„Az opera ugyanolyan színház, mint a prózai” – Sólyom-Nagy Máté

A fiatal bariton nemrég nagy sikerrel mutatkozott be az Operaházban A gólyakalifa címszerepében, majd pihenés helyett újabb próbaidőszak várta, ezúttal Berlinben. Régi és új kihívásokról beszélgettünk Sólyom-Nagy Mátéval. ÁDÁM TÜNDE interjúja

SólyomNM– Szerdán még az Operaházban énekeltél, de pénteken már csak Berlinben értelek utol, egy e-maillel. Mi ez a sietség, mire készülsz most? 

– A Komische Operben próbálom a Don Giovanni címszerepét. Ez a Komische Oper és a „Kulturjahr der Zehn” Társaság közös produkciója. A tavaly csatlakozott tíz új EU-tagállamból fiatal énekeseket válogattak a (már két évad óta játszott) Don Giovanni szerepeire. Nagyon érdekes társaság jött össze, fiatal, lelkes emberekből. Folynak a színpadi próbák, kóstolgatjuk egymást. Július 6-án lesz az előadás.
A magyar és az olasz után néha furcsa a német nyelvű szöveg, de izgalmas játék.
 

– Miért megy németül? 

– A Komische Operben mindent németül játszanak. A fordítás miatt máshova kerülnek a hangsúlyok, megváltozik a recitativók tempója, de helyenként még a zárt számokban is újra kell gondolnom, mikor és hol veszek levegőt. Minél többet foglalkozom vele, annál erősebb az érzésem, hogy ez egy másik darab. Más hangulataim vannak, mint eddig, mások az indítékok és az okok. De ez teszi csak igazán izgalmassá a dolgot! 

– Ha láttad esetleg az itthoni rendezést, ez Giovanni utolsó óráit mutatja be, amikor már semmi nem sikerül neki. Viszont egy fiatal Giovannival egészen másféle koncepciót lehet kitalálni. Te milyen Giovanni leszel? 

– Fiatal, szemtelen, rámenős, de nem goromba, nem elkeseredett. Tulajdonképpen ennek a Giovanninak minden sikerül. Ennek az előadásnak egy fontos alkotóeleme a figurák halálhoz való viszonya. Ki fél, ki várja, ki türelmes, ki harcol ellene… Giovanni nem is a haláltól fél, hanem a szürkeségtől, a hétköznapiságtól. Nem az a bosszú, hogy meghal. Az a bosszú, hogy uniformizálják, hogy belesimítják az átlagpolgárok mocsarába. Ennél rosszabb nincs! 

– Nem korai a Giovanni? Elég nagy falat, nem félsz, hogy árt? 

– Nem hiszem, hogy korai lenne. Egy 28 éves baritonnak elvileg minden Mozart-szerepet el kell tudni énekelni, ami a hangi érettséget illeti. Ami a színészi alkalmasságot illeti, remélem, jó leszek. Azt tudom, hogy a Komische Operben nagyon odafigyelnek, hogy a tökéletes zenei felkészültség mellett valóban hiteles figurák legyenek a színpadon. Ha szerintük jó lesz, én nem izgulok. Sokat levesz a teherből, ha naponta végiggondolom, hogy a világ legjobb német nyelvű zenés színházában megkaphattam ezt a szerepet, mert megfelelek az elvárásoknak. 

– Az odafigyelés azt is jelenti, hogy a rendező színészként is tekint az énekesekre? És színházat IS csinál? 

– Persze, hogy csinál színházat is! Csak azt csinál! Az opera ugyanolyan színház, mint a prózai, azzal a különbséggel, hogy itt énekelnek. Egy énekesnek ugyanúgy kell tudnia mozogni, gesztikulálni, az arcizmaival játszani, mint egy prózai színésznek. A recitativós darabok pedig rengeteg lehetőséget adnak a szünetekre, tempójátékokra! A Komische Operben pedig minden egyes szónak súlya van, a recitativót nem megúszni akarják, hanem élvezni! 

– Hogy állnak a próbák? 

– A rendelkező próbákon túl vagyunk, most jön a finomítás és a rengeteg ismétlés. Azért ez így gyorsabban megy, mint amikor egy darabot „meg kell szülni”. Mi egy kész produkció új szereposztása leszünk, a rendező nem most találja ki a darabot. 

