„Hitelesíti-e a végeredmény a folyamatot?”

2014. január 9.

Decemberben mutatták be a BMC-ben az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány kezdeményezésére létrejött különleges projekt végeredményét: hat zeneszerző két egyfelvonásos operáját Slawomir Mrożek abszurd drámája nyomán. Az Out at S. E. A. című produkció két magyar szerzőjével, Balogh Mátéval és Gryllus Samuval beszélgettünk az operák létrejöttéről. BÓKA GÁBOR interjúja

Gryllus Samu (fotó: Vermes Tibor)

Gryllus Samu (fotó: Vermes Tibor)

B. G.: A két, azonos szövegre született egyfelvonásos opera bemutatóját megelőzte egy áprilisi mesterkurzus, aminek nyomán kiválasztották a résztvevőket. A két opera különlegessége az, hogy a három szereplő – Thin (Sovány), Medium (Közepes) és Fat (Kövér) szerepét egy-egy zeneszerző a többiektől függetlenül komponálta. Hogyan alakult ki, hogy ki melyik szerepet írhatja meg az operában?

G. S.: Az általad is említett workshopon csaknem ötvenen vettünk részt a világ számos országából, témánk a Mrożek-darabból készült szövegkönyv volt. Ennek lezárásaként minden résztvevőnek meg kellett írnia négy kijelölt szakaszt az operából: a három szereplő egy-egy monológját, illetve egy komplett jelenetet, ahol mindegyikük beszél. Ezt a négy vázlatot, szerzőnként összesen mintegy 8-9 percnyi zenét Eötvös Péter átnézte, és ő döntötte el, hogy ki legyen az a hat szerző, aki megírhatja a kétszer három szerepet. Egyébként minden résztvevő nagyon korrekt visszajelzést kapott a munkájáról, azok is, akik ezúttal nem lettek kiválasztva.

B. M.: Az én esetemben munka közben történt egy kis változás, bár nem az én kezdeményezésemre. Amikor jelentkeztünk, mindannyiunknak kellett írni néhány mondatot arról, hogy melyik karakterrel dolgoznánk szívesen, ám ezt nem feltétlenül vették számításba a szerepek kiosztásánál, és az egyik lány így járt. Nem boldogult a feladattal, és ezt jelezte Horváth Balázsnak, aki Eötvös Péter mellett a másik koordinátora volt a munkánknak; ő megígérte, hogy megkérdez engem, nem lehetne-e cserélni. Mindez azonban már elég későn, június végén történt, amikor már egy hónapja dolgoztunk (sőt én optimista módon már előbb nekiálltam a részemnek, gondoltam, úgyis hasznomra válik). Tetemes mennyiségű anyaggal voltam már készen, mert más dolgokkal is foglalkoznom kellett, tudtam, hogy nagyon gyorsan kell megcsinálnom a munkát. Ekkor választás elé állítottak: vagy vállalom a cserét, vagy a szóban forgó lány kiesik a tervből, és a helyére behívják a tartalékembert (mindkét csapatban volt egy-egy tartalék, épp az ilyen esetekre). Nagyon sajnáltam, hogy meg kell válnom Medium szerepétől, és azt mondtam, nem fogom elölről kezdeni, hiszen olyan jó ötleteim voltak hozzá (eredetileg én is ezt komponáltam volna, akárcsak Samu). Végül azonban megsajnáltam a kolleginát, és persze az is közrejátszott, hogy a csere következtében így én is azt a szerepet kaptam, amit eredetileg megjelöltem: Thint.

G. S.: Én azt kaptam, amit szerettem volna, számomra Medium volt a legizgalmasabb karakter. Ennek ellenére nagyon sajnálom a workshop során írt Fat-szólómat, még a bemutatón is azt hallottam magamban, nem a kollégáét, ami végül szólt.

B. G.: Ezek szerint a komponálás során nem csak a nektek kiosztott karakterben gondolkodtatok…

B. M.: Valamelyest muszáj volt a többiekére is gondolnunk, hiszen amit az én szereplőm énekel, az az előző megszólalásából következik; nem sok lehetőség volt a szabad értelmezésre.

