Szelíd motoros – Interjú Bándi Jánossal

2010. július 21.

Bándi János közel 30 éves kimagasló művészi munkájáért márciusban megkapta a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díjat. Júniusban pedig új szerepben debütált: a Szicíliai vecsernye Arrigójaként. Egyik operaházi próbája után kerestük fel a művészt, aki pályájáról és aktualitásokról mesélt. FÜLÖP KÁROLY interjúja

Motoron (Fotó: Fülöp Károly)

– Mopeden érkeztél az interjúra. Az Opera környékén is gyakran látnak motorral. Úgy tudom, ezzel jársz munkába, és a városi forgalomban is hamarabb pattansz motorra, mint kocsival araszolsz a dugóban. Honnan ered ez a szenvedély?

– Gyerekkoromból: biciklivel kezdtem, az akkori hiánygazdaságban három Dongóból szereltünk össze egyet – a Dongó egy 50 cm3-es kis segédmotor, aminek biciklire szerelhető tartálya volt, dongó hangot adott, és dörzskerékkel hajtotta a láncot. Aztán volt kis Simsonom, Bervám, mindenféle kis robogók – ezek olyan márkák, amelyek ma már teljesen ismeretlenek. Nagyon szeretek mopedozni. Alapvetően kényelmes ember vagyok, így aztán gyaloglás helyett motorizálom magam.

– Meg is szereled a járgányt?

– Igen, kisebb dolgokat megszerelek, modern autókat azonban már nem tudok bütykölni, de mai napig sok mindent megjavítok otthon. Enyhe műszaki érzékem van.

– Hobbiszinten foglalkozol vele?

– Nem olyan szinten, mint például Kováts Kolos kollégám, akinek nagy hobbija a motorszerelés, barkácsolás, nekem műhelyem nincs, így otthon tevékenykedem. Már csak javító tevékenységet folytatok, föladtam a szakmát. Külvárosi vagy grundi gyerekként még alkottam is deszkákból, csapágyakból gokartot, fa zöldséges ládákból kordékat, kishajókat papírvitorlával. Kreatív gyerek voltam, kaptam ugyan kész játékokat is, de jobban értékeltem mindig, amit én készítettem.

Don Pasquale – Melis Györggyel

– A grundon gokartozó gyermeket elképzeljük, amint elmegy énektanárhoz…

– Háát… A gyermek először nagyon nem akart elmenni énektanárhoz, de kénytelen volt – egészségügyi okok miatt. Asztmás lévén orvosi javaslatra kezdtem el énekelni. Rá voltam tehát szorítva arra, hogy énekeljek, így édesanyám már hatéves koromban beadott a templomi felnőtt kórusba Pestújhelyen, ott szoktattak az énekléshez. Később minden iskolában, ahová a sorsom vetett, énekelnem kellett a kórusban. Így aztán belenőttem az éneklésbe, megszoktam, a mindennapjaim részévé vált, és nem is törődtem vele különösebben. Gépészmérnök szerettem volna lenni, a Műszaki Egyetemre készültem a középiskola után, így nem is foglalkoztam énekléssel pár évig. Édesanyám azonban 16 éves koromban elvitt egy énektanárhoz, hogy hallgassa meg, milyen szép basszushangja van a gyereknek. Bemutattam Sarastro F-dúr áriáját, és kiderült, hogy nem basszus vagyok, hanem tenor. Ez nagy csalódást okozott nekem, mert fiúszoprán, illetve alt voltam a mutálásomig, s nem akartam állandóan magas hangokat énekelni. Érettségi után még nagyobb pofont kaptam az élettől: pályázatot hirdetett a Zeneakadémia, hogy énektanár-növendékeknek keresnek énekelni szerető, képzetlen tanítványokat. A felvételi a Zeneakadémián volt, és a bizottságban ott ült Réti József, akivel akkor találkoztam életemben először, és akit gyerekkoromban sokat láttam színpadon – hiszen édesanyámmal évekig volt operabérletünk. A meghallgatásra megtanultam a Rigolettóból a Herceg áriáját, a La donna e mobile-t. Nahát, szem nem maradt szárazon! Kotta nélkül, hallás alapján tanultam meg. Jó kis gikszerrel sikerült elénekelnem, s nem is látott bennem egyik tanárnövendék sem fantáziát. Aztán Réti József félrehívott, s azt mondta: szép matériája van, de teljesen képzetlen. Keressen egy jó énektanárt! Hazamentem, közöltem: anyukám, ez volt az utolsó „gaztetted” ellenem. De anyuka nem adta fel, mindenáron énekest akart faragni belőlem, s elcsalt engem énektanárhoz. Nem szólt semmit, csak vitt magával. Akkor eszméltem föl, amikor megálltunk egy ajtó előtt, s a névtáblán ez állt: Hoór-Tempis Erzsébet énektanár. Mondtam mérgesen: anyukám, ide te mész be, és te énekelsz! Szegényt otthagytam, később szégyelltem is magam emiatt, de megnyugodtam, hogy vége az énektanulási próbálkozásoknak. Nem így történt: Erzsi néni visszarendelt meghallgatásra. Nagy vívódás után úgy gondoltam, jó, odamegyek. Megismerkedtünk, látott bennem fantáziát, a növendéke lettem. Erzsi néni bontotta ki a hangomat, nagyon sokat kaptam tőle. Szép lírai szoprán hangja volt, amit élete végéig, a 90-es éveiig megőrzött. Érdekes, hogy 90 fölött is előénekelt nekem, gyönyörű hangon, megmutatta, hogyan lehet finoman felmenni magasságokra, a formálásban nagyon sokat segített. Ő az anyamesterem!

