Egy énekesnő, akinek életében a dalnak csaknem olyan kiemelkedő szerep jut, mint az operának. Legutóbbi dalestjei és közeljövőben megjelenő Liszt-lemeze kapcsán beszélgettünk Kolonits Klárával eddigi pályafutásáról. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja
– Honnan a dalok iránti vonzódás?
– A főiskolán kedves zongorakísérőm, Alter Katalin tartott orosz dalirodalom órákat, de német, spanyol, francia, sőt angol dalirodalom óránk is volt. Családi oldalról pedig nagyapám, Bartha Dénes zenetörténész, élete második felében a Schubert-dalok kutatásának szentelte életét, és a teljes Schubert-kottatára rám maradt. Majd 2000-ben a Magyar Rádió énekversenyét Muszorgszkij: A halál dalai és táncai című ciklusával nyertem meg. Végtelen kihívást jelent számomra a daléneklés, amit soha nem tudok megunni. Ez tulajdonképpen egyszemélyes színház, ahol nincs énekes partner, nincs hivalkodó díszlet és jelmez, az énekes a dalból és saját magából teremt néhány percben egy olyan összetett világot vagy sorsot, amire egy operában két-három óra és egy tízméteres színpad áll rendelkezésére. Nagyfokú koncentrációt igényel az előadótól, hiszen ha csak egy pillanatra is kiengedek, elvesztem a kapcsolatot a közönséggel, és megtöröm a varázst, amit a dal keltett. A dal hihetetlen emóciókat tud megmozgatni, és a legteljesebb élményt tudja nyújtani a közönségnek és az előadónak egyaránt. Különösen az orosz dalirodalmat szeretem, amit Muszorgszkijon kezdtem el tanulni. Engem komolyan foglalkoztat a halál misztériuma, s úgy érzem, A halál dalai és táncaiba ő mindent belesűrített, amit ezekről a misztériumokról művészileg tudni lehet. Akárcsak Mahler a Gyermekgyászdalokban, amelynek mélyén egy olyan emocionális dráma játszódik le, ami az emberi lélek legmélyebb rétegeit járja be úgy, hogy a felszínen ennek csak az átszűrt lényegét szabad megjeleníteni.
– Rendszeresen énekled más szerzők dalait is, többek közt Robert Schumann Asszonyszerelem, asszonysors ciklusát, Grieg műveit vagy legutóbb Richard Strauss Négy utolsó énekét.
– A dalirodalom rendkívül gazdag, szinte kimeríthetetlen. A férjem, Dinyés Dániel zeneszerző segítségével sokat foglalkozom ezzel a műfajjal, olyan kuriózumokkal is, mint a Grieg- vagy éppen a Clara Schumann-dalok, amiket alig ismernek itthon az emberek, pedig egészen különlegesek, csodálatosak. Amikor a színházban kevesebb elfoglaltságom van, akkor a daltanulás tölti ki az időmet. A műfaj intim jellegéből adódóan, az operával ellentétben, nem volument kell produkálni, hanem a hangszínekkel, szöveggel kell játszani, így bizonyos szempontból sokkal több lehetőséget nyújt az énekesnek, mint az opera.
– Meglehetősen kevés lehetőség adódik manapság dalesteket adni.
– Divaton és támogatáson kívüli műfaj, így, bármilyen furcsán hangozzon is ez, „úttörő” módon műveljük kollégáimmal. Szervezett lehetőség nagyon kevés adódik, pedig a közönség szereti és igényelné. Ezt jól mutatta az a négyestés – Meláth Andreával, Timothy Bentchcsel közös – koncertsorozat, amit tavalyelőtt rendezett a Filharmónia a Festetics Palota Tükörtermében, és nagy közönségsikere volt. Azt gondolom, hogy a dal másféle figyelmet kíván a hallgatóktól, mint az opera, sokkal szövegcentrikusabban kell figyelni. Mivel minden dalt eredeti nyelven éneklünk, jó megoldásnak tűnik, ha van egy narrátor, aki mesél a művekről, vagy a nézők kezébe adjuk a magyar szöveget. Egy kamarakoncert akkor adhat maradandó élményt, ha a hallgató képes az előadóval együtt lélegezve átélni a művet. Komoly nevelőmunka kéne ahhoz, hogy újra visszahelyezzük a dalesteket az őt megillető társadalmi rangjára. Ugyanez vonatkozik az oratóriumra is, de a művészek, zenebarátok megpróbálnak kitartani és egyéni kezdeményezéssel létrehozni ezeket a koncerteket. Én egészen kis helyeken, akár házi muzsika keretében is szoktam énekelni dalokat, és azt tapasztaltam, hogy az embereknek a dalirodalom semmihez sem hasonlítható élményt tud adni.
– Néhány hete a Régi Zeneakadémián a közeljövőben megjelenő Liszt-lemezed anyagát mutattad be. Kinek a kezdeményezésére és hogyan jött létre a CD?
– Két éve felkért egy magán lemezcég (Hunnia Records) egy Bartók- vagy Kodály-dalokból álló CD készítésére. Én viszont Liszt dalait ajánlottam, mert ez egy kiaknázatlan terület, s aktualitását adta a közelgő 2009-es Liszt-év, így pályázati támogatást is lehetett szerezni rá. S ahogy Liszt műveibe belemélyedtem, kiderült, hogy szinte minden nyelven és a legkülönbözőbb stílusokban komponált – olaszul Bellinihez hasonló operaáriaszerű dalokat, franciául megalapozta a későbbi Fauréhoz hasonló sanzonokat, német nyelven Wagner világát (bár ez inkább a tojás meg a tyúk esetének tűnik mostanra nekem) idéző dalokat írt, érdekes, hogy a híres Trisztán-motívum is egy Liszt-dalban szerepel először. Van egy egészen különleges, angol nyelvű dal, ami Britten előfutára már, és van magyar nyelvű dala is. Bár Liszt csak egyetlen operát írt, annyira operai fogantatásúak az olasz és német dalai, hogy külön ajándék egy operaénekesnek ezeket énekelni. A lemez már elkészült, remélhetőleg hamarosan megjelenik.
– A jelenből menjünk vissza a múltba, hogy felidézzük a muzsika felé vezető utat. Zenészcsaládból származol, nagyapád a világhírű zenetörténész, dr. Bartha Dénes volt, az ő személye mennyire befolyásolta a pályaválasztásodat?
– Nagyapám személye számomra egyfajta origo – emberi és szakmai értelemben is. Családunkban csak én folytattam a zenei hagyományokat, szüleim zeneszerető emberek, de ők a műszaki pályát választották. Nem készültem énekesnek, de zenei általánosba jártam és fuvolázni tanultam. Középiskolás éveim alatt inkább vonzott a képzőművészet, de végül a Zeneakadémia karvezetés, majd ének tanszakán kötöttem ki. Sajnos nagyszüleim már nem érhették meg, hogy láthassanak engem színpadon. Nagyapám 1968-tól Amerikában élt és tanított, de szerencsére többször találkozhattam vele Svájcban és Amerikában. Amikor hazatért nagymamámmal, már mindketten betegeskedtek, és nem hallhattak engem énekelni. De úgy érzem, nagyapám minden fellépésemen velem van mind a mai napig, végigélte (és éli) a küzdelmeimet és sikereimet, és sokszor érzem úgy, hogy többet kapok tőle lelkileg és művészileg ma is, mint sok jelenleg még élő embertől.
– Tavaly ősszel ünnepelték születésének 100. évfordulóját.
– Nagyapa alapította Szabolcsi Bencével a Zeneakadémia Zenetudományi Tanszékét, de egyes okok miatt ez nem köztudott. A jubileumi megemlékezésen egyfajta rehabilitációja történt, ahol Batta András kimondta: Bartha Dénes most végre beléphetett azon az ajtón, amit ő nyitott a magyar zenetörténetben. És ez óriási elégtétel volt az egész családomnak. A Régi Zeneakadémián előadások hangzottak el életútjáról és munkásságáról, majd az ünnepség záróeseményeként férjemmel dalestet adtam tiszteletére, amelyen nagyapa kedvenc költőinek megzenésített versei csendültek fel.
– Visszatérve a pályakezdésedhez: elég kacskaringós úton jutottál el az operához.
– Miután egy évet elvégeztem a Zeneakadémia karvezetés szakán, egy évfolyamtársnőm elvitt meghallgatásra Schultz Katalin énektanárnőhöz, aki felvett növendékei sorába. Így aztán későn, húszévesen kezdtem el énekelni, egy évig magánúton tanultam Schultz Katalinnál, akit rendkívül odaadó és elkötelezett, ideális tanárnak ismertem meg. Nagyon hitt bennem, az ő biztatására jelentkeztem a főiskola magánének szakára, ahol Forrai Zsuzsa növendéke lettem.
– Párhuzamosan végezted a karvezetés és a magánének szakot?
– Egy ideig igen, de később választanom kellett. Az éneklés mellett tettem le a voksomat, mert megfogott az énekhang által kifejezhető dolgok egyedisége és annak kifogyhatatlan lehetőségei.
– Az ének szakon mikor derült ki, hogy koloratúrszoprán vagy?
– Főiskolai éveimet és aztán az egész eddigi pályámat végigkísérte az a kettősség, hogy egyértelműen senki nem tudta megállapítani, milyen hangfaj vagyok. Énektanárom, Forrai Zsuzsa koloratúrszopránnak képzett, mert nagyon nyílt a hangom felfelé, ahogy ő mondta: „korlátlanok” voltak a magasságaim, ám az alsóbb regiszterek nem egyformán szóltak. Állandó viták tárgyát képezte a hangom a vizsgákon is, voltak, akik sötétebb tónusúnak hallották. Pályám első éveiben többféle stílust is kipróbáltam, mindent boldogan elénekeltem, nem törődve azzal, hogy jót tesz-e a hangomnak vagy sem. Életem első szerepe A varázsfuvola I. dámája volt a Kamaraoperában, Vashegyi György vezényletével, s ekkor egy életre megérintett a színház, az „Opera” maga.
– 1995-ben szerezted meg a diplomádat, s pályád kezdeti szakaszában, miközben az Operaház ösztöndíjasa voltál, Debrecenben belekóstolhattál a koloratúrszoprán szerepkörbe.
– Két évig voltam úgy az Operaház ösztöndíjasa, hogy nem énekelhettem ott egy hangot sem. Közben szerződtetett a Debreceni Csokonai Színház, ahol a Figaro házassága Cherubinját kaptam első szerepként. Ezzel párhuzamosan Ütő Endre, az Operaház akkori igazgatója az ösztöndíjasokkal létrehozott egy Figaro-stúdióelőadást, amelyben viszont a Grófnét énekeltem. (Már itt is jelentkezett ez a hangi kettősség…) A Debrecenben eltöltött évek ígéretesek voltak, nagyon jól éreztem magam, az idősebb kollégáktól, tapasztalt rendezőktől rengeteget tanultam. Elénekelhettem a Falstaff Annuskáját egy fantasztikus csapatban, Gyimesi Kálmán Falstaffja mellett, Horváth Zoltán klasszikus rendezésében. Később megkaptam egy igazi koloratúrszoprán szerepet, a Hoffmann meséi Olympiáját, Galgóczy Judit rendezésében.
– Közben sikeresen részt vettél több énekversenyen.
– 1997-ben a Falstaff szerepeire kiírt Budapesti Nemzetközi Énekversenyen Nanettaként második lettem. Ugyanebben az évben a trevisói Toti dal Monte énekverseny különdíját nyertem el, Olympiaként. Akkoriban úgy látszott, hogy a lírai koloratúr fach az én utam. Majd kirándultam a drámai koloratúr fach felé: 1998-ban Szegeden előénekeltem az Éj királynőjére a Varázsfuvolában, amellyel – Kovalik Balázs rendezésében – egy hónapig turnéztunk Hollandiában. Aztán nagy szünet következett.
– Az énekversenyeknek köszönhetően nem kaptál külföldi felkéréseket?
– De igen, több koncerten is bemutatkozhattam, többek között Veronában, és felléphettem a bécsi Konzerthausban két Zemlinsky-ballada ősbemutatóján. A folytatás azonban elmaradt, és itthon sem kínáltak szerepeket. Ráadásul úgy éreztem, a koloratúrszoprán szerepkör művészileg nem elégít ki, s nem is tesz jót a hangomnak. Visszatértem korábbi tanárnőmhöz, Schultz Katalinhoz „alapozni”. Akkor vele, majd Németh Judittal megtaláltuk azt a lágét, ami leginkább illik a hangomhoz (gondoltuk akkor), ez a súlyosabb lírai szoprán szerepkör volt. Ebben az időszakban nagy segítséget kaptam egy mesterkurzuson Anna Reynoldstól is, aki nemcsak kiváló énekesnő, de fantasztikus tanár is, és olyan hasznos tanácsokkal látott el, amelyekből építkezni tudtam. Hozzá többször is kijártam Bayreuth mellé, ahol lakik, és rengeteget tanultam tőle.
– Pályád új szakasza következett ezután, 1998 és 2001 között az Operettszínház tagja voltál. Hogy kerültél az Operettbe?
– Kényszerűségből, ugyanis semmiféle megélhetési lehetőségem nem volt. Amíg az ember életében nincs egy stabil hátország, addig borzasztó nehéz ezt a pályát művelni. Alig láttam kiutat, s akkor megtudtam, hogy az Operettszínház meghallgatást rendez. Soha nem énekeltem addig operettet, de elmentem a meghallgatásra, s bekerültem az Operettszínházba. A pályám egy teljesen új szakasza kezdődött, szinte az összes primadonnaszerepet elénekelhettem: A mosoly országa Lizáját, a Csárdáskirálynőt, a Cigánybáró Szaffiját, Marica grófnőt – ezt Szolnokon –, a Cirkuszhercegnő Fedoráját, és nemcsak magyarul, hanem németül is, hiszen részt vettem az összes németországi turnén a színházzal. Eleinte nehézséget okozott, hogy prózát is kell mondani és tudni kell(ene) táncolni is, de a kollégák mindenben segítettek. Tiboldi Máriától, Kalocsai Zsuzsától, Mednyánszky Ágitól megtanultam, hogyan kell átvonulni a színpadon egy sleppes ruhában, hogyan kell lejönni egy lépcsőn és még sok minden mást is, ami ehhez a műfajhoz nélkülözhetetlen. Művészi szempontból rendkívül hasznos időszaknak tartom az Operettszínházban eltöltött három évemet, mert olyan színpadi rutint szereztem, ami nagy segítséget nyújt a mai napig egy-egy operaszerep kidolgozásában.
– Az operettes időszak alatt lehetőséged volt operát is énekelni, és ekkor alakult ki egy gyümölcsöző munkakapcsolat is Selmeczi Györggyel.
– A Várban énekelhettem Fiordiligit a Vashegyi György-Káel Csaba-féle Cosi fan tuttéban, ami nagyon szép produkció volt. Aztán Selmeczi Gyurival 1999-ben dolgoztam először a Kolozsvári operamesék forgatásán. (Ez egy operatörténeti sorozat volt, amiben az elhangzó részletekhez Gyuri fűzött kommentárt, a Duna TV adta le.) Gyuri akkoriban alapította – kezdetben csak kísérleti jelleggel – az Auris Társulatot, amely egy színház nélküli együttes volt, Herczenik Anna, Sólyom-Nagy Máté, Kovács István, Csereklyei Andrea és jómagam alkottuk a csapatot. Pályakezdők voltunk mindannyian, nagyon élveztük azt a fajta műhelymunkát, amit ő végzett velünk, elemző próbák folytak, megtanultuk, hogyan kell felépíteni egy figurát. Érdekes és elgondolkodtató produkciókat hoztunk létre, például Szolnokon akkor rendezte Selmeczi Gyuri a Hoffmann meséit, amelyben mindhárom női főszerepet elénekelhettem. Az Auris Társulattal adtuk elő 2000-ben az Új Színházban a Don Giovannit, amelyben Donna Elvirát énekeltem, 2001-ben a Miskolci Operafesztiválon Verdi Attiláját, majd 2002-ben Puccini Nyugat lányát, amelynek címszerepét énekelhettem. Azt hiszem, már csak ebből a felsorolásból is látszik a pályám és hangom kettőssége.
– 2002-ben kezdődött operaházi pályafutásod, felvettek az Operaház stúdiójába, majd hamarosan a színpadi bemutatkozásra is sor került.
– Győriványi Ráth György és Oberfrank Géza felvett az általuk alapított Opera Stúdióba, de nagyszínpadi szerepeket még nem kaptam. Az volt a szerencse, hogy akkor már megismertem a leendő férjemet, aki hátországot biztosított a tanulmányaimhoz. Első operaházi fellépésemet egy beugrásnak köszönhetem, 2003 januárjában Petrovics Emil felhívott, hogy be tudnék-e ugrani három nap múlva a Cosiba. Rettenetes pánikban elvállaltam, hiszen négy év telt el azóta, hogy a Várban énekeltem a szerepet. Az előadás sikeres volt, és ennek hatására megkaptam Dohnányi: A vajda tornyában Ivát, ami egy súlyosabb lírai szoprán szerep volt, wagneri méretű zenekarral, de nagyon közel állt hozzám, szerettem. Ivának köszönhetően egyre több feladatot bíztak rám, elsősorban a Mozart-szerepeket – Donna Annát, Grófnét és Fiordiligit –, majd 2004 őszén Mimit. Beállásként ez eddigi operaházi pályafutásom legkedvesebbje, mert egy teljesen új, fiatal csapat mutatkozhatott be a Bohéméletben – Kovácsházi István volt Rodolphe, Herczenik Anna Musette, Rezsnyák Róbert, Szvétek László és Káldi Kiss András a „bohém-fiúk”, és lehetőséget kaptunk egy több mint egy hónapos próbaidőszakra.
– Úgy tűnik, megtaláltad a szerepkörödet, a lírai szoprán fachban.
– Én is ezt hittem, a következő vezetőségváltásig. 2005 őszén Kesselyák Gergely lett a főzeneigazgató, aki úgy ítélte meg, koloratúrszoprán vagyok, és vissza kéne térnem ebbe a fachba. (Erre utaló jelek persze már addig is voltak – Odabella a Margitszigeten, vagy Donna Anna szerepe.) El kellett gondolkodnom a szerepkörváltáson, de én minden igazgatás elé úgy állok és álltam, hogy próbálok hosszú távon tervezni. Nem vállaltam több lírai szerepet, hanem komoly munkával a drámai koloratúra felé tettem meg a lépéseket, hiszen Gergőtől nagy bizalmat kaptam. A következő évadban rám osztotta Melindát és Violettát. Mindkét szerep mérföldkő az életemben, a hangi és a művészi magamra találást innen számítom.
– 2006 őszén, szinte egy időben álltál be a Bánk bánba és a Traviatába. Mindkettő rendkívül összetett, koloratúr-, lírai és drámai szoprán hangot igénylő szólam.
– Számomra ideális szólamok, mert egyik fachba se vagyok egyértelműen besorolható, viszont képességeim vannak ezek iránt. Boldog voltam Melinda szerepével, és végre azt éreztem, hogy hangilag, színészileg, figurában megkaptam azt, amire vágytam. Ráadásul abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Bándi Jánossal együtt állhattam be a Bánk bánba. Soha nem felejtem, milyen mély átérzéssel énekelte duettünk első sorát nekem: „Hol van fehér homlokod liliom virága” – ennél a résznél a próbákon soha nem tudtam nem Melindaként reagálni, nem meghatódni.
A Traviata jelentette és jelenti mind a mai napig számomra a csúcspontot, az igazi magamra találást. Ez egy origóvá vált az életemben, amihez viszonyítanom kell mindent. Meghatározó szerepem lett, beállásom óta már több helyen is megformálhattam külföldön.
2007 nyarán elénekelhettem Luciát is a Ferencvárosi Nyári Játékokon Selmeczi György vezényletével, Spanyolországban a Hoffmannban a hármas női főszerepet, Kolozsvárott Gildát. Visszakerültem ehhez a repertoárhoz, s úgy érzem, hogy ebben a lágéban és szerepkörben vagyok igazán otthon. Sajnos mostanában az Operában nem nagyon van tendencia arra, hogy ez a belcanto repertoárom bővüljön, de elhatároztam, hogy több szerepet meg fogok tanulni csak saját magamnak, pusztán csak azért, hogy fejlődjek és a hangom és szellemem megőrizze rugalmasságát.
– Közben tettél egy kis hangi kitérőt, amikor 2005-ben leforgattad a Kékszakállú-filmet, majd Juditot színpadon is elénekelted – többek közt Szegeden, Juronits Tamás rendezésében.
– Bartók, a kotta kiírása szerint, szoprán hangra írta Judit szólamát, és én nem éreztem megterhelőnek. Azok az emberek, elsősorban Selmeczi, Juronits vagy akik külföldön megnézték a filmet és felkértek a szerepre, hallottak valami olyasmit a hangomban, ami nekik Juditot jelenítette meg. A filmnek köszönhetően sok koncertfelkérést kaptam, így jutottam ki Palermóba is, ahol nagyon lelkesen fogadta a közönség a darabot, amit még az is pikánssá tett, hogy egy nő rendezte meg. Meghatározó produkció volt számomra a Kékszakállú-film, amiről sok pozitív visszajelzést kaptam, és olyan minőségű és mennyiségű dolgot tanulhattam, amit semmilyen más formában nem lehetett volna megszerezni. Az élet lehetőségei közül mindig azok érdekeltek, amelyekből tanulni lehetett, amelyektől fejlődni lehetett. Félreértés ne essék: a sikertelenség, kudarcba fúló próbálkozások is fejlődési lehetőségek. Soha nem a mikéntje, hanem a lehetősége érdekelt a tanulásnak. Nem hittem volna, hogy egyszer alkalmam lesz operafilmet forgatni, de az élet így hozta, és ezáltal megmaradt egy lenyomat, hogy mit gondolok Juditról. Minden nő számára tükörbenézés ez a szerep. A forgatásra kialakult bennem egy erőteljes Judit-kép, ami természetesen, nagyon hasonlít rám. Juronits Tamás viszont egészen mással állt elő, máshogy gondolkodott erről az operáról, ezért feladtam a saját elképzelésemet, mert kíváncsi voltam rá, hogy ebből mit tanulhatok, tapasztalhatok. Egy percig nem bánom, mert újabb aspektusból ismerhettem meg Juditot.
– A különböző karakterű hősnők közül ki áll a legközelebb hozzád?
– Nagyon szeretem Mimit, Melindát és Donna Annát, de úgy érzem, a valaha énekelt legteljesebb nőalak számomra Violetta. Sokat olvasgatva a Dumas-regényt, azt gondolom, Violetta pontosan tudta, mi az ő sorsa. Az „E strano” monológ az egész énekes irodalom egyik csúcsa, nem egy virtuóz ária csupán, hanem egzisztencialista szinten fogalmazza meg, hogy mit tesz ő ebben a helyzetben kockára. Odaadja-e magát a szerelemnek, és akkor elveszíti maga fölött a kontrollt, és addigi életének minden elemét, vagy lemond erről az érzésről. Egy nő, aki az állandó szerelem és vágy tárgya, próbál szeme közé nézni a legnagyobb ellenségének: a szerelemnek. Külföldön dolgoztam egy fiatal rendezővel, aki a Traviatát megváltástörténetként fogta fel. Violetta az önfeláldozásával megváltja magát is, Alfrédot is. Úgy érzem, hogy lassan átalakul a felfogásom erről a szerepről, és igyekszem vokálisan is érzékeltetni a drámaiságát.
– Többféle rendezésben megformálhattad Donna Annát is. Elméletek keringenek arról, vajon miért üldözi Don Giovannit, és szereti-e egyáltalán Don Ottaviót. Te melyik koncepciót képviseled?
– Ez érdekes, nagyon függ a pillanatnyi szereposztástól, ugyanis én mindig arra próbálok reagálni, amilyen a partner. Mert ebben a darabban a viszonyok az emberek archetípusától függnek, tehát hogy a kollégáim mennyire tudják magukból sugározni a Don Giovanni- vagy a Don Ottavio-típust. Ha a partner egy harciasabb Ottavio, akkor a vele való kapcsolat válik a fontosabbá, de ha egy markáns Don Giovannival hoz össze a sors, akkor az a kapcsolat lesz a dominánsabb.
– A hagyományos vagy a modern rendezésekben érzed jobban magad?
– Nincs „hagyományos” vagy „modern” – SZÍNHÁZ van. Nagybetűvel. Maga a játék a fontos, az a csoda, hogy mássá válhatok, hogy ki- és bebújhatok emberi karakterekbe, helyzetekbe kerülhetek, legyen ez reális vagy szimbolista. A teljesen elvont és stilizált rendezés is éppolyan érdekes, mint a legvégsőkig realista, hagyományos. Nekem semmiféle averzióm nincsen, lehetek szép, csúnya, lehetek boszorkány, angyalka, bármi, csak a színpadon testet öltő szerep legyen izgalmas. Úgy érzem, hogy mára sok mindent meg tudok jeleníteni, mert olyan életem van és volt, hogy majd minden helyzetben van közlendőm. Legyen a színpadon megjelenő színész vagy énekes olyan kaliber, hogy higgyek neki. Utazásra hívjon és el is tudjon vinni, legyen ez szellemi vagy érzéki utazás. Nem kell feltétlenül énekelni ahhoz, sokszor a puszta színpadi jelenlét is elég, hogy sugározzon a mondanivalója a szereplőnek. Meg kell nézni Al Pacino, Marlon Brando, Páger Antal jeleneteit! Még meg se szólaltak, de már többet tudok, mint egy tízoldalas monológból. (Talán furcsa, de nekem ők művészi példaképeim.) A másik oldalról alapvetőnek tartom, hogy egy rendező legyen felkészült. Szeretem, ha egy kidolgozott koncepció mentén halad a teljes próbafolyamat. Elengedhetetlennek tartom, hogy legyen felkészülési periódus, próbaidőszak, és csak azután bemutató. A repertoárszínházban ilyen élmény ritkán adatik meg, mert beállásoknál kevés próbával jönnek létre az előadások. Jelenleg nyitott vagyok mindenre, várom és keresem az újabb kihívásokat. Addig vagyunk értékelhető művészek, amíg nyitottak vagyunk. A színház iránt olthatatlan szerelmet érzek, ami áldás és átok is.
– Mely szerepeket szeretnéd még feltétlenül elénekelni?
– A jövő évadban nagy lehetőséget és bizalmat kaptam az Operaház vezetésétől: elénekelhetem az Éj királynőjét, amely szerep számomra a koloratúréneklés igazi próbaköve.
Legfőképpen belcanto szerepekre vágyom, Donizetti- és Bellini-hősnőkre. Mozartot is nagyon szeretem, most már szívesen elénekelném a Szöktetés Konstanzáját is, ez az egyetlen Mozart-szerep, amely kimaradt a repertoáromból. De vannak még ezeken kívül is hosszabb távú terveim, az ember nem örökre marad koloratúr…
– A szerepekre való felkészülésben kiknek a tanácsát fogadod el?
– Legfőbb zenei tanácsadóm és külső kontrollom a férjem. Vokális kérdésekben Halmai Katalinhoz fordulok, aki a hangképzésemet sokkal kiegyensúlyozottabbá tette és teszi. Érdemes az Opera – sajnos nem eléggé megbecsült, de nagyon értékes – korrepetitori gárdájának tanácsait kérni, ők sokszor egy-egy előadás vagy próba után rendkívül hasznos kritikát mondanak! Sajnos ma nincsen énekesvezetés – ez világjelenség. Az énekeseknek maguknak kell kiválasztani azt a pár embert, akire hallgatnak. Most már csak kevesek véleményére adok, talán azért, mert ennyire nehezen találtam meg a hangomat. Mondhatnám azt, hogy 5-6 évet elvesztegettem az útkereséssel, de pontosan ugyanezzel az idővel gazdagodtam is, hiszen közel 40 szerep van a birtokomban.
– Mennyire vagy elégedett eddigi pályafutásoddal?
– Szerencsésnek érezhetem magam, mert több operai vezetés is érdemesnek tartott arra, hogy főszerepeket énekelhessek. De az igazi értékmérő az, hogyan és mennyire fog emlékezni rám a közönség. Mit visz magával megőrzendő emlékként egy-egy előadásról, koncertről. Az elmúlt tizennégy év alatt, amióta lediplomáztam, a tizedére estek a fellépési lehetőségek. De tudomásul kell venni, hogy kulturális értékválság van, és örülni kell minden lehetőségnek, és valahogy ezt a jelenlegi helyzetet is meg kell próbálni értékké, minőséggé formálni. Csakis a mi generációnkon múlik az, hogy mennyi értéket és a művészetnek mennyi csodálatos ágát tudjuk átmenteni a következő generációk számára.