G. S.: Koka Nikoladze, a grúz kolléga Thin-verziója azért sok szempontból extrém volt: úgy kezelte a mondatokat, hogy aki beszél, az végig másra gondol, mint amit mond; húzza az időt, hülyeségeket hord össze, mondhatni szívatja a többieket. A darab végét teljesen máshogy képzelte el, mint ahogy az végül a színpadon megvalósult: az ő koncepciója szerint Thin megeszi a másik kettőt. Annyira befenyíti őket a szabadságról tartott monológjával, hogy Medium és Fat nyusziként ülnek, ő pedig a nyakukhoz tartja a kést…

B. M.: Ehelyett végül öngyilkos lett… Ebből voltak is viták Koka és a rendező, Almási-Tóth András között.

Balogh Máté (fotó: Vermes Tibor)

Balogh Máté (fotó: Vermes Tibor)

B. G.: Munka közben volt valami rálátásotok arra, hogy két „koprodukciós társatok” mit komponál?

G. S.: Semmi. Eötvös Péter annyit kért, hogy nagyon következetesen csináljuk végig azt, amit elképzeltünk, és abban bízott, hogy ha ezt a három következetes vonalat egymás mellé rakja, abból kialakul egy egységes végeredmény. Ebben végül is igaza lett.

B. M.: Egyenesen meg volt tiltva, hogy kapcsolatba lépjünk a másik két zeneszerzővel.

G. S.: Én beszéltem Diana Sohhal, a szingapúri kollégával, de ő a másik csapatban dolgozott. Erre azért volt szükség, mert ugyanazok az énekesek adták elő a két operát, tehát ha változtatni akartunk a szövegen, azt egyeztetnünk kellett egymás között. Én csak egészen minimális változtatásokat eszközöltem, néhány ismétlést tettem bele.

B. M.: Kifejezetten kérték, hogy lehetőség szerint ne sokat ismételjünk, hogy a két opera nagyjából azonos időtartamú legyen.

G. S.: Arra is figyelnünk kellett, hogy az eredeti elképzelés szerint minden énekeshez egy-egy szólóhangszer kapcsolódott. Noha nem volt megtiltva, hogy a hangszerelés során a szereplőnk megszólalásakor tuttit is használjunk, mindig gondolni kellett arra, hogy a mi karakterünk melyik hangszerrel van kapcsolatban. Én mindegyik hangszert alteregóként kezeltem: ha a szereplőm gondol valamit egy másik szereplőről, akkor megszólaltatom a másik szereplő hangszerét…

B. M.: …de ez nyilván nem teremt kapcsolatot a másik két szerző arra a hangszerre írt személyiségével.

G. S.: Valóban, ez az én egyéni elképzelésem.

Gryllus Samu és Balogh Máté (fotó: Vermes Tibor)

Gryllus Samu és Balogh Máté (fotó: Vermes Tibor)

B. G.: A két opera voltaképpen két kirakós játék. Variálhatók lennének egymás között a két puzzle elemei?

B. M.: Nem hiszem, mert összeillő szerzőket válogattak össze. Eötvös Péter mondta, hogy volt olyan komponista, akinek nagyon elégedett volt a vázlatával, de nem volt senki más, akiével össze tudták volna illeszteni.

G. S.: Egy-egy operán belül összesen 159 vágás van, ezeken a pontokon a különböző kezektől származó zenei anyagokat Eötvös Péter forrasztotta össze. Vagy lecsippentett egy hangot, vagy hozzáírt, akár az énekszólamhoz, akár a hangszerekhez. Ha újra akarnánk rendezni az elemeket, fel kéne tépni ezeket a varratokat; koncert előtt tehát már nem lehet kalapból kihúzni, és tetszés szerinti kombinációban eljátszani az operát.

