Hitek és tévhitek, legenda és valóság, Turandottól a Normáig és tovább… Az elmúlt hetek eseményeiről beszélgettünk Lukács Gyöngyivel – álarc nélkül. ÁDÁM TÜNDE interjúja
– Hetekig úgy tűnt, a Turandot-beállásod legérdekesebb eleme nem is maga a produkció, hanem az álarc viselése, avagy mellőzése. Hogyan értékeled ezt utólag?
– Szerettem volna itthon elénekelni a Turandotot, és tavaly júniusban szóltak, hogy itt a lehetőség. Sosem láttam kívülről ezt az előadást. Októberben jöttem haza, akkor kikértem a premierekről készült videókat. Láttam, hogy ez egy szép, látványos, jó rendezés, de kezdettől nem tetszett, hogy le van takarva a hősnő arca. Ebből sosem csináltam titkot. Részemről talán naivitás volt, hogy azt hittem, a rendező csak eljön egy próbára, ha már új beállás van. Én magam is tettem lépéseket, hogy találkozhassam Kovalik Balázzsal, aztán amikor hazaértem a próbákra decemberben, akkor mindenfélét hallottam, hogy nem érték el, nem reagált a levelekre, de igazából a mai napig nem tudom, hogy mi az igazság.
– Soha nem beszéltél vele?
– Soha. De tudom, hogy az egyik előadáson ott volt, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy érdekelte, milyen vagyok Turandotként.
Aztán mivel a rendezővel nem tudtam beszélni, a rendezőasszisztenssel egyeztem meg abban, hogy a kérdések alatt leveszem az álarcot. Nem tudtam, hogy ebből ekkora ügy lesz, azt hiszem, akik nem szeretnek, fogódzót kerestek, ahol belém köthetnek. De nem igaz, hogy szabotáltam a rendezést, véletlenül alakult így. Egyetlen egy színpadi zenekari próbám volt, amikor hoztak egy álarcot, de nem tudom, kinek készülhetett, mert sehogyan sem tudtuk feltenni, aztán elvitték átalakítani, és a próba végére adták a kezembe. Akkor már a karmester mondta, hogy ne az előadáson próbáljam ki először, ha eddig nem sikerült, akkor inkább hagyjuk. Ez a kezemre játszott, hiszen amúgy sem nagyon akartam. Aztán sokaknak nem tetszett, hogy rajtam nem volt, a korábbi Turandotokon pedig igen. Másoknak pedig éppen ez tetszett.
– Olyat is lehetett hallani, hogy az éneklésben zavart, és ezért nem akartad.
– Ez butaság, hiszen énekeltem én álarcban például Az álarcosbált, tehát nem az éneklésben zavart az álarc. Az zavart, amikor néztem a felvételeket, hogy hiába énekel valaki jól, nincsenek reakciók, nem tud úgy játszani az arcával. Még mindig nem tettem le arról, hogy egyszer beszélgetek a rendezővel, mert komolyan érdekel, és még nem kaptam választ arra, hogy miért nem láthatja Kalaf Turandot arcát egészen a végéig.
– Vegyük végig, hogy néz ki egy új beállás! Megtanultad a szerepet, próbálsz a korrepetitorral…
– Igen, aztán volt az a szerencsétlen dolog, hogy megbetegedett a karmester, és akiket felkértek, nem értek rá, végül Pál Tamás elvállalta, de a terembeli együttes próbákon ő sem tudott ott lenni, csak a zenekari próbán jelent meg. Úgy érzem, ez nagyon kevés, és szerencsére lement rendben minden, de azt hiszem, aki itthon beáll egy szerepbe, nem kap meg minden segítséget a színháztól.
– Tehát volt egy zenekari próba…
– És egyetlen egy színpadi… És egyetlen alkalommal kipróbálni a ruhát, megszokni a fejdíszt, a lépcsőt, a süllyedőt, egy olyan szerepben, amelyet még sosem énekeltem – ez nehéz dolog. De lesz lehetőségem beénekelni a szerepet külföldön is – és talán itthon is. Nevetséges, de az itthoni folytatás attól függ, hogy hagynak-e az álarccal szabadon játszani.
– Külföldön is előfordult, hogy beálltál egy szerepbe, nem premieren, hanem később. Hogy zajlik ez odakint?