– Gondolom, sokat nem jársz haza Magyarországra ennyi előadás mellett. Leszámítva, amikor itthon énekelsz. Hogy bírod? 

– Igyekszem, minél többet hazajárni, de néha két-három hónap is eltelik anélkül, hogy látnám a családomat. Az utazáshoz már hozzászoktam, elég jó éjszakai vonatot találtam, tudok aludni. Az a 12 óra út meg elrepül… 

– A német színházakról azt tartják, hogy elég modernek. Milyen szellemű az erfurti színház, amelyiknek tagja vagy? Milyenek a produkciók? 

SólyomNM2– Nem lehet általánosítani, hogy milyenek a német színházak. Nálunk is van nagyon konzervatív előadás, meg modern is. Van lila köd, és van polgárpukkasztás is.
Ami általános, az a pontosság és a megbízhatóság. Olyan nem fordulhat elő, hogy mondjuk tíz szólista, negyven kórustag és egy nyolcvanfős zenekar vár arra, hogy egy nyílt színi változás megtörténjen.
Néha nagyon okos előadások vannak. Ilyen volt például tavaly Giancarlo del Monaco (Mario del Monaco fia) rendezésében a Hänsel und Gretel. Az évad első felében elkészült egy hagyományos előadás erdővel, mézeskaláccsal, boszorkánnyal, az évad második felében pedig egy kísérleti előadás, ami a gyerekpornográfiáról, a felelőtlen szülőkről, az utcagyerekekről szólt. Az egész társulat remegve várta a bemutatót, illetve az előadás visszhangját. Akkora volt a siker, hogy most azon dolgoznak, hogyan lehet a következő évad programjába további előadásokat beiktatni.
 

– Erfurtban ki jár operába? Van közönségnevelés? Például gyerekeknek szóló előadások, vagy bármi, amivel közelebb kerülhetnek a műfajhoz? 

– Erfurt nem túl nagy város. Ez viszont a színháznak nagyon jó. Egyrészt rá vagyunk kényszerítve, hogy évente 12-15 bemutatót tartsunk. (Ez nagyszínpad és kamaraszínpad együtt, ne tessék megijedni!) Másrészt ismerjük a közönségünket. Rengeteg olyan programja van a színháznak, ahol a közönséget megkérdezik, hogy mi tetszett, mi nem tetszett az elmúlt évadban, mit szeretne látni, és van közönségdíj is a legsikerültebb rendezésnek. Vagy ismeretterjesztő műsort adnak, vagy csak színházi nyílt napot tartanak, amikor mindenki ingyen bejöhet, mindent megnézhet, mindenre rákérdezhet. Sok a gyerekprogram is (meseelőadás, műhely, ifjúsági koncert). Igen, van közönségnevelés. És ez nagyon jó! 

– Tehát minden korosztály megtalálható? Nem csak nyugdíjasok? 

– Persze. Iskolákból jönnek gyerekek szervezett formában, és van egyetemi bérlet is. Természetesen sok a nyugdíjas, de a 30-40 közötti korosztály is jelen van.

– Hogy érzed magad ebben a színházban? 

– Eddig három évadot játszottam Erfurtban, húsz szerepet énekeltem, majdnem százötven előadáson. Édes kollégáim vannak, akikkel bulizunk, kirándulunk, főzünk, és néha énekelünk egy kicsit. Nemrég ajánlottak föl újabb kétéves szerződést. Elfogadtam, ennél jobb iskola nincs sehol: dolgozni lehet! 

– Na és Németország benne van az európai vérkeringésben, ha már ott vagy, könnyebb tovább lépni, más neves házakba is bekerülni. Próbálkozol? 