Takács Klárával a Hamupipőkében

– Az Operettszínház kórusában kezdted a pályát…

– Erzsi néni férje, Posta Béla, az Operettszínház kórusának tenor szólamvezetője javasolta, jelentkezzek oda, hogy a művészet közelében maradjak. Beajánlott Virány karnagy úrnak, aki felvett a tenor szólamba. Így kerültem közel a tűzhöz, de még mindig távol a pályától. Erzsi néni „idomított”, egész a haláláig jártam hozzá. Már az elején lemondott a tandíjról, ingyen tanított, gyakorlatilag az egész délutánomat nála töltöttem, s ha valaki lemondta az órát, rögtön beugrottam, énekórát tartott nekem, és sokat beszélgettünk a szakmáról, a színházról. Néha úgy éreztem, túl magasra tette nekem a mércét, naponta szétszedett és összerakott, mint egy gépet. Ő többet látott bennem, mint én magamban. Véres és könnyes verejtékkel lett belőlem énekes. Amikor a katonaság réme fenyegetett, jelentkeztem a Honvéd Művészegyütteshez, aztán a főiskolán igyekeztem megállni a helyem. Végül is sikerült, de ott is fiaskókon keresztül vezetett az utam. Ez egyébként az egész karrieremet jellemzi, az életem sarokpontjain van egy-egy kudarc is, és ezek olyan kudarcok, amelyekből építkezni tudtam.

A varázsfuvola – Csavlek Etelkával (1985)

– A főiskolán Révhegyi Ferencné növendéke lettél.

– Révhegyi Olga néni a lírai oldalamat erősítette. A főiskolára ugyanis dalokkal felvételiztem. A Honvéd Férfikarban ugyan már hőstenort láttak bennem, de Erzsi néni kiváló stílusérzékkel, dalokkal készített fel a zeneakadémiai felvételire. 18 éves gyerekektől nem lehet áriákat kérni, mert tönkreteszi a hangjukat. Én is Caccinival, preklasszikusokkal, Mozart-dalokkal felvételiztem, ezek alapján lírai tenornak könyveltek el. Jó iskolám volt, örülök, hogy tudok líraian is énekelni, hisz van a lelkemben egy lírai attitűd, amit néhány szerepemben meg is mutathatok. Tehát elkezdtem lírát énekelni, jó stílusban, így a főiskola végeztével egyre líraibb szerepeket kaptam, és már tetszett is ez a karakter, annyira, hogy végül is Mozart-tenorként, illetve Rossini- és Donizetti-tenorként végeztem.

– 1980-ban kerültél be az Operába ösztöndíjasként. Melyek voltak az első szerepek?

– Főiskolásként megkaptam Gastont a Traviatában, Beppót a Bajazzókban és A varázsfuvola Fiatal papját a Ferencsik-féle premieren. A Hamupipőke Ramiro hercege volt az első főszerepem: 1981 tavaszán, végzős operaszakosként osztották rám. A diplomakoncertem után – amit akkoriban az Erkelben rendeztek az opera tanszakosoknak – Mihály András és Mikó András azonnal szerződtettek az Operába. Nagy bizalmat szavaztak nekem, már az első évadban rám bízták Zaphir herceget a Kékszakállban, Ferrandót a Cosiban, Ernestót a Don Pasqualéban. A következő években is sok szép lírai tenor szerepet elénekelhettem, többek közt Don Ottaviót, Taminót, Alfrédot, Fentont, Werthert.

– A nagyok közül kik voltak a példaképeid, akikkel egy színpadon is állhattál?

Otello Kielben (2004)

– Ma is meghatódom, ha visszaemlékszem arra az időszakra. Olyan zseniális és csodálatos művészekkel énekelhettem egy színpadon, mint Melis György, Karizs Béla, Begányi Ferenc, Gregor József, Bende Zsolt, Kalmár Magda, Sudlik Mária… Ahogy ők komédiáztak vígoperákban, az felülmúlhatatlan volt. Karizs Bélát nagyon szerettem, mert ő egy karakter volt, egy nagyon kedves, jópofa embernek ismertem meg – a Kékszakállban zseniális volt –, vele komolyabb szerepeiben, az Otellóban és a Bajazzókban is énekelhettem együtt. Ilosfalvy Róbertet is nagyon tiszteltem, és példaképemnek tekintettem, vele az Otellóban állhattam egy színpadon. De Faragó András is példaképem volt, a hihetetlen szakmaszeretete miatt; már jóval előadás előtt felvette a figurák hangulatát, mindig ötletelt, hogyan tudna valamit jobban előadni. Ő is olyan egyéniség volt, hogy minden idegszálával ide kötődött a Házhoz, itt hagyta az életének egy részét. Néha el is gondolkodom, hogy vajon mi megkapjuk-e azt a jutalmat a sorstól, hogy olyan nyomot tudjunk hagyni magunkból, mint a nagy elődök? De akkor nekem nagy megtiszteltetés volt az is, hogy kezdőként A varázsfuvolában Ferencsik János vezényletével énekelhettem a  Fiatal papot, vagy hogy a Hamupipőkében a 70-en túl lévő Alberto Erede zenei irányításával próbálhattam.

