„A zene jelentősége túlmutat önmagán” – Interjú Márta Istvánnal

2010. október 9.

Premieren innen, próbákon túl – a Csodálatos mobilvilág előkészületei alatt egy igen izgalmas életút tárult fel előttünk. CSEPELYI ADRIENN interjúja

Márta István (Fotó: Mányó Ádám)

Márta István neve az utóbbi években leginkább színházigazgatói és fesztivál-szervezői minőségben hangzik el – és mi tagadás, igen gyakran elhangzik. Mi azonban most a zeneszerző Márta Istvánra voltunk kíváncsiak, feleleve-nítettük pályájának fontos és mulatságos állomásait, miközben bekukkanthattunk egy opera születésének fázisaiba.

– Nos, a közönség imádta a darabot a főpróbán, úgy tűnik, nincs miért izgulni…

– Azért egy egészséges drukk mindig van bennem.

– Milyen érzés volt látni, hogy összeállt a produkció?

– Megnyugtató, ugyanakkor én azért mindig egy kicsit elégedetlen vagyok, leginkább magammal, a munkámmal szemben. De én is úgy láttam, hogy élvezte a közönség.

– Menjünk kicsit vissza a folyamat legelejére: hogyan merül fel valakiben Barabási Albert-László könyvét (Villanások) olvasva, hogy na, ez az, ez lesz a következő operám témája?

– Az a könyv, az az ember egyszerűen zseniális. Meggyőződésem, hogy néhány éven belül Nobel-díjat kap. Barabási azt mondja, hogy bizonyos adatokból, ami jelen esetben a telefonhívásokat jelenti, modellezhető az emberiség jövője. Vannak a történelemben úgynevezett villanások, amelyek alapján megjósolható a holnapunk. Olvassák el a könyvet, nem akarom túlragozni, a lényeg annyi, hogy ezek a gondolatok összekapcsolódtak a fejemben a mobiltelefon témakörével, ami régóta mozgatja a fantáziámat. Mind a színháznál, mind a Művészetek Völgye kampányaiban régóta alkalmazom a mobiltelefon-filmecskéket. A szükség hozta így: nincs pénzünk százezres filmeket készíteni, így marad a mobil: felveszem, az irodámban megvágom, és már mehet is netre vagy a tévébe. Ennek a pillanatnyiságnak is megvan a maga varázsa: igaz, hogy minőségileg gyengébb, de van egy olyan plusz benne, ami a profi dolgokban nem jelenhet meg. A mobil, mint olyan már rég túlmutat önmagán: a hiánya súlyos katasztrófákat idézhet elő, legtöbben képtelenek vagyunk bárhová menni nélküle, mintha a testünk kiterjesztése lenne.

– De a mobiltelefon-kutatás mégiscsak profán téma egy operához, nem?

– De igen, épp ezért Szálinger Balázs librettistát arra kértem, hogy a dolog személyes vonatkozásait ragadja meg – vajon mit jelent a villanások elmélete a saját kis életünkben?

– Miért pont opera?

– Jó kérdés. Szeretem magamat kihívások elé állítani, és az opera műfajával szemben nekem, nem titok, averzióim vannak. Azt gondolom, hogy az opera nagy korszakai, azaz a barokk, a bécsi klasszicizmus és a romantika elmúltával, nagyjából Bartók után ez a műfaj megtorpant. Persze lehet neoncsövek között Traviatát énekelni meg nejlonba burkolt Varázsfuvolát szcenírozni, de zeneileg igen régóta nem történt semmi komolyabb újítás – szerencsére a zenét túlzottan nem lehet elrontani. Ezen kívül az operaénekeseket színészi nullaként könyvelik el, és ez iszonyú igazságtalan. Egy Csengettyűária közepette nem lehet bukfencet hányni, ez azonban nem azt jelenti, hogy az énekesek a színészi eszköztár híján volnának, csupán azt, hogy korlátozottak a lehetőségeik, hiszen támasztaniuk, énekelniük kell, méghozzá jól. Arra gondoltam, olyan művet kéne írnom, ahol nem az énekes van a zeneszerzőért, hanem a zeneszerző az énekesért: egy művet, amelyben úgy áll össze a zene, hogy az operistákat segítse. A szólamok írásánál azt tartottam szem előtt, hogy a szereplők színészileg is megmutathassák végre magukat.

– Közben viszont két prózai színésznő is bekerült a darabba, sőt, hogy a képlet bonyolódjon, ők is énekelnek kicsit.

– Ha már próbatétel, akkor arra is kíváncsi voltam, egy prózai színész hogyan állja meg a helyét egy számára merőben új, zenés, operás közegben.