– Nem tartom magam olyan énekesnek, aki sokat tesz a karrierért. Nem is szeretem ezt a szót. Már csak azért sem, mert mindenki mást ért alatta. Sokan kívánták már nekem, hogy eljussak Milanóba, New Yorkba, Zürichbe az operába. Engem ez nem érdekel. Engem a jó minőségű munka érdekel, jó kollégákkal, jó hangulatban – tulajdonképpen mindegy, hogy hol. Egy-egy ilyen hatalmas hangjegy-kiszerelő vállalatnál csak felmorzsolódik az ember, hatalmas a rizikója az esetleges bukásnak, az első hibánál kipenderítik az embert a produkcióból. Persze, ha egy jó lehetőségről hallok, elmegyek előénekelni, de nem minden áron.
Tavaly nyáron Dél-Franciaországban dolgoztam öt hétig a Cosi fan tuttén, fiatalokkal. Egy romos házban laktunk, egy 8×5 méteres színpadon játszottunk egy diákzenekarral, gyakorlatilag ingyen. Viszont sütött a nap, fürödtünk, kísérleteztünk a darabbal, egymást figyeltük és segítettük, és isteni borokat ittunk. Kell ennél több?
 

– Amikor befejezted a Zeneakadémiát 2002-ben, elhatároztad, hogy külföldre mész? Vagy itthon akartál maradni, csak nem volt lehetőség? Esetleg rögtön hívtak Erfurtba? Röviden: hogy kerültél oda? 

– 2002-ben az erfurti színház frissen kinevezett igazgatója európai körútra indult, hogy az új társulatába fiatal énekeseket keressen, így jutott el Budapestre is. Több mint hatvanan énekeltünk neki, operaházi tagok is, és nagyon büszke vagyok rá, hogy végül is engem szerződtetett. Szívesen dolgozom itthon, de úgy éreztem, a folyamatos munka nélkül megbolondulok. Nehéz manapság kezdő operaénekesnek lenni Magyarországon.
Ehhez jön még, hogy mindenki Sólyom-Nagy Sándor fiaként kezel. Nem tudom, hogy engem szeretnek, vagy őt, engem utálnak, vagy őt, nekem gratulálnak, vagy neki hízelegnek.
Ez az előéneklés és a szerződés kapóra jött. Végre olyan közegbe kerülhettem, ahol senki nem ismeri édesapámat (ez persze nem igaz, még Erfurtban is találkoztam olyannal, akinek megvan az összes lemeze), ahol minden kritika és dicséret engem minősít, felhangok és hátsó gondolatok nélkül.
 

– Ahogy elnézem a repertoárodat, jutott bőven kortárs darab. Szereted ezeket, vagy megtaláltak és elénekelted? 

– Kortárs darabot, ősbemutatót meg lehet szeretni, előre sosem tudjuk mi vár. Volt már darab, amelyiknél nehezebben ment, de sikerült. Amit én nem szeretek, azt a közönséggel sem tudom megszerettetni. Hála Istennek, A gólyakalifával kapcsolatban ilyen probléma föl sem merült. Első hangjától az utolsóig szeretem. Azt hiszem, ezt talán sikerült a színpadon is éreztetnem… 

– Látszott, hogy élvezed, és az is, hogy nem először csináltad már, sokak szerint neked van írva a szerep… 

– A szerep szó szerint nekem íródott. Gyöngyösi Leventével a komponálás első pillanataitól kezdve együtt dolgoztunk, sokszor kérte a tanácsomat, kérdezte a véleményemet. Lehet, hogy magammal is kiszúrtam helyenként, és nem mondtam, hogy valami nehéz. De nem bántam meg, ez a darab így kerek egész. 

– Azt mondtad egy rádióműsorban, hogy először az Inast énekelted. Akkor az is neked íródott? 

– Először az Inas első jelenetét énekeltem, egy házi zeneszerző-versenyen a Zeneakadémián. Akkor ismerkedtünk meg Leventével, aki csak annyit tudott, hogy szüksége van egy baritonra. Amikor megismerte a hangomat, egyértelművé vált, hogy Elemér szólama sokkal inkább nekem való. Akkor kezdtünk el alaposan és rendszeresen együtt dolgozni. Utána, a diplomakoncerten, később a Rádió 6-os stúdiójában és a Millenárison már Elemért énekeltem. 

– Mennyit változott a darab az utóbbi öt-hat évben? 

– Nincs sok változtatás az eredetihez képest, nagyrészt a zenekari átvezetések lettek rövidebbek, illetve egy-egy mondatot húzott ki a rendező és a szerző – dramaturgiai okok miatt. 

– Milyennek látod Elemért? Nagyon más, mint a kortársai? Vagy csak érzékenyebb? Vagy tényleg skizofrén? 

