„Alig várom, hogy újra megméressem magam!”

2010. július 14.

Szegedi Csaba rendhagyó élménybeszámolója a Saljapin Operaversenyről  Lejegyezte: CSEPELYI ADRIENN

SzegediCsaba_portreSzegedi Csaba, Operaházunk ifjú baritonja, akinek mesebeli történetéről már volt szó oldalunkon, negyedik helyezést ért el a Saljapin Operaversenyen. Mi a szokásos körök helyett egy rendhagyó élménybeszámolóra kértük fel. Aki kíváncsi arra, hogyan is néz ki egy ilyen rangos verseny az indulók szemszögéből, most megtudhatja!

„Ez az orosz verseny volt életem harmadik, egyben legsikeresebb nemzetközi versenye.
Moszkváig az út teljesen simán ment, 3 óra 30 perc volt a teljes repülési idő. Kényelmesen utaztam, sőt a sonkás-tojásos omlettet szeretném mindenképpen kiemelni. 
🙂 Mikor megérkeztünk az orosz fővárosba, még nem tudtam, hogy egy hihetetlen kaland vár rám.
A reptéren 2 órás várakozás után megjött értem s pár versenyzőtársamért a busz. Az eredetileg betervezett 6 órás út helyett egy 13 órás (!) vette kezdetét, ugyanis az orosz buszsofőr eltévedt a nagy Oroszországban… Hihetetlen, nem?

Mivel ott plusz két óra az időeltolódás, végül ottani idő szerint 23:30-ra érkeztünk meg. (Plyosba  a szerk.)  A bökkenő csak az volt, hogy még sütött a nap, s az ezt követő éjszakai sötétség megfelelt a nálunk megszokott alkonyatnak.
Ez akkor igazán zavaró, ha mondjuk a rendkívül egyszerű fölszereltségű kollégiumunk ablakán (ami egyébként a Volga partján, azaz az orosz Riviérán található) nincs sötétítőfüggöny… Igazán nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy egész héten át nem aludtam semmit, ugyanis a nap reggel 4:30-kor már megint ezer ágra sütött… A helyzetet még az is súlyosbította, hogy az előrejelzésnek megfelelően télikabáttal készültem, de végig 38-39 fok volt!
Gasztronómiai élményekről sajnos nem tudok beszámolni, kivéve, ha a frissen kifogott, s megfüstölt volgai harcsára gondolok, s persze az eredeti, jó orosz  vodkára!

A verseny nagyon izgalmas és élvezetes volt. Olyan énekeseket hallottam, akikhez hasonlót még Cardiffban sem. A cseh, grúz, lengyel, üzbég, kazah, kínai, koreai és orosz énekesek percről percre ámulatba ejtettek.
Óriási stressz az, hogy az ember végig azon agyal, vajon továbbjut-e a fordulókon, ugyan lesz-e eredménye a rengeteg belefektetett munkának, energiának, értékeli-e a zsűri azt, amit én a saját művészetemnek hiszek – és persze jónak hiszek –, üres kézzel térek-e haza vagy fölmutathatok valamit?

Olyan volt az egész, mint egy kiképzőtábor: ki meddig bír talpon maradni, a számos nehezítő tényező ellenére tudunk-e értékelhető teljesítményt nyújtani. A sorsolás úgy alakult, hogy mindig legutolsóként énekeltem, ami azért volt nehéz, mert szinte mindenkit végighallgattam, mielőtt rám került volna a sor. Párszor úgy éreztem, hogy nem is megyek be énekelni, hiszen fölösleges, kár a gőzért, ezeket a “hangterminátorokat” nem lehet lezúzni.
Próbáltam koncertként fölfogni a dolgot, egy egyszerű öröméneklésnek. Nos, nem volt könnyű, de Istennek hála, amikor közeledett a pillanat, amelyben a nagytiszteletű – s szigorú tekintetű – zsűri elé kellett állnom, mindig volt bennem annyi erő, ami ezt lehetővé tette, s megmutathattam, hogy mit tudok.

Nagy élmény volt, amikor a döntősök nevét sorolták, s az enyém volt az utolsó – olyan hálás voltam az életnek! Akkor úgy éreztem, hogy megérte eljönnöm, megérte kibírnom, megérte annyit dolgoznom.

Örülök nagyon a negyedik helynek, akkor kicsit csalódott voltam, mert úgy éreztem: akkor, abban a pillanatban ennél jobban énekeltem, de sebaj, lesz még verseny, s én alig várom, hogy újra megmérettethessem magam.
Sok új áriát kell még megtanulnom, s legközelebb talán sikerül egy tökéletes versenyprogramot is összeállítani.”

Hasonló bejegyzések