„Többet értem el, mint amit remélhettem”

2013. augusztus 16.

Ma ünnepli 80. születésnapját kiváló alténekesnőnk, Barlay Zsuzsa. A rendkívül kedves és szerény művésznő örömmel osztotta meg velünk pályája legemlékezetesebb momentumait. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

Barlay Zsuzsa

Barlay Zsuzsa

– Ön kivételesen korán kapcsolatba került a színpaddal, hiszen háromévesen már Lakner Artúr bácsi híres gyermekszínházában játszott. Hogyan került a társulatba, és mennyi időt töltött ott?

– Ennek előzménye, hogy Csillaghegyen, ahol felnőttem, és ahol ma is lakom, pezsgő kulturális élet zajlott, működött amatőr színjátszó kör és balettiskola is. Egészen pöttöm koromban ott tanultam balettozni – máig őrzöm az első piciny balettcipőmet, amiben sokat gyakoroltam. A szüleim nagyon szerették a zenét – édesanyám remekül zongorázott is –, mindketten művészi hajlammal voltak megáldva, de polgári foglalkozást űztek. Én nagyon szerettem szerepelni, és mindig szívesen énekeltem. Anyukám úgy gondolta, a kislányában éli ki az ő megvalósulatlan művészi álmait. Felismerve bennem a színészi vénát, elvitt Lakner bácsihoz, ahol aztán tizenöt éves koromig játszottam. Szépen beszéltem, jól szavaltam, úgyhogy először a prózai vonal került előtérbe. De aztán felfedezték a hangomat is, és amikor zenés darabokat adtunk elő, azokban mindig énekeltem. Nagyon jeles növendékei voltak Lakner bácsinak, például Ruttkai Éva, Ferrari Violetta, Lakatos Gabriella. 1993-ban megjelent egy szép képeskönyv is Lakner bácsi és száz gyereke címmel, amelyet Lakner Lívia adott ki édesapja születésének 100. jubileuma alkalmából. Még egy érdekesség: gyerekszínészként, 1945-ben szerepeltem a háború utáni első magyar filmben, Bródy Tanítónőjében – amelyben Lakner-gyerekek alakították az osztály tanulóit.

– Mennyiben határozták meg az ott eltöltött évek a pályaválasztását?

– Meghatározták, hiszen folyamatosan a színpadon voltam, sok szép színpadi élménnyel gazdagodtam, és belekóstolhattam a színjátszásba. Már korán eldöntöttem, hogy énekes leszek. 1948-ban, az államosításkor végleg megszűnt Lakner bácsi színháza, így tizenöt-tizenhat éves korom között nem voltam a pálya közelében. Aztán tizenhat éves koromban beiratkoztam a Bartók Zenei Gimnázium és Konzervatóriumba, ahol elkezdődött a hivatalos énektanulás. Amikor jelentkeztem, azt mondták, hogy túl korai, várjak, majd még növök. Mondtam, hogy higgyék el, nem fogok már nőni, mert szüleim is kistermetűek, én ki vagyok már fejlődve. Ezen jót nevettek, de aztán felvettek. Nagyon alapos képzést kaptunk: az énekórák mellett tanultunk összhangzattant, szolfézst, zongorát, népzenét. Egy időben jártam a konziba Házy Erzsébettel, Déry Gabriellával, Moldován Stefániával, Komlóssy Erzsébettel, Szőnyi Olgával – nagy csapat volt ez a háború után, igazi barátság alakult ki közöttünk, sohasem rivalizáltunk. De osztálytársam volt Torgyán József, az ismert politikus is, ő hegedű tanszakra járt, vagy Botvay Károly gordonkaművész – velük a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Hamupipőkeként

Hamupipőkeként

– Énekelni kinél tanult?