– Elemér egy teljesen átlagos tizen-huszonéves fiú. Ugyanazok a problémái, mint a többieknek. A különbség az, hogy nem tud felülkerekedni rajtuk. Van egy családja, ahol minden rendben van. Vagy mégsem? Szép, szép ez a fehéres, hamvas család, de valami bűzlik. Kicsit nyársatnyeltek. Az Apa nem bírja elviselni, hogy a fia a gyengeség legkisebb jelét mutassa. Ahelyett, hogy segíteni próbálna, ledorongolja. Az Anyának viszonya van a Hadnaggyal, az Apa – mikor a fia kérdőre vonja – csak tehetetlenül vonja a vállát, pénzt ad a fiának: Menjél, keress egy nőt magadnak. Szóval ez a család nem is olyan fehér, mint ahogy kinéz.
Elemérnek – pont az előbbi közjáték után – nehezére esik egy nővel kapcsolatot teremtenie. Minden vágya, hogy végre felnőtt (férfi) lehessen, de nem olyan módon, mint a szülei. A szerelem tisztasága, ami később Etelkában testesül meg, elérhetetlennek tűnik. Ezért van hányingere a Sylviával töltött órák után. Ezért fordul vele egyet a világ, mikor megismeri Etelkát.
Skizofrén? Lehet. Kinek nincsenek furcsa álmai? Hányan vannak, akik egy rémálmos éjszaka után használhatatlanok? Hányan vannak, akik pszichiáterhez fordulnak, jóllehet a nappalaik normálisan telnek?
 

– Gyöngyösi Levente Elemérje talán kicsit más, kicsit szánandóbb, mint Babitsé, mert a regény legeleje (amiből megtudjuk, hogy Elemér először érdekesnek találta az álmait, meg akarta fejteni őket, és ez inkább izgalmas volt számára, mint félelmetes) kimaradt az operából. A regényben önként változott gólyakalifává, aztán úgy maradt. Az opera pedig akkor kezdődik, amikor már tart ez a nyomasztó állapot. 

SólyomNM3– Ezzel vitáznék. Azt gondolom, a darab első fele dramaturgiailag viszonylag harmonikusan kezdődik (nem is szólva a zenei eszközökről!). Azonkívül eszméletlenül elnyújtaná a történetet, ha megmutatnánk a kiegyensúlyozott kissrácot, aztán a tanárát, akinél szakkönyveket keres…
In medias res – ez egy jó kezdés, szerintem. Persze én meg elfogult vagyok a darabbal. Azt gondolom, ha az ember egy ismert regényből ír operát, feltételezheti, hogy a közönség olvasta. Vagy éppen az opera nyomán veszi elő (újra). Mozart is rengeteg epizódot kihagyott Tirso de Molina eredeti Don Giovannijából.
 

– Álom, vagy egy másik élet? Ki álmodik kit? Melyik az igazi? Elemér? Az Inas? Mindkettő? Egyik sem? 

– Kell egy kiindulópont. Ez Babitsnál és Gyöngyösinél is Elemér. Az operában viszont – attól eltekintve, hogy Elemérrel indul a darab – az Inas ugyanolyan fontos lett, egyenrangú partner, vetélytárs. Egymást álmodják, tulajdonképpen nincs „igazibb”. 

– Mozartról és a kortársakról már beszéltünk. Milyen irányban bővítgeted a repertoárodat? 

– Hála Istennek, a repertoáromat nem én bővítgetem, hanem a felkérések. De azt hiszem, elvállalhatnék már egy minisztert a Turandotban, vagy a 2. Gralsrittert a Parsifalban. Majd egyszer egy Lescaut, még később talán egy Amfortas. Persze ezek érdekelnek, de most még a kottát sem nyitom ki azokon az oldalakon. Van még időm. Felkértek már, hogy koncerten énekeljek Renatót az Álarcosbálból. Elég gyorsan letettem a telefont… 

– Van tanárod? Korrepetitor, vagy tanácsadó, akire hallgatsz? Figyelnek odakint az énekesekre? Vagy vigyázzon mindenki magára, ha tud? 

