„A művészetnek mindig meg kell újulnia”

2016. július 15.

Kovácsházi István számos előadásban szerepelt az elmúlt szezonban – köztük A walkürben is, amelyben Siegmundot alakította. Az évad végén a Magyar Állami Operaház Kamaraénekese címmel kitüntetett művész beszélgetésünk során az évadbeli szerepekről és rendezésekről, valamint a Ring következő darabjáról, a Siegfriedről is mesélt. KOVÁCS ALEXANDRA interjúja

Macduff szerepében (fotó: Magyar Állami Operaház)

Macduff szerepében (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Ebben az évadban sok német nyelvű darabban szerepelt, így a Parsifalban, A walkürben vagy a Learben. Ez teljesen véletlen, vagy köze van hozzá annak, hogy Németországban is szokott szerepelni?

– Véletlen is, de van benne egy skatulyalehetőség. Pályám elején sokszínű repertoárt énekeltem. Aztán kikerültem Németországba, ahol új világ nyílt ki számomra, nemcsak a német, hanem a francia repertoár irányába is; mindössze egy olasz szerepet énekeltem kint, Don Carlost. Kint voltam néhány évet, persze közben haza is jöttem, azonban itthon nem voltak bemutatóim, inkább a repertoárból énekeltem egy-egy darabot. Most, hogy újra itthon vagyok, jobban kezdenek foglalkoztatni, különösen a német repertoárban, hiszen ezeket már énekeltem kint.

De ettől én még nem felejtettem el, hogy hogyan kell olasz operát énekelni! Kicsit lehet attól félni, hogy beraknak a már említett skatulyába; de én boldogan vállalom, hogy éneklem ezeket a Wagner-szerepeket. Ha pedig adódik egy lehetőség, és olyan helyzetben vagyok, hogy arra fel tudok készülni, akkor boldogan eléneklek mást is. Tudni kell, hogy nagy különbség van a két repertoár között. A németben például oda kell figyelni a precíz szóvégi mássalhangzókra, valamint más maga a stílus is, rengeteg szövegmondás van benne, szemben a kicsit könnyedebb olaszos zenei nyelvvel. Azt nem nagyon lehet csinálni, hogy egyik nap ezt énekelem, másik nap pedig mást, és ezeket váltogatom. Nyilván meg lehet oldani, de mindig arra törekszünk, hogy a lehető legtökéletesebben próbáljuk az adott szerepet eljátszani.

Egyébként németül kifejezetten szeretek énekelni, habár ezzel nincs mindenki így. Nálam az is közrejátszik, hogy ezt az idegen nyelvet beszélem a legjobban, és ebben érzem magam a leginkább otthonosan.

Markovics Erikával Az árnyék nélküli asszonyban (fotó: Magyar Állami Operaház)

Markovics Erikával Az árnyék nélküli asszonyban (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Régebben beszélt arról, hogy itthon inkább hagyományos, mintsem modern rendezéseket játszanak. Történt-e Ön szerint változás ezen a téren?

– Ez tényleg régen volt, legalább nyolc éve. Azóta sokat változott a világ. Az Operaháznak volt egy régi, tradicionális alapokon nyugvó repertoárja. Ezt nagyon szerették a külföldiek és a konzervatív operalátogató közönség is. Azonban van egy fiatalabb generáció, akik viszketnek, hogy történjen már valami, mert annyira unalmas az előadás. Én ezt elfogadom.

Németországban, Mannheimban, A nürnbergi mesterdalnokokban is játszottam, ami teljesen modern rendezés volt. Azonban a végén, amikor a versenydalok következnek, mindenki felöltözött az ünneplő ruhájába, amelyek egy korábbi rendezés jelmezei voltak. A darab vége az lett, hogy mindenki elkezdett vakarózni a régi kosztümben. Ennek több jelentése is lehet, sok mindent olvastak ki belőle. Az egyik lehetséges értelmezés az, hogy irtóznak az „öreg” vonaltól; ráadásul a rendezőnek volt is előtte konfliktusa a helyi közönséggel, akik tüntettek az újítások ellen, és ez szintén belekerült az előadásba.

Az Operaház utóbbi három évének repertoárújító programjából nem minden előadást láttam, de azok közül nem sokra mondhatjuk, hogy tradicionális. Van olyan, amiben kevesebb modernizáló elem található, és van, amiben több.

Számomra az a fontos, hogy egy előadás elgondolkodtasson. Vannak, akik erre azt mondják, hogy ők szórakozni akarnak a színházban; de kérdezem én, talán nem lehet úgy szórakozni, hogy közben gondolkodom is? Ez állandó vita. Számomra fontos, hogy olyan élménnyel menjek haza, ami motoszkál még bennem néhány napig. Persze értem a másik oldalt, hogy ebben a túlfeszített világban, ahol mindig rohangálunk, és nincs időnk semmire, ha már elmegyek egy előadásra, akkor nem akarok szimbólumokat keresni. Ez is egy felfogás.