– Molnár Bélánénál, de a híres László Géza is tanított sokakat – ők ketten különböző elveket vallottak tanítási szempontból. László Géza bácsinál minden növendék rögtön áriákat tanult, és a legnehezebb szerepeket, amit az én tanárnőm helytelenített, így nála az első évben csak dalokat tanultunk. László Géza viszont azt vallotta: hulljon ki már az elején, aki nem alkalmas a pályára, mert aki kibírja ezt a hangi terhelést, az ki fogja bírni a pályát is – és van benne valami igazság. Persze minden növendék áriát meg operát szeretne, ezért mi lázadtunk, hogy nekünk miért nem szabad azt énekelni. De a mi tanárnőnk óvatos volt, s aprólékos munkával, fokozatosan jutottunk el az áriákig – ennek a módszernek is van igazsága.

– Ön és évfolyamtársai mind híres énekesek lettek, bizonyítván, hogy Zeneakadémia nélkül is nagy karriert lehet befutni.

– Teljesen más történelmi időszakban éltünk, pár évvel a háború után, borzasztó szegények voltunk mind, ezért munkát vállaltunk a konzervatóriumi tanulmányokkal párhuzamosan. A Zeneakadémiát nem lehetett munka mellett végezni, úgyhogy mi nem is próbálkoztunk oda bejutni. 1951 nyarán érettségiztem, és akkoriban olyan nehéz anyagi körülmények között élt a családom, hogy muszáj volt valahol dolgoznom. A konzi igazgatója ajánlotta, hogy próbáljam meg a Rádióénekkart. Darázs Árpád – aki akkoriban volt ott karvezető, majd 1956-ban külföldre ment – először külsősnek vett fel, mert nem volt státus. Aztán ’52-ben már kaptam státust, és egyszerre, egy napon vettek fel Ágai Karolával.

Az Anyegin Olgájaként Tordai Évával

Az Anyegin Olgájaként Tordai Évával

Onnantól kezdve nehéz, de értékes időszak következett: a Rádióénekkarban dolgoztam, miközben tanultam a konziban, esténként pedig a Nemzeti Színházban statisztáltam zenés darabokban. A Csongor és Tünde, a Szentivánéji álom, a Tragédia, a Peer Gynt – ezekben mindben énekeltem, majd jöttem haza ide, Csillaghegyre éjfélkor, és reggelenként innen mentem a rádióba. Évekig statisztáltam a Nemzetiben, 20 forintot kaptunk akkor egy estéért, de minden fillérre szükség volt. Ugyanakkor élvezettel szerepeltem, mert gyönyörűek voltak ezek a produkciók, színészóriásokkal állhattam egy színpadon: Szörényi Éva és Lukács Margit alakította Évát, Básti Lajos és Sinkovits Imre pedig Ádámot. A Tragédia kezdő sorai bennem örökre megmaradnak, annyiszor végigjátszottam mint az angyalok kara tagja, az elején meg a végén volt énekelnivalóm. Rengeteget dolgoztam, 1957-ben végeztem a konziban.

– 1952-1959 között, hét éven át énekelt a Rádió kórusában, ahol, gondolom, alapos zenei képzést kapott.

– Abszolút kezdő voltam, amikor bekerültem a Rádióénekkarba, és szerencsém, hogy nem mentem tönkre ilyen fiatalon a napi többórás éneklésben. A kórus fegyelemre szoktatott, és megtanított az együttzenélésre. Zeneileg fantasztikus volt az énekkari gyakorlat, Vásárhelyi Zoltán vezette a kórust. Tökéletes kottaismeretre tettünk szert, hiszen rengeteg modern darabot tanultunk be, amihez nagyon kellett tudni kottát olvasni. A tiszta intonációra, precíz éneklésre, a pontos ritmikára, a dinamikára nagy súlyt fektettek. Én óriási kottaismerettel és elméleti tudással mentem át a Rádióénekkarból az Operába, ahol akkoriban még nem volt követelmény a magas fokú zenei képzettség. A régi énekesek közül többeknek volt gyönyörű hangja, ösztönös muzikalitása, de fül után tanultak, korrepetitorok segítségével.