– Akkoriban az Otellóban még Cassiót, a Bajazzókban Beppót, a Fidelióban Jaquinót énekelted. Gondoltál-e akkor arra, hogy valamikor majd a hőstenor szerepet alakíthatod ezekben az operákban? Melyekre vágytál?

– Fiatalon mindenkinek vannak vágyálmai, sok előadást úgy néztem – mint a fiatal énekesek általában –, hogy milyen lennék én ebben meg ebben a szerepben, a lehetőséget tekintve. S akkor még nem gondolkodtam hőstenor szerepekben, hiszen az akkori hangomtól ezek a szólamok annyira távol álltak. Ma már azt is nézem, öreg tenorként mit énekelhetek majd. Altoum császárt meg Francia királyt…

– Ahogy az emlékeket felidézted, úgy tűnik, hogy nagyon jól érezted magad a lírai szerepkörben.

– Így van, ez jó iskola volt. Szerencse, hogy nem azonnal énekeltem veretesebb, vagy akár csak spinto szerepeket, mert akkor talán már a pályán se lennék. Nagyon jó, hogy Gastonként kezdtem az Operában, és fokozatosan jutottam el a tenorino szólamoktól a lírai és spinto szerepeken át a hőstenor figurákig.

– A Werther fontos állomás volt az életedben.

– Vízválasztó volt, az a pont, ahonnan már nincs tovább abban a hangkarakterben, amelybe én szép lassan belecsúsztam. Tehát más arányokkal énekeltem, mások voltak a fontosak, más hangok, finomságok, meg is gyökeresedtem az évek alatt ebben a nagyon lírai stílusomban. S akkor jött a Werther, amit nem tudtam ilyen módon, ily stílusban megoldani. A főpróbán figyelmeztetett is erre a nagy triász: Mikó, Kórodi és Mihály András; az én lírai megoldásaimat markírozásnak vélték. Azaz egy Werther nem lehet Don Ottavió-s. Megköszöntem a figyelmeztetést, betelepedtem az Opera egyik próbaszobájába, és késő estig gyakoroltam, próbáltam visszatalálni a Zeneakadémia előtti éneklésemhez, stílusomhoz. Ezért aztán a premier nagyon érdekes és tanulságos volt, mert egy-két nap alatt nem lehet átállni, csapdahelyzetbe kerültem, és az egyik kritika meg is írta: „Bándi Werther szerepében nonszensz.” De ez a fiaskó segített rajtam: a Werther után kezdtem visszatalálni a saját régi éneklésemhez, a hőstenori-spinto állapotomhoz. A Werthert továbbra is énekeltem, sőt később egyedül maradtam a szerepre, és úgy érzem, jobb lettem. Sokat köszönhetek ebben Takács Paulának, aki ugyan nem foglalkozott tanítással, de néhány alkalommal, mint egy mesterkurzuson, segített, ő hozott rendbe, hogy a forte és a piano közti tartomány is szóljon, finomított az éneklésemen. Révhegyi Olga néni után ő lett a harmadik „anyamesterem”.

Kukely Júliával a Don Giovanniban

 – Jöttek aztán a nagy szenvedélyt igénylő szerepek, ahol nemcsak szépen énekelni, már játszani is kellett.

– Mindig játszottam, pályám minden szakaszában kellett is, én Don Ottaviót is szenvedélyes, férfias figurának játszottam, akinek vonzereje csupán Don Giovanni árnyékában sikkad el.

– Tehát Werther a váltást jelentette, az Operában azonban továbbra is lírai szerepkörben foglalkoztattak: a régi szerepek mellett Almavivát, Lenszkijt, Belmontét is énekelted a következő években. 1987 őszén megváltál az Operától, bár vendégként még továbbra is alakítottad ezeket a figurákat. Miért távoztál?