 Evelyn Herlitziusszal a Parsifalban (fotó: Magyar Állami Operaház)

Evelyn Herlitziusszal a Parsifalban (fotó: Magyar Állami Operaház)

Amit most az Opera csinál, az fantasztikus, hiszen csodálatos előadások jöttek létre. Az árnyék nélküli asszony szerintem Richard Strauss legjobb műve – ezzel persze lehet vitatkozni. Habár nehezen érthető a történet, azonban nagyszerű énekesek, karmester, rendező jött össze erre a produkcióra. A próbák minősége és öröme egyszerűen leírhatatlan. Imádtunk ott lenni, és éreztük, hogy valami jó fog születni. Ennek megfelelően mindenki maximális teljesítményt nyújtott. Sajnálom is, hogy kicsit pihentetjük, hiszen ez az előadás teljesen megfelel a modern produkciókkal szembeni elvárásoknak, mind rendezésben, mind zenei színvonalát tekintve. Nagyon jó a színpadkép, használjuk a 21. századi technikát, és zseniálisan sikerültek a kosztümök; tehát minden adott volt hozzá, hogy jó produkció jöjjön létre.

A Lear egy 1978-as, tehát majdnem negyvenéves rendezés, ami Jean-Pierre Ponnelle nevéhez fűződik, és a maga korában modernnek számított, azonban a mai napig megállja a helyét. Anger Ferenc állította színpadra Budapesten, az eredeti alapján. Érdekes is volt a próbafolyamat, hiszen a kész rendezést kellett átvennünk. Erről a darabról is megoszlanak a vélemények. Valaki szerint zseniális a díszlet és a jelmez is, azonban a zene nem annyira jó. Más pedig azt mondja, hogy a zene teljesen együtt él a cselekménnyel, az ének minden szava követi az eredeti tragédiát.

A bűvös vadásznak is többfajta értelmezési lehetősége adódik. El lehet képzelni zöld erdőben, madárcsicsergéssel, a Farkas-szurdokban nagy szörnyekkel… Azonban az Erkel színházi előadás elgondolkodtat, üzen. Aki képes volt arra, hogy eltöprengjen ezen az előadáson, az elégedetten távozott. Annak a próbaidőszaknak minden napját élveztem. Lehet, hogy furcsa ezt tőlem, egy operaénekestől hallani, de alig várom a következő napot, alkalmat, hátha összejön még, hogy Zsótér Sándorral dolgozhassam. Rendkívül felkészült ember, a próbákon végigelemezte az egész darabot, ismertette velünk a különböző síkokat, magyar és világirodalmi példákat idézett. Olyan elemzéssel kezdte a próbákat, hogy az ember már abból rengeteget tanult, ha elment és meghallgatta – pedig én ezt a szerepet már játszottam kint. Rengeteg információt tudtam meg, és számomra ezek a dolgok nagyon fontosak.

Andreas Hörllel A walkürben (fotó: Magyar Állami Operaház)

Andreas Hörllel A walkürben (fotó: Magyar Állami Operaház)

– A nézők hogy viszonyulnak a modern rendezésű operákhoz?

– A Németországban eltöltött évek alatt több olyan premierem volt, ahol a nézők fújoltak, kibúzták a darabot. Siker, azt kell mondjam, nem is volt. Udvarias taps fütty nélkül igen, de óriási brávózás a rendezőnek, legalábbis azokon az előadásokon, amelyeken ott voltam, nem volt. Ez nem azt jelenti, hogy nem is születnek ilyen produkciók. Azonban van egy réteg, aki vadászik erre. Elmegy, abszolút nemtetszését fejezi ki, mert elege van ebből. Tüntetőlegesen ellene megy a színháznak, nem akar aktualitást, politizálást, a hétköznapi életből merített elemeket látni a színpadon. Ez mindig úgy működik egyébként, hogy az énekeseket megtapsolják, egyfajta áldozati báránynak tekintenek minket, mert részt kell vennünk egy ilyen „förmedvényben”. Utána kijön az alkotói csapat, és elindul a tüntetés, kiabálás – amikor én ezt először megtapasztaltam, el sem hittem, hogy ilyen létezik.

Én azt vallom, hogy a művészetnek mindig meg kell újulnia. A változás folyamatát látjuk, tudjuk, és szükség is van rá. Minden művészeti ágban ez zajlik, a prózai színházban és az opera világában is. Ennek a változásnak nem lehet gátat szabni, és szerintem nem is szabad.