– Meglepően jól működik, kiváló az összhang a szereplők között.

– Közelítettem egymáshoz a prózai és az énekes színész feladatokat, így az opera sem tűnik valami elnagyolt, ripacs izének, és a prózai színészek is új arcukat mutatják meg a kihívás hatására.

– Zenei formák és stílusok, valamint éneklési módok tömkelegét vonultatod fel a darabban a passacagliától a tangóig, a recitativótól a ritmikus szövegmondásig, ami már-már rapnek is nevezhető. Szándékos ez az elképesztően széles skála?

– Igen. Vannak nagyon modern összetevői a műnek, mint például a torzított ének vagy a rap, és vannak egészen régi, középkori moralitásjátékokra visszavezethető elemek: a jó és a rossz harca például. De a barokk operákból is sokat merítettem, és becsempésztem néhány utalást is azokra, akik nagy hatással voltak rám zeneileg.

– Fasolt és Fafner motívumát például…

– No igen (nevet), és még jó pár hasonlót. Persze javarészt ügyesen elrejtve, de azért kifejezem hódolatom az adott zeneszerzők iránt.

–  Márpedig egy korszakos zsenitől, Lutosławskitól személyesen tanulhattál pályafutásod elején. Milyen tanár volt?

– Mai szemmel elképzelhetetlenül udvarias. Azt mondogatta, hogy megtiszteljük, ha megmutatjuk neki szerzeményeinket, esetleg meghallgatjuk a véleményét, de az égvilágon semmit ne vegyünk készpénznek, amit mond. Emlékszem, írtam nála egy borzasztó rossz darabot, és arra is azt mondta, hogy jó.

– És milyen volt Lutosławski, a magánember?

– Arra emlékszem, hogy neki nem volt autója, nekem viszont igen, emiatt sokat fuvaroztam, így rengeteg időnk volt beszélgetni (akkor már viszonylag jól beszéltem lengyelül). Sokszor lementünk a tengerpartra, és órákig beszélgettünk. Érdeklődő természetű volt, nagyon sokat kérdezgetett például a népdalgyűjtéseimről. És imádta Bartókot. Szinte mindig Bartókhoz lyukadtunk ki.

Márta István (Fotó: Mányó Ádám)

 – A Kronos Quartettel hogyan kerültél összeköttetésbe?

– 1988-ban megkeresték az Artisjust azzal, hogy szeretnének egy darabot rendelni a Vasfüggönyön túlról egy tehetséges zeneszerzőtől. Hogy miért, azt nem tudom, de az Artisjus és a Rózsavölgyi engem javasolt. Akkoriban írtam a Babaházi történetek-et, így köztudatban volt a nevem, én meg megörültem, és alá is írtam a szerződést egy vonósnégyes megírására. Aha, csakhogy ezután jött a pánik: elöntött a rettegés, hogy Mozart és Bach után hogy merészelek én a vonósnégyes műfajához nyúlni? Meghallok egy Bartók-vonósnégyest, és sírva adom vissza a diplomámat… A határidő viszont szorított, úgyhogy végül arra jutottam, kell csinálnom egy ötödik szólamot. Mivel a Kronos akkoriban is gyakran használt elektronikus zenei eszközöket a fellépésein, készítettem egy énekszólamot: egy csángó néni felvételét megszerkesztettem kicsit, ez lett az én megmentőm. Maga a felvétel egyébként zenetörténetileg és néprajzilag felbecsülhetetlen, ugyanis egy úgynevezett siratkozás hallható rajta, ami az éneklés és az emlékezés legintimebb formája a csángóknál. Fényképező és kamera híján az öreg nénikék beültek a sarokba, és énekelni kezdtek: így hívták elő az emlékeiket. Mivel ezt soha nem csinálták közönség előtt, nem is voltak róla felvételek, hiszen ehhez egyfajta transzállapotot kell elérni, az meg mikrofonnal a szánkban nemigen lehetséges. Én végül hosszas küzdelem után három ilyen felvételt is készítettem: az egyik nénit leitattam, a másik siratkozását rejtett mikrofonnal vettem fel, a harmadiknak meg könyörögtem.

– Hogyan fogadták ezt Amerikában, ahol nyilván egy mukkot se értettek a csángóból?

– A Kronosnak leírtam, mi is ez, odáig voltak az ötlettől, én megnyugodtam a műfaji csúsztatás miatt, a közönség pedig, megdöbbentő módon, el volt ragadtatva. Ma is játsszák a darabot, a jogdíjakból tudom csak, de emlékszem, akkor is meglepett a nagy siker.