B. G.: Gondolkoztatok azon, hogy esetleg kiegészítsétek a saját harmadotokat? Végül is Máté már huszonöt százalékot megírt egy másik szerepből is… A másik, végigírt Thin-szerep ismeretében ugyanúgy állnál neki Mediumnak, mint eredetileg?

B. M.: Ezen nem gondolkodtam, azon viszont igen, hogy egy ilyen csapatmunka mennyiben különbözik attól, ha egyedül írok operát, és egyedül akarok különböző személyiségeket zeneileg ábrázolni. Ez főleg a mi verziónk esetében érdekes, amire nagyon sokan mondták, hogy meglepően egységes lett, akár egy ember is írhatta volna. Hogy lehet ez? Valószínűleg úgy, hogy mindannyian közös mesterkurzuson vettünk részt, és Eötvös Péter hívó neve már eleve valamiféle közös pont volt a zenei gondolkodásmódunkban.

G. S.: Mindannyian egy iskola neveltjei vagyunk, hiszen a nyugati, komponált zene mégiscsak egységes valami. Hasonló dolgokat tanultunk, ugyanazokat az operákat ismerjük: ez a kulturális sokszínűség ellenére is összeköt minket. Ezen belül persze széles a skála: Koka hangművész, és főleg elektronikus zenét ír, én viszont sokkal többet foglalkozom színházzal, mint a többiek…

B. M.: A kulturális sokszínűség szép példája volt, hogy Diana, akinek kínai az anyanyelve, állandóan glissandókat írt a klarinét hangjai elé, és nem volt neki mindegy, hogy ezeket milyen sebességgel szólaltatja meg a hangszeres. Mi nem hallottuk a különbséget, hiába mutatta meg nekünk többször, holott ő notálta is az eltérést a kottában (volt, hogy egyszerű glissandót jelölt, máskor elé tett egy pontot). Valószínűleg a kínai nyelv bizonyos sajátosságait vitte át a hangszeres zenébe, amihez nekünk, európaiaknak nincs fülünk.

G. S.: Az eredeti kérdésre visszatérve: én fogok még dolgozni az elkészült zenével, de fura mód nem az opera kiegészítésén gondolkodom, hanem a klarinétanyag önállósításán. Felkérésem van egy szólóklarinét-darabra, amit bizonyos színházi gesztusokkal kellene kísérni. Sokáig gondolkodtam, hogy mit csináljak, míg rájöttem, hogy lényegében a kezemben van egy komplett opera szólóklarinétra, csupán az énekes gesztusait kell a hangszerjátékos számára átfordítanom.

Gryllus Samu (fotó: Vermes Tibor)

Gryllus Samu (fotó: Vermes Tibor)

B. G.: Részben említettük már a két opera kapcsán a nemzeti jellegzetességeket. Volt olyan kritika, amelyik külön kiemelte, hogy a zenei anyagban jól nyomon követhető az egyes szerzők nemzeti hovatartozása. Ti láttok olyasmit a munkátokban, ami speciálisan magyar?

G. S.: Én Mátééban látok! A kíséret nélküli énekhang kezelésében szerintem ott visszhangzik a magyar iskola. Ha ez nem is speciálisan „nemzeti” vonás, de a különböző szólóénekhangra született művek hatását érezni vélem, különösen Kurtágét.

B. M.: Többen mondták, hogy túl kurtágosak voltak a részeim. Csak az a baj, hogy minden darabomra ezt mondják… (nevet)

G. S.: Kokánál sokkal inkább éreztem stuttgarti tanulmányainak a hatását, mint a grúz gyökereket. Christian Flury esetében magától értetődő volt a svájci-osztrák zeneiség bizonyos fokú konzervativizmusa.

B. G.: Lehetséges, hogy egy ilyen rendhagyó alkotói folyamat szinte érdekesebb, mint maga a végeredmény?

G. S.: Számomra az volt az érdekes, hogy a végeredmény hitelesíti-e a folyamatot. Emellett különösen jó érzés volt, hogy zeneszerzőként ezúttal közösségben dolgozhattam. Egy komponista mindig kicsit magányos: a színházi munka során lehet akárhány barátja a rendezőtől a szereplőkig, a szakmáját tekintve mégiscsak valamiféle burokban van.