– Ebből a szempontból hogyan értékelné az Operaház új Ringjét? A vizuális technika nagyon meghatározó részévé vált az eddig bemutatott két résznek.

– A Ringet én nem modernnek mondanám, hanem teljesen más felfogású rendezésnek. M. Tóth Gézától, aki animációs filmrendező, várható volt, hogy hozni fogja azt a fajta képi megfogalmazást, ami az ő legsajátabb területe. Ez rögtön A Rajna kincsénél kiderült, A walkürben pedig folytatódott – és ezt viszi tovább valószínűleg a Siegfriedben is, hiszen ezeknek az előadásoknak egységesnek kell lenniük. A walkürt a fiatalabb generáció abszolút tudta élvezni; kaptak egy audiovizuális műfajt az operával együtt. Nekik nem jelent problémát egyszerre több irányba is figyelni, hiszen így élik az életüket, és szükségük is van rá, hogy folyamatosan történjen valami. Azonban voltak idősebb nézők is, akik ugyanúgy rajongtak ezért az előadásért: azt mondták, hogy fantasztikus, elvarázsolta őket ez a képi világ.

Bátori Évával és Rálik Szilviával a Learben (fotó: Magyar Állami Operaház)

Bátori Évával és Rálik Szilviával a Learben (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Jövőre Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról, valamint a Wagner Siegfried című operáinak bemutatóiban fog szerepelni. Mit lehet tudni ezekről?

– Eötvös Péter darabját nemrég kezdtem el tanulni. A Siegfried nagyon nagy feladat mind mennyiségileg, mind hangilag. Nem könnyű szerep: azt szokták mondani, legalább egy év kell, amíg felkészül rá az ember. Kicsit érzem is, hogy csak májusban kezdtem el vele foglalkozni, és nem márciusban, van néhány lemaradásom, amiket a nyáron be kell pótolnom. A Wagnerrel való találkozást egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy a Parsifalt húsvétkor megnézni óriási ajándék. Ha pedig az ember énekelheti is ugyanebben a darabban, akkor az egyenesen fantasztikus; és ugyanígy érzem a Ring kapcsán is, ami szintén hatalmas ajándék az élettől. Nagyon várom már az előadást. Most is korrepetícióra megyek majd, hiszen ez egy hosszú tanulási folyamat. Ahogy az ember tanulja, úgy ismerkedik meg a darab egész belső szerkezetével, felfedezi, visszajönnek a motívumok… Wagner zseni volt.

Jövőre bőven elég ez a két bemutató. A Siegfriedre azt szokták mondani, hogy az két bemutatóval ér fel, minden tekintetben.

Sieglinde és Sümegi Eszterrel A walkürben (fotó: Vermes Tibor)

Sieglinde és Sümegi Eszterrel A walkürben (fotó: Vermes Tibor)

– Mással is foglalkozik az éneklés mellett?

– Igen, de ez hosszú történet, kezdjük az elején! Egyszer hazalátogattam Németországból, és elmentem a kisebbik fiam szülői értekezletére, aki akkor tízedikes volt. Az osztályfőnök felvetette, hogy jó lenne egy zenés darabot létrehozni, mert sok jó hangú diák jár az osztályba. Én azt válaszoltam, hogy írjunk egyet. Az osztályban rengeteg csínytevés volt, így ezekből össze lehetett hozni a történetet, egy kicsit a korosztály problémáiról is beszélve. Megírtuk, s az eredmény nagyon tetszett az osztálynak is. Azonban annyi kikötése volt az osztályfőnöknek, hogy mindenki vegyen benne részt. Lévén hogy több, mint harmincan jártak az osztályba, nehéz lett volna ennyi szerepet kiosztani, így voltak, akik a hangosítással, a díszletekkel és a többi technikai feladattal foglalkoztak, mindennel, ami a színházban egy előadás létrejöttéhez kell. Végül létrehoztuk a produkciót, aminek az a címe, hogy Rohamivók – utalva arra, amit a fiatalok mostanság csinálnak, szemben azzal, amit mi csináltunk ennyi idősen.

Annyira jól sikerült, hogy elkezdtek róla cikkezni, utána pedig jöttek a felkérések, prevenciós igénnyel is. Így már a tízedik előadásnál járunk: nemrég Kolozsvárott adták elő, és szeptemberben is tovább fogják játszani.

Nagyon jó volt efelé kikacsingatni. Mivel az előadást én rendeztem, elmondhatom, hogy érdekes volt átmenni egy kicsit a másik oldalra, lejönni a színpadról, és innen is végigkísérni egy darab létrejöttét. Azonfelül, hogy jól éreztem magam, rengeteget tanultam is belőle.

Fotók: Magyar Állami Operaház, ill. Vermes Tibor

 

Hasonló bejegyzések