A Szegedi Nemzeti Színház népszerű baritonistáját már ismerhetjük a Bánk bán-filmből is, amelyben emlékezetes Biberachot formált meg. Talán ennek is köszönhető, hogy a szabadtéri produkcióra is őt kérték fel a szerepre. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja
– Hányadik találkozásod ez Biberachhal?
– Többedik – kezdő koromban a szegedi operában énekeltem először, később az Operaházban is, közben még lemezre is énekeltem és a filmen is eljátszottam. A Szabadtérin pedig most alakítom először.
– Biberach igazi intrikus, ő a cselekmény mozgatója. Mennyire áll közel hozzád a figura?
– Biberach ha nem is nagy, de izgalmas és hálás feladat. Az az igazság, hogy szerepkörömnek bizonyos hányada ezekből a gonosz figurákból áll, hiszen a baritonistáknak jutott az operákban az intrikus szerep. Intrikust mindig hálás feladat színészileg alakítani, mert lehet rajta dolgozni, és keresni a figurának azokat a pontjait, ahol megmutathatja a gonoszságát. De azért vigyázni kell, nem szabad túlzásba vinni a színészi játékot, mert a gonosz sosem arról ismerszik meg, hogy vicsorog, hanem arról, hogy mindig jelen van és mindent alattomban csinál. Biberach megformálásában ez a nehéz, de ettől kihívás még akkor is, hogyha nem nagy a szerep. Egyébként az ős-Bánk bánban, amit Erkel írt, sokkal nagyobb szerep jutott Biberachnak, abban a Petúr–Bánk-duett Petúr szólamát is ő énekli.
– Nem zavar, hogy a közönség nem szereti a negatív figurákat?
– Már megszoktam, és megfigyeltem, hogy a negatív hősöket nem szokták úgy megtapsolni egyik operában sem, mint a pozitívakat. De nem szabad ezzel foglalkozni, az a dolgom, hogy ilyen figurákat is alakítsak.
– Több színrevitelben is énekelted már Biberachot. Ez a rendezés mennyire áll közel a szívedhez?
– Nehéz erre választ adni, mert mindegyik rendezésben vannak szívhez közelebb álló és kevésbé közel álló pontok. Ez tipikusan egy nagy térre készült rendezés. A kőszínházi előadásokat jobban szeretem, mert ott sokkal közvetlenebbül és intimebben lehet kifejezni a gondolatokat és az érzéseket. Itt a nagy tér miatt az ember szeme már az 5. sorból nem látszik, és ez egy kicsit megnehezíti azt, hogy árnyaltabban próbáljunk meg játszani. De azért arra is vigyázni kell, hogy a nagy tér miatt ne túlozzuk el a gesztusokat, mert akkor hamissá válik a színjáték. Azt tapasztalom, hogy ebben a kérdésben az összes kollégám nagyon profi, mert senki sem játssza túl a szerepét. A közönséget nem lehet becsapni, hogyha őszinték vagyunk, akkor nagy térben is ugyanúgy kell alakítani a szerepet, mint egy kisebb térben. Sajnos a hangosítás is elveszi azt a fajta intimitást, amit egy kőszínházban megszoktam. De hát ez a szabadtéri produkciók velejárója.
– A Bánk bánban Biberachon kívül még három baritonszerep van, énekelted már valamelyiket?
– Igen, a szegedi színházban Petur bánt is énekeltem már sokszor, többek között Kiss B. Atillával is. Az volt a mi első színpadi találkozásunk, és azóta is szoktuk emlegetni, mert olyan forró hangulat alakult ki közöttünk, hogy szinte szikrázott a levegő – mind a kettőnk számára nagyon kedves emlék ma is. Az én karakteremhez a többi bariton szerephez képest a Petúr illik a legjobban – Biberachon túl természetesen. Ez a fajta temperamentumos hangvétel hozzám közel áll. Pályám 16 éve alatt 30 főszerepet formáltam meg, és az éneklésnek nemcsak az alakítás része, hanem a fizikai része is öröm számomra. Biberach szólama rövid, amikor elkezdenék igazán énekelni, már vége a szerepnek. Ezért is vágyom már Petúrra – akár itt, saját városom szabadtéri színpadán.
– Szegedi énekesként gyakori vendég vagy a Dóm téren?
– Csak kis szerepeket énekeltem itt eddig, de remélem, egyszer főszerepben is bemutatkozhatom a Szabadtéri színpadán.
– Az intrikusokról jut eszembe, hogy az operairodalom legnagyobb intrikusa Jágó. Biberach-alakításod alapján el tudnálak képzelni a szerepben. Énekelted már, vagy szeretnéd felvenni a repertoárodba?
– Nem énekeltem még, és éppen Marton Éva emlegette valamelyik nap, hogy mennyire nekem való, és kívánta, hogy egyszer elérjen a szerep. 42 éves vagyok most, úgyhogy baritonként van még időm, hogy elénekeljem.
– Milyennek látod a vidéki operajátszás helyzetét?
– Nagyon rossz helyzetben van a vidéki operajátszás. Ez egyrészt anyagi kérdés, s mint minden most az országban, a kultúra is megsínyli sajnos a pénzhiányt. Másrészt akarat kérdése is, mert úgy érzem, hogy egy színház igazgatójának vagy zeneigazgatójának kötelessége lenne, hogy már egy kialakult operakultúrát – ami Szegeden hosszú évtizedes hagyományokra néz vissza –, ha nem is fejleszt, de legalább megtartson. Úgy érzem, hogy visszafejlődik Szegeden az operajátszás.
A többi városról már nem is beszélek, hiszen Pécsett és Győrben alig játszanak operát, Debrecenben valamivel jobb a helyzet. Pedig ezek nagyvárosok, és nem mehet fel mindenki Budapestre operaelőadásokat nézni. Szegeden is van egy komoly operaközönség, amely hiányolja, miért nem játszunk több operát. Oberfrank Géza idejében 12-13 opera is repertoáron volt egy évadban, ami egy vidéki színháznál szép teljesítmény. Manapság csak 4-5 operát játszunk egy évadban, sajnos. Ez az énekesnek sem jó, mert nem tudja karbantartani a hangját, ha nincs állandóan edzésben.
– Milyen feladatok várnak rád a következő évadban? Az Operaházban viszontláthatunk vendégként?
– Ősszel Szegeden a Don Giovanni címszerepét énekelem, tavasszal pedig A trubadúrban Luna grófot. Az Operaházban több operát levettek a műsorról, s ez engem is érintett, úgyhogy csak a János vitéz Bagójaként láthat a budapesti közönség. Januárban pedig Japánban koncertezem, immár harmadik alkalommal.