– Persze, sok ilyen volt. Először is, ott sokkal több próbát kap az ember, előbb is kezdik a próbákat. Vannak zongorás próbák a karmesterrel (azzal a karmesterrel, aki ténylegesen vezényelni fog), olyankor kötelező bejönni a partnereknek (ha más áll be, nekem is ott kell lenni). Van, amikor terempróbákra is felhozzák a jelmezeket, hogy kipróbálhassuk. És ami itthon nagyon hiányzik: a kellékek. Nemhogy a próbákon, de örülhetünk, ha előadásra megvannak a kellékek. Végigpróbáltuk tavaly a Kisvárosit úgy, hogy a kellékek nem voltak a kezünkben. A lámpa, a gyöngyök, a kulcs, a nyaklánc, minden, amivel „akció” történik a színpadon, azt mindig oda kellett képzelni – így nem szokja meg az ember. Ez külföldön evidens dolog. Ahogyan a rendezésen is lehet változtatni, ha valami nem tetszik, meg lehet beszélni a rendezővel. Hiába van rendezőterror a világban, mindig sikerült kompromisszumra jutnom a rendezőkkel.
Azt nem szeretem, amikor uniformizálnak, és mindenkinek ugyanúgy kell kinézni, hiszen mások vagyunk, ahányan, annyi félék. Ahhoz, hogy jó legyen egy produkció, együtt kell működni a rendezőnek és az énekeseknek.
– Hány színpadi próba jár?
– Három minimum. De emlékszem, amikor Münchenben beálltam a Lady Macbeth szerepébe, akkor négy színpadi próba is volt, jelmezben, mindennel. Persze az is egy ok, hogy itthon nincs erre pénz.
– Sokszor mondtad már, hogy külföldön nagyobb a rend. Mit értesz ezen? Szervezésbeli vagy pénzkérdés elsősorban?
– Biztos, hogy a szervezésen múlik sok minden. Például bevett szokás kint, hogy a premier előtt két nappal van a főpróba. Most tavasszal a Kisvárosi előtt egy nappal volt generálpróba, és közönséget is szerveztek rá. Lehet énekelni naponta is, vagy egy napos szünettel, csak nem érdemes. És a legnagyobb énekesek nem is csinálják. Olyan nagyságok, mint Alfredo Kraus vagy Leontyne Price 4-5 nap szünetet is tartottak két előadás között. Nagyon jó lenne, ha itthon is lenne a premierek előtt két nap szünet, és az előadások között is.
Az is jó lenne, hogy ha premierre készülünk, akkor az utolsó hónapban meglennének a partnerek. Én igyekszem mindig itthon lenni a próbákon, mert borzasztó, hogy hol ez hiányzik, hol az hiányzik, így nem lehet rendesen dolgozni. Volt olyan eset, hogy hazamentem a próbáról, mert a partnert már harmadszor helyettesítette a rendezőasszisztens, és azt mondtam, hogy nem vele fogok fellépni. Az volt a válasz, hogy haknizik a partner. De ha így gondolkozik mindenki, akkor menjünk mindannyian haknizni, és majd a főpróbán találkozunk…
– Mikor mondasz le előadást? Nagyobb most a felelősség, mint a pályád elején?
– Nem vagyok lemondós. Az tény, hogy ha valaki beteg, akkor le kell mondani az előadást. Általában annál, aki sokat mond le, idegi probléma szokott lenni a háttérben.
Kezdőként talán nincs akkora felelősség, most már figyelik az embernek minden hangját… Pedig az élő előadáson bármi elfordulhat. Nyilván egy profi énekes bárhogy is, de végigviszi az előadást. Itt volt a második Norma, amikor még nem voltam teljesen egészséges, de sokan várták, és otthon kipróbáltam, ment a dolog, minden megvolt fent is, de azért egy torokgyulladás nem múlik el három nap alatt.
És nem is lehet mindenkinek megfelelni. Én csak önmagamnak akarok megfelelni.
– Szigorú vagy önmagaddal?
– Nagyon. Még sosem volt olyan előadásom, ami után hazamentem volna azzal, hogy hú, mekkorát énekeltem. De az élő előadással együtt is jár, hogy sosem tökéletes. Azok az emberek, akik felteszik otthon a lemezeket, és összehasonlítgatják az élővel, csalódnak, mert élő előadásban bármi becsúszhat. Mégis azt mondom, hogy az élő előadás az igazi, én azt szeretem. Ez ad valódi élményt a közönségnek és az énekesnek egyaránt. Sosem ítélek meg kollégákat sem stúdiófelvételek alapján.
– Ha már partnerek: miért válogatsz?
– Fontos leszögezni, hogy nem személyeket válogatok. A jó partner fel tud dobni, a rossz partner leveszi a százalékokat az én teljesítményemből is. Nem szeretem, ha vokálisan küszködnek mellettem, ugyanis akkor az énekes játszani sem tud; képtelenség egy Manon Lescaut-t egy olyan Des Grieux-vel négy felvonáson keresztül végigcsinálni, akit húzkodni kell magam után. Vannak statikusabb operák, ahol ez nem annyira veszélyes, de van, ahol nagyon fontos. Szeretem a jó partnert, aki inspirál engem, és én is inspirálom őt, akinek van tekintete, értjük egymást. És szeretem a tehetséges embereket. Nem a szerint válogatok, hogy aki a barátom, az jól énekel. Sőt van olyan, akit emberileg nem is kedvelek, mégis kérem, hogy írják ki, mert vele szeretnék énekelni.