Koncerténekesként

Koncerténekesként

– Egy idő után már oratóriumok altszólóit bízták önre.

– Ez Tiszay Magda távozásának köszönhető. Ugyanis 1962-ig minden oratórium altszólóját ő énekelte, s mikor kiderült, hogy disszidált, már kész volt a Filharmónia őszi programja, s alténekesnő nélkül maradtak. Így aztán nekem hirtelen, rövid idő alatt a legnagyobb darabokat kellett megtanulni. Elsőként Sztravinszkij Oedipus rexét, ami rettentően nehéz zenei és hangi feladat, de hiba nélül énekeltem el, így rám bízták többek közt a Máté-passiót, a h-moll misét, Verdi Requiemjét. S így utólag átgondolva, ezek próbatétek voltak, amiket vagy sikeresen teljesít az ember, vagy nem. Énnekem sikerült, soha nem tévesztettem zeneileg, úgyhogy egy idő után minden karmester szívesen dolgozott velem.

– S önnek ki volt a legemlékezetesebb karmester?

– Ferencsik. Őt tartom az abszolút karmesternek, neki csodálatos volt a keze is. Ő nem diktátor volt, hanem a nagyon elegáns, fölényes tudású karmester, aki azt mondta: „az áriában úgy kísérem, ahogy ön kívánja, de az együttesekben én vagyok az úr!” Büszkeséggel tölt el, hogy beletartoztam abba a gárdába, akikkel a legszívesebben dolgozott.

– Oratóriuménekesként talán híresebbé vált, mint operaénekesként.

– Ez így igaz, oratóriuménekesként nagyobb ismertségre tettem szert, az volt inkább a biztos pozícióm. Az oratóriumban nem volt semmilyen kötöttség alkatilag, ott csakis hanggal, a tiszta és kifejező énekléssel kellett tolmácsolni a zenét.

– A Rádióénekkarból hogyan került be az Operába?

– Kétszer felvételiztem, az első 1959-ben nem sikerült, mert nem kaptak státust a minisztériumtól. S akkor átmenetileg a Filharmónia szólistája lettem. Nagyon jót tett nekem ez az átmeneti időszak, a Filharmóniánál a klasszikus és modern dalirodalom legszebb alkotásait énekelhettem. Kurtág György volt a korrepetitorunk, akivel fantasztikusan jól lehetett együtt dolgozni. Második próbálkozásom az Operába már sikerrel járt, 1961 óta vagyok az Operaház tagja.

– Melyik szereppel lépett elsőként az Opera színpadára?

– A Hoffmann meséiben az Anya hangját énekeltem, zenekari és színpadi próba nélkül. Akkoriban csak premierekhez járt az igazi, hathetes próbaidőszak, az új beállók legfeljebb házi színpadi, zongorás próbát kaptak. Így dobták a fiatalokat először mély vízbe, ez volt az igazi mércéje annak, ki mit tud és mit bír. Emlékszem, amikor Azucenaként beálltam a nagy csapatba, Takács Paula, Svéd Sándor, Simándy József mellé, egy gyönyörű rendezésbe, fantasztikusan segített mindenki, hova álljak, merre menjek. Sok minden kell ehhez a szakmához: tehetség, szerencse és szorgalom. A jó  idegrendszer is nagyon fontos, sokan nem bírják idegileg a megterhelést. A muzikalitás születési adottság, igazából azt elsajátítani nem lehet. De a kisugárzást sem lehet megtanulni. Bár rá kellett jönnöm, s több példa is bizonyítja, hogy a személyiség ereje fejleszthető, s a színjátszás  is tanulható, de nagyon jó rendezők kellenek hozzá, akik kihoznak a művészből valami olyat, amiről talán ő se tud.