– Az Operától azért jöttem el, mert úgy éreztem, nem tudok abban az irányban fejlődni, amerre kellett volna. A Werther után a hangom megváltozott, akkor váltottam drámai spintóra. Az Opera azonban nem vette ezt tudomásul, vagy nem tudta felvenni az én gyors változásom dinamikáját, továbbra is a tenorino és lírai szerepkörben akart foglalkoztatni, amelyek hangilag nem használtak. Nekem meg kellett erősödnöm a spinto szerepkörben, el kellett fogadtatnom magam, s emiatt váltottam. Másrészt kíváncsi voltam, hogyan tudok a saját lábamon megállni, és szerettem volna magam külföldön is kipróbálni, ugyanis több külföldi szereplésre nem engedett ki az Opera. Akkor láttam az utolsó lehetőséget magam előtt, hogy változtassak az életemen. A fachváltással együtt életmódot is váltottam. Szabadúszó lettem, a mai napig az vagyok, és jól érzem így magam. Eleinte nem volt könnyű, alig kaptam felkérést, aztán ahogy megtaláltam a hangom az új szerepkörben, lassan változott a helyzet. Először a Prágai Opera szerződtetett, sokat köszönhetek nekik, megbíztak bennem. Ott énekeltem először a Lucia Edgardóját, a Mantuai herceget, a Trubadúrt, az Álarcosbált. Egy lengyel társulat meghívott a Manon Des Grieux szerepére, amivel végigturnéztam Németországot, majd eljutottam Tajvanra is, ahol Otellót és Eriket énekelhettem. Közben az Opera is hívott vendégként – immár – a Trubadúrra, a Manonra, a Traviatára.

Bende Zsolttal a Cosi fan tuttéban

– 1994 júniusában pedig már új darabban foglalkoztattak, a Dózsa György premierjén alakítottad a címszerepet. Itthoni igazi kiugrásod a hőstenor szerepkörben 1994 novemberében, Otellóként történt. Érdekes, hogy Otellót általában pályájuk végén szokták énekelni a tenorok, te viszont aránylag fiatalon kaptad meg.

– Az Otellót először 1992-ben Tajvanon énekeltem, majd Prágában, és csak 1994-ben Budapesten. Az Otello nekem jókor jött, szerencsésen passzolt is az egyéniségemhez és a hangomhoz. Minden énekes más habitusú. Úgy gondolom, az Otellót egész jól énekeltem, sőt meg is voltam vele elégedve, néha már túl jól éreztem magam benne, visszaéléseket is elkövettem, a figurát elvitte drámai irányba a zene sodrása és az alakítás lendülete. Talán túl sokszor is énekeltem a mórt, úgyhogy nem is bánom, hogy az Opera két éve pihenteti a darabot, így érik bennem a szerep, és lelkileg is fel tudok készülni, ha újra kitűznek rá. Németországban volt olyan évadom, hogy három színházban is énekeltem sorozatban.

– Már közel százötvenszer énekelted a mórt. Nem unalmas-e ekkora szériában énekelni? Tartogat-e még felfedeznivalót a szerep?

Otello Tokody Ilonával (1994)

– A főhős valahol mindig ugyanaz, és a fejlődésében is azoknak a sarokpontoknak meg kell lenniük, amelyek beazonosíthatóvá teszik a figurát. De a vázon belül elég nagy szabadsága van az előadónak és a rendezésnek is, és én ezt maximálisan ki is használtam. Mindig új árnyalatait fedezem fel a műnek. A figurát igyekszem más és más aspektusból megvilágítani, akárhányszor éneklem, mindig bándis lesz, azonban mindig más, és mégsem unalmas. Két produkció nem lehet egyforma, játékban és tempóban sem. Más olvasata volt egy Gardellinek Otellóból, más egy Saccaninak. Mindenki, akivel együtt dolgozom, segíthet, mert külső szemlélő, mintegy tükröt tart elém. Másrészt azért sem untam meg, mert szerencsére énekeltem közben más szerepet is.

– Hangilag is változott Otello 1992 óta?

– Biztosan változott, bár nem szoktam magam visszahallgatni. A múlt nem foglalkoztat, a színpadon megélt múltam nem ad katarzisélményt. Olyan műfajt választottam, amely illékony és elszáll. Még akkor is, ha felveszik, számomra megszűnt. A video- vagy hangfelvétel már nem ugyanaz, hiányzik belőle az élő közeg. Hiába lett élőben felvéve, az már csak olyan, mint a tengerpart homokjában egy lábnyom. Ha a lábnyomból akarom rekonstruálni a tulajdonosát, nem fog sikerülni. Ugyanígy egy hanglenyomatból nem fogom tudni, ki volt valójában Caruso.

– Mi vonz Otello figurájában? Mitől olyan érdekes?

– Majdnem minden szerepem attól érdekes, hogy nem én vagyok. Én nyárspolgár vagyok, s nem hadvezér, nem féltékeny, bosszúálló mór, s épp ezért csodálatos az ő szerepébe belehelyezkedni, az érzéseit, a romantikus szélsőségeket eljátszani, olyan lépéseket megtenni, amit az életben sosem tennék.

– Otellót sokféle rendezésben formáltad már meg. Mi történik akkor, ha a rendezéssel nem tudsz azonosulni?