– Külföldön is válogatsz?
– Először is: első házakban énekelek külföldön, ott már ki vannak válogatva az énekesek. De volt olyan egy hamburgi Álarcosbálban, hogy három-három előadásra voltunk kiírva Neil Shicoffal, de nem azonos szereposztásban. Kértem, hogy hadd énekeljek vele, és áttették az én előadásaimba. Vagy például: amíg Violeta Urmana mezzóként énekelt, sokszor kértük egymást, hogy együtt énekeljünk.
Még annyit a válogatáshoz: most már megkérdezik, hogy kivel szeretnék fellépni – a mostani vezetés is -, talán feltételezik, hogy annyit már értek hozzá. Tehát nem személyeket válogatok, de nem lehet kiállni olyannal, aki szenved a szerepben. Lerontja a teljesítményemet, és színészileg sem lehet megmozdítani, kiesik a szerepből, és én is, mert nincs kivel játszani.
– Karácsony előtt jelent meg a második árialemezed. Nehéz volt összehozni?
– A nehézség az volt, hogy ragaszkodtam az Operaház zenekarához, mert ők tudják a repertoárt, viszont nem igazán érnek rá, hiszen vagy játszanak, vagy próbálnak.
Akkor vettük fel, amikor a Kisvárosit próbáltuk márciusban. Még néhány áriát szerettem volna rátenni a lemezre, de egyszerűen nem lehetett időpontot találni, amikor mindenki ráér.
Keverés, stúdiós utómunka lényegében nincs a lemezen, mert nem akartam. Abszolút natúr, szinte nincs is vágva, úgy vannak az áriák, ahogy felénekeltem.
– Hányadikra voltál elégedett?
– Soha. Csak a Turandot-áriát legalább tízszer felénekeltem. Nem szeretem visszahallgatni a felvételeimet, de erre a lemezre azt mondom, hogy lélek van benne. Szeretem ezeket a verista darabokat, és nagyon örülök, hogy a következő évadban bemutatjuk az Andrea Chénier-t.
– Meddig fogsz énekelni? Gondolkodtál már rajta?
– Inkább a példák rettentik el az embert. Az énekesnek magának kell tudnia. Egy drámai szopránnak talán könnyebb, mert ezek a szerepek nem naiva-szerepek. Egyik kedvenc énekesnőmet, Várady Júliát hallottam 56 évesen Trubadúrt énekelni, én utána álltam be, és össze kellett szednem magamat. Kint egy kicsit hosszabb a pályájuk az énekeseknek, mint itthon, de erről nem ők tehetnek, hanem a rendszer. Például nincs idő átállni egyik szerepről a másikra, és a rossz szereposztások, a nem nekik való szerepek is ártanak.
– Karrier vagy család? – szokták kérdezni. A te példádat elnézve: mindkettő. Hogyan illeszted bele a gyereknevelést az életedbe?
– Aki ismer, tudja rólam, hogy mindig akartam családot. Nem könnyű, de össze lehet egyeztetni. Nálunk az a probléma, hogy nincsenek nagyszülők. Rettenetesen hiányoznak.
– Hol tartott a karriered, mikor a nagylányod született?
– Akkor voltam utolsó éves, és nem volt tervezett baba, de már férjnél voltam. Korán mentem férjhez. Aztán akartunk még egy babát, akkor született a kisebbik lányom, elég nagy korkülönbséggel. De nem szakmai oka volt.
Nehéz összeegyeztetni a karriert a családdal, de nem lehetetlen. Úgy szeretném szervezni, hogy a gyerekeim életében is jelen legyek. Az egészséges határt szeretném meghúzni, hogy ne is az öltözőben nőjenek fel, de azért tudják, mit csinál az anyjuk.
Teljesen olyan vagyok, mint más asszonyok: szeretek főzni, megyek az iskolába, tanulok a gyerekkel. A nagylányom elkezdett énekelni tanulni, úgy tűnik, tehetséges. De szeretném, hogy mellette mást is tanuljon, mert ez egy bizonytalan pálya. Azt nem szeretem, amikor nagy énekesek nyomják a gyerekeiket, akik nem tehetségesek. Akkor nem tudnak segíteni, hiszen nem mehetnek ki helyettük a színpadra.
Visszatérve: nem tudom, hogy pontosan meddig fogok énekelni, remélem, még sokáig, de az biztos, hogy nagymama koromban már az unokáimmal szeretnék foglalkozni.