Dohnányi Ernő A tenor című operájának tévéváltozatában

Dohnányi Ernő A tenor című operájának tévéváltozatában

– 1965-ben elérkezett a Művésznő számára a nagy kiugrás: a Hamupipőke címszerepe legendás előadásban, Békés András rendezésében, Lukács Ervin vezényletével, Réti József Ramirója és Bende Zsolt Dandinije mellett. Az egykori kritika elragadtatással ír önről: „Az Erkel Színház bemutatója (…) valóságos felfedezéssel szolgál, s tudása teljében mutat be egy kivételes tehetségű énekesnőt: Barlay Zsuzsát. Róla eddig is tudtuk, hogy a színház legmuzikálisabb tagjai közé tartozik, hogy egészséges komédiázó kedve, alakító-készsége ritka erény az operaszínpadon. De most a kivételes hangbeli képességekkel, kiváló technikai adottságokkal rendelkező énekest is megismerhettük benne, aki a nyaktörő szólam nehézségein fölényesen uralkodik. Mint színpadi jelenség is rendkívül megnyerő ebben a szerepben, tele bájjal és kedvességgel.” (FSZM, Fábián Imre, 1965. dec. 10., IX. évf./50.)

– Ennek az operának a bemutatását a személyemhez kötötték, ugyanis ilyen alkatú énekesnő – kicsi és vékony – ritka volt az altok között, és ez a tény inspirálta a vezetőséget. Nagyon szerettem Hamupipőkét, alkatilag is teljesen a magaménak éreztem, szinte rám írták. Egy művésznek nagyon fontos, hogy azonosulni tudjon avval a figurával, akit megformál. Lubickoltam a szerepben színészileg is, énektechnikailag is jól bírtam a szólamot, a koloratúrákat. A vezetőség tudta rólam, hogy jó a koloratúrkészségem, hiszen annak idején Rosina eredeti, mezzo fekvésű áriájával felvételiztem az Operába. Ismertségben leginkább a Hamupipőkével azonosítanak engem, és ebben a szerepben  arattam a legnagyobb sikeremet. Nagyon jó komikának tartottak, szerették, ahogy sokszor önmagammal ironizálok. Szívesen komédiáztam, de a drámákat is átéreztem. Ebben biztos közrejátszik, hogy gyerekkoromtól színpadon voltam.

– Sikerrel mutatkozott be a Titkos házasság Fidalmájaként, a Márta Nancyjeként, majd Marcellinaként a Figaro házasságában. Érdekes, hogy ebben nem a nadrágszerepet, Cherubint kapta meg.

– Cherubint – akárcsak Rosinát – szopránok énekelték abban az időben, akik isteniek voltak: Házy Erzsi, majd Kalmár Magda. Ő aztán Susannát is énekelt, és úgy is találkoztunk a darabban. MarcellinaSusanna-duettünk mindig nagy tapsot kapott.

Szuzuki a Pillangókisasszonyban

Szuzuki a Pillangókisasszonyban

– Egyes szerepek végigkísérték a pályáját: például Olga az Anyeginben, Szuzuki a Pillangókisasszonyban vagy Czipra A cigánybáróban.

– Olga figurája igazán illett az én mozgékony, kislányos lényemhez. A pályám elején egyébként felváltva énekeltem Olgát Filipjevnával, a dajkával – ami elég nagy kontraszt! Aztán a pályám végén újra a dajkát alakítottam, miután kértem Mikó Andrást, középkorúként ne kelljen már Olgaként ugrálnom. Szuzuki szerepe is végigkísért, sok külföldi Cso-cso-szán mellett énekeltem. A cigánybáró Cziprája is meghatározó szerepem volt, még lemezfelvétel is készült belőle. Czipra a kis Azucena, igényes, nehéz szólam, komoly magasságokkal és mélységekkel.  A Gianni Schicchi Zita anyóját is fiatal koromtól egészen a pályám végéig játszottam, több rendezésben is, sőt lemezre is énekeltem.

– Alkatából kifolyólag több kisfiú szerepet is alakított.