 – Erre van egy technika. Az énekesnek manapság nincs hatalma. Talán Verdi korában még volt, de már Puccini idején is jött a karmesterek, például Toscanini uralma, s az énekeseké Carusóval és Giglivel szállt a sírba. Ma pedig rendezőuralom van. Nekünk, énekeseknek – ha modus vivendit kell találni – meg kell szeretnünk a rendezői koncepciót, vagy erőszakot tenni saját nézőpontunkon. A német területről érkező rendezők valamiért még mindig harcolnak a világháborús múltjukkal, és nem tudnak ezzel leszámolni, és az Otelló esetében többször is ilyen militáris kicsengések kerültek a darabba. Operanézőként, magánemberként ez például furcsa nekem, de előadóként nem. Ugyanis előadóként meg kell találnom a túlélés lehetőségét, mert ha nem teszem magamévá a koncepciót, nem leszek hiteles. Ki fogok lógni a koncepciót szintén megvalósító társak közül. Tehát olyan nincs, hogy én szembemegyek az árral.

Bajazzók Csonka Zsuzsával (1995)

– Nem is szállsz vitába a rendezővel?

– Vitáink lehetnek, de a megvalósulásban már nem. Ha a viták konklúziójaként változtatunk, közelednek vagy távolodnak álláspontjaink, de előfordultak kenyértörésig eljutó viták is. Végül mégis énekelnem kellett, mert én is közelítettem az állásponthoz, és félretettem az eredeti elképzelésemet. Még mindig jobb egy vitatott rendezés az eredeti rendezővel, mint amikor segédrendezővel, szájhagyomány útján rekonstruáljuk a produkciót. Olyankor van az, hogy a művész elkezdi áthozni az egyik rendezésbe a másik rendezésbéli ötleteket.

– Desdemonát hányféleképpen ölted már meg?

– Sokféleképpen: párnát nyomtam az arcába, a takaró szélét szorítottam a nyakára, leszúrtam, lelőttem. Utóbbi hitelesnek is tűnt, mert ha lövést kap, akkor még meg tud szólalni utána, nem olyan abszurd, mint amikor párnával fojtom meg, és utána még énekel. Egyébként a rendezők keresik is azt az utat, hogyan lehetne ezt az ellentmondást feloldani. Lehet úgy, szinte apoteózisként, mintha a síron túlról énekelne, csak akkor meg mit kezdjünk Emília reakciójával…?

Gregor Józseffel a Szöktetésben

– Otellón kívül is számos nagy, szenvedélyes figurát formáltál már meg.

– Engem mindig csitítani kell. Kétféle énekes van, a flegmatikusabb alkatokat egy kicsit nógatni kell, főleg, ha egy olyan karaktert formálnak meg, ahol kicsit aktívabbnak kéne lenni mozgásban, játékban. A másik végletet, a szangvinikus alkatot, akikhez én is tartozom, inkább visszafogni kell. Én pillanatok alatt elharapódzom, és akkor már túl sok vagyok. Bár most már, hogy sok éve vagyok a pályán, nem nagyon csitítanak, nem szólnak, és ez nem jó.

– Szélesebb körben tett ismertté és elismertté a televízió által is közvetített Pikk dáma. Hermann szerepe nagy találkozás volt?

– A szélsőséges figurák hálás lehetőségek. Ezek a jutalomszerepek, az ilyen figurák vonzanak, mert ezek mögé még jobban el tudom rejteni az én abszolút polgári, Don Ottavió-i figurámat, amilyen vagyok az életben. Hermann őrületében sokrétű, egzaltáltságában mégis szerethető. Hermann vállalja magát, többszörösen is hasadt személyiség, izgalmas figura. Darvas Ivánnak is, akire felnézek, a legkedvesebb szerepe volt az Egy őrült naplója. Vajon miért? Mert olyan érdekes a figura, egy hasadt személyiség többet mutat meg magából, több lehetőség van azt az ezerarcúságot felmutatni. Néha egy kottaoldalon át tudnak fordulni a másik személyiségükbe, és bolonddá tudnak válni: bolondjai lesznek a nőknek, egy érzelemnek, bolondjai a kártyának, a negatívumnak, ugyanakkor mégis emberiek.

– És mit lehet olyan statikus szerepekkel kezdeni, mint Manrico meg Radames?

A trubadúr – Brisbane – partnerek:
Margaret Medlyn és Barry Anderson

– Azokban is próbálom ezeket a karakterjegyeket megfogni. Manricóban is van egyfajta egzaltáltság egyébként, ami leginkább az anyja iránti érzéseiben, cselekedeteiben nyilvánul meg. A magam számára is érdekessé akarom tenni a figurát, akkor lesz érdekes a közönségnek. Ha én is unom, akkor hogyne unná a közönség?

– 1997-ben újították fel a Turandotot Budapesten, Kovalik Balázs szegedi rendezésében. A közönség hamar megkedvelte a produkciót. Te is?

– Igen, szerettem is, ugyanakkor féltem is egy kicsit tőle. A Nessun dormát mindenki ismeri, várja, s ez pszichikai teherként nehezedik az emberre. A figura megteremtése a Kovalik Balázzsal való szerencsés együttműködésünk gyümölcse. Először 1996-ban Szegeden mutattuk be ezt a rendezést, aztán az Opera adaptálta. Kalaf is egy érdekes, sokrétűvé varázsolt figura ebben az értelmezésben, kicsit el is tér a mesétől, kicsit nehezen is fogadtam el, de mára megállta a helyét a színpadon. A rendező és a rendezés ugyanis elvett tőlem valamit, ugyanakkor nyertem is. Elvesztettem a karakter ártatlan mesefigurai naivitását, ugyanakkor a XXI. századi világlátás tükröződik benne, hogy mesefigurában is meg tudjuk kérdőjelezni a jóhiszeműséget, és nem hisszük, hogy csupán tisztességgel nyerjen el valaki pozíciót – itt a császári posztot. A mese helyett kaptunk egy valóságos történetet, ami ugyan hihetőbb, de kicsit vesztett a mítoszából.

