adósságát. Az ő elődje volt, aki betiltotta a kasztrálást, az addig rendben van, IX. Pius pedig megtiltotta a kasztráltaknak a vatikáni kórusban való éneklését, az utána következő pápa pedig megtiltotta a kasztráltaknak mindenféle foglalkoztatását, amivel szegény kasztráltaknak igencsak megnehezítette a sorsát. Az, hogy Gyula kontratenorra osztotta a szerepet, erre utal. Ráadásul ő énekelt, bár baritonban, de elénekelte Bellini Normájából a „Casta divá”-t, egyházi szöveggel, és az embernek egy alkotófolyamatban meglódul a fantáziája, az is lehet, hogy ő féltékeny volt a kasztráltakra, mert neki is voltak énekesi ambíciói, vagy lehet, hogy ő szeretett volna olyan hangot, ezt persze most már nem lehet megállapítani. Aztán van benne egy adag hisztérikus vonás is, mert fiatalon epilepsziás rohamai voltak, amiből aztán kigyógyult, de visszamaradt neki egy kedélyállapot-ingadozás. Nagyon ingerlékeny volt, könnyen dühbe jött, és amikor az erkölcstelenség és az eltévelyedés tanát hirdette, akkor történt az, hogy a Vatikán szoborkertjében megcsonkította a szobrokat egy hatalmas kalapáccsal. Mi ezt most ollóval követtük el, örülök, hogy egy kollégámban sem tettem kárt, mert mindig attól féltem, úgyhogy ha ironikus figurává vált, annyi belefért, de leginkább azon voltam persze, hogy minél hitelesebb legyen a figurája.

 – Az estjeidről már sokat beszéltél, de szerepek tekintetében mik a kilátások, esetleg tervek, vágyak?

– Fogalmam sincs. Álmaim, vágyaim vannak. A legnagyobb álmomról azért nem akarok beszélni, hogy bárki őszintén le tudja tagadni, hogy erről tud. Találtam egy operát, nagyon-nagyon jóféle olasz barokk szerző darabját, az 1700-as évek egyik velencei karneválján volt a bemutatója, akkor nagy siker volt, utána átvitték Angliába, ahol egy pár előadást futott, és utána eltűnt. Egy külföldi kiadó kottaarchívumban találtam rá, valaki a kéziratot átírta rendes partitúrává. Ennek a címszereplője mezzo-kontratenor. Egy világirodalmi művet és alakot dolgoz fel, és millió százalék a valószínűsége, hogy az összes európai operaházban felkapnák a fejüket, ha ezt itt műsorra tűznék. A kellő alkalmat várom, a lehetőséget, és azt, hogy egyáltalán kedvük legyen megcsinálni, pénzt tenni bele.

Amikor pedig nem énekléssel foglalkozom, akkor egészségmegőrzéssel, mivel nagyon sok kollégám van, aki bajlódik az egészségével, nekem is volt nyáron egy nagyon erős reflux-betegségem, és van olyan kollégám, akinek ki kellett szállnia a szakmából, mert megmarta a gyomorsav a hangszalagjait. Ez nálunk, énekeseknél, veszélyes, és én is egy bizonyos cég termékeinek köszönhetem, hogy megmenekültem. Mivel elég sok kollégám bajlódik ezzel-azzal, ilyesmire adtam a fejemet. Nem áll ez nagyon távol tőlem, mert érettségi után a SOTE Gyógyszerészeti Karán kezdtem, alig fél évet jártam, mert kiderült, hogy az az antihumán hozzáállás, ami ott tapasztalható, vagyis az inkább ipari méretekre építő szemlélet nagyon nem nekem való. Életem fő motivációja, hogy jobban érezzék magukat tőlem az emberek. Tudom, hogy milyen jó valamit kapni, valami őszintét, valami emberit, amitől jobb lesz az élet, és ami megmarad. Hogy ezt az éneklésen keresztül adom-e magamból, vagy azáltal, hogy valakinek egy jó minőségű, természetes anyagokkal bíró, mellékhatásoktól mentes készítményt tudok adni… Viszont ebben sem úszom meg a színpadot, mert most már szemináriumon nekem kell előadást tartani, úgyhogy ezt is nagyon élvezem, mert ha nincs valaki színpadon egy darabig, az nagyon éhessé teszi az embert. Ez egy olyan cég, amivel nem lehet rosszat tenni. Ezért is örülök, hogy énekes vagyok, olyan szakmám van, amivel ártani nem tudok. Legfeljebb nem tetszik, de ártani nem tudok vele.

