A libaboni születésű, Lengyelországban élő, magyar zenéért rajongó karmesterrel Az álarcosbál előadásai között beszélgettem Eötvösről, zenei toposzokról és esőnapokról. CSEPELYI ADRIENN interjúja
Bassem a beszélgetés elején elnézést kér, hogy nincs csúcsformában: egymást érik a szabadtéri fellépései, és Szent Péter nem túl kegyes hozzá, így nem csoda, ha megfázással küszködik.
– Szerencse, hogy nem szakadt ránk az ég tegnapelőtt, Az álarcosbál premierjén…
– Ne is mondd, két éve az Aidát vittük színre, és mintha dézsából öntötték volna! A nézőknél volt esernyő, de a zenekart el kellett bújtatnunk fedett helyre.
– Hogy oldottátok meg a vezénylést? Most is két karmestere volt a produkciónak: te elöl, Tomasz Szreder hátul.
– Igen, Tomasz a kulisszák mögött vezényli a zenekart, én elöl az énekeseket. Pont az Aidán kellett kidolgoznunk a stratégiánkat, ugyanis amíg a zenészek az épületben voltak, mi meg kint, egyszerűen nem lehetett összehangolni a két szekciót. A monitorok egy hajszálnyi csúszással mutatták azt, ami a hangfalakon már hallható volt, úgyhogy meg kellett tanulnom egy icipicivel mindig előbb csinálni mindent, mint ahogy a képernyőn látom. Elég nehéz, de rengeteget próbáltunk, és most már jól megy.
– Tegnap este Gliwicében vezényeltél. Mi volt műsoron?
– Musical!
– Nem tudtam, hogy ilyen széles a repertoárod.
– Ez volt életem első musical-produkciója, minden iszonyúan szokatlan volt, de nagyon érdekes.
– Az operapártiak nem nagyon kedvelik ezt a műfajt.
– Bevallom, nekem is nehéz volt megszoknom, hogy nem a zene az elsődleges. Az énekesek elsősorban színészek, és hiába noszogatom őket, hogy így vagy úgy frazírozzanak, egy idő után be kell látnom, itt a mozdulatok, a színpadi akció állnak előtérben. De amikor ezt helyre tettem magamban, rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon élvezem az egészet.
– Tulajdonképp Az álarcosbálotok is kilép a hagyományos operai keretek közül. Egészen lenyűgöző, hogy milyen gigaprodukciót varázsoltatok egy első látásra elég bensőséges darabból.
– Itt, Wrocławban ez már a sokadik ilyen megaoperánk, minden évben előrukkolunk valamivel, és a közönség évről évre igényli is az újat. Egy ilyen produkció afféle társasági esemény nálunk, és ilyen értelemben mégis az operai hagyományok felé közelít, csak a XXI. század eszköztárával.
– Ősszel pedig újabb nagy dobásra készültök: Eötvös Péter Angyalok Amerikában című operájának Lengyelországi bemutatójára.
– Még hónapok vannak hátra, de máris teljesen a hatása alatt állok! Egyszerűen imádom ezt a darabot. Pedig eleinte a Három nővért szerettem volna, de végül az Angyalok Amerikában győzött. Olvastam az eredeti művet, láttam a minisorozatot a zseniális Meryl Streeppel és Al Pacinóval, és rájöttem, hogy ez a tökéletes választás.
– Hogyan került képbe Eötvös a Kortárs Operafesztivál szervezése közben?
– Az igazgatónőnk, Ewa Michnik nagyon nagyra tartja Eötvöst, ahogyan én is. Ő vetette fel, hogy válasszunk tőle darabot.
– Mi a helyzet az énekesekkel? Bár tudom, hogy kemény kortárszenei kiképzést kapnak nálatok, de ez semmilyen szempontból nem könnyű opera…
– Eleinte tartózkodóak voltak, nem tagadom. Az egyik tenorunk például azt mondta, ne már, ez tuti valami kortárs, hangszálgyilkos izé lesz, semmi kedve hozzá. De én tudtam, hogy ő a megfelelő ember a szerepre, így a kezébe nyomtam a szólamát, és hazaküldtem. Elkezdett vele foglalkozni, kis idő múltán megkeresett, és elmondta: töredelmesen bevallja, hogy ő halálosan beleszeretett ebbe a szerepbe és darabba, egészen varázslatos alkotás.
– Mit gondolsz, mi adja Eötvös varázsát? Mi az, ami miatt olyan őrjöngő sikere van világszerte?