– Ha már a mítoszoknál tartunk: repertoárodon találunk Wagner-szerepeket is.

– Korábban Eriket, Siegmundot, most Tannhäusert éneklem. Tannhäuser is egy szenvedélyes, skizoid figura, borzalmasan hosszú, magas és hegyes szerep a Wagner-szerepek között, ugyanakkor wagneri hangvolument is igényel, nem lehet spórolni benne, nem ad olyan lehetőséget, ahol az énekes megpihenhetne. Nagyon igényes szerep hangilag és színészileg is, mint a legtöbb Wagner-szerep. Egyébként nagyon nehezen közelíthető meg és nagyon nehézzé teszik Wagnert a nem anyanyelvű játszással – főleg a wagneri gondolatiságot. Fontos a wagneri deklamáció, és fontos a szövegértés, és anyanyelvi szinten érteni műveit. Wagnernél egymást követik a magvas gondolatok, ezért nehéz a megértése a közönség számára is. S ha nem az anyanyelvemen hallom, akkor pusztán a dallam nem mindig segít át ezen a dolgon.

–  Ezek szerint fontosnak tartod a magyar nyelvű operajátszást?

– Megfordítom a kérdést: miért nem fontos? Én merem azt gondolni, hogy igenis van létjogosultsága a magyar nyelvű operajátszásnak Magyarországon. Vajon miért nem játsszák angol nyelven a musicaleket? Egy pillanat alatt megszűnne az angol nyelvű musicalek piacképessége azon színházakkal szemben, amelyek magyarul játszanak musicalt. Kiderülne, hogy a közönség a magyar nyelven előadott darabot jobban értékeli. A fiatal közönség becsábítása megszűnne, az idős közönség megtartása szintén, sajnos ezen végigment az Operaház is az utóbbi húsz évében, amit én végigasszisztáltam kívülről félig-meddig. 1987 óta szabadúszó vagyok, de kívülről láttam ezt a szerencsétlen folyamatot, amikor teljesen átálltunk az eredeti nyelvű éneklésre, szinte teljesen kiszolgálva a turisztikát, illetve divatból, mert mindenütt a világon így csinálják, és azért is, hogy mi, énekesek is piacképesebbek legyünk külföldön. És kiszolgáltuk a vendégénekeseket is. Pedig van erre ellenpélda, például a Volksoperben németül énekeltem Cavaradossit, s az olasz anyanyelvűek is németül tanulják meg az olasz darabot. A magyar énekeseknek is hasznos volna a kétnyelvű szereptudás, ami segít is a szerepformálásban. Én azért is vagyok szerencsés helyzetben színészi játékban, mert én még játszottam magyar nyelvű operákban, és nem csak egy aláírt szövegkönyvből vagy egy tartalmi kivonatból jutok el oda, hogy mit is kéne gondolnom a szerepről, amikor olaszul énekelnek.

Kálmándi Mihállyal a Tannhäuserben (Fotó: Éder Vera)

– Mely darabokat énekelted két nyelven?

– A Traviatát, a Rigolettót, A köpenyt például, de a Don Pasquale Ernestóját három nyelven is (magyarul, olaszul és Svájcban németül), a Toscát viszont csak németül. De hiányolom a magyar nyelvű operajátszást. Ráadásul Magyarországon tízmillió emberre egyetlen olyan intézmény jut, ami – mint egy lefúrt echós szekér –, a magyar anyanyelvi színházi kultúrának a zenés drámai szegmensét képviseli. Emlékszem, régen az Erkel Színház melletti parkoló tele volt buszokkal, amikor vidékről jöttek gyerekek szombati és vasárnapi matiné-előadásokra, amit anyanyelvükön élvezhettek.

Bánk bánként (2006)

– Gyermek- és felnőttkori tapasztalat alapján mondhatom, hogy magyar nyelven sem mindig érteni a szöveget.

– Akkor minden ötödik szót értenek csak meg, de magyarul hallották! Így ment ez évtizedekig, és nevelődött egy olyan közönség, amelyik aztán a derékhadát képezi a mai operalátogatóknak. Ha ma egy gyerek néha felnéz a feliratvetítőre, nem tudja még olyan gyorsan olvasni, mint a színpadi események és a zene kívánnák. A vígoperákat és a Mozartokat mindenképp magyarul kéne játszani. Most, hogy a Sevillait a közelmúltban felújították, amit annak idején én is énekeltem magyarul, érzem, mennyit vesztettünk azzal, hogy most olaszul megy. Szellemesebbre sikeredett a magyar szöveg, mint az olasz. Mindenhol ki volt hegyezve poénokra, mert a Rossini-zene is adta magát. Olaszul a recitativókban elvesznek a humoros dolgok, és a magyar közönség nem ezt szokta meg. Érdekesség, hogy a magyar nyelv szinte a maga fazonjára alakította Rossinit.