Birta Gábor (fotó: Gál Gábor)

– Mit tudhatunk nemsokára bemutatásra kerülő, következő műsorodról?

– A címe A Próféták hangja, és a XV. Zsidó Nyári Fesztivál nyitónapján szólal meg, Wallenberg születésének 100. évfordulója alkalmából. A közreműködők Fekete László és Nógrádi Gergely kántorok, valamint Pfeiffer Gyula orgonista lesznek. A műsor nagyrészt Händel-áriákból áll. Ez a drága ember az Ószövetségnek szinte az összes nagy pillanatát, sztoriját földolgozta oratóriumban. A Józseftől a Júdás Makkabeusig tart ez, a József nagyon régi, még a Mózes előtti időkről szól, és gyakorlatilag a Júdás Makkabeussal zárul az Ószövetség.

Az a kuriózum ebben a műsorban, hogy a prófétákat és a főpapokat az oratóriumokban Händel mindig altra vagy mezzóra írta, ami biztos, hogy tudatos volt a részéről. Nagyon sok mindenről szólnak ezek az áriák: József börtönáriájával kezdődik, utána az Izrael Egyiptomban egyik altáriája hangzik fel, aztán háborúról, szenvedésről, könyörgésről esik szó, és benne van ember és természet kapcsolatának a problematikája is. Szinte ugyanazt jelenti a természet felé fordulni, mint Isten felé fordulni. Mindig az a cél, hogy hitet, erőt, reményt adjunk az embereknek, végül is ez a zene célja, és tulajdonképpen ez a händeli hitvilág esszenciája is.

Egy személyes vonatkozása is van a műsornak: százkét rokonom veszett oda Auschwitzban a holokauszt idején, az ő emléküknek is szól ez az est, az ő tragédiájuk is ihlette ezt a programot. Ezért is szerepel benne a két kántor, az ő produkciójuk – sőt, a jelenlétük is – képviseli azt a szellemiséget, a zsidó hitvilágot, amivel ez a megemlékezés teljes lesz.

És az is mindig cél, hogy könnyen utaztatható műsort találjak ki. Úgy tervezzük, hogy több helyre elvisszük, már van iránta külföldi érdeklődés is. Ha bárki úgy érzi, hogy tud nekünk segíteni, akkor örülünk, és szívesen vesszük, illetve bárhová hívnak, bármikor, szívesen megyünk.

– Ha jól látom, kontratenorként is megtalálod a lehetőségeket…

– Én azért lettem kontratenor, hogy az emberek jól érezzék magukat tőlem, és ezt hazavigyék magukkal. Nem pusztán azért, mert ezt szeretem csinálni, és mert nekem ehhez van meg az adottságom – hiszen hagyhatnám a csudába, és baritont is énekelhetnék, úgy sokkal többet koncertezhetnék, és több szerepet alakíthatnék –, de alapvetően ez egy életérzés, és ez teszi hivatássá a szakmát az ember életében. Nekem az okoz örömet, ha az emberek úgy mennek haza, hogy nem is tudják, melyik világban vannak.

 Fotók: www.gaborbirta.com (a művész engedélyével)

Händel: Saul – Dávid áriája (O Lord, whose mercies numberless)

Hasonló bejegyzések