A varázsfuvolában a 3. gyermeket évtizedekig, ötvenen túl már kissé kényelmetlenül éreztem magam a szerepben. Hunyadi Mátyás is testre szabott figura volt, sokat játszottam. A Boriszban Fjodor cárevics is illett hozzám alkatilag, rengetegszer énekeltem Székely Mihály, Faragó András és Begányi Ferenc Borisza mellett, de külföldi nagyságok, pl. Jevgenyij Nyesztyerenko és Nicola Rossi-Lemeni oldalán is. Megtaláltak engem ezek a szerepek, mert gyerekkoromtól fogva állítólag jó színésznő voltam, és nagyon elhihető volt rólam a sok kisfiú.

Fidalma a Titkos házasságban

Fidalma a Titkos házasságban

– Operarepertoárja igen széles skálán mozgott, a koloratúrmezzo Hamupipőkétől kezdve a drámaibb Azucenán és Ulrikán át a Wagner-szerepekig.

– A különféle stílusok és szerepek színesítettem a pályámat, nem lehetett beskatulyázni. Wagnertől A Rajna kincse Erdáját meg az egyik sellőt is énekeltem, régebben pedig az egyik walkürt. De különleges beugrások is fűznek Wagnerhez. A Siegfriedbe egyszer beugrottam Erda szerepébe. Nem tudtam a szólamot, így aztán olyan kalandos előadásom volt, amit nem felejtek el. Egy-két nappal korábban kértek fel, úgyhogy képtelenség lett volna megtanulni a szerepet, de előadás akkoriban nem maradhatott el. A szerencse az volt, hogy a rendezés szerint egy barlangféleségben állt az Erda, sejtelmes megvilágításban, így a lábamnál lévő kottából énekelhettem a szerepet. A rendezőasszisztens mellettem térdelt, elemlámpával világította meg a kottát és lapozott. A sminkesek pedig a leeresztett szemhéjam fölé festettek szemet, hogy ne látsszon, hogy állandóan lefelé nézek. Izgalmas és stresszes feladat volt! De olyan is előfordult, hogy A Rajna kincse elején meg a végén énekeltem az egyik sellőt, közben pedig Erda jelenetét is.

Nancy a Mártában, Dene József partnereként

Nancy a Mártában, Dene József partnereként

– Rengeteg lemezfelvételt készített: Gianni Schicchi, Rigoletto, Székely fonó, Vérnász, oratóriumok stb., és a Zenés TV Színház produkcióinak is rendszeres szereplője volt.

– Amire nagyon büszke vagyok, hogy a Juditha Triumphans-lemezem Párizsban nagydíjat nyert.

Nagyon szerettem a Zenés TV-színházat, Horváth Ádám, Vámos László, Félix László rendezőkkel remekül lehetett dolgozni. A legelső zenés TV-produkció (de még nem zenés TV-színházi) A csengő volt, hát az Melis alakítása miatt felejthetetlen, ahogy abban ő komédiázik, az zseniális! Nagyon szerettem a Bösendorfert, vagy a Névtelen hősöket, amit a Skanzenban forgattunk. Emlékezetes A tenor is Kónya Sándorral, vagy a Tamássy Zdenko műve, a Vendégség. Nem értem, miért nem adja le ezeket a darabokat a tévé.

– Kik voltak a legmeghatározóbb rendezők a pályáján?

– Nádasdy Kálmán, aki engem fölvett az Operába, Mikó András, Békés András – mind igazán meghatározó személyiségek és szakemberek, akiknek tanácsait vakon el lehetett fogadni, mert nagyon fontos útmutatót tudtak adni, akár egy életre szólóan. Mindent tudtak a szakmáról. De még a segédrendezők is, Huszár Klára, Till Géza is kiváló szakemberek voltak. Nádasdytól és a többiektől fantasztikusan sokat lehetett tanulni, és én boldogan tanultam mindig. Nagy szigor volt akkor, ami a rendezői példányban le volt fektetve, azt mindig be kellett tartani. De szerintem a színházban a szigor, a hierarchia nagyon fontos dolgok, a színházban nincs demokrácia! Mert abban a pillanatban megszűnik a művészet.