– Fontosnak tartod a magyar darabok repertoáron tartását is?

– Persze, de akkor olyat játsszunk, amire be is jön a közönség, amelyek nem méltán elfeledett művek, mert amire már régen se ment a közönség, arra most se fog. Közönségigényt kielégítő darabokat – akár ritkaságokat is – kéne bemutatni, amivel növeljük a nézőszámot. Például annak idején Dohnányitól A vajda tornya nem aratott sikert, s nem baj, hogy elővettük, de akkor lett volna kisebb a fiaskó kockázata, ha ez a bemutató öt-hat magyar opera között vérzett volna el. Erkel hagyatékából se az operatöredékeket vegyük elő, amibe már többen belenyúltak, többen átírták.

– Erkel is végigkísérte pályádat, Hunyadit, Dózsát, Bánkot is megformáltad, sőt ősszel a Bánk ősverziójára készülsz.

– Szeretem Erkelt, számomra a Bánk egyetemes mondanivalójú darab és zene. A történet speciálisan magyar, amivel a külföldiek talán nehezen tudnak azonosulni, de örök emberi vonások érvényesülnek benne, mint a szerelem, szenvedély, bosszú. Eredeti politikai üzenetét elveszítette, általános érvényű emberi érzelmek és szenvedélyek tükröződnek benne. Erkel műveit meg lehetne tisztelni jó szereposztással, és műsoron kéne tartani őket.
Másrészt nagyon nehezek az Erkel-szerepek, mert végig magas lágéban íródtak. Egyszer lemezre is énekeltem a kolozsváriakkal az Erkel-lemezsorozatban a Brankovicsból Murátot, a török szultánt, pedig nem passzolt annyira a hangomhoz, egy líraibb hangnak való a szólam, de megoldottam, és érdekes kísérlet volt.

– A Bánkra visszatérve, szerinted miért nem játsszák külföldön?

– Miért játszanák, ha mi sem tiszteljük eléggé? Ha mi nem játsszuk, miért várjuk el, hogy külföldön játsszák?

Turandot Fekete Veronikával

– Nem gondoltál még tanításra?

– Nem! Egyrészt a szangvinikus természetem miatt, másrészt, ha én tanítanék, exhibicionista tanár lennék, aki előbb-utóbb elkezd túltengeni. Nem tudom, tudnék-e úgy magyarázni, ahogy kell. A tanítás napszámos munkából is áll, azokból a kicsi módszeres, apró kis téglákból, amiket egymásra kell raknom, falaznom kell a személyiségét az illetőnek, és nem mesterkurzusi szinten kell magyarázni. A tanítás és a megszerettetés nem ebből áll, és a megszerettetésnek nagy szerepe van. Én a hatásomat, úgy érzem, a színpadon keresztül érvényesíthetem a legjobban. Én ott látnám a pedagógiai érdememet, ha az Erkel Színházban magyarul szólhatnék a közönséghez, mint Déryné obsitosa, és tolmácsolhatnám nekik magyarul azt, amit a szerző megfogalmazott.

Arrigo szerepében (Fotó: Éder Vera)

– Volt-e olyan szerep pályád során, amit visszautasítottál?

– Kétszer fordult velem elő, hogy nem vállaltam el szerepet. Az egyik még pályám elején az Ecce homo, amire voltaképp maga a szerző, Szokolay Sándor kért fel, a másik a Peter Grimes jó pár éve. E két darabnál éreztem azt, hogy énektechnikailag vagy a drámaisága miatt nem tudnám megoldani a magamtól elvárt színvonalon.

– Külföldi szereplésre készülsz-e a közeljövőben?

– Európában szinte minden országban jártam, de énekeltem Kubában, Ausztráliában és Ázsiában is. Igaz, a legnagyobb helyekre nem jutottam el, de a híres operaházakba jó menedzser nélkül nem lehet bekerülni, nagyon zárt világ. Most már nem valószínű, hogy az igazán neves teátrumokba hívnak. De ez nem panasz, és nem is nagyon vágyom már a sok utazásra.

– Itthon is sok feladat vár, a repertoáron futó darabok mellett néhány hete mutatkoztál be Arrigóként A szicíliai vecsernyében.

– Arrigo nehéz szerep, főleg azért, mert nem nekem való. A lágéja magas, olyan, mint a Mantuai hercegé, viszont kétszer olyan hosszú a szerep. Mindenképp a hangi határaimat súrolja, hiszen Otello vagy Tannhäuser hőstenor szólama után rendkívül nehéz a líraibb, könnyedebb hangvételű Arrigót elénekelni. A korrepetíciók során könnyítettem, karcsúsítottam a hangom, mert hősi hangvétellel nem lehet Arrigót elénekelni. Szerencsére én már a húzott változatból készültem fel, de még így is hosszúnak tartom a szerepet és magát az egész operát. Igyekeztem beosztani az erőmet az előadásokon, hogy végig tudjam énekelni a darabot.