– Alapvetően mindenki vigyázzon magára, ahogy tud. De azt hiszem, ez a világon mindenütt így van. Ha a szerepeket odafigyeléssel osztották ki, akkor nem lehet nagy gond. Én megtaláltam a színházban azt a korrepetitort, aki nagyon jó érzékkel vezeti az énekeseket a helyes irányba. Türelmes, mindent észrevesz, meghall, segít. Tavaly két dalestet is adtunk közösen, nagyon érezzük egymást. 

– Dalok? Schubert? Brahms? 

– Sem Schubert, sem Brahms… Először is (mert én is csak egy lusta énekes vagyok) elénekeltem a zeneakadémiai diplomakoncertem műsorát (Beethoven: An die ferne Geliebte; Max Kowalski: Pierrot lunaire; Ralph Vaughan Williams: Songs of Travel). Ez egy bő órás műsor, ez volt az új operaházban az első dalest. Azután csináltunk egy olyat, ahol többen énekeltünk Ernst Krenek-dalokat. Isteni szerző, elképesztően jó dalokkal, kamarazenével és operákkal.
Tervben van egy következő koncert, ahol Krenek Reisebuch aus den österreichischen Alpen című nagy dalciklusát adjuk majd elő. Ezt leginkább a Winterreise-hez hasonlíthatom, méreteiben és tematikájában egyaránt. Húsz dal, tele viccel, politikával, komolysággal, tájképekkel. Csodálatos zene, kár, hogy senki nem ismeri.
 

– Mit hallgatsz, ha nem operát? 

– Jazzt. Ajánlom mindenki figyelmébe Michel Petruccianit! 

– Mit jelent magyar énekesnek lenni? Jelent bármit a név mellett, hogy aus Ungarn, from Hungary stb.? Vagy annyira nemzetközi a dolog, hogy teljesen mindegy, ki honnan jött? 

– Magyar énekesnek lenni annyi, hogy úton-útfélen Kónya Sándorról és a szegedi halászléről kérdeznek (mindkettőről teljes joggal). Egyébként valóban mindegy, honnan jöttél. 

– Hol található a MÁO a nemzetközi piacon? Tudják, hogy van Pesten Operaház? 

– Tudják, hogy van, tudják, hogy nekünk fontos, tudják, hogy nekik nem konkurencia; pontosan a helyén tartják. 

– Ha lehetőséged lenne, mit változtatnál meg elsőként a MÁO működésében? 

– Az operaháznak szüksége van új közönségrétegekre, ezeket viszont valahogyan meg kell szólítani. Ha csak a plakátokra, az internetes oldalra, a reklámokra gondolok, sírnom kell. 2005-öt írunk, emberek! A kedvencem az előadások előtti bemondás! Nem hiszem, hogy Budapesten nem lehetett volna találni egy német anyanyelvű embert, aki tisztességesen beolvasta volna azt a szöveget (LÍBE CÚSAUER; VÍR BÍTEN ZÍ ÍRE MOBÍLTELEFÓNE AUSZCUSÁLTEN…). 

– Itthon két szerepben is láthatott a közönség ebben az évadban, ezek közül természetesen az ősbemutatónak volt nagyobb visszhangja, de előtte Papagenóként is színpadra léptél. Láthatunk itthon valamiben a következő évadban is? Egy itthoni koncert esetleg? 

– Ha felkérnek, jövök szívesen. Az Operaházból még nem kerestek meg. 

– Egész nyárra munkát tervezel, vagy pihenés is lesz? 

– A július 6-i bemutató után végre nyaralok egyet, hogy augusztus közepétől újra „frissen” kezdhessem egy ősbemutató próbáit. Philip Glass Waiting for the Barbarians című darabjában énekelek egy kisebb szerepet az Erfurti Színházban. 

 *** 

Sólyom-Nagy Máté (1977) 

1998 – 2002 az „Ars Classica Kamaraopera” tagja
2000 – 2002 az Auris Operatársulat tagja
2002 – a Theater Erfurt magánénekese
 

1999 – „Saverio Mercadante Competizione di Canto”, Altamura (3. helyezés)
2000 – „Mikulaš Schneider-Trnavsky” énekverseny, Trnava (3. helyezés a junior kategóriában)
2000 – „Antonin Dvořak” énekverseny, Karlovy Vary (két 3. helyezés a junior- és dal kategóriában)