– Karmesterként azt látom, hogy technikailag egészen megdöbbentő a profizmusa. Ez abból fakad, hogy ő is karmester: pontosan tisztában van vele, mi hozható ki egy zenekarból, egy énekesből, itt hogyan kell megírnia ahhoz, hogy tökéletesen azt a hangzást kapja, amit megálmodott. Sok olyan zeneszerzőről tudok, akinek sosem volt a keze alatt zenekar, elképzel valamit a fejében, aztán amikor elkezdődnek a próbák, gyötri a zenészeket, hogy ez nem úgy hangzik, ahogyan ő kitalálta. Nem is fog, mert egész egyszerűen nem valósítható meg az, amit leírt. Eötvösnél ilyesmi sohasem fordulhat elő. Azt kapod, amit ő akar, hogy kapj. De, gondolom, ti is ezért imádjátok őt annyira Magyarországon.
– Nos, nem biztos, hogy ez az a kifejezés, amit az ő magyarországi ismertségével kapcsolatban használnék…
– Ne már, Eötvös egy zseni. Nem mondhatod komolyan, hogy nem rajonganak érte nálatok!
– Sajnos őszintén meg kell mondanom: Eötvös meglehetősen alulértékelt és alulreprezentált szerző hazánkban.
– Jó, akkor írd le légy szíves, amit most mondok: kedves magyarok, legyetek büszkék erre a fantasztikus képességű emberre, mert megérdemli! Korszakos zseni.
– Rendben, leírom. Nézzük egy kicsit a konkrét művet. A személyes preferencián kívül mi szólt amellett, hogy végül az Angyalok legyen a befutó?
– A Három nővért mindenki ismeri, azonban teljesen lebilincselt az Angyalok Amerikában tanulmányozása közben, hogy mennyire kiválóan dolgozta ki Eötvös a karaktereket. Nyilván ez is abból adódik, hogy külső szemmel meg tudja ítélni, miből mennyi kell a színpadra, de bízvást állíthatom, az Angyalok karakterei a legnagyobb szerzők operáinak karaktereivel vethetők csak össze.
– Például?
– Induljunk ki Mozartból. Számomra ő a non plus ultra, ez nem is kérdés. Meg is mondom, miért: minden belőle indul ki. Úgy gondolom, hogy minden, ami ma van, azt ő már megcsinálta egyszer, csak máshogyan. Nézd meg az Angyalok szerelmespárjait, és vesd össze, mondjuk, Strauss Árnyék nélküli asszonyának karaktereivel – ha mélyebben belenézel, kikötsz A varázsfuvolánál: Tamino és Pamina, Papageno és Papagena. Azonban úgy felhasználni ezeket a toposzokat, ahogyan Mozart bánt velük, csak a legnagyobbak képesek, mint például Eötvös.
– Más magyar zeneszerzőket is kedvelsz esetleg?
– Elárulom, hogy van egy nagy álmom: Bartók Kékszakállúját vezényelni. Mindig is azt kerestem egy-egy műben, hogy mi van a hangok mögött, és annál zseniálisabb filozófiát, mint ami ebben a darabban van, elképzelni sem tudok. Semmi sem egyértelmű, keresned kell a dolgok jelentését, mindenki szemszögéből máshogy fest minden…
– Két éve volt nálunk egy színrevitel: kétszer egymás után játszották el a darabot, ugyanazokkal a szereplőkkel, csak az egyik előadás a férfi szemszögéből, a másik pedig a nőéből építkezett.
– Zseniális. Ez is azt bizonyítja, mennyire sokoldalú mű a Kékszakállú. Nagyon jó ez az alapötlet a kétféle szemszögről. Bartók legnagyobb értéke szerintem ez az univerzalitása: ő az, aki nemzetközivé tette a zenéteket. Aki mond valamit máshol is, nem csak Magyarországon. Egyébként, ha már a magyaroknál tartunk: Krakkóban diplomáztam karvezetésből, és ott van egy kurzus, amelyen két évig csak a Kodály-módszerrel foglalkoznak.
– Én is azzal tanultam kiskoromban: szerintem a legnagyszerűbb módszer arra, hogy a gyerekek számára érthetővé tedd a zenét.
– Így van, pont ezt gondolom én is. Vicces egyébként, hogy mivel nem foglalkozom karvezetéssel, egy ideje nem használom a Kodály-módszert sem, és amikor legutóbb gyerekkórussal dolgoztam, azon nevettünk, hogy a srácok sokkal jobban tudták a jeleket, mint én. Jót kacagtak rajtam, míg bele nem jöttem újra!