– A márciusi Turandotokat megromlott egészségi állapotban énekelted, utána hetekig tartott a felépülésed. Minden fórumon rólad beszéltek, legtöbben komolyan aggódva az egészségedért és a hangodért. Miként élted meg, hogyan sikerült túljutni ezen az időszakon?

– Erről nem szeretnék sokat beszélni. A lényeg, hogy nem volt könnyű sem fizikailag, sem lelkileg, de meggyógyultam, s az aggódóknak üzenem: köszönöm, már jól vagyok.

– Ha most szerkesztenénk egy lexikont, mely szerepeidet vennéd bele elsősorban a szócikkbe?

– A problematikusakat és a sokrétűeket, a skizoid figurákat: Tannhäuser, a Pikk dáma Hermannja, Otello és Canio.

A Wertherben Takács Tamarával

 – Van-e olyan szerep, ami hiányzott eddigi pályádról, és szívesen megtanulnád?

– Vannak olyan szerepek, amelyeket szívesen elénekeltem volna, mondhatni szerepálmom volt, de nem kaptam meg, mert például nem az a hangfaj vagyok. Pedig hogy vágyom Azucenára! (nevet) De komolyra fordítva a szót, elégedett vagyok. Minden olyan szerepet elénekelhettem, amelyben izgalmas, sokszínű karaktereket formálhattam meg hangilag és színészileg. Mindig értek jó élmények, találkoztam fantasztikus emberekkel, és olyanokkal is, akikkel nem szeretnék újra találkozni, de mindenki épített rajtam. Teljes életet éltem mint operaénekes is: voltam benne fiatal, középkorú, és leszek szépkorú is – remélem. Ha megérem, leszek még Altoum császár is, meg Francia király.

– Tehát kisebb szerepeket is elénekelnél?

– Mi az, hogy! Sőt még Bagót is elénekelném, ha megkínálnának vele, vagy lírai bariton szerepben is kipróbálnám magamat. Már csak azért is, mert mi, operaénekes-színészek olyanok vagyunk, akiket – úgymond – megcsapott a mozdonyfüst, mint a vasutasokat, és nem tudunk elmenni a sínek mellől. Állandóan ott ténfergünk, akkor is, amikor már bottal járunk. Ezért is nehéz visszavonulni, és valószínű, én is nehezen tudok majd.

– Idén márciusban vehetted át az Érdemes Művész kitüntetést. Hogyan fogadtad, és milyen művészi útmutatást, felelősséget jelent ez a továbbiakban? Késztetett-e összegzésre?

A pikk dáma Hermannjaként

– Nagyon örültem, és meghatottság fogott el, amikor megtudtam, hogy „érdemes” lettem erre a kitüntetésre. Ha arra gondolok, előttem milyen nagyszerű művészeket ismertek el ezzel a díjjal, e kitüntetettek soraiba tartozni mindenképp megtiszteltetés. Jólesik, hogy szakmailag és államilag is elismerik a művészetemet, bár én sohasem a díjakért dolgoztam. Mindig nagy intenzitással énekeltem és játszottam a színpadon, s azt hiszem, ha más szakmát űznék, akkor is teljes erőbedobással dolgoznék, mert felelősséget érzek a produkciómért. Elégedett vagyok mindennel, amit elértem, a kudarcaimat is beleértve, mert tudtam belőlük tanulni, és talpra tudtam állni utánuk, néha még többet segítettek, mint a sikerek. A kudarcokat fontosabbnak érzem, illetve az azokon való uralkodást és túljutást. Ezek vittek igazán előre a pályámon, ezek tanítottak meg arra, hogy jobban megismerjem önmagamat. Talán válságban is voltam többször, de megnyugvással tölt el, hogy 30 év után még mindig énekelek. Amíg nem láttam belülről ezt a pályát, addig volt bennem valami lenézésszerűség a bohócokkal, a bajazzókkal szemben, akik összekenik magukat krétával és műkönnyeket sírnak esténként. „Én nem bohóckodom, nem kenem össze magam” – mondtam édesanyámnak. Most meg már nem tudok meglenni színpad nélkül. Én annyi mindent kaptam ettől a Háztól – fiatalon befogadtak, szerettek, sok szép lehetőséget adtak. Megadatott nagyszerű karmesterekkel, rendezőkkel, kollégákkal együtt dolgozni, akiktől elleshettem a szakmát. Legszebb élményeim ide kötnek, ezért is éneklek szívesen itthon, és szeretnék már csak itthon énekelni.

 (Fotók: Operaház – Mezey Béla, Éder Vera; illetve a művész magángyűjteményéből.)

 

Videóajánlat:

Flotow: Márta – Lyonel áriája

Erkel: Dózsa György – Dózsa esküje

Leoncavallo: Bajazzók – finálé

Csajkovszkij: A pikk dáma – Hermann és a grófnő jelenete

Verdi: Otello – bosszúkettős

Hasonló bejegyzések