– Aztán a második megrendelt vonósnégyes valahogy nem aratott osztatlan sikert…

– Pontosabban szólva semmilyen sikert nem aratott, mert egész egyszerűen elsikkadt. Már akkor is láttam, hogy ez lesz: iszonyú udvariasak ezek az amerikaiak, de amikor a harmadik, úgynevezett erotikus tételhez értünk, feszengeni kezdtek – tudtam, hogy nem fogják játszani.

– No, ha már itt tartunk: egy kis botrányért nem kellett sosem a szomszédba menned… Hogy is volt az a papírhajós ügy?

– (nevet) Hát, kérlek, az úgy történt, hogy a mi időnkben a zeneszerzők a harmadév befejezéséig nem mutathatták be közönség előtt a műveiket, pedig nyilvánvalóan szükségük lett volna a közönség reakcióira. Hát, én megalapítottam a Zeneszerzőkört, ahol bemutattuk a darabjainkat, majd megbeszéltük azokat a közönséggel. A tanárunk eleinte engedte is, amikor én előálltam a két zongorára és papírhajóra írt alkotásommal, ahol Kontra Zoltán és én zongorán játszottunk, Szikora János jogászhallgató pedig szerzői utasítás szerint eregette a papírhajókat egy lavór vízbe. A darab végén szerettem volna megkérdezni a közönség véleményét, ám a tanárom lila arccal, üvöltve közölte, hogy a Zeneszerzőkör be van tiltva, nincs itt semmiféle beszélgetés. Ráadásul ez még csak az első felvonás volt, ugyanis egy év múlva az akkor már jogász Szikora felvételizett a Színművészetire, ahol a felvételiztetők egyike ez a bizonyos tanár volt. János rettegve hívott fel, hogy mi lesz, ha a papírhajó-incidens miatt őt nem veszik fel, csináljak valamit. Felhívtam a tanárt, és mondtam neki, hogy fog menni felvételire ez a papírhajós gyerek, kérem, ne alkalmazzon semmilyen retorziót vele szemben.

– Szikora János pedig felvették, és ti folytattátok a közös munkát…

– No igen, mi kegyetlen színházat csináltunk: kegyetlenek voltunk magunkhoz is, meg a közönséghez is. Legnagyobb sikerünk okvetlenül a Schikaneder Varázsfuvola-librettójának Csokonai-féle fordítása, a Boszorkánysíp, pontosabban annak színrevitele. Ács János volt Tamino, az Éj királynője Hernádi Judit, mondta Szikora, hogy nem kell énekelni az áriákat meg semmi ilyesmi, én csak hangszereljem meg szépen a darabot tubára, piccolóra és hárfára. Emlékszem, utána ott álltam a Nádasdy Kálmán mellett, akinél vizsgázott a János, és reszkettem, mert ő azt üvöltötte: „ki ez a Szikora, ez az élősködő Mozart zsenijén, ez a vírus, ez a bacillus?!” Na, gondoltuk, vége a pályafutásunknak, irdatlan botrány volt, a Lengyel György mentette meg a kirúgástól. Örök életre megjegyeztek mindkettőnket.

– Úgy gondolod, az újításokkal, a modernséggel vissza lehet csalogatni a fiatalokat a komolyzene, az opera irányába?

– Igen. De ehhez rengeteg tényező szükséges: jó tanárok, jó oktatási rendszer…

– A helyzet azonban az, hogy időközben több generáció nőtt fel anélkül, hogy köze lenne a Kodály-módszerhez.

– Na igen, a Kodály-módszert nem nálunk, hanem Koreában meg Japánban tanítják. Ők valahogy belátják a szükségességét és fontosságát. Itt van egy generáció, aki tökéletesen eligazodik a világban, pompásan kezeli a Facebookot és a Twittert, miközben hallatlanul buta. Számítógépek összeköttetésével élünk, nincs személyes élmény, nincs szocializáció. A zene elveszítette a maga szakrális jellegét, manapság a zajszennyezést is zenének lehet nevezni, méltatlan szintre degradálva ezzel az igazán értékes zenét. Ilyen szempontból irtó fontosak a fesztiválok – és most nem hazabeszélek -: közösségi, testközeli élmény, emberi, nem pedig egy gépből jön az információ. A zene jelentősége túlmutat önmagán – sokkal nagyobb a szerepe az életünkben, mint amit manapság tulajdonítanak neki. Ezen sürgősen változtatni kell, hacsak nem akarjuk, hogy hihetetlenül gazdag zenei kincsek és kultúrák vesszenek el végleg. És akkor még nem is beszéltünk mondjuk a kóruséneklés jelentőségéről. Én például utáltam az énekkart, de a hatása, az megkérdőjelezhetetlen. A zene olyan összetett gondolkodásra késztet, amit semmi mástól nem kaphatunk meg.