B. M.: Így van, számomra is különleges érzés volt, hogy a kollégákkal beleszólhattunk egymás munkájába – én is az övékbe, ők is az enyémbe. Olyan persze sosincs, hogy egy hangot ketten írnak, de egy olyan mű esetében, ahol így elválnak az egyes részek, már értelmezhető a közös alkotás.

G. S.: A mi csapatunkban Koka sokáig harcolt, hogy a mű vége ne legyen annyira „közös”, mint ahogyan Eötvös Péter azt összedolgozta; jobban szerette volna, ha tisztán a saját verziója szól. Én viszont úgy gondoltam, ez már túlmegy a mi hatáskörünkön, függetlenül attól, hogy egyetértettünk-e a döntéssel vagy sem.

B. G.: További tervek az opera műfajában?

Balogh Máté (fotó: Vermes Tibor)

Balogh Máté (fotó: Vermes Tibor)

B. M.: Én nagyon különbözöm Samutól abban, hogy korábban nem volt kapcsolatom a színház, az opera világával. Apróbb feladatokat kaptam ugyan a Színművészeti Egyetemen, de komolyabb kihívással most először kerültem szembe e területen. Ez viszont, úgy tűnik, hozott magával felkéréseket. Egyrészt egy Ovidius-megzenésítésen dolgozom (ez a felkérés még korábbról származik): Orpheus halálát kell megkomponálnom, ám ezúttal nem énekesek, hanem színészek számára – sajnos nem latin, hanem angol nyelven. Ez ismét egy nemzetközi együttműködés része, ahol is több zeneszerző kapott egy-egy részletet az Átváltozásokból. Megkerestek egy librettóötlettel is, ami Krúdy-párbeszédeken alapulna, egységes történet nélkül – nagyon várom, hogy elkészüljön, és elolvashassam. És érkezett egy felkérés a Zeneakadémián keresztül: egy Bécsben élő magyar rendező a magyar holokauszt 70. évfordulójára szeretne egy zenés színházi előadást Pilinszky János K. Z. oratóriumából – az Akadémia vezetősége pedig a Mrożek-opera nyomán engem javasolt erre a feladatra. Talán nem a legjobb szó, de úgy tűnik, ez a hatszerzős projekt marketingfogásként is működik.

G. S.: Abszolút, Eötvös Péter ezt nem utolsósorban show case-nek szánta, és minden városban, ahol előadják majd a darabot, mozgósítja a kapcsolatait. Ami az én terveimet illeti: az előttünk álló hétvégén Átlátszó hang címen lesz egy újzenei fesztivál különböző budapesti helyszíneken – 11-én, szombaton este a Zeneakadémia Solti termében kerül sor egy különleges koncertre, aminek a második részében A változás anatómiája című darabot adjuk elő, amit én rendezek, és aminek az egyik részét én is írtam. Az előadás alapja egy tavalyi beszélgetés, melynek során tizenkét Bécsben élő emigráns zeneszerző gyűlt össze és beszélt arról, hogy mit jelent A-ból B-be eljutni. Ennek a beszélgetésnek a hangfelvételét felhasználva kellett mindenkinek egy-egy rövid, két percnél nem hosszabb darabot írnia (legfeljebb két A3-as oldalnyi kottát), szoprán és bariton énekhangra. Ebből készült egy kiállítás, de akkor nem énekelték el a darabokat, én azonban nagyon szerettem őket, és elhatároztam, hogy készítek belőlük egy színpadi adaptációt – ugyanakkor ezúttal is láthatók lesznek a kották, ezúttal az Osztrák Kulturális Fórumban, 10-én délután 5 órától a hónap végéig. Emellett nagyon szeretném, ha Blaubarts (Kékszakáll) című operám, amit 2011-ben a Theater an der Wien-ben mutattak be, valamikor Magyarországon is megszólalhatna.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések