A Nyugat lánya Keleten – Kiss B. Atilla a tokiói premierről

2008. január 24.

Áprilisban mutatták be Tokióban A Nyugat lányát – Andreas Homoki modern rendezésében, amelyben Dick Johnsonként Kiss B. Atilla sokadik Puccini-szerepét énekelte. A soron következő Puccini-hős, Kalaf előtt felidézi nekünk a japán produkció részleteit és tapasztalatait. ÁDÁM TÜNDE interjúja

KissBA-portre– Hányadik fellépésed volt ez Japánban? 

– Ez volt a harmadik. Először az Operaházzal jártam ott Carmen-turnén, majd 2004 őszén a Parasztbecsületből játszottam egy sorozatot a Tokiói Nemzeti Színházban, ahová visszahívtak a mostani Nyugat lányára. 

– Megszeretted a szerepet? 

– Jó a Johnson. Látszólag azt hinné az ember, hogy nagyon sok színpadi jelenlétet és kevés jelentős énekelnivalót kíván, de nem így van, mert nem csak az énekelnivaló fontos, hanem a szerep maga, a játék. A zenében sok helyen majdnemhogy csak illusztráció a zenekari kíséret, nem jönnek-mennek a szólamok, mint ahogy Puccininél szokás, hogy a tenortól átveszi a cselló, aztán a klarinéton keresztül odaadja a szopránnak, hanem a zenekar játszik hangulatillusztráló zenéket, és közben a színpadon zenei nyelven előadott színház folyik. És van benne két tisztességes ária és két kiadós duett – nagyon szép feladat. 

– És életben maradsz, ez ritkaság. Az egyetlen igazán heppiendes Puccini-darab (a vígoperát nem számítva)… 

Tavasz Tokióban: cseresznyevirágzás

Tavasz Tokióban: cseresznyevirágzás

– És nem csak heppiend, hanem a darab során egyáltalán nem hal meg senki. Bár itt a rendező úgy intézte, hogy az egyik szereplő mégis meghal. Eredetileg a srácok összeadják a pénzt a hazaútjára, mert ő nem talált aranyat, viszont nagyon vágyik haza. Itt azonban méregtablettára adják össze a pénzt…. 

– Újszerű az is, hogy itt nem a pozitív hős jelleme válik negatívvá, hanem eleve onnan indul – és megjavul. 

– Látszólag ő rossz ember, de hamar kiderül, hogy nem az a rosszfiú, akivé a sors tenni szerette volna. 

– Milyen volt ez a rendezés? 

– Én elfogadom azt a színházat, ahol kulcsot váltunk, mint a zenében – maximálisan el tudom fogadni akkor, hogyha ez a kulcsváltás indokolt vagy következetes. Amikor megláttam a díszlet- és jelmezterveket, rögtön értettem, hogy ez nem ott és akkor játszódik, ahová a szerző szánta térben és időben. Elmondta a rendező, hogy mivel Japánban vagyunk, lehet, hogy nevetségessé válunk, ha japán cowboyokat akarunk játszani. És manapság már a tévében sem néznek végig az emberek egy westernfilmet, akármennyire is nosztalgiázunk mi, akik azokon a filmeken nőttünk fel, ez a western-téma már nem olyan izgalmas, hogy az emberek figyelmét két-három órán át lekösse. Viszont annyira emberi ez a történet, hogy nem csak a vadnyugaton fordulhat elő: vannak összezárt emberek kiszolgáltatott körülmények között, és azokból is előhozhat az élet egy ilyen szituációt. 

A díszlet kezdetben...

A díszlet kezdetben…

– Tehát felejtsük el a vadnyugatot. Hol és mikor játszódott a történet? 

– Napjainkban, valahol egy raktárban vagy lerakatban, ahol konténerekre emlékeztető hatalmas dobozok vannak, gyakran látni ilyet kikötőben például. Tehát egy olyan hely, ahol sokféle ember él és dolgozik. A díszlet egy raktár, a darab elején falszerűen felrakott dobozokból áll, aztán az előadás során ez a falszerű rend megbomlik, ledöntik, utat nyitnak rajta, átmásznak rajta, felmásznak rá, legurulnak róla, és így egy funkcionális, háromdimenziós díszletté alakul át. 

– Még akasztófává is… 

– Igen. És nagyon jók a világítási lehetőségek: a dobozokon különbözőképpen törik meg a fény. Ráadásul a karton akusztikailag is nagyon jól tud működni. Nekem ez a vesszőparipám, hogy az opera egy akusztikus műfaj, és nem árt, hogyha a díszlet ezt az akusztikai küldetést valamilyen százalékban szolgálja, és akusztikai vetítőként működik – és ez tökéletesen működött.
És ebben a furcsa világban mindenféle emberek össze vannak zárva…
 

– Akik nem aranyásók, hanem… 

– Vendégmunkások. Nem aranyat gyűjtögetnek, hanem pénzt. Van ott orosz, kínai, arab, izraelita… Bevásárlókocsikban vannak a dolgaik, és a nemzeti címere mindegyikek megmutatkozik valamilyen jellegzetes tárgyban. Ők együtt vannak itt, és közöttük van Minnie is. 

Egy szelet díszlet

Egy szelet díszlet

– Mint kicsoda? 

– Ő a markotányoslánya a csapatnak. Ahogy a műben is írva van: tanítja őket, Bibliát olvas nekik – ő a humanizáló középpontja a csapatnak. És megérkezik Johnson mint kamionsofőr: farmer, kockás ing, bakancs, baseball-sapka, tengerészzsák, tetoválás az alkaron… 

– Olvastam egy kritikát, ott hajléktalannak tippelte a szerző… 

– Nyitva hagyta a rendező a kérdést, akár az is lehetne. És innen tovább az emberi vonal következetes. Azok az utalások, hogy kikötöttem a lovamat egy kártyajáték erejére, vagy hogy havazik, ezek nem voltak következetesen végigvezetve, de nem is gondolom, hogy olyan fontosak lennének, hogy ezekbe érdemes lenne beleakadni. Voltak pillanatok, amikor nem kellett nagyon számon kérni a szöveget a rendezésben, mert a rendező inkább ahhoz ragaszkodott, hogy nagyban gondolkozzunk, és ne vesszünk el a részletekben.
A dobozok átrendezettsége adta a második felvonás helyszínét, ami, ha akarjuk, Minnie otthona, de ez sem fontos, a lényeg, hogy ő van ott és az indiánok, és oda érkezik Johnson.
A dobozok nagyon jó lehetőséget adtak az elbújásra: először véletlenszerűen belelépek egy üresen maradt dobozba, és abban húzom meg magam, később pedig oda vonszol vissza Minnie, miután megsebesítettek. És ezt a dobozt Rance nagyon látványosan szét tudja tépni, és engem kihemperget belőle, és legurulok a dobozok lépcsőjén – ezt szerették a nézők, azt mondták, olyan volt, mint egy mozi: az egészen apró részletekig ki volt minden dolgozva. Ezért jó, hogy az ember négy hétig a rendezővel és ugyanazokkal a partnerekkel aprólékosan ki tudja dolgozni a darabot, a szerepet, mert tényleg olyan volt, hogy ha ki tudnánk nagyítani egy-egy részletet, akkor mindenütt, minden szál gyönyörűen el volt varrva, és minden pillanata élt az előadásnak.
 

– Mennyire bízta rátok a kidolgozást? 

Dick Johnson tetovált alkarral

Dick Johnson tetovált alkarral

– Majdnem semennyire. Miután már kirajzolt egy pályát, azon szabad mozgást engedett, de azokhoz a fix pontokhoz, amelyeket ő kijelölt, nagyon ragaszkodott. Előfordult, hogy ha volt az embernek egy jó ötlete, akkor azt akár pénzért meg is vette (jelképesen adott érte száz jent), de azért nagyon apró részletekig tudta, hogy mit szeretne. Nem fosztott meg a személyi szabadságtól, viszont ez a szabadság csak azon a pályán belül létezhetett, amit ő megálmodott és kitalált. Egészen a figura tartásáig menően, hogy milyen a gesztusvilága, a testbeszéde – nagyon apró részletekig odafigyelt és instruált.
Andreas Homoki a jó értelemben vett német színház képviselője, amelyről tudjuk, halljuk, hogy eléggé rendeződiktatorikus, és ő ezen a színházon nevelkedett, de nagyon jóérzésű ember és énekesbarát. Nagyon tudja, hogy melyek azok a pontok, ahol az énekesnek oda kell figyelnie, hogy tudjon rendesen támasztani egy magas hangnál vagy egy nehéz frázisnál, vagy melyik az az énekesi feladat, amikor nem lehet lihegni, és meg kell a testnek pihenni. Viszont máskor, mint pók a falon, úgy kell az énekesnek jönni-menni, szaladgálni a díszletek között.
A felesége énekesnő, mezzoszoprán, így személyes élménytára is van az éneklésből, de ezen túl is: egy nagyon jó ember, és jókat tud az énekesekből kihozni.
 

– Jól kijöttetek egymással? Nyelvi akadály nem volt… 

– Volt olyan, hogy próbák után megittunk valamit és elbeszélgettünk, nem is egyszer. Mielőtt még odautaztam volna, örömmel értesültem Marton Évától, hogy Andreas beszél magyarul, de nem ez volt az elsődleges szempont. Három-négy nyelven ment a kommunikáció, ő alapvetően németül instruált, és volt egy német-japán szinkrontolmács, aki párhuzamosan fordított. A bariton partnerem olasz volt, a szoprán amerikai, úgyhogy többnyire németül és angolul beszéltünk, csak ha valami nagyon személyeset akart nekem mondani, akkor beszéltünk magyarul.
Nagyon tudta, hogy hol hagyta abba, honnan folytassa. Volt már szerencsém ilyen rendezőhöz. Az is érdekes volt számomra, hogy ő előre elkérte az énekesek fényképeit, hogy tanulmányozza a személyiségünket, és amikor jobban megismert, elmondta, hogy keressek más fotóst, mert én a valóságban sokkal érdekesebb vagyok, mint amit a fényképem elárul. Bármit instruált, sosem felejtette el, a részletekig emlékezett mindenre, és ez nekünk is jó volt. El is készültünk idejében.
 

Dick Johnson - alias Ramerrez (Fotó: Saegusa Chikashi)

Dick Johnson – alias Ramerrez (Fotó: Saegusa Chikashi)

– Mit jelent az idejében? 

– Kezdjük az elején. Színpad-méretarányos próbaterem volt, nem az, amit itthon sajnos egyfolytában tapasztalunk, hogy „ez itt most csak három lépés, de a színpadon majd nyolc lesz vagy tizenkettő, és képzeld el, hogy itt van három lépcsőfok, dehát nincs, mert a próbaterembe ez nem építhető be…”
Annyira hű mása volt a díszletnek a próbateremben, hogy maga a díszlet volt gyakorlatilag felállítva, sőt mi több, a portálok (a színpadot határoló oszlopok) centiméter pontosan le voltak fúrva, a zenekari árok szalaggal ki volt jelölve, a súgólyuknak a fedele oda volt építve, sőt a rendező kérte, hogy használjuk is: lépjünk föl rá fél lábbal, támaszkodjunk neki a portálnak…
Nem ért semmilyen meglepetés, amikor a színpadra kerültünk: „Jaj, hogy ez a díszlet úgy van? Mert másképp volt a maketten, másképp volt a rajzon, és egészen másképp a próbateremben…” Itt minden milliméter pontosságra úgy volt, és takkra működött. Például olyan volt, hogy ledöntöttek egy dobozfal-részletet, és azok leestek valahogy. Aztán ledöntötték még néhányszor, és a leggyakoribb esési lehetőséget lejelölték, és a többit a tömegszereplők olyan pillanatokban, mikor a néző nem láthatta, elrendezték úgy, hogy aztán nekünk a duett alatt a bepróbált helyükön legyenek a véletlenszerűnek tűnő módon leesett dobozok, és azokat mindig ugyanúgy tudtuk használni.
Az utolsó előtti próbatermi napon a rendező becsukta a kottáját, és azt mondta: ő befejezte a munkáját.
 

– Tehát kottából rendezett. 

– Nem újdonság ez, azért itthon is volt már ilyen. Preparált kottából rendezett: a kottalapok közé fehér lapok voltak befűzve, és azokra kidolgozta a jeleneteket. Jól beszélt olaszul, de láttam a kottájában, hogy minden ki volt szótárazva – és hajszálpontosan tudta a szólamokat is. Nem újdonság ez, csak ritka, és ennek örültem, hogy mindenki tudta a dolgát.
Volt olyan zenei felügyelője a darabnak, aki mindig ott volt a próbán és követte a rendezést a kottapéldányon, és ha megálltunk valahol, ő megjegyezte és bemondta a zongoristának az ütemszámot, ahonnan tovább akartunk menni. Ezek apróságok, látszólag nem nagy dolgok, de rengeteg időt lehet megtakarítani vele, mert nem tart percekig megállapodni, hogy honnan folytatjuk a próbát.
 

– Ezután következtek a színpadi próbák… 

Duett a II. felvonásból, a partner Stephanie Friede (Fotó: Saegusa Chikashi)

Duett a II. felvonásból, a partner Stephanie Friede (Fotó: Saegusa Chikashi)

– Az utolsó próbatermi napokon tehát befejeződött a rendezés, és attól a perctől kezdve, hogy felmentünk a színpadra, gyakorlatilag nem változott semmi, csak mélyítettünk a játékon. Az első színpadi próbán rögtön megkaptuk a fényeket, ott volt a díszlet – ÉS: az első színpadi próbát jelmezben követtük el! És onnantól nem volt olyan, hogy a főpróbán jövök rá, hogy ráléphetek a partnerem sleppjére, mert három méter hosszú, vagy a kalapjától nem férek oda a már kigyakorolt öleléshez…
Na, ezek azok a dolgok, amelyek civil gondolatokat ébresztenek az énekesben, és ez nem jó, mert a színpadon a figura kell, hogy gondolkozzon, és a józan ész csak őrködik felette, hogy jó irányba haladjon a figura. És ha csak az utolsó próbán ismerkedem meg a valóságos lépcsőmérettel, mert még addig változott, vagy ott találkozom először a partnernőm szoknyájával vagy a fátylával, és kiderül, hogy a lépcsőn ráültem a fátylára, és őneki kell elsőnek fölállni, és akkor én hogy maradjak még figurában és közben emelkedjek meg óvatosan, hogy ő akadálymentesen tudjon kilépni ebből? Ez nem jó, mert kizökkenti az embert a figurából, és ez a kijövök-bemegyek játék nem konstruktív.
 

– Ha már ruhák: volt már ilyen kényelmes jelmezed? 

– Volt már, de ezzel aztán tényleg nem volt az égvilágon semmi gondom.
Aztán a színpadon derült ki, hogy a zenekarból mennyit hallok vagy mennyit nem. Ez mindig így szokott lenni, mert a zenekari ülőpróbán az ember ott ül a hangszerek között, és nem derülnek ki az arányok. De a színpadon annyit még lehet korrigálni, hogy két lépéssel előrébb vagy hátrébb állok, de nem kellett, mert a japán termek akusztikái olyanok…! Háromezer-valahány férőhelyes terem, de oda-vissza olyan érzés benne énekelni…! Nem is tudom: csak jó álmaiban van ilyen élménye az embernek. Mindig nagyon jól lehet visszahallani a saját hangodat, és nagyon jól lehet hallani a zenekart. De volt egy olyan pillanat, amikor nem voltam elég biztos abban, hogy énekelve, a saját hangomtól hallom-e eléggé a zenekart, és kértem az ügyelőtől egy kontroll-hangfalat, és tíz perc múlva ott volt a kontroll-hangfal… És amikor megköszöntem az igazgatónak, akkor azt mondta, hogy ez csak természetes: amúgy is van az énekesnek elég baja, miért ne lenne úgy beállítva a színház működése, hogy minden az énekes javát szolgálja…?
 

Akasztófa (Fotó: Saegusa Chikashi)

Akasztófa (Fotó: Saegusa Chikashi)

– És elérkeztek a zenekaros színpadi próbák. Mennyi volt, milyen? 

– Volt négy zenekaros színpadi próba plusz a két főpróba, összesen hat – EGY szereposztással. Már az ülőpróbák is, de aztán a zenekaros színpadi próbák is hétórásra voltak kiírva, kettőtől kilencig. Nem mindig vettük igénybe mind a hét órát, de nem volt olyan, hogy a zenekar már teljesített egy műszakot, és haza kell menniük… Ez a stáb – az énekkar és zenekar is – ebben az időszakban csak ezt csinálták.
Annyiszor ismételt vissza az ember egy jelenetet, ahányszor erre szükség volt, és nem az volt, hogy nem jutunk végig, mert ha négyórásra van kiírva egy háromórás darab, azt nem lehet bepróbálni. Hallod, hogy nem jó, de tudod, hogy nem kérheted, hogy ismételjék vissza, mert nem jutunk végig a darabon, ahogy erre már nemegyszer volt példa. És akkor – ha kicsit lelkiismeretes vagy – ezen agyalsz előadás közben, hogy: tudom, hogy itt ilyen volt vagy olyan volt…
Nekem az volt a jó, és ismerős mondta, hogy látszott is rajtam, hogy jól éreztem magam, nem volt semmilyen negatív izgalom, mert a főpróbán már készen volt a darab. És nem az volt, hogy majd a nyolcadik előadásra összeérik a dolog, mert abban egy operaénekesnek soha nincs része, pláne repertoárszínházban.
 

– Milyen volt a zenekar? 

– A zenekar úgy szólt, mint egy hangszer. Mint egy hangszer. A Tokiói Filharmonikusok játszottak, a karmester német volt: Ulf Schirmer, aki a Bregenzi Fesztiválon szokott vezényelni, idén nyáron Toscákat dirigált.
A zenekar annyira élvezte, hogy végigtapsolták az előadásokat, nagyon szerették.
 

Dedikálás előadás után

Dedikálás előadás után

– És a közönség? 

– Valahogy úgy képzelem a japán közönséget, mintha itthon 15-20 évet visszamennénk az időben. Azzal az őslelkesedéssel… Itt is van lelkes közönség, nem arról beszélek, mert igazán nagyon szépen tud a magyar közönség tapsolni meg ünnepelni, viszont sokszor azt is lehet tapasztalni, hogy nem tudják, minek jöttek el az Operába – benne volt a bérletben… De lehet, hogy nem is azt a darabot szerették volna látni. Most Tokióban azt is tapasztaltam, hogy a színház úgy állítja össze a repertoárját, hogy konzultál közönséggel, a szponzorokkal, és nem ledugja a közönség torkán a kötelező darabot, hanem azt ad neki, amit hallani-látni akar, és ettől is jó a hangulat. 

– Akkor jöttek is? 

– Nem mondom, hogy mindig száz százalékosan tele volt, de a háromezer férőhelyes teremben azért 2500-nál mindig többen voltak. Érdekes, hogy kora délutáni időpontok is voltak, ugyanis kialakult egy ilyen szokás, hogy vannak, akik délután járnak színházba, mert utána még szabad az estéjük, elmehetnek vacsorázni például. Ezek fél hármas kezdésű előadások voltak.
Itt is vannak bajok, mert eredetileg hat előadást terveztek, de a hatodikat már egy évvel ezelőtt lemondták, mert tudták, hogy nem tudják hatszor megtölteni a termet. Sajnos folyamatosan romlik a nemzeti valuta, a jen értéke, de azért még áldoznak operára. Mialatt ott voltam, Muti vezényelte a Stabat Matert, a szlovének voltak ott a Lakméval, dehát 38 millió tokiói több termet is meg tud tölteni egyszerre…
 

Réti Attilával az opera bejárata előtt

Réti Attilával az opera bejárata előtt

– Visszajelzések? 

– Kritikákat nem kerestem, de az igazgató azt mondta pár nappal a premier után, hogy az egyik japán internetes újságban úgy méltatták, mint minden idők legjobb operaprodukcióját Tokióban. Ha ennek a fele igaz, az is jó…. 

– És a közönség részéről? 

– Egészen hangosan adtak hangot a tetszésüknek, és nagyon kitartóak voltak. A premier után volt egy fogadás, így jóval később mentünk ki, de ott vártak a kijáratnál türelmesen. Voltak visszajárók is, aki három évvel ezelőtti képeimet hozták aláírásra, de hoztak Bánk bán-cd-t is. Ebben az az érdekes, hogy én kerestem a Bánk-cd-t Tokióban, ajándékba akartam adni a kollégáknak, de a legnagyobb lemezboltban nem találtam. (Viszont nagy örömmel fedeztem fel Simándy szólólemezét a polcon.) Aztán egyetlen példányt sikerült felhajtani egész Tokióban, azt meg is vettem, el is ajándékoztam, de a rajongóknak volt belőle – ők valahogyan beszerezték… 

A felső polcon Simándy József szólólemeze

A felső polcon Simándy József szólólemeze

 – Jól érzem, hogy nagyon pozitív élmény volt ez neked? 

– Nem volt ebben semmi különös, csak megadták a produkciónak, ami neki jár. Megfelelő mennyiségű próba, megfelelő munka minőségben, hozzáállásban, mindenki részéről maximális volt az odafigyelés, nem volt semmi megerőltető, semmi túlzás, egyszerűen mindenki tette a dolgát. Az elvégzett munkának becsülete van, tisztessége van, és nagyon odafigyelnek egymásra – ilyennek ismertem meg a japánokat.
Ez volt a jó az egészben: a jól elvégzett munka, ennek az öröme, és az ehhez járó megbecsülés és a megbecsülés kinyilvánítása.
 

További képek és videó az előadásból

Hasonló bejegyzések