Barlay Zsuzsa

Barlay Zsuzsa

Szerettem a külföldiek közül Szinberger Sándort, aki a Kolozsvári Opera rendezője volt, igen felkészült, jó szakember. A Pillangót és a margitszigeti Hunyadit rendezte, nagyon jó volt vele együtt dolgozni. Amikor kezdődtek ezek a modern rendezések, amikkel már nem tudtam azonosulni, kissé kiábrándultam a színházból. Ez már nem az a színház volt, amiért én rajongtam, és ebben már nem akartam részt venni. Ezek után önszántamból úgy döntöttem, hogy végleg elbúcsúzom a színpadtól.

– Mikor vonult nyugdíjba?

– 1992-ben léptem fel utoljára, ötvenkilenc éves koromban. Nőknek ötvenöt, férfiaknak hatvanévesen kötelező volt nyugdíjba menni, de akire még szükség volt, az éves szerződést köthetett. Így dolgoztam még én is pár évig a nyugdíj mellett.

– Nehéz volt visszavonulni?

– Igen, hiányzott a színpad, de eldöntöttem, hogy többet nem énekelek, s attól fogva semmit nem vállaltam. Nehéz volt, mert életmódváltással is jár a visszavonulás. Az ember nem tud mit kezdeni az kialakult életrendjével. Én például harminc éven keresztül minden szilveszterkor A sevillai borbélyban játszottam, és az életem részévé vált. S az első szilveszteremen, amikor már nem kellett a színházban fellépnem, járkáltam itthon fel-alá, nem leltem a helyem. Aztán lassanként visszataláltam a civil életbe, segítettek a régi iskolatársaim, de a növények, az állatok, a kertem is – ugyanis természetimádó és -mániás vagyok.

Clémentine Offenbach Kékszakálljában

Clémentine Offenbach Kékszakálljában

– Külföldön merre énekelt?

– Többször Párizsban, ahol Liszt Krisztusában is énekeltem nemzetközi gárdával, pl. Dietrich Fischer-Dieskau volt a baritonista. De szocialista országokban is sok helyütt, Moszkva a legemlékezetesebb, ahol turnén vettünk részt az Operával. II. János Pál pápa előtt is énekeltem a Vatikánban. S ha csak a Vérnász-vendégszereplésekre gondolok, Olaszországban, Németországban, Bécsben, Írországban is jártunk.

– Külföldi énekesek közül kikkel lépett fel?

A trubadúrban Nikola Nikolovval, emlékszem, milyen gyönyörű hangja volt. Luigi Alvával a Sevillaiban, Geddával a Faustban, Nyesztyerenkóval a Boriszon kívül az Anyeginben, Faustban és a Sevillaiban. Renata Scottóval a Pillangóban és a Traviatában, ő akkoriban remek formában énekelt.

– Hogyan telnek a napjai?

– Mindig rengeteg tennivaló akad ebben a kertes házban. Szeretek kertészkedni, olvasni. Tartom a kapcsolatot kolléganőimmel, én mindenkivel jóban voltam. Meg is hatódom, ha arra gondolok, hogy konzis kolléganőimmel mennyire szerettük egymást, olyanok voltunk, mint egy család. Mindenkinek akadtak nehéz periódusai, de ezt mind közösen megbeszéltük, segítettük egymást.

– Elégedett a pályafutásával?

– Igen. Sőt, úgy érzem, hogy odaföntről valaki a gondomat viselte, mert többet elértem, mint amit remélhettem. A pálya volt a hobbim, a szenvedélyem, a hivatásomnak éltem. Az alkatom miatt sokkal többet kellett bizonyítanom, mint másoknak, ehhez képest abszolút elégedett vagyok azzal, amit kaptam a sorstól. Gazdag és szép pálya jutott nekem.

Fotók: a művész magánygyűjteményéből